A Bolyai Farkas Középiskola, Marosvásárhelyen tiszteletre méltó hagyományokat ápolt. Diákjai nemegyszer a város közéletében több feladatkörben olyan jelentős szerepet töltöttek be, amelyeket a más iskolák tanulói irigykedve szemléltek, bámulatára gyűltek. Nem egyedi eset, hogy az iskola forma egyenruháját elpáholták az egyik-másik gyermeken, csak bolyaistasága miatt. Én, 1964-1969 közé eső tanéveket töltöttem a neves kollégium falai között. Figyelmem középpontjába ugyan hamarabb került, még sokáig nem esett ki onnan. Tudok kiváló eredményekről, dicsőíthető és hírnevesítő szárnyalásokról. Voltak szép gondolatok és alkalmas példák. Hallottam némely kudarcokról is, emlékszem mélyrepülési időszakra. Voltak alkotásra és kibontakozásra serkentő időszakok, de hivatalosan vagy amúgy házilag akadályozó intézkedések is. Hallok még mesterséges feszültségekről is. Nem tisztem különben a tevékenység szakaszosítása, sem valamely mérlegelés felállítása. Volt részem jóban és rosszban. A hagyományok őrzése és tiszteletükhöz való ragaszkodástól a régen várt és feltételezett újításig, sőt érthetetlennek tartott formabontással is volt alkalmam találkozni. Mindent összevetve, helyes kis batyut kaptam az egész életemre. A nagyobb részét szívesen cipelem, odatartozásomnak példáját szívesen bizonygatnám. Az útravalóért hálával gondolok azokra akik szívesen foglalkoztak, gyerekszemmel kisebb és nagyobb ügyeinkkel. Néha érezhető akadályoztatás ellenére is. Akárha nem épp tanulmányi dolgok lettek volna. De van egy kis rész, amit szívesen kivetnék már magamból. Nekem már túlviselt. Nem is nagyon szükségeltetett. Ide mellékelem. A Krónikát, a magam és két szerkesztőtársam hiányosan fennmaradt jegyzeteiből ollóztam, igyekezvén a hangulatot megőrizni, sajátos hitelességében. Tisztességes emlékezést próbáltam közzé tenni. Az egyéb csatolt írásaim szervesen a bolyaista szellemű közéletiségem révén került barátok és jó ismerősök, a bolyaistaságot tisztelők emlékének egy szelete.

A szerző

Váradi József

A

János pontja

emlékére

Egy alig volt diáklap környezete1

Sepsiszentgyörgy 2001

Marosvásárhely 1999

Tartalomjegyzék

Fülszöveg 1

Krónika-az alig volt diáklap-egyszerű születéséről, gyorsléptű csillogásáról és méltatlan eltűnéséről 4

A Teremtő, ET és mik 16

A tojás a tyúkkal van 25

Utazásom az Ó-testamentumba a Törvények Tábláihoz

Petya bácsival való dolgaim 32

Szárnyasoltár Pléhjézusokkal 39

Zárszó

Krónika

-az alig volt diáklap-

egyszerű születéséről, gyorsléptű csillogásáról és méltatlan eltűnéséről

a 0. fejezet

melyben a Krónika kezdődik, s a krónikás eszébe emlékek tódulnak,

ezeket híven szeretné hátra hagyni,

mert több érdekelt már sietve elfeledte

vagy feledettnek tartotta, a mindenkori könnyebbség szerint

Naponta kerül alkalom, valamely tettünk értékelésére. Évfordulókon egyenesen ajánlott. Mérlegelhetjük, ha másként tettünk volna, talán más következményekkel és folyományokkal állnánk most szemben. Fordítva, ha másként teszünk, most hol tartanánk, állnánk-e még? Harminc évvel ezelőtt történt. Soha nem mertünk volna megtérni a helyzet adta élményeinkhez. Inkább feledni a szenvedőknek. Persze, ha lehet. Nem is akartunk igazán emlékezni. A megmagyarázhatatlan félés, az oktalan megfélemlítés megrontotta az életünk. Sokáig. Természetszerűleg, semmit nem vétkeztünk. Csak került valaki, aki véteknek tartotta puszta létünk. Alapjában elég sokat töprengtünk rajta. Mi a vétkünk? Kivánságunk volt, vagy ki szerettük volna fejezni magunk? Az elfogadhatatlannak minősített viselkedésünkön kivül semmi vétkünk nem volt. Barátaim belső nehézségeit akkor még az enyémhez nem mérhettem. Azt hittem, őket nem olyan feltűnően dobálja a becsület és a kiállás-na, mi mellett és miért-kérdése. A viaskodásukról annyi került hozzám, amennyit elmondtak. Sok olyan dolog volt amiről soha nem beszélgettünk. A mondás súlya már akkor veszőben volt. Minden évfordulókor terveztem, s azután újra feltettem, ha most találkozóra mennénk, ott akár el is mondhatnánk. Szurkoltam, magamban, kit érdekel? Annak idején kevesen szereztek róla tudomást. Több okból. Ki is szorultunk jórészt, a szokványosan elismert osztálynyi közösségünkből. Mi egyáltalán nem vertük nagydobra, mert a feladott zsarolási alku szerint csak nekünk volt veszteni valónk. Közvetlen támogató barátainknak pedig nem lett volna szép ártalmára lenni. Ilyen módon mindent csak magunkra vállaltunk. Egyszer, akkortájt egy színdarab-próbán rámkérdezték, na, épp most esküszöl össze, mint egy bolsevik. Erről volt épp szó, csak kár, hogy nem színésznek készültem. Ez persze csak egy nagy gyakorlat maradt a tervezett és nem is sejtettem, kivitelezett életpályámhoz. Harmincéves amatőr szín-köri jelenléthez. Hamlet egészben bosszú, csak az aki felveheti a küzdés és a visszavágás kockázatos esélyeit. Hamletek pedig nem is voltak. Kevesen akartak bosszút állni, saját maguknak a becsületükön esett foltért lekenni egy-két hatalmasan nagy pofont. Hamletek, ha lettek volna és a képzeltek is, mindenesetre nem épp vagy csak a visszavágás gyönyöre miatt lennének s vannak... Egyszerre csak lettek. Többen is. Lehet a nevük sem volt emlegethető. A többit kitalálták. Azt ami a zaklatás és a vallatás fele. Egyeztettek, mint minden ilyen esetben. Több szempontból volt így jó. Ha kérdezték, mi lett az újságotokkal, legyintettünk, s mondogattuk, most más szerepre tettünk. Pedig ma is úgy gondolom, nagyon akartuk, lapunk legyen. Nem olyan amit akkor képzelt egy aktivista tanár. Mégha többször elolvasott és felügyelt, de diáklap lehetett volna. Megérdemeltük volna. Olyan tanárokkal együttműkődve akik nem kérdezik folyvást MITHOGYMÉR mondtad. Értik. Hát nem ettől tanárok? S naponta kezdjük újra? Akár újra is így tennénk. Egy partnerünket érte felkészületlen a tömeg igénye. S ő képviselte a döntő, elutasító többséget is. Az iskola közössége méltóképp el tudott volna fogyasztani egy folyóiratot. Valakinek ezt illett volna észre vennie. Ugyanis a tanári közösség a tanulók számára feladatokat és követelményeket naponta fogalmaztak számolatlan. Soha senki nem kérdezte, ha a tanulóknak is lenne bár egy utolsó kivánsága. Pedig volt. Nem is egy. Csak bevett szokás szerint, az nincs amiről nem beszélünk. Hát legyen.

az I. fejezet

melyben a krónikás az Úrhoz fordul, azért fohászkodik,

hogy semmi se maradjon elszámolatlan

Add, óh Jó Uram, hogy lelkem ne fesse át gyülőlet, ne uralkodjon el rajtam indulat. Ha ma valami olyant mondok amit később bánnom kellene, akkor kellően fontolhassam meg, senkit még porában se sértsek meg. De aki hibás, arra kérlek, az kapjon méltó elbánást tettéhez, legalább Nálad Büntető Uram, mert a földi igazság szubjektíven lassú, és útjai tekervényesek. Tisztába szeretném tenni a dolgunk. Mégis, nem hagy mérlegelni, ha akkor kitesznek az iskolából semmi ok nélkül. Mi lehetett volna velünk? Hasznot hozott volna e lépés bárkinek? Félelemtől és bajvárástól eleget nyomorogtunk. Én, ma már nem szégyenlem, de akkortájt őszintén szenvedtem. Oldozz fel, hát Kegyelmes Uram! Ellenünk vétkezőnek pedig, legalább a túlvilágon világítsd meg az elméjét: Ezek a kölykök semmi rosszba nem sántikáltak. Csak a közigény tiszteletére vélt dolguk akarták tenni. Azt akarták adni társaiknak, amire érthetően másnak nem jutott ideje. Vagy amit az akkori körülmények között csak ők tehettek meg. Vajon miért nem voltunk valamival türelmesebbek. Megvártuk volna amíg valaki észreveszi, hogy ezek a gyermekek olyan ostobán együgyűek, hogy az már kibírhatatlan. Semmit sem kivánnak, semmit sem akarnak. Vajon kire hasonlítanak, Teremtő Uram?

a II. fejezet

melyben a krónikás egy korábbi diáklapra emlékszik

Ezidőtájt 1967-et már alig írtunk. Azon a télen, talán a varjak, ha érezhették volna az idők változását. A kártyavetőkhöz nem jártunk. Holnap vagy azután 1968-at is leírjuk. Mással akkor még ilyesmit nem tárgyaltunk, az időről kialakított elméletem senkivel nem fényesíthettem. Egymás közt legfennebb a Szabadeurópa zenei adásainak megbecsüléséig jutottunk. Ha mertük, eldudorásztuk vagy meghümmögtünk vele. Más nagyobb dolgunk nem volt. Tanultunk, hogy álljuk a versenyt, a kihívást. Napos fenyegetettség mellett, minden aprót a szemünkre vetettek. Nagyon emberpróbáló volt a tömérdek követelmény. Senki sem hinné, hát nem mondom. Alig jutott valami szabadnak becézett percecskénk. Egy kis szórakozás, valami diákkör. A helyi lapnál, a Vörös Zászlónál bemutattam ebben az időben, egy villantásnyi cikkecskét egy tartósan ismétlödő utcaburkolat felszaggatásról. Meg volt mindene amit egy ilyen jegyzet joggal elbír. Nem kellett nekik. Fekete Tibor is akkortájt a buszmegállóban garázdálkodó, azthiszembehnagylegényvagyok hiszemben erősödő, szervezödő csőcselékről akart vélekedni. A megvetett csőcselék között míves diák is ránk pislogott. Abból az írásból se hiányzott semmi, ami egy normális, kölcsönösen erkölcsös kifakadásba belekivánkozik. Az se tett jót az elvadulást fel nem ismerő s vele nem számoló, finyásan válogató fogazatuknak. Gábosi Tamás az önképzőkörben felolvasott, három, igazán nekünk való négysorost. Az illusztrálló rajzok, pedig még Petelei tanár elvtárs mesterségesen, többszörösen emelt mércéjét is kielégítették. Az önképzős faliújságra sem volt elég vastag. Az újságnál nyavajogtak, ez se kellett nekik. Azon a délután hosszas megfontolás után a javunkra döntöttünk, a fali vagy a napi újság nem köteles minket választani. De mi szólni akartunk, nem valami nagy dolgot, csak úgy kikkirriki-torok-gyakorlatnak. A szóláshoz viszont a piactérre csak nem állhattunk ki. Maradt volna a saját újság. Amolyan zuglap.

Lapot alapítunk, azaz már ezzel meg is alapítottuk. Abban a percben. Ennyi volna csak az egész? Semmi másra nem tudtunk gondolni, van saját újságunk. Milyen szép, felhőtlen érzés talált ránk. Nagy jővőjű újságnak képzeltük.

Aki csak kívánja, megtudhatja, amit mondani szándékozunk. Neki. Másnak. Érdek-lödőnek. Benne lesz minden amit csak szépnek és jónak tartunk. Válaszolunk a kiváncsis-kodóknak. Válaszolunk az érdeklödőknek. Megírunk mindent, amit mások szívesen mel-lőznek. Aki itt tanul, hadd tudja meg, mi van a vidéken. Napok alatt, minden szervezést és előmunkát lebonyolítottunk. Talán a gyorsaság vagy a véletlen, minden a legnagyobb titokban folyt le és maradt fenn.

Február végére csak baj, emlék és kétség maradt belőle. Sajnos.

a III. fejezet

melyben a krónikás a nyelvi képtelenségekről fest képiségeket,

akkor még a krónikás is jóhiszemű volt

Az illendőség alaposságáról vagy az eseményértékelések helytelenségéről elhíresült Bolyai-hagyomány ápolása középiskolánk minden diákjának legszentebb kötelessége. A hagyomány alatt sokan csak a szájhagyományig tüsténtkedtek, mégha sültelenségeket is terjesztettek széltében-hosszában. Alapjában Jánosnak, a tanár-gyermeknek már volt egy néhány fehér pontja. Farkas apáról tévesen, példának mondták, hogy János fiának ugyan nem tűzött ki korát meghaladó követelményeket, csupán érdeklődését táplálta megfelelő magyarázatokkal. Mégha nem is mindig értette, meg kellett hallgatnia, bólogatnia. Mégis a kis zseni egyre újabb kérdésekkel ostromolta. Hát ezek az állítások nem bizonyultak éppen igaznak. A kérdések mindenkori többsége megválaszolatlan maradt. A gyerek ugyan nem hagyta, mégsem ment többre. Ez volt János sok fekete pontja. Valami nyári konyha vagy egyéb, tapaszos földjén a kicsi Jánoska, a hamuba felismerhető naprendszert rajzolt. Micsoda rendetlenség lehetett a professzor háza körül, Jánoska pedig bírta. Ebben a nagy rendetlenségben a derék gyermek fix pontok után nyúlt. Nagy lehetett az epéje. Ez volt János megérdemelt piros pontja. Nem sokkal később tudtam meg, hogy Vásárhelyen egyáltalán, de még Domáldon vagy Bólyán sem játszhatott János tapaszos földre szórt hamuval. Itt szemben, akkor még nem volt utca torkában, takaros, padlós házban laktak a professzorék. Annál jobb szokások voltak divatban, mint a földön szétszórni a hamut. Ezután a várakozás keserű bizonytalanságát egyesek sok féleképp igyekeznek enyhébbnek nyilvánítani. A felelőtlen híresztelésekért senkit nem szóltak meg. A gyorsított felvilágosítás sok űrt képezett a környezetén. A felelőtlenséggel felszolgált butaság maradandó hegget hagy maga után. Mi tudtuk, János is szenvedett tőle. Mérnöki iratai között említi az ismeretei forrását. Minden hallott vagy megkeresett információt alaposan elemzett. Próbálta mindegyre más nyelvi és eset keretek között vagy ellenkező és választható megvilágításba tenni. Ez a János ragyogó fénypontja. Sokrétű ismeretforrásairól, melyben az apai nem kevés, de nem döntő, még nekünk is hátrahagyott kapaszkodókat. Nem zárta ki a lehetőségeket, melyek bekövetkezését hittel várta. Ez volt János életes zöld pontja. Ezeket a pontokat számba véve, innen fakad a mi nagy álmú lapunk, János pontja címe. A színek megválasztását az olvasóra bíznánk, volt szándékunk. Itt van utalás a közben sarjadó közírói hitvallásunkra is. Alapos vizsgálatnak vesd alá minden helyzetelemzésed, és soha ne ítélj az érdekeltek meghallgatása nélkül. A hagyományok hites újraértékelését a későbbi időszakra ütemeztük. A kört pedig nem érdemes divat rendeletére négyszögesíteni. Hallomásból pedig egyáltalán. Mint ahogy a mi közírói vállalkozásunk sem azonos a világ igen komolyra fogott dolgaival. Csakhát nem találtuk el az olvasó tábort önzetlen felügyelő közeget. Ők komolyan veszélyesnek képzelték.

Az teljesen más dolog, ha mi ezt a nem túl komolynak minősíthető dolgot, erősen komolyan vettük. Sőt szívügyünknek tartottuk. Volna. Semmilyen veszélyest nem találtunk benne.

a IV. fejezet

melyben a jóhiszeműeket lebandázzák

és elsőfokon megfenyegetik

Szövegdoboz: Az első szám2 címe: Nézlet a Lázár Ödön parkban. Ez egy közönséges A4-es rendes írópapír két oldalát tisztességesen kitöltve jelent meg, amolyan gesztenye színű festékkel nyomatva. A legérdemesebbnek számító, nyomdailag kivitelező barátom szerint, az összes újságnak mintegy ajánlaná, hogy számonként frissítse színét. Könnyebb a titok gondnoknak, meg a számfelelősnek is. Nem tűnik fel, senkinek, hogy ugyanazzal sokáig ténfereg, illetve szöszmötöl. Úgy emlékszem, hogy minden szám, kézi síknyomdán készült. A János pontja köré, mellé vagy alá, ekkor még semmit sem írtunk, csak a cikkeket írtuk alá. A hézagokat rajzokkal s tollpróbákkal töltöttük ki. A negatívok öntött ólomban készültek és ugyanott javítottuk. Az első lapszám képletes ára csak 15 bani volt. Az érdeklődők keressék és megtalálják a szerkesztőket itt és itt-sugalltuk. Add tovább-gondoltuk nem túl álszerény reklámozásnak. Vegyetek sokat magatokhoz belőle-lelkesítettük az olvasó tábort. Külön terjesztőkre egyelőre nem számítottunk. Óvatosan ötven számot nyomattunk. Először.

A lapterjesztés talán harmadik estéjére, megvolt a következő bővített szám teljes, azaz kétszer annyira dagadt anyaga. Szász László, Szávics Károly és Zonda Attila önkéntes munkatársak, máris annyit szállítottak, mint amennyi nekünk is készleten volt. Ettől felgyorsult minden. Egy hétig sem melengettük. A válogatás órák alatt, a lap alaki terve percek alatt, elkészült. Legépelni, szinte semmit sem jelentett. A második szám egy A3-ast teljesen lefedett, a címpont mellé már odabiggyeszthettük ilyenformán a szerkesztőséget: GÁTAVÁJÓFETI. Igy, csípő magasságban. Ezt a betűrejtvényesített rövidítést a lassúbb észjárású gyengébbeknek, szívesen kedvező szándékunk szerint, a nyájas olvasó támogató kedvéért megfejtve is közzé tettük. Hiszen így is került s volt, aki ezt égrekiáltónak és magamutogató pofátlanságnak cégérezte. Meg is volt sértődve, hogy felháborodását előlegeztük. Tudniillik, az értetlenségét előre láttuk. Ma sem tudom, megérte volna-e, kihagyni?

Ez a derekabb lapszám ára, már arányosan 25 bani lett. Hetven példányban. A színe, ahogy akkori szokás szerint illendően február 16 előtt, vörös. Közérthetőbben ezidőtájt, ebből a színből lehetett a legtöbbet észrevétlen elcsatornálni. Serényen készen lettünk, Tarka aranymetszésnek alcímeztük. Róvott írással cirkalmaztuk a gombnyi pontot. Lényegében ezért az összeállításért sem kellett szégyenlenünk magunk. Mert aztán mi éppen csak a megszolgálatlan szégyenkezéssel állottunk a legrosszabbul. Pirosba léptünk pirosan. Nem döntöttük el most sem, heti vagy két heti, esetleg havi kiadványt bírunk tartósan ellátni.

Az első kiadásból már alig lehetett még tíz darab megmaradva, a másodikból alig adtunk el tíznél többet, máris rendre hívtak s vittek a könyvtárba. Első szüneten Gábosi Tamást vitték be, második szüneten Fekete Tibort hívták. Mikor nekem szóltak, fogadni mertem volna, tudom mit fognak majd velünk művelni és mi vár rám. Bár nem beszélhettem akkor előbb velük, mert egyiket sem engedték vissza, mégis eltaláltam, hogy mire gyűjtöttek szerre össze. Nagy feneket kerítettek, s harsogtak, hogy a saját hangod se hallhasd. Csak pilloghattál, csodálkozva körül. Mint a rémregényekben, amiket a kommunista harcos vallatásokról, elrettentőnek hordtak össze. Ilyennek képzeltem. Testi fenyítés nem volt. Mégis annyira hihetetlen, olyan megalázó és megfoghatatlan volt. Hát ilyeneket…ki segített szerkeszteni, ki járta ki az engedélyt, mit csinálunk a pénzzel, mennyien tudnak róla, melyik tanár olvasta el előzőleg az anyagokat, mit szól a KISZ, hol a szervezet jelvénye vagy emblémája, hol nyomtattuk ki, miért terjesztjük az iskolában, a felsoroltakon kivül kik a banda tagjai, akár tanár, akár diák… A kérdések felét sem értettem, pedig nem voltam éppen olyan gyenge tanuló. Ezekre nemigen tudtunk határozott válaszokat adni, mintha egy más világ frissen érkezett avatatlan lényei kiváncsiskodnának, amiről mi nem is hallottunk. Ilyen kérdésekre nem számítottunk, mert semmi közünk nem volt ilyesmikhez. Főként az előre megfontolt szándék tájékán sántítottunk. Az önkéntes munkatársaink felelősségét büszkén eltulajdonítottuk. A fő kihallgatónkon, Sárkány Dénes igazgatón, kivül minden kihallgató vagy a kihallgatáson résztvevő derült a sok bután naiv, tájékozatlan válaszunkon. Az igazgató fennen kihírdette, ilyen lehetetlen bandára neki nincs szüksége, sürgősen el kell távolítani minket az iskolából, s velünk együtt minden hasonló, a törvényes rendet tönkre zuzó elemet. Hívják az osztályfönököket, hajtsák végre. Azonnal. Maradéktalan.

Elvileg semmi sem történt. Gyakorlatilag sem nagy a dolog ütőereje. Csakhát ezek a tudatlan kölykök, milyen alapon merik idegesíteni a jó indulattól túláradó, a duzzadtan és csepegő hazafiságú igazgatót és tanácsosait. Csak ki ne szivárogna. Micsoda kapitális bűn.

Új dolgok jöttek, új feladatok kerültek.

az V. fejezet

melyben a jóhiszeműeket elég komolyan újra kihallgatják

Akkor az én osztályfönököm Várterész Pál volt, nemcsak a tudományokhoz értő, áldott lény, kis termetével fordítottan arányos jókora adag emberség feszült benne. Bevitt, rendre, a természetrajzi előkészítőbe vagy épp az előkészítő laborba töprengőre-búsúlni és megbánni tett-(ünk)-em. Ott jöttem rá, mikor megkérdezte, az osztályfönök minek kell egy osztályban, hogy sokkal itt nagyobb a baj, mint amekkorának én becsülöm. Talán nem is kiváncsiak arra amit én vélekedek-gondolok a jóhiszemű önkifejezés lehetőségeiről. Ebben, és csak ebben, nagyon sokáig igazam lett, talán ma sem érdekes, ha valakinek van másokkal érdemi közlendője. Meghagyta, figyelemesen olvassam át a két lapszám anyagát és valami két napig üljek otthon, majd azután együtt a teljes csapattal elemezzük az egészet.

A szűlőket egyelőre nem zaklatjuk, ajánlotta, hogy ne futkorásszanak, mert akkor a hülyeségünknek még híre megy. A barátaimmal pedig semmi összeesküvésen és cselezésen ne töprengjünk, mert most nincs erre alkalmas idő, nem is az a cél. Ez a két napi önvizsgálat a másik két főszerkesztőnek is kijárt. Ők állítólag sokkal kevesebbet gondoltak bele, akkoron úgy tűnt nekem, mintha könnyebben vészelnék át. Később derült ki, hogy őket is alaposan megviselte. Noha nem tiltották meg a bűnösök közös érintkezését, tüntetően nem beszélgettünk, hogy a dolgot újabb feltételezésekkel ne tetézzük. A kitűzött, négy személyesre szabott közös értékelő megbeszélésünk végén az oszival arra jutottunk, hogy mégis csak meg kellett volna mutatnunk valakinek. Meghűlt bennem a velő, a harmadik szám anyagát a kényszerpihenő lejárta előtt adtam át a titkos nyomdász barátunknak. Ezalatt kényelmesen befejezhettem az előmunkálatokat. Hagyományosan. Válogatás, oldalterv. Újra egy A3-as ív, zsúfolásig teleírva. A címfeliratban a róvásírás ellen valami, nem emlékszem már mi merült fel, elvetettük, lecseréltük. Ez valami sötétkék színkölteményben készült. A pontba olvashatóan beírt címmel. Az eredetileg megszegődött száz, úgy mint száz példányban. Most már 30 baniért, ha elmenne. Ablakpucolás a neve. Gondolom ez magáért beszél. S ellenőrizetlen. Mint a többi. Egy kupa liszttel több, és nyomatlan. Az önkénteseket nem zaklatták. A beszélgetés a laborban kedélyesen végetért. Azon a nap egymáshoz egyet sem szóltunk. Úgy mentünk le a Bolyai utcán, mint a béna némák. A fenyegetettségtől nem ócsudtunk. A megfelelő állomásokon csak intettünk egymásnak. Tomi végig elkísért mindkettőnket. Senki sem kérdezte, s tette mintha értené mi játszódik a a másik lelkében. Elváltunk arra a napra. Nem tudtuk pontosan, mi folyik körülöttünk.

a VI. fejezet

melyben a jóhiszeműeket

felelőtlen apagyilkosokhoz méltónak cégérezik,

nemcsak kihallgatják, hanem ismétmegfenyegetik

A kényszerpihenő alatt az éber sárkány mindent fel kivánt göngyölíteni, a második szám3 feltételezetten bedolgozó szerzőit is lekáderezte. Nem jutott előbbre.

Szövegdoboz: Ha pedagógus vagy nyomozó lett volna, rájön mi is történt itt velünk tulajdonképp. De cégéres aktivista lévén nem állhatott meg, gyökereitől kell megfosztani az ellenséget. Ahogy tanulta a szűk agyak tágító tanfolyamain. Ha lehetett volna a kézirataink is összeszedi, vagy házkutatást rendel el. Csakhát nem így müködött a mi dolgunk. Ösztönösen védte magát. A megfontolt ravaszkodásoknak nem volt értelme. A mi oszink kiállására, a meglevő számaink elkobzását határozták el. A bűn igen nagy, hümmögtek, felér egy köztörvényes bűntettel. Ha apátok irtottátok volna ki, nem lenne olyan nagy baj, csak most az egyszer lelkileg úgy össze kell törjelek, hogy ne kivánjátok a fizikait. Különben se szabad még a gyilkost se megpofozni. Honnan ennyi indulat, csak azért mert nem azok vagyunk akinek gondolt? Ki értette ezt? A magaviselet levonása és az egyéb alapos vagy felületes büntetések kiszabásával Horváth Gyula aligazgatót bízták meg. Ő, aki az első perctől igen nagy örömét lelte, amint egyáltalán nem rokonszenves helyzetéből adódóan, szemlélhette a különféle indulatok begyűrűzését. Ellenőrizte a gyermekérdekű oktatás felkent vagy tétova képviselőit, az újdonságot értékelő és a kész hagyományba kapaszkodók birkozását. A már-már politikai tartalmú és töltetű vélekedésekre vetemedőket pedig tartózkodásra intette. Nagyszerű alkalma kinálkozott a tanári közösség jellemi és szellemi vonásainak számbavételére, megnyilvánulásaik feltérképezésére. Sokszor hajlottam elhinni, hogy nem a képzelet játszik velem, a kihallgatás alatt látni véltem amint kacsint nekem. Volt becsületesebb tanárunk, aki aggódva igyekezett kifejezni bizakodását, végeredményben nagy bajunk nem eshet. Udvarhelyi Mihály is úgy gondolta, hogy ötször nagyobb dolog sem járhatna ekkora felesleges körítéssel. Nem érdemelne ekkora feneket, csak elvileg alapozatlannak tűnő dologban talált kifogásolni valót. Bukaresti Erzsébet arra gondolt, hogy a sorokat nehogy átértelmezzék vagy éppen átnevezzék, a teljes anyag magyarázat és mellébeszélés nélküli rögzítést kiván. Az írások stílusa gyerekesen tiszta, egy-egy csiszolásra váró kivagyiság, utalások a majdani nagy alkotókra, tartalmukban politikamentesek, s mégis… Látszott, elég pácos bajba voltunk, az engedetlen terjesztéssel, olvasd és add tovább-stílus szokatlan, a felnőtteknek egyenesen ridegen tetszett vissza. Ki találta ki…lovagolta meg százszor is a sárkány. Hát sohase tudd meg. Minden, az egyetlen benne testesülő ellenfelünk szűklátókörűségének, s ennek következményeinek függvénye volt. Olyan nagynak látszott, hogy legyőzni képtelenség volt. Egyetlen megoldás kínálkozott. El kellett volna kerülnünk, vagy most már el kell térítenünk. Bármilyen eszközzel, még hamisság árán is.

a VII. fejezet

melyben a jóhiszeműekkel tollbamondást gyakoroltatnak

és azt nyilatkozatnak keresztelve aláíratnak,

a sokat ismételt gondolat a tudás anyja

nevében

A fűvész szertárban már addig két-három vallomást is, vagy töredelmes nyilatkozatot fogalmaztunk és írtunk alá. Hiányzott azonban az ok. Hiába hajtogattuk gyerekes indokaink. A miért tettétek-sehogyse fénylett fel a fő inkvizitornak. Magas értelmi szintjén nem is csoda: nem volt ok. A nála fellelhető okhalmazban hihetetlen, nem lehetett a túl vastag közlés. Akkor már Jászberényi Gyöngyvér tanárnő is felmérte az önképzőköri faliújság, némileg megváltoztatott, és átalakulásaiban folytonosan, csak helyben lüktető hatékonytalanságát, beleszóló támogatásával eredményesen sorolt mellénk. Épp időben. Az utolsó nyilatkozatban, nemtudomkákként, minden kérdésre nemmel válaszoltunk. Megfogadtuk, hogy az iskola által kezdeményezett tevékenységen kivül, mással nem foglalkozunk, az iskola szellemétől idegen dolgokkal nem törödünk, ellenkező esetben a mai utolsó figyelmeztetés végleges kitiltássá alakul. Először adtam kezem írását arról, hogy a nekem annyira kedves, sajátosan elfogadható érdekkörű és előnyös ütemű tanulásról, értelmetlen áron hajlandó lennék részben vagy teljesen lemondani. Az iskola pedig fenntartotta a jogát, hogy ezt a buta papírt ellenünk akármikor felhasználja. Hát nem volt valami fényesnek ígérkező kilátás. Sokkal később jutott tudatomig, ennél kevesebbért kerültek egyesek életük végéig bajba. Mert szinte elfelejtettem, az utolsó nyilatkozat-fogadalmat mindenki egy igazgatói habosmese környezetében írta alá. A derék hajcsár pedig azt lökte utánam, hogy nem örül az iskolájában az ilyen bajkeverőknek és önjelölt igazság keresőknek. A helyzet valóban neki kedvezett, mert valami évek múltán egy hangosabb Ifjúmunkásban közölt dörmögésemért az egyik pártkabinetben elemezgettünk. Olyan sajtópör-szerűség esett, hát mit nem mond nekem a bírónak álcázott párt-titkár:

-Az igazságkereső bajnokság soha nem illett magához.

Akkor találkozott velem először. Mikor nem volna min gondolkodnom, ritkán ez is eszembe jut. Ilyenkor elmélázgatok felette. Milyen erős és szerteágazó rendszer éberkedett felettünk. Soha nem tudjuk meg, hányan voltak kéretlem felelős felügyelőink, hányan tekerték életünk kormánykerekét arra amerre nekik éppen jól esett. Vagy kényelmességből nem engedték, hogy kedvünkre vagy álmunkért bármit tegyünk. Volt időszak amikor csak tisztán a soros szerkesztőm nyugalmáért nem jelentem meg. A nyomomban érezhetően ott lihegett a mindenkori cenzúra. Sokszor napilapban is csak a rá következő napok valamelyikén jelenhettem meg. Volt írásom, amit előzőleg véleményeztek.

Kevés hiányzott, hogy nem lettünk hőssé.

a VIII. fejezet

melyben a jóhiszeműek

feltehetőleg

szocialista építésünk ellenségeivel kerültek kapcsolatba

Én ezen a tavaszon elejtettem az összes márciusi ünnepeket, még lélekben sem mertem vétkezni. Sem a szerpentin alá, sem a temetőben akkor talán két évig nem kaptak virágot, derék negyvennyolcasaim. Többször hittem, hogy a sárkány akár személyesen is valamin rajta szeretne kapni. Ennek az iskolának szereztünk mi gyarló kukacok, díjakat, dicséreteket, támogatásokat. Nem tudom, mi volt a nagyobb öröm… a verseny indulata, a nyerés maga, vagy az öröm,… hogy ebben neked semmi részed nincs. Ha ragyogott a szemünk, hogy mi bolyaisták. Akkor persze még nem tudtam ennyire leszeletelni a nagy kérdést. Különben akkor még nem kellett két tanár gyomrozzon, hogy egy gyermeknyi eredményt elérjek. Legalább nem vitatkozhattak, ki tett többet. A saját eredményemért.

Mintha isteni kinyilatkoztatás lett volna, mindenki politikai meghurcolásokról regélt, az idő tájt éppen, de később is csak Prágáról értekezett értesülések zavartak. Persze ez utóbbihoz nekünk igen kevés közünk lehetett. Aztán egy alkalommal az iskola nevét öregbítő tanulókkal való munka találkozón, mindenki felügyeletének áldozatos munkáját körül járta a sárkány. Nem köszönte meg a dicséreteket és díjakat, hanem sopánkodott, úgy vélte nehéz idők jönnek, mert a tudással egyesek ismét magukba szívják a szocialista vívmányok tagadását. Itt vannak köztünk, akikről nem lehet tudni, hogy mikor mire készülnek. Rettenetes, kell-e ennél nagyobb döbbenet? Mindenki nézte a másikat, most üvölteni illenék. Mindenki csak tátogott. Tágra nyílt szemmel bámultak egymásra. Ekkora baromságot nem tételezhettünk volna fel. Mert nekünk jól neveltségről kellett tanuskodnunk. Nem nagyon voltunk felkészülve ilyesmire. Tartok tőle mégis, hogyha nevünkön mer nevezni, kellemetlen megnyilvánulásban lesz része. Sohasem fogom megtudni. Vajon csak ránk nézett, vagy ránk is gondolt? Vagy lehettek még amolyan napos lázadói? Ki tudja? Ne tudd meg soha, milyen lehet ilyent érezni. Furcsa perceket éltünk át. A másik döbbenet azt éri, hogy méltatlannak tartottuk megkérdezni.

a IX. fejezet

melyben a Sárkány a jóhiszeműeket,

megint erőltetett menetben legyőzni próbálja

A kiszélesített nyomozás értelméről és indítékairól azért nem gondolkodom, mert egy más végfejlet esetén az iskola vezetés baja is meggyűlhetett volna. Ha valami nagy bűn forrását fedezte volna fel, az sem biztos, hogy az iskola hírét öregbítette volna. A feltárás mintha új, mérhetetlen dimenziókat kezdett ölteni.

A városi nyomda köztudottan, a néhai zsidó művelődési házzal szemben, akkor talán Haladás mozi volt éppen, műkődött. A sárkány arra hagyakozott, hogy egy ilyen méretű anyag nem születhet észrevétlen, meg talán rokonaink is dolgoznak ott. Ha az iskolában nem tudott határtalan tort csapni, beüt a nyomdászoknak. Azok nem vették a lapot. A vádat, miszerint ők diáklap kiadásában közreműkődtek volna, hevesen visszautasították. A városban akkoriban elég jó kapacitású kézinyomdája volt a Maros sportegyesületnek, a statisztikai hivatal irodáknak, a helyi kereskedelmi tanácsnak, a fogháznak, a képzőművészeti alapnak, a megyei szakszervezeteknek, a termelő és kisipari szövetkezetnek, a tervezőknek… Még soha nem mondtam el senkinek, kivel-hogyan nyomtattuk ki valamikorháromszorvolt aztántöbbetnemvolt újságunk. Ezt soha nem is bocsátotta meg nekem.

Az újságok és folyóiratok táján is körüljárt. Pontos beszámolásra késztette az embereket. Hálátlan stílusa arra késztette alanyait, hogy nekünk értésünkre adják valaki nyomoz utánunk. Még Tomi apjáról is gyűjtött adatokat. A mi szüleinknél is elakadtak. Szaglászás folyt az önképzőkörben és a színjátszó csoportban. A legváltozatosabb helyekről jött a jelzés. Mit csináltatok? Nyomoz az igazgató vagy a pribékje. Feltételezhetően semmit sem tudott kezdeni gyűjteményével. Nem tudom meg soha, pontosan mire készültek. Bár mindenki emlegette, hogy a kérdezősködést mindig súlyos bűnök kilátásával kezdték. Nekünk szokottá lett, hogy egyebet kerekítsen ki a legártatlanabb dologból is. Az ismeretlenek elég sokan kezdtek aggódni érettünk.

A vizsgálódás egyszerre csak megakadt. Vagy rossz helyre nyúltak. Vagy a későbbi kegyvesztés került kilátásba. Lett volna ennél komolyabb elfoglaltságra ok.

a X. fejezet

melyben kitépték lelkeink egy darabját,

de ez bárkit a legkevésbé sem érdekelt

A szenvedtetésnek külön forgatókönyve volt. A sárkány utoljára azzal döfött, hogy a vizsgálatra lefoglalt I. és II. megmaradt számokat elkobozta, a III. szám mind a száz darabját pedig bekérte. Az elhalasztott ítéletre pedig közelebbről visszatér, fogadkozott. Értelmetlen dolognak ígérkezett. Valaki példáján csak tort kell ülnie. A nyomdászokat legalább elvétette. A szerkesztőségekben nem hajoltak földig. Az irodalmi körben minket jobban szerettek. A színkörben nem érdeklődtek tollforgatásunk felöl. A technikai és szakkörökben elég sok piros pontunk és csillagos osztályzatunk volt. Berendelt, megrendelt és elrendelt. Nagy indulat és szélindulás volt derék meggyőzödése körül. Az ítélkező vizsgálók egy része körülvette a nagy asztalt. A váróterem nagy asztalán a bűntárgyak szép sorban. Sok János pontja, vajon milyen színű? Néztek gazdáikra. A szerkesztő elvtársak álltak egymás mellett. Bámultak az asztal alá. Mind a három kiadásból kivett a sárkány egy-egy marékkal s bezárta az üveges szekrénybe. Ennyit elteszünk-mondta. A többit felnyaláboltatta és a könyvtár előtti várakozó folyosón a csempekályhába vezényelte. Szabályosan elégette, pedig az a néhány papír, neki semmit sem ártott. Én ugyan önkényes mentőakciómban, egy pár példányt és minta kefelevonatokat megmentettem, otthon jól elrejtettem. Őrizgettem híven. Igen nagy kárt szenvedtem a hetvenes árvízkor, mert ezek sok más babusgatott értékeimmel és ereklyéimmel együtt semmivé lettek. A bajtársaim is így jártak. Talán az osztály érettségi emlékképét sajnálom a legjobban, melyen az oszit, Tomi tervei alapján, az én kivitelezésemben vesszük körül szuper-extra-minta-osztályként. Egy ideig még hányódtak a vázlataink darabjai. Igen szép kollázs volt. Sajnos nem maradt meg.

Az iskolai könyvtárban, az árvíz és földrengés után, az újságok nyomára akartam jutni. Nem tagadom, példányt akartam szerezni. Nem adatott meg, nem ismerték, vagy nem akarták. A hagyományápolás, ebben a művelődési intézményben is újabb, szabályosan lépcsősített, gonddal szervezett mélypontokat ért el. Pedig a kísérlet senki ártalmára nem volt. Ha csak attól nem tartottak, hogy divattá válik. Márpedig egy divatos diáklap éppen veszélyes is lehetne. Soha nem fogom megtudni, miért?

a XI. fejezet

melyben a jóhiszeműeket

három ember megsajnálja, és kiáll mellettük

Szövegdoboz: A tanévzáró előtt kettőnk apja megkérte oszinkat, hogy a lehetősége mentén zárja le és minősítse véglegesítettnek az ügyet. Nem maradhat örök feszültség a mindennapjaink felett. Ráadásul máig sem tudtam meg, hogy ez a kis horderejű lapocska4 akkor és ott milyen szellemi károsodást tudott volna okozni, az éppen korcsosodó folyamatba lendülő Bolyaista szellemnek. A Várterész-Bukaresti-Horváth váltó még egyszer jó indulattal körül futották az ügyet, és évzáróra ez a bizottság végleges felmentést hírdetett. A józanság nem veszett ki. Hírdették döntésükkel. Feltételeket szabtak. Nem éppen oktalan. A félremagyarázásokat el kell kerülnünk. Megkövetelték a titoktartást. Amit mi soha, más pedig többször megszegett. Nekünk nem is volt megfelelő fórumunk, minek koptassuk, ha megzsarolnak vele-lehetőségünk. Ott volt a fenti eset az elrettentő példák között, mikor csak lehetett-hála Istennek, sokan nem értették miről regélnek. De egyszer sem hagyták ki, ha felemlegethették a lehetséges gurulni vágyó, romlott fejeket. Voltak jóslatok a sötét jővőnket illetően. Ami még elér minket.

Ennek ellenére ebből máig, apróbb ijesztgetéseken és huzamosabb érthetőnek számító közléscsendeken kivül, más bajom nem esett.

Remélem, nem esik.

Bizonyos források szerint, ez sem teljesen biztos.

a XII. fejezet

melyben melyben fogadalmat tesznek,

de semmi értelmét nem látják

A feszült és alvajáró megpróbáltatás nyomását nem szívesen emlegetem és élem át újra. A kilátástalan pillanatok keserűségét nem ismételném meg. De közösségi kutatást és igénytanulmányt érdemelne az a hozzáállás amivel a becsületes érdeklödő diákok körülvettek. Lett is, ahogy csak lehetett, mindenhol mindenféle…

DIÁKLAP…

Az ellenfél megtörésének módszertana világosan leszögezi, azt kell vele váltig ismételtetnünk amitől bizonyosan borzad. A versenyek és vetélkedők lejártával, az a feladat várt ránk, az egész iskolából anyagot gyűjtünk, egy emlékfüzet kiadására. Ebből aztán igazán semmi se lett. Amig önkéntesnek láttuk a dolgot, olajozottan, fáradtságmentesen ment, mihelyt kényszerűség vegyült bele, nem tudtunk semmire menni vele. Nem is nagyon firtatták. Senki, igazán nem fogott neki. Senki nem faggatta a másikat, hogy ő miért nem teszi. Nekünk olyan volt az a feladat, mint a somostetői kalász-szedés. Megfogadtuk, hogy soha sem osztály, sem iskola folyóiratot nem szerkesztünk. Ha kényszerítenének sem. Mekkora elégtétel reményében ötölhették ki? Az emlékfüzet csak ott lebegett a levegőben, mint az őszben az ökörnyál. Ha kell, hát legyen valami. Talán ötlet korában megbénult. Vagy halva született.

Ha nem veszik le a lábáról lapunkat, mára tekintélyes újság is lehetett volna. Talán épp ez volt a baja.

a XIII. fejezet

melyben erdélyi oktatási hagyományaink egyik büszke fellegvárának,

nem a legdicsőbben

vezetett szakaszáról szól néhány adalék

Egész középiskolai pályafutásunk alatt, akkortájt egy göthös történelem óráról lógtunk el, kivéve négy egyedet, akikre soha sem tudtunk haragudni. A lecke az októberi forradalom áprilisi téziseiről szólt. A lógósokat akkor is bandának nevezték. A fejeket szívesen kitették volna a tálalóra. Mert a szervezői között bizonyára volt olyan, aki a szocialista építésünk ellenségeinek hatása alá került. Csak az a szépséghibája a korszakalkotó gondolatnak, hogy nem kellettek szervezők. Anélkül is ment, mint a karikacsapás. Aki egyszer vét, az nem biztos ellene van máskor is-elv érvénye miatt, kihallgattak. Horváth Gyula engem azzal küldött el, többé itt, nem akarlak látni. Akkor sem magamtól mentem oda. Valamivel később, amikor felesége katedráján próba-gyakornokoskodtam, egyformán meg voltunk lepve, hogy örülünk egymásnak. Hiszem, hogy tévelygésemből való kilábalásomban sokat köszönhetek neki és a volt oszimnak. Az igazgatói irodában hivatlan soha nem mentem. Akkor az igazgatósággal és környékével is, egy életre tele lett a bugyrom.

Megkaphatnák János aranyozott pontját.

Nem voltak belefáradva a természetesnek mutatkozó teljesítményükbe.

Ugyancsak velünk esett meg, hogy érettségi emléktablónk nincs. Ugyan készítettünk mi egyet, az osztály saját gyönyörűségére. De a közöst ez az aktivista sárkány letiltotta. Most érettségi találkozókon egymást nézegetjük. Képzelgünk, hogy milyenek lehettünk. Feketén-fehéren. Nekem a mintakártyáim s a tablóképem is elázott. Ballagókártya-emlékünk is csak szűlői közfelhördülés nyomán lett. Utolsó percben. Tomi éjjel-nappal rajzolt, én felbontottam három színben. A butaságunkon múlott, minden ívet háromszor kellett átengedni a gépen. A hivatalos nyomtatási engedély előtti javítás híjával készült. Ezért minden kártyára újra kellett ragasztanunk az igazgatók lajstromát, mert azért talán az volt legkevésbé figyelmünk célpontjába. Valójában nem is hiányzott róla. Valóban senkit sem érdekel, hogy ki hányadik direktór volt, sokkal inkább arra emlékszünk ki milyen emberi személyiség, méltóság vagy parány emberszabású volt. Feltétlen a mi szemszögünkből, semmiképp aszerint lajstromozva, hogy kinek hová sikerült felkönyökölnie magát. Az pedig teljesen visszataszító, hogy arra a kártyára amit nem hagyok jóvá, mégis kikötöm, hogy engem hová, illetve milyen feltételek mellett írjanak fel-le-ki.

Megkaphatnák János szürkületi pontját.

Nem csodálkoztak a természetellenesnek mutatkozó teljesítményükön.

Nekem az a kemény pillanat volt kiutalva, hogy a sárkány a hajlíthatatlanságom jutalmául megátkozott. Megfogadta, mert most a segedelmére -nem értette miért nem voltam,- azon lesz amikor tollat veszek a kezembe vagy elutasítsanak, vagy más keservesen élt pillanatokban legyen részem. Ha mernék az effélékben hinni, akkor talán visszatekintőleg azt hiszem, ez neki csak bizonyos mértékben sikerülhetett. A közlés és az adatszerzés ügyeletesei még ma is közelebb vannak az ő szellemiségéhez, mint az enyémhez. Sajnos ezen nem az én tisztem változtatni. Nem is lesz belőlem semmi szerkesztő, sem al-, sem fő. Vagy ez a fő. A mondókám nem mindig fogadták kitörő lelkesedéssel, de ennek okát inkább én, mint ő szolgáltatta. Esetleges beteges fenntartóival együtt.

Megkaphatnák János ébenfekete pontját.

Nem voltak belefáradva ellenségesnek mutatkozó teljesítményükbe.

a XIV. fejezet

melyben annak örülhet a krónikás,

hogy a nagy, végső elhívás előtt elmondhatta

azoknak, akiket érdekel

A sokat emlegetett demokratizálás folyamata során kevés alkalom kinálkozott tanerőink válogatására. Románia szerte talán fel sem merült az odaadó, igazán hivatásának élő pedagógust választani, igénylés. Akkortájt még bíztam iskolám hírében, és a hír zálogában. Később kerültek felszínre, a szándékkal rejtett, alattomban szervezett vagy rendezett ármányvonal vagy dacszövetség, amely törvényes háttérrel, akaratlagosan tört a nagy nevű hagyomány szétrombolására. A rendes tanárok azért megadták a munka módját, őrízték és támogatták lépéskéid. A diákok, ezekre a tanárokra nem is hoztak szégyent. A többi oktatónak, pedig épp szégyene nem volt. A rendszerre kenték aminek fenntartásán munkálkodtak is. Ezzel élhetünk tán ma is. Ami változott az nem erkölcsi. Kemény évek múlva csakis tőlünk fogják kérdezni, hol voltatok? Mondanám, ahová apáink és apátok szoktatott.

Hiszek benne, hogy amikor nyolcosztályosra szélesítették az oktatást, volt valami remény, hogy a középiskolai oktatást is eléri egy liberálisabb szemléletű reform. Az igény létezett, csak a hivatott végrehajtók számban nagyon megfogyatkoztak. Igen sokan ideológiai fronton akarták bepótolni, amit a hozzá nem értés és a meggondolatlan akarnokság elvett. A kenyér féltő megóvását sokan eltévesztették a könyebb és igénytelenebb sorbaolvadással. Oroszul nem tanultak csak vodkát kérni. Németül nem akartak letérdelni. Angol nagyon magas idegen nyelvnek mutatkozott. Akármi legyek a svájci francia sem anyanyelvünk egyikünknek sem. Mégis a megfontolatlan majmolással bajmolódtak.

A marosvásárhelyi Bolyai Farkas Középiskola, ekkortájt kezdett egy elég hosszan tartó mélyrepülésbe. Mi ennek ellenére szívesen gondolunk iskolánkra, a bajok dacára sok hasznos útravalót adott és adtak, amit közönségesen nem tudunk meghálálni. Nekem csak négy évig szolgáltatott fedelet és meleget. Egy-két kellemetlen emberke emléke, mindegyre betesz, mégsem teheti tönkre közös javainkat. Vitathatatlan útravalóját nem vagyok képes méltatni, soha sem bírom megköszönni.

Mintha most lett volna.

Mintha ma folyna a történés.

Mintha holnap is csak ennyire futná.

A szellemidézés nem épp hiábavalóság.

Azt fájlalom, hogy az elébb említettek közül egyre többekkel már csak emlékül foghatunk kezet, csak fényképeikkel tárgyalhatok. Remélem te se bántad, hogy erről beszélgettünk. Az utolsó érettségi emlék-találkozón én még mindig féltem, sajnos ma sem lehet eljelentékteleníteni a dolgokat. A megfélemlítés és a félreszorítás szelleme még nem veszett ki közülünk. Sokan bíznak a reformban. De egy négyéves kormányzás alatt ezért a legkevesebbet lehet tenni. Sokan bíznak az új nevelői nemzedékben. Sajnos kevesen ismerik nagy hagyománnyal rendelkező iskolák letisztult működési szabályát. Sokan hisznek a rendszer megváltozásában. Én mintha valamiféle visszarendeződést látnék. Sokan hisznek abban amit tesznek, bíznak benne, helyesen cselekedtek. Aki pedig a következményekkel is számot vet, azok bizony kevesen vannak. A döntéshozatal pedig mindenkoron áldozatokkal jár. Mindkét oldalon. Jobb lenne, ha egyiken sem. Mert az elhamarkodott döntések ma is többségben vannak, érthetően a többségi károsultak szenvedésére.

Ha újra kezdhetném, nem tudom lenne több eszem, valószínű csakis ugyanezt tenném. Talán mégsem ijesztettek meg. Eléggé.

Talán nem is kellett volna megijednem5.

( 1989-1999 )

1 Megjelent 5 támogatott példányban, a szereplők örömére

3 A második pontnak róvás-körirata is lett