Veres Péterre emlékszem

Utószó a dolgainkhoz

Ebben az évben, de lehet az előbbiben, vagy azután is egy-egy szűk hetet Lajos bátyáméknál töltöttem. Azért szűk, mert napközben kóborlásaimmal voltam elfoglalva. Este pedig a fáradtságtól elcsigázva vagy a másnapi terv irtózatos méreteitől agyonütve, zuhantam ágyba. Ahogy nőttem, úgy lustultam. Már a fele alvás, fele járkálás-féle nyaralás, nem volt ínyemre. Éppen készültem unalmast jelenteni, nincs egy napi türelem tartalékom se, mert Budapest kifogyott nevezetességeiből. Édesanyám álmait látta megelevenedve, amikor Lali kikottyantotta, éppen melletünk nyaral, úgy remetésen Petya bácsi. A gondolat meg sem érett, a tetterő felforrott, s Lajos bá már kézen fogva hurcolt. Közben bevallatlan azon töprengett, hogy az öreg vagy kidob, vagy eltévedtnek talál. Nem kenyere Lajosoknak a tolakodás. Egyiknek sem. A Lali gyerek azonban jobban tudta az öregecske csűrcsavarait. A bemutatáson és az okoláson, a vén Lajos még csak átesett, melyben többségben volt a teljes leizzadás és a bocsánatkérés. Akkor lejárt a mozgató rugója. Állt és nézett. Petya bácsi meg csak engem nézegetett. Töprengésének szelídebb fordulói a homlokán ráncban jelentkeztek. Ez a gyerek koránál bizonyára érettebb, ha velem akar beszélgetni. Velem gondolkodni vagy a gondolatok között rendet teremteni. Dehát miről is érdemes, nekem pedig nem üdvös, hogy én bele nyúljak az ő sajátjába, faggatásra ne számítson, nógatásért nem ide kell jönnie-elmélkedett félhangosan, csak magával méregetve a dolog rémítő veszélyességének nagyságát. A fogalmazási verseny az egy időszaki semmi. Az csak megnyilatkozási alkalom. Minden az elbírálók akaratától függ. Alkotói vagy hallgatói, semmi jogi alapom, hogy én neki álljak vélekedni. Hiszen nem azt és nem úgy éltem át, szinte semmit életemben. Javítani csak önmagán tud. Segíteni se tudok, ha belemagyarázok. Már lerázva láttam magam, a kapunak tartottam elvileg. Csak elronthatom-hárított. Én szabadkozni vágytam, valakivel valamikor meg kell osztanom a motyóm. Főtt bennem a tartozkodó udvariasság, nem zavarni, csak látni. Nevetett. Megzavartál. Én nem tudom leszerepelni, amit hallhattál rólam. Mit vársz. Én olvassam és bíráljam az írásod. Megjelenés előtt nem épp a legjogosabb. Hátha épp azt ütöm agyon, amiért kinyögted. Hát még én magamnak is, meg kellett tanulnom helyesen olvasni. Azt értsem amire való a közlés. Valamikor én csak olvashatón írni, heteket tanultam. Más feladat, az írásnak értelmet adni. Ki lehet az a hígagyú, aki azt hiszi, hogy nekem egy tekével többem lenne. Még magam se tehettem teljes értékű íróvá, hogy vállalhatnám a más eligazítását. Erre nincs szabály. Ugyanazt a dolgot mindenki másképp érti. Vagy csinálja. Persze, hogy elolvasom. A lelki kapumból rándított egyet rajtam. Nem lehet az efféléket csak úgy elutasítani. De azt se várhatod, hogy az én múzsám fogja helyre rakosgatni, az eldobált vagy fésűletlen ötleteid. A könyvespolcot feltölteni az valami. A megfelelő könyvet levenni, az más ügy. A könyvre hivatkozni, pedig teljesen más dolog, mint az eddigiek. A kritikusok pedig semmi esetre se arra valók, hogy az embert útba eregessék. Most nem mondok példát, én is bíztam véleményezőkben, de aztán letettem róluk. A kritikus legtöbbször csak azzal van elfoglalva, amit bele ért a dolgaid és viszonyulásaid kifejezésébe. Többnyire a saját értelme és értelmezései magyarázatára hagyakozik. A legtöbb meg sem akarja érteni a te tervelt és kimunkált világod. Csak siet vélekedni róla. Olvass sokat, ez elég olcsó közhely. Az üzenetet gondold át, közben változtass egy vagy más helyzet értékelésén. Ez a munkád pótolhatatlan. Ezt senki se végzi el helyetted. Ezt nagyon szívesen segítem. Ezzel benne is vagy, abban a szűk körben akik értik, amit tesznek. Ehhez kell egy nem túl unalmas kritikus, aki olvasó-értő kérdéseket tesz, s születésnapodon hülyeségekkel jellemez. Ezt várod tőlem? No, és kell egy gondozó, aki valamely írásod valahová a megfelelő időben juttatja el. Mit gondolsz én más leszek, ha ezt az irkát kiolvasom? Ühüm-hagytam helyben, tépelődését. Akkor erre még szükségem is lesz, állítod, te kis góbé-fogadtuk el az ismerkedés feltételeit. Barátságunk semmi nem árnyékolta, talán azt esett rosszul, amikor úgy bevezetetlen nyersen rám kiabált. Soha nem tartotta számon, hogy én alig tudok róla és köréről valamit. Nem is igyekezett változtatni rajta. Hiszen a teljes elfogadás ideje még nem érkezett meg.

A mesterem örökösen felhányta, figyelmetlen vagy fiam, azt meg ezt már a harmadik elemiben tanultátok. Pusztultam el a csodálkozástól, hogy én mi mindent elfelejtettem. Később derült fény arra, hogy majdani vitapartnerét fejleszti, erőltetett menetben. Egy éppen hatvanas embernek nemigen van ideje kényelmesen kivárni, mit hozna a jővője. Fogadalmat se tehettem, hogy minden akadémiailag elmarasztott ismeretem be tudnám pótolni. Van feladat halmoslag. Olvasni tanulok éppen.

Hiányos a kép

Petya bácsi, aki csakugyan ráérős bácsika, hogy Lajos igen ideges fajtának tartotta, bár ez nekem soha nem utaltatott ki, később aztán ráért és komótosan kifaggatott. Mit tanultok ti, ott a magyarokról? Nem tagadta, inkább arra lett kiváncsi, amit én tudok. Sokból átmentem ezen a vizsgálódáson. Még a nemrégiek között is került ismerős. Nannó otthon Móriczot nem úri dacból olvastatta velem. Kell ám az ilyen gyorsolvasó gyerek, szokta mondani. Nagy eredménynek tartotta, és hosszan ünnepelte, amikor az ajánlott olvasmányaim visszavittem, s ketten egy-két helyzete által támasztott kérdést megemésztgettük. Volt pedig érvényes ilyenkor, csak az amit helyesnak vélt, vagy tudott. Ekkortájt a hetes látogató szinte egy hónaposra kerekedett. Mondta is nemegyszer, ezt a kritikus, ezt én vagy azt, te mondtad. Nemigen tévedett, ha hivatkozott. Jót tett, mert ekkor értettem meg, ugyanazt több szempont alapján is lehet vizsgálni és értékelni. Előbb azt restelltem, hogy valamit nem tudok, aztán amikor kifogyott a kérdezni és ajánlani valókból, akkor kereső útra tettem. A második nyár végén még baj is lett. Egy alkalommal el kellett szaladnia valami könyvért. A meleg, a közlekedés és a türelmetlenség kipukkasztotta. Honnan tudhatja, hogy az ő befektetése valaha is valakinak a hasznára lesz. Rosszul esett, amit mondott. Mégis én voltam a kedvezményezett, le kellett nyelnem. Ekkor elutazásomkor felróttam megbántatásom. Kacagott, ezt is akartam, hogy érezd, ez nem felelőtlen szócséplés, ez tanítás, az iskolaitól különböző, mégis oktatás. Nem a leckét, hanem a hangulatát és az érzelmek ébredését tanulod. Jót tesz, mert jó szándékkal virágoztam fel. Ott trónolt most is a kinyitott könyvek társaságában. Valamit éppen abból is kérdezett, amit akkor mormolva megemésztett olvasmányaiból. Mintha most is el akart volna kapni. Épp a felelősségem taglalta iránta és környezetem iránt, olyan türelmesen, hogy aztán senki nem hitte nekem, amikor emlegettem, milyen jót beszélgettem. Vele. Én sokat tanultam akkor és azután. Tőle. Az ilyen gondolattal alkotó nevelés volna jó iskola mindenkinek. Rábólintott. Csak éppen azt ne feledjük, hogy nem minden iskolában csiszolták volna ilyenre a fejem. Érthetőbben, többet az iskoládnak köszönhetsz.

A mester bukdácsolt a gyengeségtől. Felvett két könyvet, amíg ezt elbírom, magam nem hagyom. Aztán sokáig lihegett. Mert nagyon nehéz dolog ám az irodalom. Ha meg terveid is lennének, akkor egyenesen lenyomorít. Semmiképp nem ebből áll a világ. Sem pedig a világ ajtajához illő kulcs, nem ennyiből áll. Semmi szűzleány ne álmodjon ilyeneket. A világ csak emberséges tapétát nem gyárt.

Petya bácsi szelleme Gombaszögön

Egyszer aztán a Pityu és a Pityu mamája begyömöszöltek az álmok álma talán ezeres csodálatos Skodájába. Hiába Eger vagy Aggtelek. Nesze neked, kedveske. Folyt az etye-petye talján, erre itt van Salgótarján. Délután már átlöktek a határon Ott vártak Jelenkáék. Fenekedve szórakoztak rajtam, hogy most Pozsony van közelebb vagy Kisújszállás. Elhűltek, mikor rájöttek, én tudom, hol vagyok. Mi kell inkább, Losonc vagy Lubló vagy Körmöc vagy Selmec. Azt mondták, hogy még tudnak ilyeneket kérdezni. Mire válogathattam volna, átrobogtunk Füleken. Azt gondoltam, a világ nyolcadik csodája leselkedik rám. Egy csodát. Nagy semmi. Borszék vagy Govora lehet ilyen egy külföldinek, vagy Szinája, ha jobb akarok lenni, a hazai felhozatalhoz. Egy halom valódi, érinthető és értékelhető aranyér és fémérc különlegesség, erdős és karsztos csoda. Mint a Nyugati Érchegység. Itt-ott. Ott-itt. Gombahát híre nekem nem üzent semmit. Gombaszög talán egy kissé jobban kiemelkedett. Ha ott tudom, amit akkor hallanom és nem néznem kellett volna. Csak később magyarázták meg, hol jártam. Brassótól Csíkszereda, tíz tábor, hét múzeum, s megannyi nézőke, integess mindenkinek, akinek és akivel találkozol. Mintegy álmomban. Csak kapkodtam a fejem. Mindegyre valamit mutattak. Harmadik napra már csak vonszoltam magam. Csak a szemem és a fülem élt. Hihetetlen amit akkor ott felnyalábolhattam. Minden jeles tudományból csak úgy öntötték szembe velem a sok megjegyezni valót. Amiről viszont ott értekezni szoktak, az nagy fontosságánál fogva arra intett, hogy soha sem szabad a dolgok környezetét leegyszerűsíteni. Nálunk épp nemrégiben verték szét ismételtem a szentannai találkozót. Csak aki arra járhatott, tudhatja mi volt az, meg kell hagynom a megtévesztés árának helyét és mibe került becsületesebbjének. Olyan tőve tiszta magyar gyerekek vették fel bőrt, hogy azt se tudták mi a bunaziua magyarul, de úgy forgatták a fütyköst, hogy haza kellett menned. Még meg is verthettek a tusnádfürdői vonatig. Miért kellene máskülönben, egy vadul szép, kellemes, tóparti nyaralásból eszeveszetten haza rohanni. Itt se más. Ott se más. Ha politika. Minek belekeverni az egyszerű emberek egyszerű fiát. Mert állítólag egy folyadéknyomásos elme magyar autónom területnek kiáltotta ki az észak-keleti tópartot. Volt aki látta, hogy kitűzte a magyar lobogót. Vakult volna meg, ha azt a valakit sértette. Ezen oknál fogva szét kellett verni, mindent ami mozgott. Mint mindent aminek értelme van. Az értelmes dolgok veszélyesek. Életveszélyes. Elmeveszélyes. Semmi más nem volt a vad táborozáson és a forró vita-esteken kivül. Olyan Petya bácsis vitasarkok, ami most már Balaton-Szárszóról is kivesztek. Aki bármit is belemagyarázott, vagy rossz indulatból tette vagy csak hazudni tudott. Soha nem leszünk teljes értékű emberek. Sem itt, sem ott. Sehol se vagyunk már otthon. Otthonunkba idegenek vannak. Mindig valaki nem ért meg minket, mindig valaki kételkedik értékeinkben. Viharsarkot fenntartani vita sarok helyett, nem művészet. A kételkedők magukból indulnak ki, ezért szánalmasan aljasok. Olyanokat feltételeznek rólunk, hogy lelkük mélyén restellik maguk. Felforr a világ, ha kellene egy kis saját ügyintéző szabadság. Itt is kérdik, mond csak bátran mi nem tetszik. Ne mondd, hogy tetszik minden, mert az se igaz. Különösen, mint Erdélyről nekem, nem a legkedvesebb emlékeim jönnek elő-morgolódott magának. Nem jutalmazta a gondolat tovább fejlesztését sem.

Gombaszögön is volt egy autónom sarok a táborban. Magyar. A francot nem érdekelt. Fel se tűnt volna, ha nem mutatják. Ott a duzzogó sarok. Nemzetileg fellobogózva. Akit érdekelt oda térhetett háborgó lelkét csillapítani, vagy pusztán csak fohászkodni. Messze van még ettől, amihez ma közel álldogálunk. Ami veled van, az nem mindig érted is van. Legkevésbé a zászló lobogása hivatott effélékre.

Petya bácsi parancsol a Hídon

Megérkezett az a két fiatalember. Bemutatkozások. Nincsen anyag. Nem egyeztünk ilyent, tréfálkoztak. Oda adjam a füzetet? Lássam, megtanultak-e olvasni. Vígan beleegyeztem. Kissé kérettem erre magam. Októberben kinyomtatták, egy tizedét. Nem kérdeztek, nem mondtak semmit. Se díj, se visszajelzés, se újabb kérés. A többi tized a beküldött kéziratokat nem őrzünk meg sorsára került. Igaza lett Petya bácsinak. Az is fontos, hogy ki ajánlja a tollforgatót.

A hídászok még csak jó későre érdeklődtek. Valami belbajuk miatt, később még egy fél füzetnyi anyagom vetették az enyészetnek. Túl meredeken bírálatnak, túl gondtalanul másolat híjával. Mondhatnám felelőtlen? Miért kell állandóan állást foglalni? Mintha megannyi magyar nyelv tanárok lennének. Mindenki fenntartás nélkül tudja, hogy az alkotót milyen hatások érték, s lám ezeket, hogyan emésztette ki magából. Miért kell az alkotó embert folyton döfködni? Közvetlen ez a dolog nem fejlődhetett. Közvetítéssel pedig halva született. Nem tudtam időre megrendelt fogalmazásokat szállítani. Minden sorért meg kellett küzdenem. Petya bácsi mindenkitől elvárta, olvasson is arról, de sokat ám, amiről írni akar. Tájékozatlan, írást kiadni pont olyan felelőtlenség, mint pucéron menni a körúton. Közérthető. Még egyszer, akkor már gyengére aszott volt a mester, ott jártam. A hídászok is átjöttek valakitől. Mikor Erdélyről esett szó, s a sérelemre kerítettem sort, kirázta őket a hideg. Valami bevett szokás folyománya, hogy az író embert állandóan kell piszkálni, mert a sérelem a kezébe szorítja a tollat. Akkor a kiadónak van miből válogatnia. Amitől van mit a tejbe aprítania. A hídászok fő baját abban leltem, hogy segíteni és támogatni akartak volna, csak ne kérdezzek. Nekem pedig ezen a pályán, tanulnom és okulnom kellett. A hídjuknak is ez volt a kelevénye. Nem derült fény arra, hogy milyen nagy víz fölött huzódik, emeleteket vagy szigeteket köt össze. Talán parancsnoki híd? Legyen valami olyan is, amiről nem beszélünk. Azt amit elegánsan szabad elhallgatnia, és talán eltagadnia.

Mintha a kislányomnak mondanám. Felét a felére sem tudtuk eladni. Az én fejem szűk maradt eziránt. Aztán maradt a nagy csend. A palló deszkáit mind jobban lopják. Közben többen befutottak. Onnan kifutottak vagy elmenekültek. Ma már nincsenek. Tényleg híd, mert csak benéztek és tovább mentek. Már vannak a mennyekben is. Egyszer fenn, máskor lenn. Persze az a fontos merről nézelődöm. Alulről fel, amikor éppen egy valamire való rózsika halad át. Aztán nem elég a hídon állni. A folyót némelykor ott kell hagyni. Van amikor a hídat is fel kell szedni. Végre valahára, a hídnak is illene ott hagynia a folyót. Átkelő vagy parancsoló emberével egyetemben. Vagy éppen nélküle. Aztán éppen rajta állva, talán a legkellemetlenebb dolognak tűnik. Nézad a vízet s a híd megy veled. Talán csak nem hullámzik. Kiül rád a veríték. Rosszul is lehetsz. Istenem, mi van velem. Én a járókelő most éppen állok. S az álló híd megy velem. S mégis állunk. Csak a víz hömpölyög ma csendesebben.

Petya bácsi a pártoló

A bizonyos vidékről származó gyerekek, valamilyen hírét nem most kezdtük szidolozni. Voltak örökké kemény gyerekek, úgy Mária Terézia császári fennsége idején is, szép szál testőrök, kik nyalka, csókos bajuszosok lettek. Úgyanúgy nem hiányoztak Csaba úrfi uralgása alatt sem, napszámra lovagló katonák vagy hároméletű pásztorok képében. Ma már az egyik sváda éppen foszlóban van. De ez nem általános, s nem is életveszélyes8. Gondolkodni sohsem kár, alapon, valamire válasznak, mindig lett egy-egy legény, aki nem riadt meg az ördögtől sem. Nem a véletlen műve volt a ma megmesélt társulat. Azért nem nevezem meg a szervező tagot, mert ragaszkodott, ő titok az irodalomtörténet égboltján. De valami pokolian nevezetesnek tartható ünnepet okoltak, ezen összegyülekezésre. Ahogy én látom, még sok van az égboltig, nálam az illető ma a horizontnál, felettesen árnyéklik. Aznap remekelt. Ki tudja, milyen dolog lesz majdan jó akármire is? A tájszóban kiemelt banda, akkor Petya bá kényszerű meghívottjaiként kemény órák óta küzdött magával és az időszakosan megváltoztatott italokkal. Úgy váltogattak, mint egy forgalmas terelő pályaudvar váltó őrei, történelem, irodalom, politika, művészet, lopitika, elmaradtammitmondtál dolgok, testnevelés, börtön, pititipia, nemhallottammégróla dolgok, sport, oktatás, filozófia, torna, sáncugrás, seggnyalás, hajlongás és lehajtott fej-tartás által támogatott témáról témára. A vesszők pedig következetesen a hangsúly által határozottan, okozott helyre kerültek. A dadogás lassan általános, de nem zavaró lett. Többen már erőlködve hangoskodtak. A nagy öregek álmos-hallgatagon bele görnyedtek meddő, önző vitájuk felelősségébe. Egy-egy nagy mondat után számba vették a ragyogó szemeket. Nincs taps, csendben ünnepelték magukat. Az oktondi fiatalság nyelt és folytatta a nagyok ötleteit és gondolatait. Mindenki forgott maga és a beszélgetőtársa körül. Az egész társaság az öreg körül. Igy kerülhettünk oda, hogy halvány mellékfogalmam sem volt a dolgok terjedelméről és horderejéről. Mégis maradhattam, mint hallgató, megfigyelő. Az öreg szaporán kacsintgatott. Talán cselt sző? Talán

valamire figyelnem kellene? Minket, pacalistákat is szóra kértek az elején, s hallgattak váltig. Egy-egy szellem szeletnyi megnyilatkozást idéztek is. Sokkal később ez megváltozott. A nagyok hangosan beszélgettek, a zöldfülűbbek figyelmesen hallgattak. Nem is lett volna joguk szólni. Dehát mivel jöttünk volna ide. Mást nem akarunk, csak a nagyokat hallgatni s okulni. Az sem szégyen, én már tudtam, a megváltott világ egy rubelét sem áldozta fel sorsáért, s mi ugyanolyan szegényen ébredtünk, mint lefeküdtünk. Egyebet csak hozzá álmodtunk. Nekem megadatott magam, álmom közben látnom. Volt akinek nem akarózott a lehetőség, észrevétlen lekopott.

Petya bá állta a próbát a kerti sétálón. Váltotta beszélgető társait. A szokatlanság nem fárasztotta, ráadásul mindenkit jobban ismert, mint az illető feltételezte. Géza szerint, ha ezt tudják, sokan otthon maradnak. A vita merre és meddig tartása nem tényező. Mind tudtuk hiányzott egy pár osztályából. Mégis, most ez nem látszott rajta. Most mindenkinek megmérte az érverését, mintha valami nagyobb méretű dologra szánta volna el magát. Volt itt minden réteg, többé-kevésbé megbecsültek, s éppen megfigyeltek. Őmaga is tartott egytől s mástól, amit velem megosztott, csak arról tudok. Ennek ellenére nagyon érezte, ha vitázni kell kiket szedjen össze. Engem huszonnégy tasak szemesbors eladhatóságával hódított meg. Ezért hívott. Később az úti költségem is vissza adta. Olvasott valamit, ami neki tetszett, s ettől a belépő jegyet kinyomtatta, pedig előbb a hangom se hallotta. Áhítattal bámultuk a lenyugvó nap rajzait s a párák szivárványáét.

A jól lakott embernél arra ne számíts, hogy az éhezőnek elemózsiát tudj összegyűjteni. Éhére és hurutos bajára panaszkodva keres mentséget, amiért nem ad neked étket és támaszt. Ettől még adhat fedelet, majd később kiderül, az Isten mindkettőre ránézett. A gazda lesz kinek lelkét kiöntse. A vendég nyakába nem esik hirtelen zápor. Bánja is későre, hogy nem fogadott elsőre. Feltétlen. Mindig valamit el kell adnunk az össze kuporgatottakból. Nem szabad szégyenleni. Az írásnak áruvá kell lennie. Másképp nem láthatja el hivatását. Petya bá mindig úgy nézett rám, mintha mérné, ez a gyerek nem megszolgálta-e a törődést. Csak ki ne derülne, ki kit fogadott be a lelkébe. Azt hiszem a feltöltésre váró füzetek, a legolcsóbb ajándékok. Kacaghattok.

Petya bácsi az értékmentő

Az idő méretlen telt. Mindig hirtelen jött híre, jó lenne, ha itt lehetnél, szót cserélni s gondolatot alapozni valamivel kapcsolatban. Csak úgy, mint aki a szomszéd utcából átlép egy kis tere-ferére. A mai szemlére előtanulmánnyal kerültünk össze. A te lapod ismeri a vénás fiatal tollforgatókat?-kérdéssel korbácsolta fel a kedélyeket. Pártgyűlés stilusban esett neki, a nálam jelentkezett fél Erdélynek. Elég szép számban jelentek meg, érkeztünk meg a nagy leltárra. Senki sem tudhatta, minek köszönheti ott létét. A befutott anyagokat a gondnokok számba vették, s hümmögtek, ha silányabbat leltek, mint amilyent terveztek. Valami idő múltán, darabjait nagyságrend szerint leadva, egyszer csak Gejza elkezdett éktelen veselkedéssel keresni. Nem tudhattam mi lelte. Faggatózni sem igen lehetetett, olyan meredt, hascsikarós képeket kerített magának. Talán az is lehet valamit elhagyott, mintha amije nem is volt. Kergül bennem az ferde ostobaság, talán nem tudta hol van a budi. Pedig járt itt, nem egyszer. Erre lám eszébe jutott. Nem kis idő után, ahogy a kulcsot megkaphatta, elviharzott.

Az egész kíséret most velem dolgozik. Itt előre Aljosától fogunk kiemelni egy pár darabot. Olyan döntően szólt hozzánk. A költő elkezdett sirni, istenem, mit vétkeztem. . . Emlékszem, mikor még a zsebemben voltak, Pityu hümmögött utoljára körülötte. Állítólag többek is elolvasták. Legutóbb mintha, de senki se tudta pontosan, csapott le a füzetekre s a festett szélű lapokra. Petya bá is emlékezett, igen talán a Gejza, a zsebében voltak a kéziratok. A rinya kezdett elfajulni. Ahelyett, hogy valaki is, elnézéses zavarásban részesítette volna a gaz Gejzát, hallgattunk a tunya és renyhe társaság közröhejbe fuldokló előrejelzéseire és jóslataira. Azzal szedi a pókhálót. Pedig jóval azelőtt, talán még érkezéskor, Igor leszedte az égen-földön lehetséges minden pókhálót. Egyéb beláthatatlan baleseteket is meg akart előzni Igor, ezért kéretlen, hosszú előadást rögtönzött az udvari deszkabudik hagyományáról és egészségtanáról. Befejezésül egy féltekercs budipapirral takarta le az üllőt. A teljes jelenlévőség velem szurkolt. Géza feltűnt a térőben. Talán a még telhető egyenes tartással, eltalálja az egyezményes ösvényt. Kilengés mentesen felénk tart. Megszakítás nélkül jön. Meg is érkezik. Mi van a zsebedbe, Gejza? Semmi se volt. Csak részegebb. Csak morcosabb. Csak irigyebb. Csak dühösebb. Ezeknek a taknyoknak, minden dolguk idő előtt sikerül. Én alig virágzom fel magam, s ők már aratnak. Méghogy kötet, phűű. Példátlan. Amire senki nem gondolhatott, az volt éppen előttünk.

Oh, irgalmasságom, most mit tehetek. Összes óvott termésem oda lett. Volt akinek, még másolatát tudta valahol, némely jeles firkálmányának. Most szállásán vagy éppen otthon. Nem úgy én. Még a tervem is eltéptem, mikor az egészet a füzetbe áttelepítettem. Itt valaki kötettervét fogadták el, felszínesen valamiket még oda vetettek. Ünnepeltek. Kurjongattak. Engem bátorítottak, hiszen olvasták és emlékeznek rá. Jó anyag volt, kötetre érett. Még egy rend ünneplés, kurjongatás. Gyászoltam, azon gondolkodtam, hogy soha sem fogom újra úgy leírni ugyanazt. A hozzá állásom és a helyzet is megváltozott. Petya bá váltig abban volt, hogy tréfa az egész, megkerül a füzet, hiszen annyian látták, mindenki emlékszik rá. Talán hallásból újraírható. Te, mármint én, képes leszel rá. Annyira rendhagyó és jellemző volt, hogy csak ez dőlhetne ki belőled újólag. Menj, Igor légy szíves, nézz szét. De jaj, Igor is lehajtott fejjel jött vissza. A mű oda kerül ahová való- harsogta Géza. Másnap a sajnálatát is letagadta. Ebből pedig aztán soha nem lett kötet. Maradt ami volt, kötetlen füzet. Emlék.

Azóta még a bevásárló cédulám is két példányban írom. Nemcsak ezért.

Ne feledném el, nincs irigyem, se ellenségem. Csak véletlenek lesnek rám. Mindenhol. A Sörgyár utcában. A Borsos Tamás utcán. A Szikra téren. A Városligetben. Gyálon és Szárszón. Beöltöznek rendőrnek. Vonatjegy-kezelőnek. Úgy jönnek hozzám, mint Gejza barátom, s mennek el, egy-egy könyvemmel, füzetemmel. Megy a válogatás. Talán a titkos lesők akarják majd egyszer összegyűjtött műveim kiadni. Azóta se futottam össze az elkallódott füzeteimmel.

Állítólag akkor, Igor szerint, Petya bá másnap két cigány gyereket fogadott, nyáron bűdősebb okok miatt kemény pénzen, hogy a felszínesebben rétegződött papírokat kibányásztassa. Sok értékes anyagot hozott napvilágra. Letisztázva. . . egy szóval hihetetlen, hogy ez a kedves ember mivel ne próbálkozott volna. Megkérdeztem, leintett, nem méltatásra való alkalom. Ráadásul sikertelen.

Nem lehet igaz, amíg csak élek mindig másolni fogom magam. Hiszen füzeteim saját életüket élik. Egy-egy példányban. Egy példányban sehol sem vagyok elég? Talán az kötelező hivatalosan, állami kiadóval cégjeleztetett kötetet kiadni? Attól az egyetlen félperces is nagy mű számba mehet. Csak türelem. Nagy, helyi műzápor van a láthatáron. Akit ezután befogadok a házamba, legalább érvényes eboltási igazolványa legyen. Ha már nem normális.

Az én füstölgésem a nagy francot sem érdekel. Legyintettek. Kacagták, hogy duruzsolok a kis vackaimért.

Alkalmi barátaim pedig lehetőleg megválogatom. Ha tehetem.

Petya bácsi írásgondozó

Petya bácsi, ténylegesen világra nagyapám volt. Fehér kefe frizurája, s a bajuszkájában rejtőzködő mosoly kész, kopaszodásra határozatlan Mikulássá tette. A ráérős bácsika nem veszett ki belőle, bár Lajos igen ideges fajtának tartotta. Pedig csak borostás volt. Lajost meg sem ölelte, méghogy szúrt volna. Velem soha nem volt ideges. Ott trónolt a két vagy több kinyitott könyve társaságában. Valamit éppen abból is kérdezett, amit akkor mormolva megemésztett olvasmányaiból. Mintha mindig el akart volna kapni. Két eltalált válaszra, olyan kérdést tett amire hosszabb szabadideje lett. Bizony olyan is volt, amivel nem mentem semmire. Aztán útba igazított, de jelzőtáblát, ha nem én cövekeltem, édesanyámnak nem szívesen emlegettem. Olyan türelmesen taglalta ezeket, hogy senki nem hitte nekem, amikor emlegettem, milyen jót beszélgettem. Vele. Hír járt róla, hogy nem a párbeszéd ember. Magasan kelt értékelésnek tartottam, mert a vitafórumokon épp az ellenkezőjét gyakorolta. Ez volna egy jó iskola mindenkinek. Bíztam minden szavában. Én jó földnek ígértem magam, egy szavát se hagyom másra, csak úgy oda dobva. Mindent átadok rendre, szépen bekeretezve. Ő értem tette, s én teszem értetek. Ő is értetek tette.

Rátalálni egy emberre, akivel aztán jó sokat és jó nagyokat beszélgessünk. Értelmezett írásod pelenkázza. Mikor itthon le kellett írnom a beszélgetési lapra a viselt dolgaim, idegen nyelven olyan színtelen lett, hogy sajnáltam magam, ezért kár is volt odamenned. Mindig tudtam, hogy a nyelv csak úgy surmó magában nem elég. A katonaságnak kell a rövidség és a félreérthetetlenség. A gyönyöröket kutató szerző és a boldog olvasó szívesebben törtet a nagylevelű kifejezések között. Ekkor volt, hogy egy darabig nem is mehettem. Nem egyébként, csak amikor akartam. Ha nyaralni kértem, akkor iskolakezdés után adták ki a harminc napost. Irtózatosan széles látókört és építő képzelőerőt tanusítva. Engedni engedtek, csak nem amikor mehettem volna. Egy ideig. Aztán ez se tartott örökké.Van amikor az írás sem segít. Mégha fiókba tennéd is. A fejedben azonban, annyit nem rekeszelhetsz.

Petya bácsi s az ajánlott magyar irodalom

Az akkor már elolvasott és megemésztett anyag mellé, egyre újabbakat tűzött ki. Petya bácsi állandó lázban égett, a következők elolvasását és szelektív megértését javallta, arról suttogott, hogy azonnal jegyzetet kell írnom, az olvasmány által nyújtott élményről. Felfokozott sietségét, mintha akkor számba se vettem volna. A hangulati fogalmazványokat sem rekesztette ki. Tudod, mi kell nekem-lelkesedett. Éljen a vita, szóljon a nóta, itt van egy sor, valaki hiányzik belőle. Egyet találhatsz, pedig mondtam azonnal, attól amiért kimarad valaki, a névsor még kiálthat elégtételért. Valóban tudatos akarattal hagyta ki magát a sorból. Tudtam, hogy próbál. Tudta, hogy átejtési kísérletét nagyon zokon veszem. Barta Lajos, Heltai Jenő, Gellért Oszkár, Nagy Lajos, Madarász Emil, Kassák Lajos, Tersánszki Józsi Jenő, Füst Milán, Szabó Pál, Illés Béla, Gergely Sándor, Lengyel József, Tamási Áron, Fodor József, Hidas Antal, Szabó Lőrinc, Németh László, Illyés Gyula, Illés Endre, Sándor Kálmán, Rideg Sándor, Jankovich Ferenc és Darvas József voltak a cetlin. Vitatta, kit tartok hiányzónak, miért. Nem biztos, hogy tíz év múlva mindenki még érdemes lesz érettségi tételre pályázónak. Beláthatod, ehhez nem kell sokat írnod, csak valamennyi sorod találjon a többiekkel. S ne feledd az üzenetet feladni. Ha nem üzensz, nem keresnek. Ha nem keresnek, nem is találnak. Én nem szívesen nyeltem le, hogy az munkáim valamelyes értékelés mellett a tételek sorába került. Nagy próba, élő embernek a legnemtelenebb kérdésekre válaszolni. Neked se tenne jót, ha én vallanám a barátságunk. Nekem se tesz jót, hogy jobban befogadtalak, mint másokat. Én erre csak hümmögni tudtam.

Fenntartotta és kötelezte a saját értelmezés jogát. Az ő véleményét ne vegyem át, a másét sem. Magam döntsem el, mi tetszik és miért. Mire használhatnám azt, amit megértettem s hogyan. Irni pedig minden olvasás után kell, legalább egy néhány sor emlékeztetőt. Jutna eszembe, bármikor, amit olvastam. A tartozások könyve kinyitva. Az ajtó az olvasóterembe szolgál. Van gyertya elég. S ceruza, meg füzet, ami olvasáskor megragad vagy éget. Nem szégyen a feledéssel küzdeni. Csak alul maradni. Önerőből.

Az egyebekben, mint például a mindenkori iskolám, a tudós védőszentjei, elfogadott és becsült példáim, undorító és megvetett elleneim soha ne ragadtassanak indulatra. A különféle indulatok sohasem építők. A folyomány káráról sok minden jutott az eszünkbe. Ki se akarjuk meríteni, csak úgy oda-oda vetegetni. Elég okulás gyanánt.

Maradjunk rabszolgaként hajtott dolgosnak, ne tudjuk meg csodált emberünk hibáit és amíg csak lehet tanuljunk a tegnap tapasztalatából s a ma hibájából.

Aztán menjünk ki a rétre egy jó nagyot játszani. Akárhány évesen. Nem szégyen.

Petya bácsi s az Örökkévalóság

Mikor újra jöhettem, már nem is foghattunk kezet. Csak egy emlék képe nézett rám, s egy papírkarikára csévélt, kissé kopott nemzeti színű szalag. Valami diák vehette a fagylalt pénzéből. Ennél azért többre számítottam. Hát csak ez a két szomorú évszám maradt belőle. Még mindig érettségi, tétel. Még mindig megváltó, lobogás. Még mindig érdemes tanulni, hitvallás. Még nem eredménytelen és káros, ha a tehetséget az ember, tapasztalattal és akarattal kerekíti. Olyan merev és sívár ez a hely. Ettől pedig nem túl sok kedvem kerekedett társalogni. Egy imát mormoltam, megfogadtam még jövök. Az utcára kerülve szégyeltem, milyen gyáván viselkedtem. Mi bajom van nekem a temetkezés szokásaival? Ott nem bántják már az embert. Ott csak pihen. Ha ráér, majd megint beszélget velem. Felolvas. Beolvas. Értelmez. Magyaráz. Átéli a mások viselt dolgait. Feléled a szenvedély. Él, ha szenved, maga és környezete. És soha semmi sincs lezárva.

Petya bácsi azóta már beutazott egy pár olyan helyet, ahol azelőtt csak álmában járt. Most is éppen paprikás kolbászt evett, morzsátlan fehér kenyérrel, s szíkvizzel nyomtatta, hogy ne csípjen. Kérdeztem, egy kis Küküllő-menti Leánykát nem kérne hozzá, mert hoztam, de leintett. Ülj helyt, kölyök! Enni kínált, csendesen.Az asztal megterítve. Emésztés ideje. Még sok minden hátra van. Koszorút ingyen kötnek, de csak a nyakadra. A tehertől még kényszerre sem menekülhetsz. Válladról terhet akkor sem vesznek le, ha mindezt és mindent kiírtál magadból.

A teher meg éppen arra való, hogy nyomjon. Nyomjon, ha könnyedén is.

Akinek nem lenne terhe, az se rikoltozhat a boldogságtól.Sor kerül az ő terhére is. Akkor aztán meglátjuk. Figyeltél-e eleget a korábbi és a majdani teljesítésre váró kötelezettségeket illetően.

( 1960-1975 )

Függelék

Úgy lett, hogy csak később jussak a két világ közti beszélgető helyre. Ez nem is temető. Itt fejlesztési központ van, mégha nem irodalmárok fekszenek a szomszédban. A gondolatáramlás nem áll meg. Ekkor már Ilu néne is mellé feküdt. Türelemmel, mint örökké, ha más nem is ezt vette ki belőle. A nyughelyükre egy nagy laposra munkált kő került. A kőlapon kőtuskó. A kőtuskón kőpásztor. Kőkalapja a homlokába húzva, betakarja a kősubája. Az egész nem túl magas. A kőember a kőbotjára ereszkedve a szemedbe, vagy a hátad mögé mered. Szembe akar nézni a világ bajával. Megkövülten találja fel a rejtélyt. Nem bajt lát. Csodát. Ami kővé dermeszt. Az élő ember nem is igen tud szembe nézni. Vele.

Kelő Hold fényében, a pásztor árnyéka nagyobb a környező obeliszkeknél. Még a fákénál. Ha kell.

( 1980 )