Egy bálványtól hallottam, hogy
szeretni való az, aki az igazság keresését tűzte zászlajára. Viszont ne
hidd azokat, akik megtaláltnak vélik azt. Igazság mintául álljon itt, nem lenne
szabad róluk semmi módon vélekednem. Úgy kellene elfogadnom, tényszerűen
vannak s kész. Csakhogy nem nyugszanak. Ebből kiindulva döntenek,
szabnak-vágnak, ítélnek. Nem engedik az esélyegyenlőséget sem. Hallgatáshoz
pedig ez elengedhetetlen lenne. Vagy csak elutasítanak, de amiért azt ők
sem tudják. Elolvasnak vagy sem, értelmeznek vagy nem, belemagyaráznak, mintha
az kellene valakinek. Tőlem ösztönösen tart némelyikük, ha rákérdezek ezt
honnan tanultad. Valaki ott fenn ránk szabadította őket, ki tudja milyen
ismérvek alapján. A másik az arrogancia magaslatán kérdezősködik,
mindössze azért, hogy ez nekem ne juthasson osztályrészül.
Milyen szakmai ismeretek kérek
számon egy lapszerkesztőtől, amikor beültetem a nem éppen párnázott
székébe? A szék lehet éppen fő -, al - vagy mellék beosztású. Ugyanaz a
kérdés többszörösen és hatványozottan merül fel. Mert a gépkocsi
vezetőjétől szakmai rátermettséget, előképzést és tapasztalatot
várok el, ha a buszt a kezére adom. A mindennapi lap-buszunkban sem lehet csak
úgy készületlen cikázni. Tudom, van itt is sok szempont. A döntéshozó és
holdudvara nem kétséges. A politikai és anyagi érdek jelenléte nem
téveszthető szem elől. Ki vállalná fel a mesterséges vagy valós napi
egyeztetést, ha ezt egyáltalán elkerülheti. Tudnivaló, hogy bármely
szerkesztőségben naponta fut be, vitatni való anyag. Mi legyen ezek sorsa?
Tehát honnan kezdődik?
Az iskolai képzésem egyik rémálma
volt, hogy minden valamire jutott író vagy költő rendkívül nehéz anyagi
körülményekből indulva cseperedett naggyá. Az embertelenül mostoha
körülmények edzették erőssé. Olyan kiválasztó hatás érte, amellyel a
nagyon szegény tömegekhez juttatva hangját, azokat felüdítette. Reménnyel
töltötte el, és csak ennyi. Az igazságos utókor pedig megemlékezik róla, lásd
megmondta forradalom nélkül is van remény. A mennyországban jobban lesz.
Forradalommal is csak annyira mégy, hogy megváltozik a forma és a
külsőség. Az marad a fő, akit a korábbi fő oda emelt. A rendszerváltás
előtti és utáni folyamatokat épp az mossa többek között össze, hogy ezen a
téren sem történik semmi változás. Ha annyi nem, hogy ezek a főbeosztásúak
egyike- másika nehéz gyermekkorára emlékezett. Vagy eszükbe jut egy-két
jótéteményük, amikor valakit a magasabb szellemi régiókba való bejutáshoz
segítettek. Felettébb kiadós ok a mosdásra a pártérdekek miatt és a
veleszületett jószándék felemlegetésére. Ezzel forradalmi gondolkodásának
radikalizmusát emelhette volna ki. Ha lett volna miből. A szegénységről
továbbá óvatosan illik beszélni, mert ki tudhatja, mikor milyen hatást
gyakorolok a megbízóim székére. A szekerüket pedig hűséggel illendő
tolni-taszítani, máskülönben bajba keveredhetünk. Az egész sátoros cigányságnak
mutatkozó valami, ettől kezdve talányosan bezáruló körre hasonlít. Te sem
mondod, én sem mondom, de olyan szegények vagyunk, amilyenek csak lehetünk. Ez
pedig nemcsak lelkünkre és magaviseletünkre vonatkozik.
A párt érdekeinek alárendelt
mindenben, az volt a másik döbbenet. Az irodalmi mű elemzésekor szinte
mindenkor a diáknak szegezték, az alkotó mit gondolt vagy akart mondani ezzel
meg azzal. S a válasszal már siettek is. Mondták, amit megfelelőnek
gondoltak. Osztályharc és más ilyen csudabogarak. Ezzel bennem megcsontosodott
a bizonyosság, az irodalmi téren alkotók megfontolt és felelős személyek,
tisztában vannak szavukkal és annak minden hatásával. Az olvasó is érti minden
üzenetük. Megtanítják rá az iskolában, otthon ezt a szülők tovább
mélyítik. Csak azért lélegzik minden lelkes állat, hogy irodalmi síkon
nyerhető örömökben részesüljön. Ennek megfelelően él és cselekszik. A
szerző megtervezi, hogy gondolatát, ami többszörösen is köré csavarodik,
alaposan átgondolva az érthető formába töltögeti. A nép megbecsüli
alkotóit, és a szerény kiemeltek elképzelései szerint kormányozza életét.
Rendszerint a szépírói üzenetek meghallgatására és megemésztésére valami
öt-harminc év jut. Feltéve, ha a mű valamilyen formában megjelent.
Ellenkező esetben ötven és a véletlen végtelen idejébe telik. Hiszen ki az
a szerencsés aki kies földünkön számizdatokat olvashat. Rendszeresen. Ezért
nincs manapság már sehol háború, polgárharc, üldöztetés és egymásra mutogatás.
Ezt feltétlen én is elmondanám a saját olvasóimnak, ha ez a fránya
szerkesztő megengedné. Csakhogy a párt léte most gazdasági érdekek mentén
mozog, nem rángathatom a vészharang kötelét. Nem mondhatom, ne legyen háború,
ha az újság eltartója fegyverkereskedő, másodállásban. Persze, csakis a
szerénység diktálta keretetek között. Ami pedig nem elég a szenzáció illatához,
az a fiókban marad. Újabb dolgot kipróbálni pedig, akkora erőfeszítés
szükséges, amellyel több lap teljes szerkesztősége együtt sem rendelkezik.
Nem beszélve itt a visszajelzések ellenőrzéséről és a közönség
óhajának kézben tartásáról.
Boldog kisdiák koromban volt egy
önképzőkörünk. Ott ugyan kiegészítettük az órákon tanultakat de a
tananyagtól különböző tapasztalatokat is szerezhettünk. A felkészülés
teljességéhez tartozott, hogy a meghirdetésben mindenkinek jogos kötelessége
volt egy néhány sorba kifejteni gondolatát a téma tanulmányozásának bármelyik
szakaszával kapcsolatban. Megtanulhattam az írott szó pontos üzenetét, a
belemagyarázások tényszerű átláthatóságát. A kimondott szó súlyos lehet,
veszélye azért nagyobb, mert azonnal elhazudható. Az írott szóval röviden is
lehet lényeges állításokat fogalmazni, de cirkalmasan is semmit mondani. A
rövidség nem mindig tömörség. A tartalmi üzenetet szánalmas valami, feltételes
cél érdekében elsorvasztani. Az írott szóval lehet hazudni, de meghazudtolni,
csak hosszas csűrés-csavarás árán tehetik meg. A szónok meghurcolható, ha
félreértik vagy a hatalom, zavaró tényezőjévé válik. Ha a hallgatóságtól
elválasztják, a dolog azzal el is van feledve. Nem kell egyéb, mint elvegyék
alóla a dobogót. Vagy modernebbül ne adjanak hangosítást. Az irodalmár
rosszabbul jár. Alkotásának több szűrője mutatkozik. Ezek több
minőség hordozói lehetnek. Nem elég, ha egyik lap elzárkózik az iromány
közlésétől. Az sem elég, ha csak egy-kettő értené meg közleményét.
Viszont, ha fiókba tevésnek vetik alá, akkor már semmit sem használnak a jó
indulatnak. Márpedig az indulatos szerkesztő a pokol bizományosa.
Valamikor, több nevesnek
ígérkező barátaim egyike elvitt egy ilyen szerkesztő költőhöz,
akinek sok reményteljes levelet címeztem. Szívélyes beszélgetésünk az állítólag
ismert, összes leveleim tartalmáról mindig visszatért az utolsó levélre.
Megbizonyosodtam, hogy fogalma sincs, mikkel zaklattam nemes alkotóelméjét. Az
ítélkezés és tanácsadás alatt, a beajánlómmal önzetlen vodkáztak. Később,
a bizalmukba fogadás jeléül megengedték, hogy két tv-dobozból (több mint
belefért volna) a felbontatlan leveleket papírzsákokba tegyem. Az irodai
szekrény elé tettem a bekötött zsákokat. Mibe fogadjak, hogy a takarítónő
már holnap előtt onnan eltűntette? A beszélgetés után többször
kedélyeskedett a beígért, de nem küldött anyagaim minőségéről.
Az egyik tanárból lett költő
sokáig ismert, anyagokat is kért újságjának, kölcsön is kért sokszor, amikor
felém járt, Egy alkalommal nem adtam, mert az esedékes zsebpénz pótlékom örökös
kölcsönbe vette. Azóta nem ismer. Meg se jelenhetek nála. Említettem, hogy kár
volt valamilyen tollgyakorlatom kidobni. Kikérte magának, a szubjektivitás
vádját meg, hogy én róla híreket költsek. A hiteles tájékoztatáshoz tartozik,
hogy a régebb divatos, területi riportkampányok idején, alkalmatlan időben
is betoppant. Néha többed magával és inni kért. Ezt eddig nem is mondtam
senkinek. Hiszen senki sem hinné, ha négyszemközt kért és négyszemközt nem
adott meg. Az ivócimborákat pedig minek hívnám? Addig iszik az ilyen, amíg
lehet. Más szóval, amíg ivott, addig én jól írtam. Aztán megfakult a tintám
színe. Pontosan tudom, azokat a vélekedéseit, amelyeket egyes általa bírált
írásaimról terjeszt. A nem tiszta munkaeszköz életveszélyes. Ami a hitelesség
kérdéséhez szorosan illeszkedik, a festő az ecseteit kimossa, a szobrász a
baltáját és vesszőjét megélezve vagy megtörölve tegye el. Tisztelje
munkaeszközét. Tartsa karban. A költő vagy íróember szava egyben munkaeszköze.
Tartsuk karban és megfelelő tiszteletben. Követeljük meg mástól is a szó
értékelését és tiszteletét. Ha lehet személyes példánkkal elől haladva.
Mert a cél érdekében kiejtett vagy leírt szó munkával jár. Azt keresni,
illeszteni, csiszolni és megtartani kell. Aki ezt nem így tartja, annak talán
hiába mondom. Nem lehet egy novellacsokrot egy gépelt oldalon elutasítani vélt
indokok alapján. De kedvet szegni egyetlen sorban is lehet. Ehhez csak kiadói
háttér, főnöki bizonyosság és pártos felelőtlenség szükséges.
1967-ben egy neves évforduló
tiszteletére Marosvásárhelyen, a neves és címzetes folyóiratnak tartott és köré
sereglett gittegylet, gyűjtést rendezett egy fiatalos alkotói kötet
kiadására. Soha nem feledem, azt a csütörtököt, a szakszervezeti épületben s tollász-körben
tizenegy frappáns nyilatkozatot vettem fel az iskola rádiónak. Az irodalmi
szerkesztő elvtárs a gyűjtés anyagát a magnetofonom zsákjába tette,
hogy holnap onnan elveszi. Valami hat évig, s azután sohase nem vette el, pedig
vigyáztam rá, ameddig el nem költöztem más vidékre. Vissza kellett volna
juttatnom a becsapott pályázóknak? Nem tudtam meg soha, kitől szedte
össze. Aki pedig át szerette volna venni, az soha nem értett hozzá.
Új divatok ideje van. Könyvet
írunk barátainkról. Olyan szövegeket adunk a megboldogult szájába, amiket a
szerencsétlen soha nem mondott volna. Valamelyes elmélkedés alatt felismernénk,
hogy szerzőként mi sem örülnénk, ha ilyeneket mondanánk. Van eset, amikor
olyan eseményekre emlékeznek, amely esemény szűk körben történt, de a
nagyobb hihetőség miatt tömegrendezvényé szélesedik.
Na, de legyen elég. Miért is
kötnék bele a meglévőkbe? Hiszen a következők sem lehetnek jobbak.
Akik eddig voltak, legfennebb már nincsenek. Alig vehető észre szavuk
fennmaradása. Akiknek pedig nem adtak szót, azok szőrén-szálán lassan
úgyis előkerülnek. Vagy másnak jut eszébe mellőzött társa. Esetleg
felfedezik életrajzát, s felkelnek valaki fő emlékeiben. Aki kuszán,
sehogy nem is ismeri őket, de tartoznék ismeretükkel.
A gittegyletek üdvöskéiből alig
lett érettségi tétel. A kötetek is csak addig záporoztak, amíg a honorárium
osztható volt bizonyos prímszámokkal. Ez pedig engem soha nem izgatott.