(Levelek):

Sztrájk, agyba - főbe

A szóbeli (írásbeli és vegyes) közlés, máig legfejlettebb - a visszaélések lehetőségeinek özöne - időszakát fogyasztva rájöhetünk, hogy a legmegfontoltabban kimondott (leírott vagy ábrázolt) szó sajnos, szinte soha nem ugyanazt jelenti a kimondónak s a meghallgatónak. Hát még a felületes felelőtlenséggel oda vetett meggondolatlan megjegyzések áradata. Pedig közegyezség alapján csak az nevezhető információnak, ami a közlő és a felvevő pólusú hurkon bezáruló görbe (a körre lehetne hivatkozni) mentén valósul meg.

(Ezer barka bolyhosodik, kicsi patak rugaszkodik, vígan csobog, duruzsol, a tenger felé gyalogolván.)

A mesés társadalmi egyenlősdiről elhíresült Romániában, ez csak társadalmi mennyiség és minőség keverékeket, csökevényeket fejlesztett és semmiféle fejlődéshez nem járult hozzá. Nem is szolgált alapul semmi lényegesen jövőbe mutató gondolathoz, ami vajmi ritkán, bármikor is létezhetett volna. Világszerte azonban semmi se állott le, csak elsuhant mellettünk. Elhitették velünk a magas szintek felelősei, hogy amiről mi nem szerezhetünk tudomást, az nincs. Sok tekintetben máig isszuk a levét. Mert azért mi országos szinten rendelkezünk a magunknak éppen elég ésszel. Csakhogy ez Brassótól nyugatabbra már kevés bárkinek, aki délkeletebbre született honfiainál. Nem kis dolog, talán a legnehezebben emészthető összehasonlítási pontunk. A sorba állítások öncélú meddőségeiről nem is szólnék. Különben a fejlődés társadalmi és közművelődési vonatkozásban, a romániai társadalom semmikori felelőseinek legcsekélyebb törekvését sem képezte. Szerte a világban rég kutatnak a kiveszettnek és divatja múltnak vélt környezeti közlések után, a sugalmazások után, a csoportos tudati kezelések és edzések hatási felől elmélkednek. Mi ezek szintjén alul maradtunk és észre se vesszük. Mi, naponta mondunk (írunk és mutatunk) s oly kevés visszajelzésünk van, mintha csak informálásban működtünk volna közre. A független lapok elkötelezettségei nekünk szokatlanok. Ilymódon persze vitathatók is. A független lapok felvállalásai rémesen hézagosak. A hírözön feldolgozásán túl szűrtnek tűnik minden, mert éppen átfogónak, de sokrétűnek is igyekszik tetszelegni. Az értelmes olvasótábor öncélú nevelése ettől nagyon elmaradt. A szélesebb tömegeknek a politikai beszédeket próbálták megmagyarázni. Egy darabig erőltették, aztán hirtelen kimaradt. Sok egyébbel együtt. A hatalom óvatosan és előrelátón megszervezte a maga sajátosan kinevelt kasztrendszerét. Megfelelő óvatossággal, kiépítette annak védelmét. Tagadhatatlan, ezek köreit zaklatni nem ajánlott, s a média embere a mindennapi reményében, ezt a kasztot csak kerülgeti, nyalogatja, simogatja, csakis szőrmentén. Jaj, nem akartam mondani, hogy borzolgatja, ami fel sem merül, esetleg valamelyik hatodrangú nagyszájút, ha tollra merné tűzni, az istentelenkéje. A legbelsők csendes kopogását meg sem hallják, ha valami háremőr nem szól, hogy valaki kinn már megint pofátlankodik. Fennebb nem igen próbálkoznak, mert akkor a tékozló gyerek, majd nyilvános fülhúzásra lesz méltó. Megbüntetik a nagyok, ha más húrokat, mert pengetni. Eltűnhet a forgatagban. Lényegtelen dolgok pedig már rég kiloccsantak az újságokból, botcsinálta műsztárok pedig már túlon – túl sokan vannak. A mesterséges szenzációkról szándékosan hallgatok. Mondja valaki, hogy tévedek? Fogadjunk, megfelelően nagy tétben, hogy a politikai elit s a gazdasági hatalom nem rendelkezik egy biztos stratégiával, amit például öt éven belül bevezethetne.

(Málnát szednek, zöld diót, sose láttak ennyi jót. Csellengnének estelig, de a zsákjuk megtelik.)

Több mint ötven éve más sincs, csak amit a vezér mondott, a munkás él és álmodik a munka mindenhatóságával. Az öregek mihelyt ledolgozták idejüket terhessé lettek, mellőzésük és alábecsülésük nem számít éppen bűnnek, ezért nyilvánosan is megpirongatják őket a szocializmus közösnek vélt teherviselése érdekében. A mezőgazdasági munka nemzeti érdekű kizsákmányolása sem bűn. Tönkretételéért még senkit sem vontak felelősségre. Nem is fognak, csak az állami gazdaságok maradhassanak. A természetes környezet természetellenesen felelőtlen kiszipolyozása olyan jelenségek létét feltételezi, amelyek semmi büszkeségre nem adnak okot. A környezetrombolók számadása lehetőségének titkolása és számonkérésének elodázása lassan nemzeti erénnyé lesz. Mint ahogy szinte minden csak akkor létezik és szóra érdemes, ha nemzeti. A demokratikus felelősségre vonás gondolatának teljes kizárása a legjobban járható útnak bizonyult. Mire számíthat, akinek feltenni való kérdései vannak. Épp a sorstársai is, csodálkozva nézik, né, ennek mi baja. A mindenkori főnök ezt tanulta, ezt gyakorolja, ezt vigyázza fel. Mást honnan tudjon. A reform legtöbbször abban áll, hogy kétszáz-hatszáz embert hazaküldenek az édesanyjukhoz, vagy adnak neki vagy nem, valami vigaszpénzt. Ami alapjában véve semmi reformiságról nem tanúskodik. Csak arra kell, hogy már első nap ne menjen lopni, az istenadta. A kinevezett végrehajtók a jólvégzett munka szent meggyőződésével hajtják este nyugalomra fejüket. Azt a fáradt fejet, amivel egész nap oly sokat gondolkoztak a maguk dolgai és a maguk érdeke szerint. Rendesen felkapják azt a fejet és csodálkoznak, ha valaki valamivel elégedetlen. Talán csak nem akarja eladni Erdélyt? Vagy Moldva szeretne leválni az anyatestről? Érzik talán, hogy igénytelen dologintézésük és értékgazdálkodásuk sántít. A mindenkori nép igénytelenségbe tartása nagyon sikeresnek bizonyult. Az igénytelenség pedig csak nevelte az érdektelenséget. A közösség érdeke annyira sokadrangúvá vált, részben meg is szűnt, az elmúlt ötven év során, hogy teljesen kiveszett az érdekegyeztetés fogalma. A szocializmus minden időben tömjénezte magát, a közvetlen következő lépések sikerében vetett hitével. Meghirdette az eredményeket is. A közérdek ennek türelmi feldolgozásával vált gyávává és gyúrhatóvá. A felsők megfontolt előnye az egyeztetlen érdek. Bármikor szervezeti és hatalmi kérdések taglalására kerül sor, mindig felmerül és jelentkezik, hogy ebben a kérdésben meddig ajánlatos elmenni. Mindig valaki súg, vagy beint, ez sért valakit vagy akaszt egy folyamatot, nem esedékes a dolog taglalása vagy kizárt szóba hozatala. Az időszerűségre a legalkalmasabb rákenni. Az értetlenkedőknek ma is felemelik a főnökök a fenyegető ujjukat. Azon ritka esetekben, ha egyik-másik főnök legfennebb helyet cserél vagy netalán meg is hal, egy másik tanítvány jön aki, szinte csak ugyanezt tudja. Illetve, ha mást is tudna, még a kapus is ellene fordulhatna, mert a húsosfazék környékén nem a kiskutyáké a szó. A forgatókönyvet csak szép sorban lehet olvasni, eltérni ritkán, igen kis mértékben szabad. A nagyok füle, éppen a kisszerű sírámokra süket. Mit tudhatnak azok ott, akiket szándékosan nyomtunk a mércék emelésével tudatos tudatlanságba – vélekednek rólunk, alantas népekről. Állami felelős tervek nyomán butították a népet, hogy jogosan kérdezhessék az észrevételezőtől, ezt te honnan tudhatnád. Elfeledik, hogy most már olyan informális csatornák is nyíltak, amelyek nem egy hangon zenélnek az elhíresült együttessel. Évek óta erősödik, s nem akar kiveszni, a színezés és a szándékosan torzított bemutatás. Jelesen itt vannak a sztrájkok.

(Őszi éjjel izzik a galagonya, izzik a galagonya ruhája. Zúg a tüske, szél szalad ide-oda, reszket a galagonya magába.)

Miért mennek az emberek az utcára? Még mindig a kommunizmus megbuktatására. Állítólag 89-ben egyszer már megbukott, pedig erről nézve csak megingott. Az iparban a nagyszörnyetegek a tervszerűsített szappanbuborék termelés mellett is fennmaradtak. Az állam keserves kínokat áll ki támogatásukra és fenntartásukra, pedig semmit érnek, veszteséget termelnek. Talán azért tartják fenn, mert ezek fogják össze a központosított irányítás szálait. Egy nagy lehetőség és egy elpuskázott kor dokumentumai. Az iparban minden európai országban fennmaradt a kistermelő, csak nálunk irtották ki, még ‘58-ban. A vállalkozói testületek megengedélyezésével s újjáélesztésével csak egy pillanatnyi képjavítást engedtek meg. A nadrágszíjat, az adók és díjak környékén továbbra is a kormányban szorongatják. Nem ritka, néha törvénytelen eszközökkel is, nehezítik a vállalkozó kedvet és rémítgetik a külföldit, nehogy ellopná ősi földünk. A mezőkre is rászálltak ezzel. A ráfizetéses kistermelő falusi kolhozokat felrobbantották, de a magángazdálkodás nem tud beindulni. Naprakész akasztások járnak a parasztgazdákra. Az egyéni termelés avatott értői nagyon megritkultak. A gépi és igásállati háttér nélkül lehetetlenné lett a javak termelése. A szántástól az értékesítésig felhalmozódó költségek igen nagyok lettek. Megfizethetetlenek. A mezőgazdasági kölcsönök épp csak nem előnyösek. Az értékesítés környékén, olyan kötöttségek honosultak meg, amelyeket a termelő már nem oldhat meg. A termelő nem tud forgalmazó is lenni. Hivatalos és állandó fizetőképes felvásárló pedig nincs. Maga az állam sem tud eleget tenni elvárásainak. Itt már régen létezik egy forgalmazói réteg, s arra kellene figyelni. Ennek a dolgait és létezése folyományait, csak felületes intézkedésekkel vették tudomásul. Könnyű prédává és rablógazdálkodássá fajult nem különben a gépesített szolgáltatás. A sokat hangoztatott nemzetközi olajárakkal, csak a rablás sorsára juttatták hiszékeny ügyfeleiket. A parasztgazdák dolgait nem városközpontokban kellene taglalni, teljesíthető elvárásaikat ideje lenne mérlegelni a hon atyáinak. A jövő választáskor majd egy – két dolog kampányszerűen megoldódik. A bankok környékén sem jobb a helyzet. Ebben a tevékenységben gyorsan beindult a nemzetivel rabló, szabadon versengő egyesületi és egyleti bankhálózat. A tisztán csak börze kamatokra alapozó gazdálkodás hamar megadta magát, újabb befektetésre a rokonoknak adott kölcsönök és külföldre küldött összegek nem adhattak alkalmat. A nemzeti érdekeltségű bank már több pénzféleség párhuzamos forgalomban tartásával jeleskedett, ami a népnek drága fogás. Valakik csak hasznot húztak belőle, mert fenntartották egy darabig, azok velünk nem osztoznak. Hallottad valaha, hogy egy szegényebb sorú ember a banktól egy jelentős összeget ajándékba kapott volna. Pedig még csak ezt kell kivárnunk. A hétköznapi jogban, a köztörvényesben, a megfogott zsebmetszőkkel és a tyúkperekkkel jó tartósan foglalkoznak. A nagyobb cápák ma is vígan úszkálnak a boldogságban. A hivatali ügyeletben hallottam több olyan esetről, amely alaposabb elemzést el se bírna. Az egyik efféle azt mondja, hogy elismervény híján nem kezdeményeztek vizsgálatot egy helyen elsikkasztott 23 millióról (akkoriban ez tekintélyes összeg volt, s ami alatt az értendő, hogy nem létezett a felvételezését igazoló okmány, azaz alulírott nem igazoltam, hogy ennyit meg ennyit loptam, nahát . . . érdekes, nemde? ) A korrupcióról vagy jót, vagy semmit, hiszen a parlementáris két kamara is erre mehet ki, a legjobban mit gondolsz, az okosok érdekegyeztetése után mi jut a törvényhozók asztalára. Ha az eleje a végével valamiben is talál, az nem az ő érdemük. A szavazás előtt már nem sok tulajdonított értelemmel lehet számolnunk, inkább a kiskapuk gyártását figyelheted meg. Megláthatod a többi ördögtömjént is a nagy forgatagban, a sürgölődő semmittevésben, az állami tevékenység végrehajtásban és felügyeletében fárasztó az örökös mutogatásban merül ki, a keresztényekre, az erdélyiekre, a törökökre, a valódi és álforradalmárokra, az örökös kalmárkodókra, hitetlen pártosokra és pártolókra. Folytathatnánk a gyalázatosan elpofátlanult kereskedőkre, szállítmányozókra, olajosokra és a többi zsebelőre.

(. . .földig érő kucsmába, nyakig érő csizmába, burkolózzék bundába, bújjon be a dunyhába, . . .)

A teljes média pedig híven felvonul a hangosabb pártok vélt érdeke mentén. Az egészben az a furcsa, hogy a független lapok sem vállalkoznak időnként nagyobb lélegzetű közleményre. Teljesen kivesztek a tényfeltáró riportok. Nem elemzi senki a környezeti pulzust, inkább valami önfelkentek órákig magyaráznak valami esetecskét, amí kezük alatt szenzációvá alakul. A lakosság dolgairól, gondjairól-bajairól olyan bölcsességgel hallgatnak, mint tizenkét évvel ezelőtt. Pedig. . . mi a baja az ügyvédnek, hogy sztrájkol, . . .mi a baja a pénzügyisnek, hogy magára zárta az ajtót . . .mi a baja a vasutasnak, hogy nem indít vonatot . . . mi a baja a tanítónak, hogy letörli a krétát a kezéről . . . mi a baja az autógyárinak, hogy elállja az utat . . .mi a baja az orvosnak, hogy nem ír receptet . . . mi a baja a bányásznak, hogy máig se gyógyultunk ki a nagy ijedelemből . . . mi a baja a köztisztviselőnek, hogy csak küldözget . . . mi a baja a sofőrnek, hogy nem akar indulni . . .mi baja van már mindenkinek, hogy egyre sztrájkol . . .Valakitől azt tanulták, hogy ezzel mennek valamire. Máskülönben az emberek amúgy sem voltak híresek a nagy együttérzésükről, s ha ez még tájékozatlansággal és butasággal vegyül, mi nem jön ki belőle. A sztrájkról mindenkinek a fizetés jut eszébe, nem mondom hogy nem lényeges, de sajnos van még sok dolog, ami emellett okként áll. Felületesen kezelni ezeket, hanyagul elhagyjuk, ami felér a ferdítéssel, s ha már országos méreteket öltött, akkor szerintem valami komoly dologra hívja fel a figyelmet, ezeket már nem illő különálló részleteiben tárgyalni.

Mi a baja lehet valakinek, hogy sztrájkol?

Itt a vége, s talán megtudom, mi van.

Valószínű, hogy csak úgy ráérősen könyökölgettek a munkahelyükön s unalmunkban döntöttek, ez már túl jó, ezért ki kell mennünk az utcára, hadd tudja meg a világon mindenki, milyen jól van dolgunk. Mert a munkahelyünkön, ahol minden feltétel termeléselőnyös, kitűnő munkatermelékenység mellett, versenyképes árut gyártanak és forgalmaznak. Eszünkbe se jut mit eszünk ma, miből veszek cipőt s könyvet a gyereknek, jók a törvények, előnyös a jövedelem, szó sincs a kenyéririgységről, a szolgáltatások ára miatt nem gebedünk meg, nem gond a környezet és feltétel biztosítás, teljes mértékben, emberséges elbánásban van részünk, ihaj, tyuhaj.

Csak azt nem értem, erről miért jut mindenkinek a sztrájk az eszébe.