Az építés láza

Köd van. A homályban lehajtott fejekkel árnyak ballagnak. Vagy támolyognak. Egyre megy. A gát felől újabb ködár hömpölyög. Sokszor tömött és vastagon terjengő hullámban. Még a viszonylag ritkás rétegek is elég átláthatatlanok. Nem látom jól a cipőm orrát sem. Mindenfelé fűrészpor. Fekszik, keveredik, ázik, büdösödik, felkel, s kereng. Leszáll. Megüli az orrod, bedugja a tüdőd. Megbotlok egy deszkavégben. Egy lécdarab reccsen a talpad alatt. Mintha ma, most már többen lennénk a szokásosnál. A nedv lefolyik a hátamon. Mintha megijedtem volna. Ha kételyeim vannak, akkor nagyon szerencsétlenül érezhetem magam. Az egyensúlyom érzem veszélyeztetve. Ezt nem tudom lefilmezni. Akkor talán ennek ki kell maradnia. Mit szólnék? Megszoktam, a dolgok értelmes felétől el kell tekintenünk. Azok mindig kimaradnak a buliból. A molotovka az ismétlődésekbe belenyugodva zihál a korpahegyek közé térő kaptatón. Ide hordja a simógézabútorgyár minden mocskát. Óvatosan szétnéz. Megkuporodik. Billent. Elcsendesedik. Még egy autó fűrészpor, s hulladék. A darabosnak elesettebb emberek örvendeznek. Túrnak is érte cefetül. De nem látszanak ki a hegyek mögül. A köd most csak őket segíti. A Nyúlgát utca felől valami búgás hallatszik. Tompán szöszmötöl. A város néhány teherautója közül, valamelyik éppen a vastag sárral küzd. Kereng a szétloccsantott fűrészpor. Nem is emlékszem ilyen körülményekre. Valaki arról suttogott, hogy ebből még környezeti ártalom lehet. Meg tudja fullasztani a talajt. Mit okoskodik, ez? Le van intve. Mélyen végzi, meglátja. Agybajos talán. Lehet azóta minősített utcaseprőnek, léptették elő. S még boldog lehet, hogy csak ennyi. Az árnyékától bekakilós emberek rémképe. Hiszen nálunk csak a napfényes jövőnek van esélye. A sokoldalú nemzedéknek. A bátraknak. A tántoríthatatlanoknak. Akik nélkülünk, és együtt vannak. A város jelképére esküsznek. Az építők máris itt tanyáznak. Lakótelep épül ide nemsokára. Páratlan lesz a maga nemében. A lakosság negyede itt lakik majd. A Napfényes negyedben lakom. A Napfényben részesült negyed tagja vagyok. Elterítik a korpát. Arra rakják az alapokat. Égig érő tömbházaknak. Új városrészt terveznek. Olyant amilyen még nem volt. Vizivárost. Kiállsz az erkélyre. S ha igen meleged lenne a Marosba, lógatnád a lábad. Szó szerint. Bele sercintesz.

Erre a helyre, akármikor alig jön valaki. Nyáron két vízbe merülés között itt elácsorog egy-két párocska. Csókolóznak. Megbújva. Aztán visszamennek a vízbe. Nyálazni. Alul-felül. Az Elba szigetre ezen a tájon egy vashíd vezet. Ahol az út lelép a hídról, ott két feneketlen tócsa álcázza a szárazföldet. A két váltott molotovka hős vezetői, meg az Iszkra bátor töfögtetője hihetetlen bravúrral kerülik ki ezt a kátyút. Félig-meddig. Aztán mégis csak belecsúsznak. Ilyenkor a víz nagy ívben szétfreccsen. Mire tehermű kikecmereg, addig a víz is visszatalál a tócsába. Ott marad tovább, míg újra meg nem zavarják. Az építőknek a hírével egy-két koszos bódé is ide jött. Egyiknek az oldalát célozzák. Mikor pedig molotovkáék loccsantanak. Mikor a kóbor kutyák. Néha egy-egy építő is előkerül. Az is a bódéhoz támolyog. Csorrantani. Megcélozza, háromból egynek, ha sikerül. Pedig szegény bódé meg sem moccan. Töpreng, vajon ennek is vétettem volna valamivel – valaha - valakinek egyáltalán. Mármint a locsolóknak. Vár. Nézelődik. Ha megjönnek végre azok a gépek. Ha majd felszáll a köd. Addig összehúzzák magukon a pufajkát. Isznak is. A tervre. A haladásra. A munka sikerére. Sligovica - szag lágyan szerte szétfolyik. Ha elér hozzád, kiráz tőle a hideg. Ettől kemények ezek a legények. Ezt sem lehet lefilmezni. Elhajítják az üveget. Üresen. Koccan, ahogy a többinek ütődik. Valóságos üveghegy van a ködtenger mögött. Istenem, te aki átlátsz a ködökön, volna ehhez egy szavad csupán. A korpára vagy a homokra épített vár hamar leomolhat. Beszéd van róla kinyomtatva. Hegyi kő kemény és ronthatatlan kinyilatkoztatást ismerünk. Szikla szilárd jóslás. A köd terjeng. A gépek nem jönnek. Ma éppen papír nincs. Akkor a fuvarlevelet nem lehet csak az asztalon levő itatósra cseppenteni. Nincs fuvar. A kiküldött mérnök a ködben nem találta meg az embereit. A bódé ellenségesen meredt rá. Mintha azt kérdezné, na, mi kellene, ha volna... Hát semmi, ami pedig nem kellhet. Bosszankodva tért vissza a központba. Az is egy bódé. Háromszáz embere van a leendő telepen. Senki sem dolgozik. Senkitől se kérheti számon. Senki sem törődik semmivel. Sem az ütemmel, sem a tervvel, sem vele, meg se hess. Ő az egyik, eggyel több. Ha kellett, hát kellett. Mindenki közbejárt, hogy ne menjen a hegyekbe vízierőművet építeni. Most itt van. Más is itt van. Mancika, az egy jó nő. Minden telepen, a szokásos és elengedhetetlen főintéző csajok közül, jelenleg a legjobb. Majdnem minden értelemben. Ő akkor is hoz fizetést, ha semmilyen oka sincs rá. Ő fontos, csak. Itt van. A többivel együtt. Senki és semmi más. Bevágja az ajtót. Az üvegtábla csörömpölve pattog a földre. A köd lassan befolyik az irodába. Telefon kell ide. Ez nem az a bódé. Ez más. Zöldre festette valaki. Valamikor. Az idő s a nap közösen sokat barnított rajta. Ez a bódé, ha lehet koszosabb a kosznál. Itt csak az egyáltalán nem fontos telep-vezető helyettese szokott rostokolni. Most nyugodtan felhívhatna akárkit. Tehetne valami hasznosat. Begyújthatna a dobkályhába. Ha tudná, hogyan kell. Otthon már gázzal fűtenek. Nem tudja, hogy főznek. Még sok tanulni való akad. Valahol dudálnak és ordibálnak. Megy a munka. Az a munka, ami most feltápászkodott. Nyújtózik az unalomtól. Épp itt hagyja a munkásokat. A víkend - telep felé tér. Milyen jó a munkának. Teheti. Mosolyog. Mintha semmi dolga, a legjobb nyáron. Akkor, ha elmegy a munkahelyről, vagy a Marosra siet egyet mártózni, vagy elbújik egy sörrel, valami árnyékos helyen. Csak a ködtől ezt sem látni. Beteg az agyam. Minek kell nekem a ködről filmezni. A munka köhögni kezd. Átkozott nyálas idő van. Meg a cigarettája sem valami elegáns. A ködtől, csak nem látni semmit. Ezért nem lesz meg a filmem soha. Ha ezt a lakónegyedet felépítik, akkor húsz évre rá filmgyárat is építenek a környéken. Valamelyik elűzött bolgár privát kertjében felássák a helyet. Ahol szép időben magán paprika termett, ott állami közös tulajdonban levő filmet fognak önteni. Világmárkát. Vendégmunkások elképzelése szerint, haszonbérbe. Semmi haszon sem lesz belőle. Egyedi minőségű film lesz. Amin talán az én ködös eseteim is megtudnám örökíteni. A munka hasát fogja. A munka hőse röhög rajtam. Rohamot kap. A röhögés a köhögéssel elkeveredik. Belefárad. Zihál. Mit tegyek. Lapátolni kezdem a porhegyet. Lécdarabokba akadok. A köd unottan tovább szitál. Bele a filmembe. Le van csinálva, az egész. Az ötletem a filmemmel együtt. Kinek kellhet ilyen átláthatatlan dolog?

Le van csinálva. Mondok magamba, mint egy sújtólégrobbanást kapott háborús rokkant. A stáb elsőképp lecsinálva. Aztán mindenki. Mindenki, aki nem látja, hogy mi van. Persze a köd is. Hogy szakadna már fel. Legalább a szebb jövőt reménylő Napsugár negyedben. Ami a hulladékból nő ki kevélyen. Köd van.