Az ünnepély előtt titokban szerettem volna tudni az egész történést. Nekem nem épp a kikürtölni való élmény. Aztán minek mindent elmondani? Ha valaki nem élne át hasonlót, mit kezdene vele? Nem mondanám, de engem csak akkor érdekel a más siráma, ha tetteinek fizetsége nem keveredik el a kötelessége és a jó szándéka által kisajtolt munkájának képzelt jutalmával. Akit felkérnek, hogy bajáról beszéljen, legalább nézzék meg, miket fog mondani. Ajaj, a pályakezdés nemcsak abból áll, hogy íme letettem vizsgáim és kirajzok a virágos rétre.
Lényegében ez a dolog semmikor sem kezdődött. Kezdete az ismeretlen távol megfoghatatlanságában rejtezik. Elejétől fogva, mióta csak érzékelem, adottnak tekinthetném. Az első napot, lényegében meg sem tudtam volna különböztetni a többitől. Hiszen tisztára, ma sem tudom, mi lett volna előbb. Van, ami a naplóból jut eszembe, s van, amit az emlékem után kell megkeresni a naplóban. Mindenre emlékszem – e? Hát nem, vagy talán nem egyforma élesen. Mit várhatnék jobbra, s előbb? Mert igen sok méltó és illetéktelen dolog tolul az ember agyába, ha emlékszik. Értelmes vagy értelmetlen, egyre megy. Talán ezért nem szeretek emlékezni. Nem kimondottan, csak óvatoskodva. Ha leírom, az csak a rend kedvéért lenne, mert előttem tudom, mindent megírtak. Nem mondhatod, hogy a rettentő nagyok után valami újakat mondhatnék. Én, mert nagy vagyok vagy más. Egy nagy, önjelölt irodalmi felvigyázó, még diákkoromban mondogatta, azért sajnálja a most növekvő ifjúságot, mert nem marad nekik semmi a szent tűzből. Mindent elégettek az elődök. A nagy, most már halhatatlan elődök mindent összeírtak, mindenbe belemártották hagyományokká szentelő, lovaggá ütő lúdtollukat. Mire ezek az öntöltőtollak fémheggyel divatba jöttek, csak a nézelődés, ha maradt, pedig az emeltnek nyilvánított sebesség miatt még sok mindent összeírhattunk volna. Máskülönben, én nem hiszek a fent emlegetett elvtársnak. Nálam a szent tűz hívatlan éget, nem tudom soha, mikor áll elő valami olyannal, amit nem hagyhatok ki. Érzem, ezt bármiképp nekem is el kell mondanom. Szóval vagy az első, vagy valahányadik napnál tartottam. A mese, az emlékekről szól, viszonylagos ürességénél semmi többet nem ígérek. Csak két dolog körül forgolódok, vagy buzgólkodunk. Az első tanítási év és annak a harmincadik évfordulója, megünneplésével együtt. Tudom, minden emlék elsősorban az átélőnek élmény, a hallgató vagy olvasó azért hegyezi a fülét, hátha valami új tapasztalásra nyílna lehetősége. Telhetetlen, vagy telhetetlenítő. Ami mögé nézek, az nekünk relatív terület. A múlt egyik szelete és mindenki megtudhatja, nem a legkedvesebb. Mégis teljességgel felejthetetlen. A másik a közeli jelen, ahonnan újra megvizsgáljuk a múltat. Talán mindent másképp látunk. Vagy csak másképp érdekel.
Talán érdekelhet, talán nem. Ha türelmesen olvasod, megérted, az embernek a háta mögé nézni természetellenes. Ezt csak az Isten teheti, főként mikor az Ő háta mögötti területeket fürkészi. Ezeken a területeken képtelen esetek váltakoznak valós történetecskékkel. Az kell hozzá, hogy valaki elgondolkozzon rajta. A történetecskéket sokszor újra méreteztem, nehogy unalmassá legyen. Ennek ellenére semmi garancia, elég érdeklődést előlegezzen..
Ugyanúgy telt el, mint annak a nyárnak a többi napja. Nyáron az első nap nem a második által követett. Vagy a hetedik nap előtt nem a hatodik van. Sokkal később tűnt fel, hogy éppen annak a napnak kiemelkedőbb jelentősége lett volna. Nem tudom pontosan mire kellett nekem az álom, de azon a délutánon ebéd után leheveredtem. A leghaloványabb szándék, még csak nem is környékezett. A véletlen műve lehetett. Azt álmodtam, hogy el kell mennem a kezdés földjére. Pontosabban nem körvonalazódott, nem tisztázódott mi okból. Ez a dolog velem ritkán esett meg, nem restellem ugyan, de éppen szokatlansága miatt, esélyem van tehát az emlékezés részletes kivesézésére. Almalevest ebédeltem, tejfölös csirkével, puIiszkával és vizes-ecetesen öntött fejes salátával. Lassan és ráérősen tettem, mint mindig, amikor a feleségem nem volt itthon, vagy okkal később érkezett, mint a lehetséges ebéd. Csak nyáron eshetett meg ez a korlátlan nyugalom. Mindent rendre megmelengettem. Ez alatt a puliszkát is megfőztem. Türelmesen elkavartam a darát, és vigyáztam, hogy se keménnyé, sem szétfolyóvá se legyen. Ezt a fajta tejfölös csirkét, bizony semmiféle kenyérrel nem szabad elrontani. A finom mártást viszont bűn lenne a tányérra kenve hagyni. A puliszka ugyan nem rendszeres, még csak rokon étkeink közé sem tartozik, de van valami öt-hat ételféleség, amit e nélkül még nem képzeltünk el. A konyha és az udvar melege közül, a hátsó tornác hűvösét választottam. A hátracipekedés időt vett fel, de megérte. Szívesen tanyázok az árnyékban. Gondosan és ráérősen tálaltam, halk zene mellett, lassan ettem. Gyorsan elmosogattam, az újságban alig kaptam valami olvasnivalót. Kinyitottam egy palackbort. Ráérősen helyezkedtem, leültem a tenyeremnyi díványra. A két-három korty igen jól esett. Hátra dőltem. Bizonyosan belealudtam az emésztésbe. A karom lúdbőrözésére ébredtem. Nem fáj a hátam. Örülök ennek a lehetetlenségnek.
*
„(Naplórészlet:)
Menj el, ősi, hű népnevelői feladatod teljesítésére, az ország legeldugottabb zugába is. Mert arra tanítottak, neveltek és választottak ki. Kihívtak, hogy a népet becsüld. Tiszteld, és alkotóenergiád neki áldozd, hogy bárkit, független attól, hogy a te kezed igazítja első lépéseit, vagy csak a későbbiekbe szólhatsz bele, neveld szebbre, jobbra és igazabbra. Tanítsd meg igényelni a többet. Oltsd bele a szép becsülését, neveld benne az alkotás készségét, és… Ó, milyen sokrétű ez a feladat. Hihetetlen felkérés, mely a sokoldalú embert kéri számon. Elmégy - mondták. Mentem, nem is gondoltam rá, hogy a legjobb vonat összeköttetéssel is huszonkét órát utazom a vasúton. Még négyet várok arra a buszra, amellyel megérkezek közel két óra múlva a községközpontba. A kicsi úton a falu még hat kilométer. A szeszgyár felől a jobb úton tíz. Soha nem érek oda. Dehogy nem. Légvonalban épp a hegyen túl vagyok, csak a hegyet megkerülni, hihetetlen távolság.”
Japánban ezt a távolságot valamivel több, mint három óra alatt tehetném meg. Nem tenne jót a szívemnek. Nem is vágyom ott lakni, de bár egy keveset látogatni, el tudnám képzelni. Csak érjek oda. Utóvégre Japán nincs a világ végén.
Persze, hogy mégis oda érek. Nem is egyszer, hiszen előreláthatólag elég sokszor kell majd megérkeznem. Ahhoz pedig pontosan olyan sokszor is kell eljönnöm. Legalább egyszer, de legalább egyszer vissza is kell jönnöm.
*
Mit keresek én? Fogalmam nincs arról, amit cselekedni szándékoznék. Itt vagyok, mérgesen, magamban zsörtölve, azon kapom magam, hogy nem eléggé figyelek az útra. Mi lehet velem? Az együttélési rugalmasságom elhagyott volna? Már hatszor állottam meg, ebből egyszer ráripakodtam Léhuiszra. Hiába állok, ha nem tudom, minek bámulok a saját pofámba. Vagy kinek a képébe? Hiába rohanok, ha nem tudom, minek keresek felelőst. Utálom mindezt és a környezetét. Valahogy össze kell szednem magam, végül is én vagyok az autójában és nem fordítva. Az, hogy én vezetem a kocsit, az csak a terhek és a felelősségek elosztására vonatkozik. Végül Léhuisz vendége vagyok, mert néhány napig lényegében a kocsijában tartózkodom. Ugyanannyira Léhuisz szolgája vagyok, mert a kocsiját vezetem, hiszen elsősorban ő szervezné az utazást. Beleegyezése révén szálltam fel, de csak ugyanúgy léphetek ki a buliból.
Izgalmas és bosszantó ez a Léhuisz. Indulás után, húsz kilométeren keresztül dicsérte a feleségét, hogy milyen kedves és aggodalmas volt az utunk sikeréért. Mennyi jó és hasznos tanácsot mondott. Bezzeg az én feleségemet, mintha ez nem érdekelte volna. Ehhez pedig a dolog lényegének semmi köze. Akkor pedig nekem mi bajom lenne? Csak a dolog fennkölt tartalmán akadt fel az én asszonyom.
–Te bizonyosan be fogod látni, hogy az én feleségem is törődött velünk – szóltam. Csakhogy az enyém otthon mondta el, s csak nekem tartotta találónak, hogy útravaló tanácsokat adjon nekem. Vagy mindkettőnknek – dünnyögtem az orrom alá.
–Amíg oda leszünk nem lesz nyugodt az álma – magyarázott az útitársam. Hiába mondtam volna. A mi családunk ritkán mond kettőt egy helyett. Nálunk nem szeretünk semmiből nagyobb teret vetni, mint amit le tudunk aratni. Mi egymás távollétében is tudunk aludni. Mert az alvás nem társasági foglalkozás, hanem pihenés.
Valamivel később megálltunk, mert valami zörejt hallottam, de csak vaklárma volt. A kora délelőtti úton alig van forgalom. Talán mindenki nyaralni lenne? A kocsi szinte magától talált rá a legjobb üzemmódjára. Egyenletesen burrogva számolja a kilométerköveket. A csendre való áhító reményem és a bekövetkezését színlelő örömöm nem tartott sokáig. Léhuisz a fejét elengedte és hisztérikus horkolásba kezdett. Tűrhettem volna, de hamarosan elfogyott a cérnám. Megállítottam a gépet. Egyezkedni akartam a főnökkel. Ha aludni akar a saját biztonsága miatt, menjen a hátsó ülésre. Ha meg nem, akkor olvasson vagy hallgasson zenét. Erre az utóbbiakra felvillant az érdeklődése. Mit olvasson, ha újságot sem akart a vezetésben zavarásomra magával hozni. Ki sértett meg, szomszéd?
–Itt a kamasznaplóm. Nem akartam senkinek sem megmutatni – mondtam, s máris előre megfontolt szándékra, kigondolt mozdulattal elővettem. Neked mégis megmutatom – barátkoztam. A lelkem pedig sajgott, minek kiteríteni valamit az érdektelenség lábai elé?
–Jaj, én nagyon kíváncsi lennék egy ilyesmire – szólt Léhuisz. Fiatal koromban, mindig neki szerettem volna kezdeni a naplóírásnak.
A napló olvasására valami huzavona után mégis a hátsó ülésen került sor. A kamasznapló első füzetének végén s a második füzet elején volt az olvasnivaló, emlékeket elevenítő első év, úgymond testhőmérsékletű feljegyzése. Komoly dolog lehetett, sokat szöszmötölt minden érdekesebb részletet újra s újra elolvasott, hangosan derült vagy vitatkozott egy – egy kijelentés felett. Időnként felnevetett, s hozzátette, igazad van, tisztára mintha velem esett volna ez a dolog. Lelkesen foglalta el magát. Mondott ugyan egyebeket is, de mindenre én se emlékezhetek. Láttam, jól lefoglalta magát. Ez jót tett. Később jöttem rá, hogy jegyzeteket és aláhúzásokat is eszközölt. Amiket a saját környezetében fontosnak találhatsz, nem ezek. Akkor érdekelt volna, most minek? Amit a szöveg szomszédságán túl kiemelhetsz, azok értelmetlenek. Más jelentőségű, amit politikussá vagy politikailag jelentéktelenné lehetne fakítani. A kiemelésekkel valami célja lehetett. Megígérte, minden kijegyzést meg fog bírálni. A jelzetleneket átugorja. Végül nekem semmit nem mondott, valamibe viszont tétován belekezdett, feleségem figyelmeztet, hogy olvasson figyelmesen. Vagy én olvasnám figyelmesebben? Ha a napló ismét a kezébe kerülhetne. Ráismerhetek vajon, ha majd egyszer vissza kaphatom?
*
„(Naplórészlet:)
Láttam egyszer egy könyvet, a fedőlapjára, a belső borítóra, s még a címoldalra is írt valami jelentékeny dolgot a vállalkozó szerző. A dolog a hátsó belső és külső borítóval megismétlődött. Lényegében nem volt sem bevezető, sem kivezető. Leginkább megfogalmazta a nemes célt. A saját látomásait, gondjait és miért nem a titkait tette a napló lapjai közé, elsózva ecetesen a fiókba. Ha szomorúság vagy reménytelenség gyötörte, vagy ritkán boldogság kerítette hatalmába, akkor egyaránt belelapozott füzetébe. A mozgatható lapok közé betéteket lehetett illeszteni, illetve emlékszem arra a gondolatomra, hogyha valamit másképp kezdenék észrevételezni, akkor nem kezdenék kihuzigálásokkal bajlódni. Az a szerző hatalmas lelkesedéssel arra vállalkozott, hogy naponta legalább egy sornyi írásra szánja magát. Szerintem az első héten nagyon megbánhatta ezen elhatározását. Tudom, annyira nehéz és a lehetetlennel határos. Minden nap, tessék erről, dolgáról, foglalatosságáról és környezetéről gondolni, ami fontos. Másról vagy egyebekről, kuss! Én is naplóvezetésre szántam magam, de egy hét alatt rájöttem, hogy helyesebben hétlőnek kellene neveznem. Hetente, inkább csak minden második nap jutott időm leülni, ugyanis akkor írtam a következő napokra a lecketerveim. A lecketervek írása pedig kötelező minden tanárnak, aki megfontolatlan választásáért hivatalosan és megalapozottan bűnhődik ez által. Ez a legkevesebb, amit a terhes munkanapjából rendszeresen ellenőriznek.
Írni vagy gondolni kell. A leírtat túllépni vétek, de alálépni is erény. A nyuszika lép. A nyelvem megbicsaklik. A lépő az túl lő vagy lép. Egy kis rányújtással a naplómba is beszúrhattam, amire kedvem szottyant. Nem minden bejegyzésem maradt meg annak, aminek eredetiben szántam. Végül minden napra jutott legalább, majdnem egyetlen mondatba sűrített észrevétel. Mert a nagyléptű időnek is kell valami bizonyíték, hogy nem telik hiába, s valahol valaki számon tartja, ami valamikor éppen ott velük történik. Csak abban tévedtem, hogy ez titok maradhatna. Vagy a füzetemben. Hazakerülésem után édesanyám, majd nővérem, később feleségem is olvasta. A rekordok könyvében népszerűségi lista erről nem jelent meg. Bár megtudtak olyan dolgokat, amiről magamtól, soha nem beszéltem.
*
LeChevall a legkomolyabb ismerősöm a Racova és a Tutova mentén. Előtte hasonló származású kapcsolatom nem volt. Vele DerCoup által, valamikor ősszel ismerkedtem meg. Valahonnan, valahová mentem s a szeszfőzdét kellett kikerülnöm. Ott állott DerCoup és mondott, mintha magában. Már éppen valami veszélyes jelre gondoltam, ez az ember egyedül beszélgetett. Furcsa eset. A köszönés szertartás nélkül gyorsan és nyomtalan esett, azzal léptem tova. A fiatalember, akkor utánam szólt. Meg kell ismerkednem beszélgető társával, aki nagyon érdeklődik felőlem. Miakő? Nem láttam senkit, mégis közelebb mentem. Akkor, mintegy a tiszteletemre, négy lábra kapott és bólogatott ez a gyönyörű állat. A sörénye s a farok szőre szürkés kéken csillogott, körme fekete s máshol minden szőre hófehér. Az orra környéke s a szája felett természetes hússzínű, a szeme felett három lejesnyi fekete folt. Nem csillag, nem szeplőfolt, hanem csak úgy, szabálytalanul. DerCoup egyik kezét a fejemre s a másikat a vállamra tette, ettől a nemes állat hevesen végig szaglászott. A fejem tetejétől a lábamig, oldalt és hátul. Megsimogathatom a homlokát, javallott a fiatalember. LeChevall ettől a perctől kezdve bárhol megtalál, ahová azelőtt gyalog elmentem volna. A homokfutóba befogva meglátogatott, később a négykerekű kocsit is repítette, ezután hetente egyszer, rámutatott az ülésládára, melyben, egy ötliteres demizsonban finom bor s mellette egy literes üvegben frissen párolt, színezetlen konyak volt. Bevittem, mintegy utasításra az anyagot, mikor a grádicson mentem fel LeChevall köszönt és elvágtatott. Állatban kifogásokkal és szorításokkal nevelkedtem. Állatnak, eddig nem hittem ennyi kedvező tulajdonságot és megnyilvánulást. Elmentem az üzemhez, el kellett mondanom a kalandom. Helmuth bácsi kacagott, még lesz ilyen látogatás, próbából vetessem el mással a küldeményt. Nyugodtan fogyaszthatok, mert van miből pótolni, a következőkor viszont megmutatott és kiürített edényt kell az ülésládába tennem. Küldhet vermutot is amennyibe, kívánom. Jót tesz az emésztésnek, meg aztán most ez a divat. Az edényekre nagyon kell vigyáznom, pecsételte rám. Igényesen szoktatott a postás is. Köszönt. Köszöntem. LeChevall igényes postakézbesítő volt és én szinte italraktárnyi tartalékra tettem szert. Megtettem az első lépést a rendes borkóstoló és az ebéd vagy vacsora után egy-két pohár konyakot fogyasztók sorába. Piszkosul jól ment sorom ebben a tekintetben. Sőt elszaporodtak az egyetlen érdekeltségű baráti köröm tagjai. Olyanok voltunk, mint Micimackóban a Nyuszi üzlettársai. Töltesz vagy nem töltesz. Haver vagy nem haver. Sokan, még azért is kétségbeesett lépéseket tettek, hogy legalább nem haverek lehessenek. Az is konyakkal járt. Néha.
LeChevall másképpen is meglátogatott, de az már tavasz felé volt, arra már telefont szereltettem a másik két, fél falunak. Beszóltam az üzembe, hogy kocsikáznék egyet, s néhány percre rá jött is a jóféle. Köszönt, felszálltam s mentünk, olyan helyekre vitt, amit még álmomban sem képzeltem volna. Később kiterjedt a látogatásaim övezete, elvitt a csángó falukba, meghívtam Dorint is, akit még felengedett a kocsiba vagy a homokfutóra. Nem illett volna túlterhelni, a séta két vége között pedig jó nagyokat pihent. A gazdája úgy vélte, hogy ezek a séták jótékonyak voltak. Érdekegyeztetésben. Ez a ló éppen úgy gondolkodott, ahogy azt az ember elvárta tőle. Nem kellett a zablával vagy a gyeplővel zaklatni. Csak az irányt kellett beállítani. Ha a gyeplő kissé felemelkedett, a megállás jelzése kellett legyen, mert azonnal meg is állt. Ha tovább is akart menni, akkor hívott. Ha távolabb voltam, s álltam vagy valakivel beszélgettem, ha ránéztem, akkor odajött. Ha intettem volna, akkor még szaladásba is kezdett. Mikor a nyugodt menés nem lett volna elég, fel kellett emelni az ostort, és hosszasan kitartó ügetésbe kezdett. Nemsokára mértéket vettem, hogy mekkora is a becsületes ügetés, ha nem akarom, hogy a becsületem lejárjon egy ló előtt. Időben lépésbe rendeltem vissza. Kapott néha két – két szem kockacukrot. Azon kívül mással nem vettem észre, hogy barátkoznék. Mint én az emberekkel nem, úgy a tényező az állatokkal nem. A barátságot szó szerint értem, mert cirkuszból került ki valami titok folytán, nem bohóckodott ingyen. Nem nyalakodott, de a fejét a vállamra tette. Vagy kapálva figyelmeztetett, ha indulni vagy állni kellett valamiért. Röhögött mikor valami kellemes helyre értünk. Egyetlen feladata volt, a barátaival kedveskedni, hogy aztán azok is kedveskedjenek vele. Nagy és nyomatékos állati bölcselet. DerCoupon kívül nem tudtam barátjáról. Én az edzője lettem volna. Langyosan. A kapun tudott jelezni, és vallom mindig köszönt, mikor elment haza. A küldeménybe egyszer sem ivott bele. Gazdájától mindig kért abból, amire én egyszer, boldogan nagyot sóhajtva azt találtam mondani, emándöfi. Pedig ez utóbbira nem volt felhatalmazása. Mégis megtette, amikor csak alkalom kínálkozott.
*
„(Naplórészlet:)
Vizsgaláz, feszültség, minden kisült, már nem volt egyéb gond, csak az indulás izgalma. Menni, látni és hallani. Az igazság teljességéhez egy kis szorongás vegyült. Aztán a nagy nap. Amikor az elosztó bizottság elé kerülünk, és az dönt a további sorsunkról. Bár törvényes jogaink és a bizottságnak hasonló felelősségű kötelességei vannak, az elmúlt években visszaélésekről is lehetett hallani. Ezért a szorongás? Ezért, de sok más egyéb is szorongatja a kezdő tanárt. Hová, merre és hogyan lehet tovább? Az elosztó bizottság ajtaján a helyek jegyzéke, majd jelek, kihúzások, térképek, parázs és értetlen viták, nyílt és titkolt egyezkedések, csalódások, mérgelődés, esetleg veszekedés, pocsék szájú összetűzés, nagyszerűen jelezhetnék a hangulatot. Várakozás. Keseredett szájízek. Idegháború. Tanácstalanság. Várunk. Reménytelenség. Állunk s várunk. Hiszel valamiben? A legjobb barátom halászta el előlem a már korábban kiszemelt katedrát. Hiszel valakinek? Magamnak szemeltem ki, vajon mire megy vele? Itt láttam először, hogy a legjobb barátság sem lehet egészen szent, ha az önző érdek közbelép. Megkérték a lányt, akit nem volt bátorságom bíztatni. A nevembe beszéltek, összeköltözöm, ha megkapja a szíve kívánságát. Többen kötöttek az utolsó hetekben érdekházasságot. Erről később kiderült, semmire sem mentek vele.
Aláírod a kihelyezési lapod, s ezzel elkötelezted magad. Ősztől áldozatot mutatsz a nevelés oltárán. Két dolgot már tudsz. Te leszel először ezen a szószéken főiskolai végzettséggel, s a helység, ahová mégy, legtöbbször nem szerepel az adminisztrációs térképen sem. A község központja persze nem ott van, ahová festették. A térképek nem erre valók. Ettől nem találja meg az osztályellenség. Sejtheted, nehéz lesz. De hivatásod, szakmád, s magad vállaltad. Hát nekivágsz!
Amikor a néptanács lépcsőjére leereszkedem, az őr csodálkozva bámul rám. Elmondom, mi járatban lennék. Hangsúlyomból és kiejtésemből hamar rájön, hogy más vidék fia vagyok. Hagyakozik, várjak, rögtön visszajön. Hozza a néptanács titkárát, feltehetően vele lesz dolgom. Nézek, ez a valóság vagy csak képzelem. Kiesek az időből. Ma sem emlékszem, hogyan lett este. Amikor megjött a titkár, és betuszkolt a vendégszobába, akkora már nem éreztem azt a nagy reménytelenséget, és a sehova tartozásom nyomását. Az érthetetlen és foghatatlan semmi szélén voltam, csak a hátizsákom szíjába kapaszkodhattam.”
*
Telefonált az igazgatóm. Tudja ugyan, hogy szabadságon vagyok, de rendelet jött, hát lépjek be az iskolába. Eszembe jutott a szocializmus békés győzelme, útban a kommunizmus felé. Semmi ellensége nem volt, tehát könnyen legyőzte azokat. Akkor is, vakációzás helyett, bejártunk. Megfontolt gondolkodásnak vetettek alá, mit tudnánk ebben a rekkenőségben valami teljesen fölöslegeset tenni, ami mégsem tűnne semmittevésnek. Összegyűjtöttük a gyermekeket és tornaünnepélyekre, dal és táncfesztiválokra készültünk. Senkinek sem tetszett, de ellene szólni a franc se mert. Tettük a semmit, mert azt hitették el, hogy ezt tennünk kell. A tanévet mindenféle munkakampány szaggatta részekre, a vakációt a nagy mutatvány tette tönkre. Tapodtunk tovább. Szabadon, lelkesen és önszántunkból. Hazug világ. Bátor tettek. Erkölcstelen lépések. Erkölcsös magyarázatok. Minden terv szerint ment. A tanfelügyelők, párttitkárok és komisszár aktivisták döntögettek dolgainkról. Ezek a dögkeselyűk most hivatalnokok lettek. Most is többször, többet esznek, amit még a képzeleted se ehet. Tovább is rád kényszerítik döntéseiket.
Parancsot adtak az igazgatónak. Barátaink és ismerőseink, ha sugdolózni mertek, hamar elfelejtették merszüket. Mindig került valami fontosabb, éppen figyelemre méltó vagy óvatosságra serkentő. Nos, Léhuiszt és engem szemeltek ki. Tipikusan, szocialista párttitkári szemlélet. Mi az említett személlyel igen sok szempontból közel állunk egymáshoz. Talán ugyanannyi szempontból egyáltalán nem hasonlítunk sem egymásra, sem senkire. Én tudom, hogy Léhuisznak nem fáj semmije, de az ebédhez tartozó pohár bora miatt nem vezet autót. Többen úgy tudják, Léhuisznak fáj a lába, a horgászásban kapott valamit vagy a táblánál álldogálásba fáradt bele. Most ennek a véleménynek a kinyilvánításáért, felesége nyomására négy évig orrolt rám ez az ember. Egyszer valamikor felelősségre vont, s ott akkor ismét elmondtam neki. Igen, egy pohár bor reményében fáj mindened. Este egy helyett kettőt ihatnál. Ugyanaz a hatás. Korholt és hümmögött. Csak ennyire jutottunk a békítés óhajával. Magam lelke mélyén hiszem, hogy ő nem is haragudott rám. Nem emlékszem semmi szertartásra, csak úgy egyből békében voltunk megint. Ebben egyformák vagyunk. De neki van autója, azt a takarékon nyerte, amit nem vezet. Akadályoztatása a képzelet szüleménye, szavatolás általam. Itt érkezek a képbe. Van jogosítványom, de még nem kerestem vagy nyertem egy autóra valót. Ő nem váltotta be egyébre a valami foghatóját. A gyermekeim szájától pedig, én soha nem vontam el az élelmet. Az egyetlen lehetséges takarékosság, ami egyben aljas alattomosság is. A tervszerűsített étkeztetés idején is megvettem mindent, amihez hozzá lehetett férni, feláron is. Hála Istennek, mi nem sokat jártunk a dokihoz kezelés végett. Semmi tagadni valóm nem esik. Léhuisszal együtt gyermekeskedtünk. Más középiskolát ugyan, de egy időben végeztünk. Főiskolánkat együtt rohamoztuk, csak más ajtón jártunk be. A szakok választása nem mindenkor a kívánt hozzáértés szerint esett. A személyes példáink és ideálunk, az azonos általános iskolából valók voltak. Egyet akartunk a derék helytállás dolgában is. Egyszerre, de szomszéd faluban kezdtük a pályát. Hát nem az első naptól, de tudtunk egymásról. A csepűtelefon igen jól működött. Mindennek és mindenkinek híre ment. Kinek, mikor mije ment el a nagy lankákon. Mikor hozzátért nem is hitte, hogy ez az ő híre lenne. Időben találkoztunk, aztán nem, aztán megint igen. Több mint ötven éve vagyunk ismeretségben, a kisebb megszakítások elhanyagolhatók. Ott dolgozunk és itt lakunk elképzelhetetlen közelségben, mégis az értelmező szótárak legbecsesebb kifejezése szerint, szabad függetlenségben. Rettentő távol egymástól. Léhuisz a panellel megelégedett, én is megvettem, de nem találom a helyem benne. Ezért a feleségemmel felvállaltunk egy öregasszony teljes ellátását, az udvaros – kertes lakás bérlete gyanánt. A panelt egyelőre a gyermekeknek tartom, ha valamelyik ráfanyalodik.
Kíváncsivá tett, vajon mit találunk, milyen sorrendek alakulnak ki emlékeink és a valóság között, vajon Léhuisz is annyira fogja élvezni, mint ahogy én már elkezdtem terveket szőni. Én vezetem majd az emlékezés túra-autó csodáját. A harmincéves jubileumunkat ünnepi gyűlésen tartanánk fenn. A megyébe érkezett vagy frissen kinevezett fiatalok előtt, a kezdő évek nehézségeire s a pedagógus feladat teljesítésére kellene rákerekítenünk. Szép feladat, nem vitás, csak ki tudja a nagy idők során minket ért frászokat? Hogy erősebb legyen az emlékezés, amint említettem, a Léhuisz autóján mennénk, fizetik a benzint, a szállás-étkezésünket, járjuk újra az utunkat, aztán sok szépet meséljünk a pálya elején állóknak. Más idők hírnökei vagyunk, de helytállásunk példája örök – az igazgató úgy repdesett, jámborul a gondolatok között, mint egy esti lepke, a villanykörte babonázó vonzatában. Talán őt nem ez a kollektív sors hányta ki magából?
Egyáltalán nem tudta, mivel ébresztgetné fel az érdeklődésemet. Meddő és bizarr ügyködés a lehetetlenség fokozására. Léhuisz persze már fogoly volt, az emlékei földjére álmában sem jutott volna, őt a tegnap vagy azelőtt, már megdumálták. Hiába tekergettem a fejem, rá kellett bólintanom, mert az unalmassá lett szócséplésnek azért még híve nem lettem. Íme a kegyes véletlen tálcára tette a nagy adományt. Valaki jól kitalálta, csak végig nem gondolta. Végül mégis odahívták. Én homlokráncolva bámultam, Léhuisz boldogsága dagadozott, szaporán kacsingatott. Én a következményeket elemezgettem, Léhuisz a beígért szabad utazás hetének örvendezett. Még ráadás napot is élvezhetünk, ha úgy hozná a sors. Rendre minden mézesmadzagról én is tudomást szereztem, a társam viszont be volt avatva nyakig. Horgász nyelven beetették. Én is azt ettem, választatlan és fogatlan.
*
„(Naplórészlet:)
Reggel megtudtam, hogy előrelátó voltam, amiért az este nem mentem ki az állomáshelyemre. Öreg este előtt nem értem volna a faluba, merre mentem volna, s beérvén hová lettem volna. Telefonon szóltak át a tsz-be: itt tartanak a községi iskolában. A szövetkezeti elnök öccse, aki eddig ezt oktatta, katonának megy. A községközpontban pedig presztízs a tantárgyam tanítása. Másnap délre szállás-koszt intézve Ieremia néninél, ötszázért (kicsit soknak tartottam), azt ígérte, hogy télen fát is ad ebben a pénzben. Nekem a piaci árakhoz ekkor még semmi érzékem sem volt. Tűzifa dolgában pedig egyáltalán semmit sem tudtam. A vízikerék nem áll meg. Három nap múlva mégis átmentem a faluba. Az elnök öccsének katonasága valami halasztást szenvedett. Kinek, ki, mennyit, miért, meddig, értékelten, értéktelen. Adott-kapott. Szállásért az egész falut felkutattuk. Az igazgató rám se hederített, hetedikétől nyugdíjas lesz. Mindent és mindenkit alaposan megunt. A gyermekeket csak az utca túloldalán szerette. Híre alapján nem rossz ember, mégsem segített. Pedig ide szólt a papírom, ezt naponta legalább tízszer mondta valaki valakinek. Azt hittem, az úton maradok. Délután elhívtak egy nagy házhoz, az egyik nagy magán gazdához. Restellte, a falu nem tudna ellátni. Két háza van. A volt kastélyban nehéz fűteni. A szolgáknál kicsi szobákat kell melengetni. Nem elegáns, de előnyös. Ott ajánlottak egy szobát, üresen. Hamar megbékéltem a sorsommal. Remélem, elég hamar rendbe tudom tenni. A háziak másnap az ebédet is felajánlották. Mindig lesz benne hús, mert itt csak egy szomszéddal van kerítés, de az is csak tiszta mutatvány, mert a majorság ott jár és állomásozik, ahol talál valami ennivalót. A házi asszonyom kiállott a tornácra, két-három fehér követ dobott a majorság közé. Majd odaszaladt és a tett helyén az égbe kapirgáló két szárnyas nyakát elnyisszantotta. Egyiket maguknak, a másikat nekem készítette meg. Ebéd alatt azt ajánlották, hogy költözzek ide a szerényebb házukba, mert a kastélyba több baj leselkedik rám. Szót fogadtam.”
*
Léhuisz falujában először a dombokról beereszkedve érkeztem. A LeChevall-al portyázgattam a szőlősök mögött. Az egyik oszlopsor között véletlen észrevettem néhány cserepes házat. Első villanatra egy nagyobb települést reméltem. A megfelelő helyen letértünk. Alkalmas útra találva besétáltunk a faluba. Leereszkedés közben láttam, nem túl nagy hely, de takaros. Látszik dolgos és gondos lakóinak munkája. A falut nem esetlegesen erre vagy arra nyújtogatták, hanem pontosan a rendelkezésre álló helyet, használták ki a célnak megfelelően. Közelről már nem csak cserepes házakat látok. A főúton mindenkinél villany van, nem, mint nálunk. Nézem a szép nagy iskolát. A kultur is nagyon jó állapotot mutat. A tetején magasra feltolva két antenna. Foghatják a bukaresti és a kisinyói adást is. Sokat tesz, amikor az ember valamely hírt vagy esetet két forrásból is meghallgathat. Akkora buszmegálló van, hogy csak tátom a szám. Váróterem, büfé mozgókönyvtárral és újságárudával. Szemben egy hatalmas szövetkezeti bolt. Külön a zöldség, itt a kenyér, ott az egyéb készítmények, amott az ipari cikkek részlege. Megint külön van egy vendéglőszerűség. Itt kalácsot is sütnek. Igaz a tanácsház egy kissé kirikít a keretből, mert erős kékre van meszelve. Mit tegyen az ember, amikor nem az ízlés, hanem a rendelkezésre álló anyag határoz. Megállítottam a kocsit. Bementem egy sörre. A csapos azonnal lecsapott. Honnan jöttem, merre tartok? Kérdezetlen ismertetni kezdi a falut. A falu a főúttól tizenkét kilométerre van. A termőföldeket az állami gazdaság vette el, a magánparcellák a dombokon megmaradtak. A szinte hatezer lakós ezerhét házszámnál lakik. Kétszázan az államiban dolgoznak, négyszázan magánok, huszonheten iparosok, százhatvanan ingáznak a városba, hatvanhatan tanítók és tisztviselők. A faluban mintegy nyolcszázra tehető azoknak az asszonyoknak a száma, akik a háztartással és a gyermekneveléssel foglalkoznak. A többi gyermek és nyugdíjas. A faluba bevezető út kockakővel való kirakását 1965-ben fejezték be. Akkor az út mentén megerősítették az árkokat, és betonba öntötték a jelzőtáblákat. Annyi mindent hallottam, hogy egyszeriben fel sem tudtam dolgozni. Hamar otthagytam ezt a csodálatos falut. Két – három domb választja el az én falumtól, de szinte semmiben sem hasonlítanak. Hazudnék, ha azt mondanám, nem irigylem őket.
*
„(Naplórészlet:)
Vasárnap reggel mintha a föld alól törne elő, hatalmas dübörgésre riadok, és mintha rám akarna omlani a ház. Gyorsan felkerekedni és iszkolni. Nem tudom, mire gondoljak, csak a házból kifelé. Ijedtembe nem tudom merre legyek. Vigyorog, a gazembere. Maftei, a bokrász az állami gazdaságból, egy behemót fanyüvővel, egy teljes akácfát hozott. Ezen a délelőtt még két akácfát és két fűzfát tépett ki nekem. Kiderült, hogy a tegnap hozott egy nyírfát is, de azt valaki már elkötötte. Szóval lesz mi mellett melegednem. Megmelegszem, amíg elvágogatom az ágakat. Megmelegszem, amíg a kályha mellett, megszárítom. Megmelegszem, mikor valóban ég a kályhában. Nem is hiszem, hogy akkor is melegszem, amikor ez majd száraz fa lesz. Vagy csak álmodom a száraz tüzelőt. Az sem kis művészet, amire talán rávehetem a fát. Elhitetem minden dibdáb fával, hogy tűzifa lenne. Pedig milyen távol áll a valóságtól!”
*
Az állami kihelyező bizottság hivatalnoka szemüvege fölött rám nézett, igazságossága bizonyítására két címet mondott, a túlságosan távoli agyagdombokon. Tőlem a Deltában is lehetett volna. Hatalmába kerített a túlélés indulata, megkérdeztem, hogy a saját, gyermekkori iskolámban levő hely, amelyre számítottam és készültem, nem lehetne az enyém? Nincs meghirdetve, ítélkezett. A térképbe kapaszkodtam, azt hittem a tettem logikus. Az egyik címen vonatsín és megyei út is áthaladt. Legalább ennyi legyen. A több évi közművelődési érdeklődésem jutalma. Talán ezek által nem szakadnék el a világtól. Vállaltam. Ráütötte a pecsétet, kitöltötték a címet, aláírtam a marhacédulát. Erről később szörnyű dolgok derültek ki. Határidős szerződésnek hitelesítették. Kijöttem, az ajtó előtt állók, kétarcú kíváncsisággal vettek körül. Belépéskor ezt még nem érzékeltem. Egyesek arra lettek volna figyelők, hogy miként folyik az érthetetlen rabságba döntés, mások azt várták megtudni, mi maradt nekik. A teljes lista ott állt előttük, az ablak tele volt ragasztva velük. A Szeret és a Prut teljes völgye, vízgyűjtője, plusz a Duna mente és a delta vidéke. Szóval gyönyörű és kies kilátás a megélhetésre. A kinevezettek címeit valaki mindegyre kihúzta a listáról. Láthattad, mi van még. Becses feladat várt a kinevezésüket átvett fikákra. Az elmaradásba belefásult vidéket, fiatalos lendületbe kell hozniuk, a felemelkedés fáklyájával kell nyomakodniuk, előre. Ezt kimondták. Mondhatom, nem erre készültünk. Ezt nem merte senki kimondani. Ráadásul teljesen más műveltségi szintre és hagyományokra utalt vidéket megszokni, valamelyes próba elé állíthatja az emberpalántát. A gyomromba valami állandó szorítás költözött. Itt az ajtó előtt bámulni, s a kijövőket vallatni, nem láttam értelmét. Hazafelé tartva, mintha senkivel nem találkoztam volna, vagy csak haladtam, köszöngetve, senkivel sem váltottam szót. Alig emlékszem az egészre. Otthon úgy adtam elő, mintha megnyertem volna a főnyereményt. A nagy sikerem hírétől mindenki elfehéredett. Nagyapám a frontról és a helytállásról papolt, édesapám a mesterség becsületéről makogott. Nagyanyám hisztérikusan sírt, búsította édesanyámat. Az éhenhalástól féltettek. Tehetetlen tördelték a kezeiket. A pajzsmirigyük mintha ötvenszeresére nőtt volna, fojtogatta őket, s a gyáva hazugok hazafiasságának emlegetésével takaróztak. Helyt kell állnod, fiam- mesével etettek, s lebegtek a nagy példák, a mesterség valódi hitvallásairól, a lehetetlen kihívásokról, a nyomorgásokról s az égi kárpótlásokról. Az Istenségek előszobásai néztek és röhögtek: - Mennyire alámarhult ez a nép! Maga tehet róla, hogy miben hisz.
*
Itt ülök a romok előtt. Látom az üzem keserű leromlását. Nagyon meglep az értelmetlen hanyagság jelképe. Ezt az üzemet valami húsz-harminc ember véres verítékkel varázsolta ide. Volt is szó róla, hogy sokan kételkedtek benne, minek kellene egy érdektelen és hagyománytalan népségnek. Kellett. Mindennek ellenére akarták. Minden akadékoskodás hiába valóságára is lett. Felrémlik, milyen gyönyörű és titokzatos volt ez a hely. A típus kétségbeejtően emlékeztet ugyan egy más kor példájára, mégis most nekem nem ez jár az eszemben. Körül szöges drót, a kapuig vasúti sín nyoma. Csak fegyveres őr nincs. A többi filmszerű. Fehér falak, zöld ajtók és piros tetők, sok fehér alumínium és vörösréz tartályok, tarka csövek, fa és fémhordók. Mindenfelé eligazító táblácskák rengetege. A film lepergett, a nézők kabátot sem vesznek, rohannak az ajtónak. Most a foghíjas ajtók és ablakok, lyukas tetők és a tarkán rozsdás tartályokkal is különösen megborzongat. A vasút a kanyaron túlra romlott, már csak a töltés sejteti, hogy itt vonat akart járni. A szöges dróttal övezett kerítésen belül a romlás és az elmúlás dúl. Ki tudná megmondani, valaki be mer-e menni az üzem területére. Több kusza ösvényt vertek az elárvult telepen át.
– Csak a németek húztak belőle hasznot – szokott dohogni akkoriban, a volt házigazdám. Ugyanis mást nem engedtek az üzem közelébe. Még a kapus is szász volt, a takarítást is együtt végezték. Mindenesetre oka lehetett. Mikor megérkeztem volna, valaki guutntag – t morgott rám, hát én viszonoztam. Az öreg Helmuth bácsi máris megjelent az igazgatónőnél, a nyelvtudásom felől faggatni. Mese vagy nem mese, az eleje még nem a vége. Két nap múlva az Isten háta mögötti agyagdombi iskolában beindult a felfokozott német tagozat. A sebtében összekapott tagozatnak semmije sem volt, de a Molotov vezetőjével együtt megküzdött a sárral, a szomszédos megye központi könyves lerakatából vadonatúj német könyveket hoztunk, csodálhatón éppen amennyi kellett. A tagozat hihetetlen nagy lett. Egy negyedikesemből és a huszonhét ötödiktől nyolcadikos fiúk-lányok vegyes csapatából lett meg az elegyíték. Kissé kétkedve hunyorogtak rám, én sem voltam a legbiztosabb a dolgomban, de valami tízen is látták, hogy Helmuth bácsi a vállamat lapogatta, s attól kezdve kellett a dolognak mennie. Itt valami olyan elegyedett, amit szociálpolitikai mismásokkal nem lehet magyarázni. A tett és az akarat dolga járt a sárba fulladt ösvényeken. Ezeken az ösvényeken fújtatott a nem akarás is. Csak sokkal nagyobb garra telt neki. A kinevezésemmel járó feladataim el kellett látnom. A szabad időm róvására maradt a tagozat. Én tanítottam az összes anyanyelvű tantárgyat, az összes szász gyereknek. A gyakorló tárgyakat aztán besegítették, mert arra alig maradt cérnám. Az románul folyt. Olvastunk, írtunk és számoltunk. Irodalmi nyelvet eddig egyáltalán nem tanultak, egy elferdült tájnyelven beszéltek, igen sok hangot lenyeltek. Örvendeztető élményt jelentett, hogy október végére így is tudtam, ki mit mondott, amikor szóra bírhatónak bizonyult. Nem éppen egyszerű dolgom végére jártam. Színészkedtem és katonásdiztam. Fegyelemnek, éppen vertem is. Restelltem, nem a természetem. Meggyőző más úton, ha nem lehettem. Bújtam a szakirodalmat, hiányaim elképesztők voltak. Képzettségem sem a nyelvészettel rokonkodik. Matek, fizika és kémia csak a biosz határáig jön velem. A többit alkotó módon ki kellett spekulálnom. Ha már itt vagyok, miért, talán nem érek rá? A legfelemelőbb próbát vezettem le. Igazán jótékony hatása volt annak, hogy a gyerekek egymást hallgatva, a másik osztály anyagában is bizonyos haladásról bizonykodtak. A vége felé a vetélkedés is megjelent az igények között. Mindenki önként szédelgett bele a vetélkedőbe. Nem is vették észre mikor kezdődött. Egyszerre csak már benne voltak. Mindenki jobb akart lenni a másiknál, és esélye is volt rá. Az esélyt egymásnak adták és egyik a másiktól megkövetelte. Mindenki a csapat egyenértékű tagsága felé támolygott. Akarva és akaratlan. Osztályok feletti tananyaggal bajlódtak, mintegy általános műveltségi követelménnyel.
*
„(Naplórészlet:)
Szeptember 3. A megyeközpontban ünnepi gyűlést tartottak az új szakembereknek. Hivatalos fórum. Itt volt a fél Erdély. A gyűlés szünetében, csak magyarul beszélt majdnem mindenki. A szünet után a szekcióülésen aztán már csak magunkra maradtunk. Mindenki beszámolt a falujában esett fogadtatásról. Sokaknak, reménytelen volt a fa beszerzése, a napi egy étkezés kialkuvása, Volt, akinek a szállással is baja volt. Most épp valakinél vendégnek húzta meg magát. Léhiusz dicsekedett, igen derék emberek falujába került. Délután megnéztük a várost. Kenyér és más élelem beszerzésére nem akartunk sokat bámulni, de feltehetően ide kell majd jönnünk. Csak lenne mindig közlekedési eszköz a rendelkezésünkre. Hihetetlen, mennyi fogász és emberorvos járt-kelt ezen a napon a tanárok között. Ezek felénél többje szintén erdélyi. Leszámítva a felesége vagy a férje. Istenem, te sem csak a judeabeliekre gondoltál. Mindegyre köszöntünk valakinek ebben a vadidegen városban.”
„Szeptember 4. Ma talán annyit beszéltem németül, mint életembe soha.”
„Szeptember13. A környéki pedagógusok tanácskozásán vettünk részt. Az idősebbek örültek is, nem is, a sok új, fiatal arcnak. Tapasztalat és munkahelyi képzéssel rendelkeztek. Ritkán került egy-egy tanítóból lett tanár. Ismerkedések, barátkozások. Egy évig a jelenlevőket nem kell féltened. Nem kerül ki senki sem. Nem is a napirendi pontokat beszélgettük, igyekeztek néhány megszívlelendő, fontos dologra figyelmeztetni minket. Meg sem fordult a fejükben, hogy biztató, jó szándékú szavuk engem elkeserített. Ezen a napon ébredtek az első kétségeim, talán nem jó lovat akartam? Hátha a mi iskolánkban ez másképp lesz! Otthon cédula várt az ajtón: Este nyolckor igazgatósági röpgyűlés a mérnök lakásán... Tehát a mérnök feleségét tették meg igazgatónak. Komoly fontolgatás után döntöttem. Megyek! Szép szavak özöne és fátyolos szemek puhították a lelkeket. Én annyit mondtam: Dolgozni jöttem! Mást nem is kívántam, sem mondva, sem tettben. A gyűlés végén koccintás is volt, perceken belül meglátszott egy olyan dolog, amivel elég bajlódás ígérkezett. Reggel hivatalos igazgatói beiktatás lesz. Hivatalosságokkal megtűzdelve rettenetessé lehet.”
„Szeptember 16. Iskolai megnyitó. Hetedikes osztályfőnök lettem. Névleg. Ám az osztályom évfolyamokon átívelő osztály. Szász vagy inkább német osztály. Szeszsklassz, magunk között. Zibsztebé, hivatalosan. Ahogy mondom.
A feladatlapom a gyűlés előtt nyomták a kezembe. Tantestületi KISZ-titkárhelyettes, katedra főnöke vagyok magamnak, a pártdokumentumokat népszerűsítő bizottság és az ismeretterjesztő közösség elnöke vagyok. Hallottad? Mindez igazgatói rendelet által. Máris kellett egy ateista nevelési szónoklatot tartanom. Erről készületlen is lehet beszélni. Felszólaltam a csillagászati nevelés fontossága mellett, ateista nevelési húrokat pengettem. Örült mindenki, amikor az égi révedezésből alászálltam a semmibe nem kapaszkodó, tévelygő mondataim befejezhettem. Vaszi a történelem szakos a megnyitó után félrevont. Figyelmeztetett, elragadtattam magam, ezután kerüljem az esti sétákat a mellék utakon. Egyes embereket pont a vallás nevű legszebb és legérzékenyebb gyengéjüknél kezdtem ki. Nem lett volna szabad ilyen nekihevülten hadakoznom, s ilyen hamar… Vihogott. Csak bámultam, hát ennyire nehezen érthető ez a nyelv?
„Szeptember 17. Újabb tanár indult el szakmai becsületének nem könnyű útján. Az esemény hitelességéhez nem fér kétség, szinte kár, hogy nem tudok mindent elmondani ilyen kevés helyen. Igazában az olvasónak kellene kiválogatni, hogy mit olvasna, nem pedig nekem, aki nem tudok választani. Hogy ezen kívül mi minden történik egy kezdő vidéki szakemberrel, arról megélt naplók egész sokasága tehetne kortársi vagy szenvedő alanyi vallomást. Az írást útravalóul szánjuk, újabb végzősöknek. Bátorításul. Ebben a boltban, senki nem jár jobban. Ide betérnek, és vásárolnak. Aztán ki szidná a megvett árut? Hát még látatlanban?”
Másnap a Kishalomra készülődtünk szőlőt szedni.”
„Szeptember 21. A reggeli dérben a nadrágom térdig vizes lett. Másnap a másik is, de az előbbit nem tudtam megszárogatni. A cipőmet is félnedvesen vettem fel. Negyednapra belázasodtam. Ma sem tudom, hogyan került hozzám az orvos és a gyógyszer. Emilia, az egyik tanítónő hozott levest. A férje őrzött, mert haza akartam talán menni. Valaki még tüzet is rakott, pedig saját fám nem volt. Emilia családjának köszönhetően két hét alatt lábra álltam. A szőlőszedésben nem tettem nagy tapasztalatokra szert, mert azután még egy hétig az erdészetet, az állami gazdaság kertészetét jártam, a községi tanácsot is zaklattam. Tűzifát követeltem. Kaptam is, két öl – ígéretet, novemberre. A községi nevelőtanács döntése alapján a terménybegyűjtésben való segédkezés október 15-ig tartott. A szükség ennél nagyobb hatalom. A Kishalom teljes termését a tanulók szedték le. Tanítás alatt a jelentéktelenebb órák alatt szedőbrigádokat szerveztünk. Amit nem sikerült leszedni, azt a fagy vette azután kezelésbe.”
*
Az én falum közepe két kisebb patakocska találkozásánál van, onnan száz méterre még egy másik nagyobb patakocskával találkoznak. E három patakocska mentén fut három utca. Néha ezek magasabban vannak a pataknál, helyenként vízhez engedik az állatokat, mert kiöntenek az útra, nemcsak esős időben. Itt a falu közepén háromszáznegyven házszám van, de a dombokon szerte még közel ötszáz szám van. Az utóbbiak közül kétszázan alkotnak kisebb nagyobb csoportot, a többiek különálló egyes tanyák. A dombokon nagygazdai szőlősök voltak, melyek egy részét államosították, másik részét elherdálták. Magánkézen valami negyven szőlős van, de igen nehéz a termés megvédése. Nem állami és nem szövetkezeti társulás is van valami negyvenöt. Négyszáz ember dolgozik az állami gazdaságban, százforma az mtsz-ben és valamivel több, mint kétszáz a mindenféle magán és kistársulásokban. A többi négyezer körüli lélekszám nem dolgozik sehol. Vagy asszony, öreg és gyermek létére hivatkozik. Ezt a számot illenék megvizsgálnom. A feldolgozó üzem építésekor hat állami gazdaság és százötven magángazda termésének és boraljának feldolgozására tervezték a befogadóképességet. A villanyt és a vasutat az üzemig hozták. A lakósok abba ugyan beleegyeztek, hogy a vállalat az iskoláig elvigye a villamos áramot, de a bekötések megejtésére nem vállalkozott. Sőt állomást sem építettek soha. A szárnyvasúton pedig két fontos helyre is eljuthattak volna. A kápolnát is az üzembeliek építették. A kulturt a megyei tanács húzatta fel pirosba, még tíz évvel ezelőtt. Belül vakoltattak, a berendezést kiutalásra, a felszerelést pártutasításra kapták. De sem a vetítőgépben, sem a televízióban nem volt örömük. Nem volt hozzá villanyuk. A megszámozott darabokból álló színpadácsolatot soha nem állították össze. A külső vakolás elmaradt. A kultur mellett az út átmegy a patakon. 1970-ig egy betonhíd állott ott. Azon a tavaszon nagy áradás volt, a hidat alámosta, egyik fele beomlott. Azóta ott fordul meg az a busz, ami képletesen a szeszgyárhoz jár hetente háromszor. Ott van a szövetkezeti bolt, melynek a háta a posta. Soroljam fel, mit vehetsz ebben a boltban? Kétféle slibovicot, kétféle népi cigarettát, olajbogyót, sózott vagy füstölt heringet, puliszkalisztet, petróleumot, kristálycukrot, sót és fűszert, nápolyi szeletet és cukorkát. Ha valami kívánságod volt azt megrendelhetted, el is hozták, mikor el nem felejtették. A falunak két telefonvonala van. Az egyik a postáshoz, a másik az üzemhez tartozik. Isten őrizzen, hogy valaki megbetegedjen. A falunak orvosa nincs. Van két állategészségügyi technikusa és egy felcsere. Aki nem részeg, az félszeg. Fogászat csak a község központjában van hetente kétszer. Vagy akkor sem. 1972-ben, késő őszön egy pár tanár önerőből az iskolában és a kulturban villanyt vezetett, ugyanott 1973-ban kora tavaszon a színpadot is összeállították. A két kicsi patak mentén a földcsuszamlások megállítására 430 akácbokrot és 200 akácfát ültettek. A kicsi patakok mentén és a mosások alján kétezer fűzfa venyigét szúrtak le, a talajkötés végett. A falu többi patakos végén újabb venyigéket szúrtak le a partok mentén. A tanárok kezdeményezését többen csodálkozással fogadták.
*
„(Naplórészlet:)
November 2. A községi igazgató értesített, hogy szakfelügyelő részvételével mintaórát fogok tartani. Ennek tiszteletére a ma érkezett ajándékcsomagot rakjuk le és leltározzuk fel. Igyekszem majd a sok új szemléltetőeszközzel, modern órát tartani. Dorin, Vaszi és Pista segítettek kicsomagolni, és számba venni. Úgy éreztem magam, mint aki messziről oázist lát, de oda érve száraz kutat talál. Nesze semmiket kaptam nagy adagban. Tételesen. A mintaórához ebben az időszakban pedig éppen semmi sem jött.
Elmenőben Dorin, matek-szakos létére belebotlott a diapozitíves ládába. Bár villany lenne, keseregtem. Vaszi szerint Dorin szándékosan rúgott bele a ládába, legalább diafilmet vagy diapozitívéket vetíthetnék. Végül tartottam egy kötelezettségi és udvariassági foglalkozást. A gyermekek lelkesedésére és a kísérletek láthatóságára támaszkodva a környezeti energiákat és a környezet tisztaságát megóvni hivatott szlogeneket vittem be. Fogy a kőolaj, s akkor mivel megyünk tovább? – és más ilyen buzgalmak. Este megterveztük a villanyvezetéket.”
„November 18. Az első hóvihar, ma váratlan következményekkel járt. A tegnap úgy nézett ki, hogy a legtávolabbról bejövő tanuló is megérkezett. Minden osztályban véglegesítettük a névsorokat. Végre beindul a nagyüzem. Szerintem ettől kezdve lehet megtervezni a tevékenységet. Mára ez nagyon elváltozott képet mutat. Osztályonként, ha három vagy négy gyerek bejött, s azokat is 10-ig csak a kályha mellett váltogattuk. Derékig úsztak legtöbben, alaposan megteltek hóval, ami az osztályban rájuk olvadt. Így nem indíthattad vissza. Délig megkerült mindannyiunk optimizmusa. A gyermekekkel valami félig rendes tevékenységbe kezdtünk. Megjött a polgármester is. Valahol a gyomrának terepelt, onnan ütötte be magát. Rögtön rákezdett, lám ő átjött az úttalan utakon, derékig hóban. Bezzeg az iskola fiatal káderállománya a kályha mellett fűtőzik… és úgy véli, mindent megtett, ha gyermekek ruháját megszárította. Pedig ki kell majd vonulnunk, és utakat kell takarítanunk, és még a mellékutakon lapátolnunk kell a havat, ha a faluban akarunk lakni és dolgozni. Én szótlan álltam az ablaknál és bámultam a nagy fehérséget. Próbáltam a ló sorsával törődni egy keveset. Ott állt a bejárat előtt, rendíthetetlen nyugalommal. Szügyig havasan, a hosszabb szőre tele jeges és havas ráfagyásokkal. A hátára terített pokrócon nedves foltok terjedtek lassan. Lehet, hogy ekkora út után, szívesen ropogtatott volna egy kis szénát.
Megkettőzött műszakban véstük és ragasztottuk tele a falakat csöveinkkel. Az ereszben felszereltük a tévéantennát. Mert tv és mozigép is volt, csak villany nem volt. Még huszonnégy voltnyi sem. Az üzemen kívül máshol senkinek sem volt villanya. Ott állt az elosztó az iskola és a kultur között. A falu főutcáján pedig végig oszlopozták a helyet. A korai óráink úgyis a melengetéssel telt volna el, inkább vertük a falat. A szerelés díját a néptanács már igen rég kifizette. Ám mindig került valami, amivel a munkát elhalaszthatták… A kápolnában is volt villany, az oltárban és az örökmécsesben.”
„November 24. Dorin rendszeresen, Vaszi elég sokat, Pista már sokkal kevesebbet jött el. Jól haladtunk. Nelu, aki szerint a dologból nem lesz semmi, csak rászánta magát, és néhány csövet elvágott méretre. Aztán tartotta a cső végét, amíg rögzítettük. A hét végén enyhébb lett az idő, s a villanyszerelés is be volt fejezve. Elkértem a Molotovot, s bementünk egy szolgálatos villanyosért, órát hozzon és átvegye. Indokunk volt elég. Hümmögtek ugyan, de eljöttek. Azaz kivittük őket. A munkát alaposan megnézegették, aztán keresték a kivitelezőt. Mondtam, én vagyok. Az egyik villanyos erre alaposan mindent megnézett, nem akarta elhinni, hogy műkedvelő vagy kontár munkával van dolga. Egyre hajtogatta, ez sokba kerülhetett. Vaszi ránk mosolygott. – Időnkbe – mondta. A szabályosság érdekében a villanyszerelői jogosítványom kérte. Kacagtunk, ha átiratot küldünk a persányi málnacsősznek, a tavaszon behozhatja. Megígérte, hogy a munka jó minőségű lévén, azt átveszi, de órát csak később szerel. Ennek senki nem örvendett és irdatlan sebességgel terjedt a hír, nem adják be a villanyt. Igen nagy tömeg kezdett gyülekezni. A mester arról kezdett sóhajtozni, hogy nem tud az oszlopon dolgozni. Tüzet raktak az iskola kapuja közelében álló oszlophoz, és drága konyakot hoztak a lepárló üzemtől. Így hát aztán késő délutánra meglett. Minden teremben felkapcsolhattuk a világítást. A mestert feltarisnyáltuk és bevittük, ahogy ígértük. A mozi is éljen, a terjesztő vállalattól két filmet kértem ki. Este aztán kétszer is levetítettük mind a kettőt. Volt is álmélkodás éppen elég. Olyan ember is került, aki sem villanyt, sem mozit még életében nem látott. Most aztán igen.”
„November 30. A Köztársaság ünnepére tegnaptól színdarabot és szavalókórust gyorsítottam az osztályomban. Hulladékpapírból 78 kilót szedtünk össze. Szerencsénkre leadhattuk. Mára a községi utat a felismerhetetlenségig behavazta a krivác. Itt olvadásig nem lesz sok sétafikálás. Így jósolnak. Estére az állami gazdaságtól elindult a hernyótalpas. Újságot, puliszkalisztet és sózott halat hoz. Petróleumot. A szőlőhegy hátán tér a szakadt dombra, s onnan kimegy a Törökmező hídjához. Más teleken is így volt. Hetente kettőt tud térni erőltetett menetben.”
*
A ruháim és lábbelim, a fehérneműm karbantartása nem kis gondot okozott. A baj forrása egyáltalán nem a szokatlanságból fakadt, mert ebben a tekintetben már korábban önellátó voltam. A szokott eszközeim szinte teljesen hiányoztak. Jó időbe telt, amire a hasznos eszközeim összegyűjtöttem. Egy jó ruhakefe szinte olyan fontos, mint az egy színű cipőkefék száma három. Nem minden sikerült akadálymentesen, volt olyan, amiről le kívántak beszélni. Mondván tévedés foroghat fenn, amire én gondoltam, az nem arra a célra szolgál. Mosóport és mosogatószert szokatlanul nagy mennyiségben rendeltem, feltűnt a boltosnak. Még egy dologgal számon tartott, egy alkalommal ropogós új százlejessel fizettem. Egész nap ki volt téve közszemlére. Ekkora pénzzel nem jártak napjában. A fejemet, hetente kétszer is, házi mosószappannal mostam és ecetes vízzel öblítettem. A napi két mosdás alá akkor sem adtam, amikor a szobában befagyott a vizes vedrem. Kentem magamra még ezt-azt, megjegyzem, nem vagyok híve a sok szag és illat keveredésének. Léhuisznak emlegettem, hogy a ház, amikben laktunk, rendelkezett egy elég nagy előtérrel. A szabadban tanyázó vegyes majorságot, a kecskegidót ide beengedték a szél és a hófúvás elől. Ennek a nagylelkűségnek aztán több folyománya lett, hetente elég látványos eredménnyel. A gazdámmal hétvégen lelkesen hátra soroglyáztuk a produktumot. Volt ez alatt szellőztetés, mészlével próbáltam még okoskodni. A tapaszos előtéren ez egyáltalán nem segített. A tornácról mihelyt beléptél volna, egy hídlás deszka volt a két ajtóküszöb között. A hosszú hídlás közepe táján egy tégla volt a deszka élettartamának növelése érdekében. Kintről érkezve vagy bentről indulva, egyszer a deszkapallót megfordítottad, hogy a guanó alul legyen, míg a hídláson végigmehess. Átérve ajánlott volt a deszka visszafordításáról nem megfeledkezni. Az útitársam ezeken hümmögött. Mikor a volt lakóhelyemnél haladtunk volna el, mindenáron be akart menni. Nem volt nagy bizalmam, hogy a családot fellelem, ezért nem tolakodtam. Végül mégis néhai lakhelyem előtt kötöttünk ki. Aztán az ember, aki előkerült a beszéd és kérdezés hangjára, nagyon hasonlított a házigazdámra. Kiderült, a kisebb fia. A nagyobb fia talán felismert volna. Nem firtattuk a rokonságot, csak azt emlegettem, hogy korábban jártam náluk. Akkor őkelme még tervben sem volt.
–Mondja a földelt hordókat még használják? – kérdezte Léhuisz, amikor szín sarkánál állottunk
–Aki borral foglalkozik nagyobb mértékben, azok már régen fémhordókat és nagy tartályokat vettek. Sokkal könnyebb takarítani. Aztán a fahordók igen hamar elromlottak, ha az agyag körülfolyta azokat. Kisebb fahordókat tartunk most már félmagas pincében – válaszolt készségesen a gazdánk.
– Mondja errefelé az állatokat az előszobában tartják? – kérdezte Léhuisz, amikor amit lehetett, már számba vett. A fiatalembernek sokkal jelentősebb gazdálkodási ismeretei és eszközei voltak, mint annak idején az apjának.
– Hát télen, az erős idők alatt szoktak a melegebbe engedni az állatot is.
Miután hallótávolságon kívül jutottunk, a vándortársam első szava a néhai szagom vagy bűzöm helyes megjelölésére törekedett. Nem éppen hízelgő próbálkozásai voltak. Nem is tudta, hogy én elég tekintélyes helyen laktam, jómódú forma családnál.
Milyen bűz volt másnál?
*
„(Naplórészlet:)
December 7. A hó csak nem apadt. Az éjjel hullott valamennyi, ma délután aztán már fagyott. Aki nem tüzel a házban, arra fanyalodik, hogy a nagy kémények miatt az udvari meleget vezesse a házába. Szép dolog, mi? Dorin azt állította, hogy a hófalba ösvényt vághatunk, egy hét alatt kijutunk az alsó megyei útra. Onnan viszont semmi forrásunk nincs, merre lehetsz azután. A Jásznak tartó főút onnan még huszonkét kilométer. Még nyáron sem a legkellemesebb.”
„December 16. Itt a nyakunkon a vakáció, az utak még járhatatlanok. Mi lesz az én haza menésemmel? Az valami, hogy a szüleim és testvéreim beteggé lettek, az én titkolózásomtól. De még van egy lélek, aki nem tud mit kezdeni az én távollétemmel. Vagy máris megemésztett a távolság és a telni nem akaró idő? Novemberben még azt ígértem, hogy mindgyám jövök. Aztán nem jöhettem. Találkozóm lesz a szövetkezeti bolt vezetőjével. A pálinkafőző mester ajánlotta. Ruhám volna elég és alkalmas, csak a hegyen átmenő holmikat valamelyik állomáson a csomagmegőrzőben kell hagynom. Az újságok a múlt hétiek, a tévé hallgat a hóakadályokról, van elég olajbogyó és olajos szardínia. Nelu a traktorista, oktalan nem indul, terhelés kell neki, minden héten két friss kenyeret hozott csak nekem. Szóval, nekem mindenem meg van. Mi bajom van mégis? Ma két félidőben egy idei pulykafiát ettem ropogósra sülve, öntött és törött fokhagymával. Vesszenek a vámpírok.”
„December 21. A mester behívott az üzembe. Kisebb karácsonyi előzetest rendeztek. Szép szokás, mert tiltott fa gyümölcse. Ki – ki kapott valamit. Karácsonyi énekeket dúdoltunk, végül pohárköszöntő is lett, amikor feltettek a bricskára, adtak egy orosz, füles szőrme sapkát, egy ujjas pufajkát és egy hegyi mentős bundát. Nehogy megfagynék a szőlős hátán való átkelésben. Biztossá vált immár, hogy a holnapi traktorral nekivágok. Meglátogatom az otthoniakat.”
*
A hegyen való átkelés felette mulatságos dolog volt. Ott öleltem, karonfogva egy vascsövet. Úgy döngött és rezegett az egész gép, mintha a pokol angyalait szeretné móresre, a gatyájukba rázni. A hatalmas zaj és rázkodás minden figyelmemet teljesen lekötötte. A vezetőfülkében csak állva vagy hátul egy ládán gubbasztva lehetett ott lenni. Mind a két helyen jobb, ha kikötöd magad. Nelu valami véget nem érő refrénű dalt salálált, vagy még hozzá, huppogott és fütyörészett is. Mikor elengedte a botkormányt és felemelte a kezét, akkor egy szeszbe mártott, talán egy kissé olajos ronggyal lyukat töröltem a nagy ablakra. Nagyobbra, mert úgyse látni semmit - kacarászott. Azt mondta, örül amiért felvállalt, mert máskülönben, most minden törlésért szokás szerint meg kellett volna állnia. Az első hegyen túl ereszkedtünk befelé, amikor a motortól valami meleg az utastérbe is bekérezkedett. Az én nagy okos eszem szerint a vasút nem lehet messze, kérdem is Nelut, mennyi van még addig, kacag, még két ilyen hegy, s egy tankolás. Tovább danol, a motorzajt színezi. Nagyot hallgatok, rosszat kérdeztem. Viccel bizonyosan, hiszem ebben a sivárságban nem kap olajat, kacag ezen is, fel van szerelve a hordó, csak a slagot kell megszívni, máris csorog az üresedő tartályba. Minden derűs és tisztán követhető. Az egyszerű emberek romlatlan szépségével sehol sem lehet az országban ilyent látni. Gauguin jut eszembe, s természetes népi szigetlakója. Festeni sem lehet szebbet. Mire beutazom a trópusokat, már a második hegyről ereszkedünk alá. Aztán rövidít egy patakon át. Ott az állomás. Rágyújtunk, most ráérünk. Megnézi az óráját. Jól jöttünk, egy félóra van a vonatig. Mindent kitervelt. Január ötödikén, legyen gondom rá ilyen tájban érkezni a társvonattal. A bundát, a pufajkát s a szőrmesapkát levetem, kifordítom a dzsekim és felteszem a korcsolyázó sapkám, ficsúrosabbá lettem. Nelu ezen is nevetgél egy sort. Megkerítjük az állomásfőnököt, beadnám a sarkköri utazó holmit. Merre megyek? Lefelé. Csak ez a vonat lefelé nem áll meg itt. Nagy gond ereszkedik közénk. Megint rágyújtunk, erősen mélyre kell venni a füstöt. Na, most mi lesz? Nelut fojtogatja a röhögés, mintha sajnálna, mert én aztán nagyon elsajnáltam magam, még karácsony másnapjára sem érek haza. Aztán az állomásfőnök elrendezi a dolgom. Jegyet ad. Megmutatja, hová kell állnom. Pirosra cserél s várunk. Minden vonat megálljt kap. Mindenki elégedett, Nelu a leginkább. Fogadkozik, senkinek nem mond semmit, amíg nem jövök vissza, mert senki sem hinné el. Így még nem járt senki. Nagy szerencsém van, s igazán nagyon jó útitársa voltam. Az állomásfőnök csak addig izgatta magát, amíg a befagyott ajtót valahogy kinyitottam, akkor már fütyült is a mozdony. Huszonhat óra múlva, mert még késés is volt, megöleltem édesanyámat. Miért nem várattam magamra az állomáson? Hát ki tudta volna megjósolni, mikor jövök? A délutáni tévéhíradóban azt hazudták, hogy minden helységet kiástak a hótakaróból. Kivétel, ahol nem. Vagy tudatlan csak azt hiszik, amit mondanak, ami mostanság új szokás. Csak képzeltem a hegyeken való kerülést. Igaz is, élő példa vagyok. Meglátom, mikor visszafelé megyek.
*
„(Naplórészlet:)
Január 7. Vaszival ma szülőlátogatáson voltunk. Mindenütt a téli nehézségekkel, egyesek a helyi tsz-ben történt visszaélésekkel traktáltak. Most lehetőleg mindenki az állami gazdaságban vállalt azonnal fizetett munkát. Az egész családdal mentek, mert ebédet kaptak a napszám értékében. Többen megígérték, hogy a gyerekeket ezután rendesebben engedik az iskolába. Nem értem minek mentünk ki ezzel a témával. Igazgatóink, noha tudják az emberek baját, átpasszolják az osztályfőnöknek.
„Büntetni nem szabad” - mondotta az igazgatónő. Papíros viszont kell a látogatásról. Az egész kilencedik osztályt még nem láttam együtt. Jó, nem javasolok büntetést… Egyedül semmire se megyek. Már látom a bizalmatlanság felhői, besűrűsödnek közénk. Ígérnek, hogy csendesítsenek. Elhiszem, hogy lelkiismeretem elaltassam. Mégsem jönnek, mert dolguk van. Nincs a kezemben semmi, amivel többre mehetnék. Vaszi szerint nem állíthatom helyre az emberek félrecsúszott bizalmát. A szigorúra sikeredett osztályozás az emberek szemében nem mérce. A minőség hordozójának titulált jegyrendszert talán később fogják megérteni. Vajon nem lesz túl késő? Tizenkét éve van közös gazdaság, de az évente állandóan felmerülő gondok és nehézségek miatt még nem tudta teljes egészében bebizonyítani hasznossági hatásfokát. A környéki községek lakói rendszeresen dolgoztatják a kilenc-tízéves gyermekeket. Egyszerűen kell. Jobban, mint az iskola. Oda is eljönnek, ha ráérnek. A dombokon szanaszét szórt majorokból nem leányálom sötétben elindulni és szürkönyben hazaállítani. Dohoghatok, fogalmam sincs merre a kiút ebből az állapotból.”
„Január 10. Az ateista nevelést ismét kiosztották rám, az előadás a kultúrotthonban tervezett. Saját fényességem jeles bizonyítékaként, az állami gazdaság villanyszerelője eret hozott az iskolából, vagy tíz égő jelentette a világot. Sokkal fényesebb volt, mint a petróleumlámpa, s nem is füstölt. Kollegáim nem tiszteltek meg, rontja a népszerűségüket, a lakósok közül, aki benézett, csodálkozott, csak ennyiért bemelegítettek a kultúrházba? Ott volt asz erdész s az állami gazdaság technikusa. Nem mondom, mire gondoltam. Jót beszélgettünk, ők érdeklődtek, mondtam, amit tudtam. Na, az efféle értekezletnek lenne igazán értelme. Az erdésszel beszédbe elegyedtem. Bizonyos időre volt szükségem, a végén rátértem az égető bajomra. Pontosabban, igen sokat nyafogtam. Egy szekér fát ígért holnaputánra…”
„Január 13. Nelu, ma pénzügyi ellenőrrel lepett meg. Az igazgatónő engem bízott meg, hogy tájékoztassam délutánonként az elvtársat. Dorin és Vaszi rokonszenvükről biztosítottak.
Három hétig rendszereztük a hiányos vagy hevenyészett leltárt. Délelőtt tanítok, délután leltározok, este egyeztetek a vendégszoba petróleumlámpájánál. Vagy megvakulok, vagy nem. Mióta felvillanyoztuk a kulturt, ezek után néha még a műkedvelőkkel is törődöm. Színjátszást és modern táncot kívánnak. Mibe fáradtam bele? - kérdezik kétkedve. Eddig még volt elég kedvem, mégis elég kimerítő. Izgat a szereplők sűrű váltakozása. A műkedvelést úgy szeretnék felfogni, hogy csak kiállunk oda valahogy, s akkor bizonyosan lesz, az előadás után egy hajnalig tartó bál. A fúvósok sokat pihentek, ég a leányok talpa, a legények sincs, ahol az éjféli borukat megigyák. Remélem, az előadásra mégis lesz szereplőm. Pistával ketten kiválogattuk a Minitehnicus versenyre szánt tárgyakat. Ügyes munkát végeztetek gyerekek. Sokan egyenesen figyelemre méltó dolgot állítottak elő szinte semmiből. Erdős és ligetes vidéki környezetből túltengnek a szép fafaragások.”
„Január 15. „A szaktárgy olimpiász házi szakaszán kevés gyermek vett részt, amit egyedül a szaktanárok felelőtlenségének minősítünk. A községi iskolaigazgatóság” Hát én nem mondhatom meg, mindenesetre az a minősítgetés nem egyoldalú. Szerintem a szaktárgy olimpiászra nem illik mindenkit oda csődíteni. Valaki aztán csak eltalál valamit. Vagy nem? Talán nem a jó eredményűek javát kellene meggyőzni? Olyan feladatokat tűznek ki, hogy aztán azok kedve is elmegy. Soha nem fogják fel, hogy a versenyen csak három, vagy legtöbben ötön nyerhetnek. A többiek nem egyformán jönnek el az eredményhirdetésről. A legtöbben azt fogadják, hogy ők többet soha, mert azzal néznek szembe, hogy bizony sokkal kevesebbet tudnak, amit magukról hinni mertek volna.”
*
Kaptam egy kihelyezkedési támogatásnak nevezett alapösszeget. Meglepetésemre, azután valami három évig, mindig ugyanennyi fizetést is kaptam. Soha nem hittem volna, ebben az első és még a másik két évben voltam a leggazdagabb. Ezerhatvan lejnyi fizetésem volt három évig. Százötventől kétszázötvenig fizettem a panzió jellegű bérletemért, mosásért és karbantartásért ugyanennyit, vagy kevesebbet. A többi étkezésem kétszázból elláttam, legtöbbet hetvenötöt elcigarettáztam, valami ötvenre édességet és gyümölcsöt vettem. Egy kilogramm közepes minőségű kenyérre két lejt költöttem, egy mindenes cipő százharminc alatt megvehető volt. Egyszóval pénzem is maradt. Kéthavonta haza mentem a szüleim megnyugtatni, és a figyelmüket elterelni, nehogy eszükbe jutna engem az első állomáshelyemen meglátogatni. Később a másoknál már engedékenyebb voltam. Két vagy háromhetente, a nem messze eső egyetemi központba ruccantam, ahol elmém szintjének fenntartásával és féktelen vendéglői zabálással ütöttem el az időm. Az egész foglalkoztatási éveim alatt azt a sportot űztem, hogy dollárba számoltam át a fizetésem, és vártam olyan lépcsőket, amelyekről az hírlett, hogy meghaladják a száz dollárt. Volt egy idő, amikor egy négykerekű álmom kísértett. Eggyel, a legolcsóbb fajtából, csak négy évig bírtuk egymást. Egy időben a százötvenről is álmodtam. Persze, hogy dollárban gondoltam. Az álmaim, a megállíthatatlan válság magasodó hullámai egyre erőteljesebben mosták szét. Ma sincs jobb hírem, minden pótlékkal együtt ma hat milliót keresek, a feleségem közel ennyit, ez dollárban nem éppen háromszázötven. Nem nyafogok, csak most ezt negyedmagammal költöm el, csak egy kenyér tizenhétezer lej és egy munkába járó cipő nekem hatszázezer, de a lányoknak kilencszázezer. Soha nem attól hájasodtam, hogy milyen nagyot kerestem, igaz a pluszmunka ki nem esett a kezemből. Amikor egyszer tartósan meghíztam, és úgy maradtam, az attól lett, hogy elhagytam a mértéktelen bagózást. A napi harmadik csomagnál tartottam akkoriban. A doki azt mondta, hogy ő ezt többet nem hallgatja meg. Restelltem, hát én semmiben sem tudnék magamnak parancsolni. Elhagytam a cigarettát. Már nem is bírtam pénzzel. Ráadásul számítógépet óhajtottam szerezni. Egy nekem tetsző kéz alól való darab, hárommillióból kitelik. Azóta három önkéntes asztali számítógép fejlesztésbe ruháztam be. Az elsőt is vehettem volna sokkal drágábban, kiegyenlítette volna a későbbi költést. Többet is tarthatott volna. Nem álmodoztam lehetetlenről, huszonhétmilliós piszi pedig nem kell. Egy piacra járó autócska vágyott képe a vasárnapi erősebb ebédtől tör rám délutáni álmomban. Amiről pedig soha nem akarok leszokni, az életnek a mosolyra fakasztó oldala. Van, amikor ezeket csak darabjaira hullva és cserepesen törve veszem észre, de megvesznék, hogyha kihagynám.
*
„(Naplórészlet:)
Február 1. A nap hevesen süt, mintha nyárelő lenne. Estére minden latyak lett. A dombok oldalán megkopott a hó. Az aljban áll a víz. Az országutat figyelők boldogan csujjogtattak. A nagy kínai hófal helyenként beszakadt. Még egy nap kell csak, mehetünk a községközpontba hórázni. Fáklyás menet és nagy zenebona van mindenfelé. Énekelnek és durrogtatnak az emberek. Micsoda kerge társaság! Nem tagadhatom, én is örvendek. A hóhegyek koszosan hanyatlanak, csendben vizelnek maguk alá.
Február 17. Az árhullám teljesen leszaladt. Minden felől hömpölygött a sok erecske és patakocska táplálta zuhatag. Mederben és medertelen. A tanyák felől senki sem jött az iskola felé se. Nagyobb kár okozásáról nincs tudomásom. Két szamár és egy borjacska tetemét fogták fel a vasúti töltés melletti hálón. Ma este lépünk fel a Dorinnal együtt betanított műsorral. A jegyek mind egy szálig elkeltek. Nem volt efféle szinte soha errefelé. Remélem, sikerül az előadás. Lesz benne népi tánc és zene szólistákkal, egy vidám játék két felvonásban és egy modern táncbemutató. Előadás után, amikor csak lehet, lefekszem és addig alszom… amíg fel nem kelek.”
„Február 18. A műsor meg volt, nem erre számítottam. Két táncosunk nem jött, volt mibe öltöznünk, hát Dorinnal beugrottunk. Gyerekek, nem gondoltok a táncos társatokra? Ha ti elmaradtok, kivel mutatják meg amit tanultatok? Egy szereplő is eltévedt, el kellett játszanom a részét. Nem volt hálás feladat, még valaki azt gondolja,…Amivel nem szabad törődnöm. Előadás után a polgármester feljött a színpadra, két nevelő jellegű kördadogás után megadta, jó előadás volt. Csak. Csak lassan készült. Ami pedig lassan készül az könnyen elfárad. Különben hamarosan mással kell előállnunk, itt a fesztivál. Dorin pattant, a többiek is kötelesek, miért lennénk megint csak mi? Lássunk mást is. Csak nem azt mondja, hogy ezt a sok mindent csak ketten készítették elő? - szörnyülködött. Ami az alvást illeti, reggel valamivel négy után feküdhettünk le, s az ebéddel felköltöttek. Konyakot kellett innom a házi gazdával, ő ebéd előtt szereti. Neki is tetszett az előadás. Azelőtt nem tudták minek ülünk annyit a kulturba. Hát ezt tényleg be kellett tanulnunk.”
*
Az asszonyaink nagyon ragaszkodtak, hogy találkozzanak egymással. Ők nem ismerték egymást. Ha meggondolom, én Léhuiszt ugyan még a Tutova mellékén is megtaláltam, de akkor feleség még az álmainkat sem árnyékolta. Azután pedig, mostanság noha két utcával arrébb levő iskolába tanított, mostanság évente egy-kétszer találkoztunk. Most két év óta átjött a mi iskolánkba. Semmi nagy barátságra való készséget nem látok senki irányába. Ettől az asszonyok begurulnak. Itt van a kollegám, több évtizedes sorstársam, egyféle a szakmánk, s mégse. Mit mégse, talán egymás nyakába borulva vagy kapaszkodva kellene járnunk. Ehhez aztán már csak tortahab, hogy sem a gyerekekről, sem a feleségekről nem értekezünk. Nem érik fel ésszel, hogy nálunk az iskolában a negyven női tanerő csak ezt listázza és rendezi memóriatárába. Nem csoda, hogy mindegyre begurulnak, hiszen semmi sem marad úgy. Minden mindegyre változik. A kiruccanást és az azon való részvételüket meg kellett beszélnünk, pontosabban egyeztetnünk kellett. Két eset állott a csodálkozó világ szeme elé. Jönnek a hölgyek vagy nem. Ezt én mondom így, de a valóság egészen más és sokkal rétegeltebb. Ez egyáltalán nem egyértelmű esetek egész halmazát vagy tömkelegét származtatja. Kezdem azzal, ha nem jönnének. Kíváncsiak nem lennének? Miről vagyunk képesek rekedtre mesélni magunk? Milyen lehetetlen nyomorban voltunk egy évig? Léhuisz miért ragadt be két évre? A behavazott falu riasztja most nyáron? Tartanak valami alkalmi nőinkkel való találkozásuktól? Nagyobb felszerelést kell vinnünk? Több tartalékot kell felcsomagolnunk? Talán kellemetlen esetek kerülnének terítékre, nem érdemes kockáztatni? Már teljesen megvoltak puhulva, mire az első találkozó bejött. Letelepedtünk egy liter bor mellé, Léhuisz nekünk töltött, mert a nők tiltakoztak, őket kihagyta. A két asszony beszélgetéséből annyit kaptam el, hogy nincs elég idő a kirándulást vonzóvá tenni, s ki tudná megmondani, a szolgáltatások meddig jutottak. Innen merészen rátértek a gyerekek korára és iskolai meg társasági bajaik ecsetelésére. Léhuiszra köszöntöttem a poharat. A hölgyek azon túl voltak, hogy velünk törődjenek.
–Na Léhuiszkám, most kezdhetjük a gusztustalan vicceinket, mert a lányok hallóköréből kiestünk. Talán olvashatunk vagy aludni térhetnénk, a téma felröppent. Amíg el nem mondanak mindent egymásnak, addig valószerűen abba nem hagyják.
–Gondolod, ma este jutunk-e még szóhoz – kérdezte forma, nagykésőre a leendő útitársam
–Hát én csak annyit szeretnék bejelenteni, hogy mikor indulnánk.
–Fontos?
–Hát persze, mert ellenkező esetben megemelné a jelentőségét, s még azt gondolná valami avatatlan lélek, hogy egyből elkezdtünk sietni.
–Nem hiszem, hogy ez pont a mi feleségeinkkel fordulna elő – elmélkedett Léhuisz.
–Én fenntartom a váratlan helyzet fellépésének esélyét. Ugyanis a mi feleségeinktől is elvárhatunk mindent, ami női körökben, meg szokott történni. A nők kilencvenkilenc százalékának génjében van egy kis felelős, akinek egyetlen dolga, hogy minden lefolytatott és befejezett beszélgetéssel kapcsolatosan képes maradjon még egy kérdést feltenni. Ez akkor is működik, ha olyasmit kérdez, ami nem kérdés – okoskodtam a tapasztalatom óvatos birtokosaként. .
Valamivel később felkerekedtünk. Szívélyesen meghívtuk Léhuiszékat, holnap nálunk legyen a beszélgetés letett fonalának a felvétele. Még bebólogattunk egy-egy pohár bort és boldogan haza mentünk.
*
„(Naplórészlet:)
Március 17. Ma volt az első teljesen szabad vasárnapom a második harmadévben. Egyáltalán nem tudtam mihez kezdeni. Könyvet olvastam. Letettem. Zoknit mostam. Abbahagytam. Cipőt pucoltam. Fényezgettem, értelmetlen. Rakosgattam, ténferegtem. Ebéd után átléptem Pistáékhoz, nem voltak otthon. Vasziékhoz nehezen mentem be. Tudtam, ha a felesége meghallja az iskola szót, kész a családi botrány. Az első félóra után már a fizika laboratórium tervezgetésébe kezdtünk. A feleség első morgása után eljöttem. Az ördögbe! Már az se jó, ha az embernek szabad napja van?!”
„Március 27. Telefonáltam fűhöz-fához, hogy másnap a gyermekekkel végignézhessük a megyénkről készített riportfilmet. A kultur már jó két hete zárva volt. Még a polgármester is elutasított. Estefelé bementem az őrmesterhez. Szívélyesen fogadott. Jót mulatott az ötletemen. Könnyen fogja magát lenyomozni. Éjfélig leszereltük az antennát és a készüléket. Átvittük az iskolába a kultur tévéjét. A folyosón állítottuk fel, az antennát az ajtó fölé tettük. Úgy néztünk ki, mint egy gyengén kivilágított krimiben. A milicista elemlámpával világított, - és én törvényesen szereltem. Át az egyik hivatal anyagi javát a másik helyiségébe. Beleegyezés híjával, állami szerv felügyelete mellett.”
„Március 28. Reggel a tett híre változatos vélekedéseket szült. Vaszi arcára biggyedt mosolyával vérfagyasztóra ecsetelte a következményeket. Talán arra gondoltam, hogy valami mást kellett volna kitalálnom. A riportot minden iskolás és néhány falubeli is megláthatta. Beszélgethettünk is róla. Délután magához rendelt a polgármester, volt mit hallgatnom. Semmilyen válaszomra nem volt kíváncsi. Elküldött, hogy jelentsem fel magam a milícián. Az őrmester elengedett, aztán bement a polgármesterhez, s magára vállalta a felelősséget. A polgármester ordítozása még sokáig hallatszott. Nem tartoztattak le. Most se. Mást se.”
*
Ahogy szembe jött a fenyőillat, az emberen úgy hatalmasodott a bizonyosság. A feladat, amit felvállaltunk, valószerűen fontos lehet. Szép szólamú egyenleget vonni a kötelesség és a tudat által közönségesen megkövetelt igavonás és szakmai hivatottság bűvkörében. Egy iskolaigazgatónak vagy egy pedagógus továbbképzőnek igazán jelentős segítséget nyújt, ha valós érdeklődéssel teljesen számba veszi és értékeli a minket ért hatástényezők mindegyikét. Ellenkező esetben egy eset zuhataggal áll szembe. Nézi, mi minden érheti a fiatal pályakezdőt, esetleg kivédésre javasol, néhány kortalan vagy lehetetlen helyzetet. Ráadásul előfordulhat, hogy némely haszontalan esetek épp a semmirevalóságuk miatt, iskolapéldáivá válnak az új szakember edzésének. Léhuisz kedvesen bóbiskolt így senkivel nem tudtam élményeim, a felrepült madarakról és a szalasztott vadakról megosztani. Más furcsaságok is nyomtalan haladtak el mellettünk. Mikor a hágón túljutottunk, Léhuisz felébredt és ismét hatalmas érdeklődéssel olvasta a naplómat. Ha ébren van vagy alszik, a vezetésben és a vezető megsegítésében használhatatlan. A tó alsó végén álltam meg. Elemózsiát vettünk elő, elég sok vizet ittam. Aztán elmentem a közeli kúthoz. Ott vizet pumpáltam, s a felső testem egy keveset felüdítettem. Jól esett a napon megszáradnom. A fele utat megtettük. A szállás megválasztása felől egyeztetnem kell a főnökkel, merthogy az autót sem lehet az út szélén tartani. Kávét ittunk, s a főnökre már rájött a mehetnék.
-Döntsük el közben a menetrendet – javallotta Léhuisz.
-Hát semmi fenntartásom nincs, csak azt is el kell gondolnunk, hogy mit óhajtunk és mennyi idő alatt véghez vinni.
-A legjobb lenne az én falumban kezdeni, onnan átmenni a volt tiédekhez és ott ellenőrizni a tapasztalatokat – kezdett bele a programkészítésbe.
Léhuisz elégedetten fészkelődött, amikor és sűrű bólogatásba kezdtem. Talán izgatta is magát, amiért feltételezte, hogy én talán ellenkezni fogok gondolataival vagy elképzeléseivel. Mivel semmi elképzelésem nem volt, talán még előnyömre is volt, ha nem kellett erre is összpontosítanom.
Kis idő múlva rátértem a déli országútra, közécsaptam a lóerőknek. A belső sávon a nagy országúti magány helyett egyenesen jól éreztem magam. Annyira sikerült a kedvező sebesség és a hangulat beállítása, hogy még Léhuisz is elkezdett közberikoltozni. A ritkás fasorok között messze előre lehetett látni. Az úton több kilométeres körzetben rajtunk kívül, ha csókák voltak. Azon búslakodtak, hogy ebben a melegben miért kell fekete tollkabátot viselniük. Tényleg pocsék meleg volt. A száguldó autó elhitette a hűvösség létét, de a pontba tűző nap hevítette a pléheket, az üvegeket. Kilátástalan melegedett a helyzet, csak tovább. Csak tovább haladni. Csak tovább melegedik úgyis. Csak tovább, hogy valami szálláson való elhelyezkedés végett napvilág érjünk oda. Hová is akarunk érni? Persze akármilyen napirendet állítunk fel, kapunk elég közel eső szállást. A két falu között alig van tizenöt kilométer, s a főúton tőlük a megyeszékhely nincs átlag harminc kilométerre. Itt minden hihetetlen közel van.
*
„(Naplórészlet:)
Április 7. A hétszász osztály 136 kiló papírt adott le.”
*
Léhuisz falujába ebből az alkalomból a főút felől érkeztünk. Az autót az iskola előtt letettük. Került máris bámész érdeklődő, kit keresünk. A társam mondott valami neveket, és volt olyan is, akit ismertek. Rögtön üzentek, volt akit ajánlottak, közel van oda vezetnek. Nem akartunk zavarni, ha be sem jelentkeztünk. Rögtön kisebb csoport verődött körénk. Megjött egy volt tanítványa, máris hurcoltak be a vendéglőbe. Csak azt kellett mondanom, hogy vezetek. Elintézték a bajom. Szóval ihattam, amennyit akartam. Mindegyre az ablakhoz hívtak, nézzük csak meg. És igazolták amit mondtak. Négy háromemeletes szolgálati lakást húztak fel amióta nem lakunk ott. Orvosi és állatorvosi rendelőt építettek. Volt ugyanolyan patikájuk is. Engem is felfogadtak elfelejtett tanáruknak. A falu semmivel sem lett nagyobb, sem gazdaságosabb, de takaros. Látszik dolgos és gondos lakóinak munkája. A falut nem esetlegesen erre vagy arra nyújtogatták, hanem pontosan a rendelkezésre álló helyet használták ki a célnak megfelelően. A fő és mellékúton mindenkinél villany van, vannak egészen modern házak. Régen vályogoltak, mostanában téglából építenek. Nézem a szép nagy iskolát. A kultur is nagyon jó állapotot mutat. A tetején magasra feltolva parabola antenna. Foghatják a világ kilenc különféle műsorát. A csoport negyventagú, de van harag, amiért egyesek kimaradtak. A hálózatot bővíteni kell. Sokat tesz, amikor az ember valamely hírt vagy esetet több forrásból is meghallgathat. Akkora buszmegálló van, hogy csak tátom a szám. Váróterem, mozgó könyvtárral és újságárudával. Szemben egy hatalmas szövetkezeti bolt. Külön a zöldség, itt a kenyér, ott az egyéb készítmények, amott az ipari cikkek részlege. Megint külön van egy pékség. A falu önellátó pékárú dolgában. Ott a tanácsház egy kissé kirikít a keretből, mert tiszta hófehérre van meszelve. Mit tegyen az ember, amikor a rendelkezésre álló anyag határoz. Nem tudják eldönteni, a kockakővet cseréljék-e ki, vagy aszfaltozásra. Nevetgélünk, az aszfalt alig jobb, és könnyen lehet foltozni. Nehéz autókra nem vagyunk eléggé tapasztaltak. Nyitottak egy magánszeszgyárat. Már milliomosok. A termőföldeket az állami gazdaság adogatja vissza. A magánparcellák a dombokon megmaradtak. A háromezer lakós háromszáznegyven házszámnál lakik. Százan az államiban dolgoznak, hatszázan magánok, huszonöten iparosok, kétszázan ingáznak a városba, negyvenen tanítók és tisztviselők. A faluban mintegy kétszázra tehető azoknak az asszonyoknak a száma akik a háztartással és a gyermekneveléssel foglalkoznak. A többi gyermek és nyugdíjas. A faluba bevezető út kockakővel való kirakását 1965-ben fejezték be. Jelentős javítást azóta se kért, leginkább azért, mert alig volt valami észlelhető süllyedés. Akkor az út mentén megerősítették az árkokat, és betonba öntötték a jelzőtáblákat. Hamar nem szabadulhattunk. Itt mondták a dolgukat és oldották meg a bajaikat. Másképp mentek a dolgok az elejétől fogva. Az őrsparancsnok riadóautót rendelt nekünk. Az egyik rendőr vezetett haza, a vendéglátónkhoz, taxisofőrkisérő gyanánt. Előttünk szirénázva ment a társa. Felvitte az Isten a dolgunkat. Egy pünkösdi királyság erejéig, nagynak érezhettük magunkat. Nem kellett szoronganunk, hátha elfognak. S kihívtuk volna a kedves embereket, haragjukkal irányunkba. Ha nem iszunk versenyt velük. Ezt melyik asszony tudja szószálka nélkül lenyelni?
*
„(Emlékirat) Még három hét volt a tanévből. A záróünnepélyre készültem, mindenki kapott egy-egy apró versikét, az egésznek együtt, mintha komoly üzenete lett volna. Aztán egy játék részletet elevenítettünk meg, s hat nagyobb gyerekkel beállítottam egy polka feldolgozást. Azért volt feldolgozás, mert fogalmam sem volt róla, milyennek kell lennie. Hamar megtanultak mindent. Aztán egy este beállított Helmuth bácsi, holnap reggel mennek Németországba. Kitelepedési engedélyt kaptak. Mindenki. Ha akarom, menjek be az üzembe búcsúzni. Bementem. Az iroda előtti téren a gyerekek előadták, amit tudtak, a felnőttek megtapsolták. A mérnök mondott valami köszönő és köszöntő szavakat. Helmuth bácsi nekem adta a szarvasbőr ruháját. Még kétszer ekkorára kell dagadva nőnöm, hogy viselhessem. A gyermekektől kaptam egy-egy köszönőlevelet vagy a kedvenc tárgyaik valamelyikét. Voltak harmatos szemek is, bár mintha ezt többen restellték volna. A kapunál Franz Josef, a muraközi és LeChevall várt, alaposan felmálházva. Helmuth bácsi utánam szólt, a lovakat addig gondozzam, amíg valaki átveszi a telepet. Nem tudhatta meg, hogy a telepet senki se vette át, a lovakat pedig nem tudtam ellátni. Még azon a héten be kellett vinnem a tsz-be, s júliustól végleg eljöttem a környékről is. LeChevall még elszökött hozzám látogatóba, ezzel a gondozók is megbékéltek, Franzit viszont soha többet nem láttam. Az eljövetelem vagy a hirtelen ébredt érdektelenségem lelkiismereti rettegést támasztott bennem. Így ki tudok aludni? Vajon nem veszélyes dolog? Talán ezért többet soha nem kerültem kapcsolatba a kivándorlottakkal. Avagy az eladottak csapatával. Mert nem felejteném el, hogy kevés ruha és élelem csomagjukkal úgy néztek ki, mint akiket deportálnak. Átmentek saját kérésükre az áhított jólétbe. Az ígéretek földjét elhagyták, az álmok mezejére vonultak. Az elmenésükkel megszűnt a német tagozat, az igazgatónő boldogan osztott be a hiányzó tanerők pótlására. Úgyis mindent tanítottam, csakhogy most már románul. A kezdő évem valóban a nívópolitika elvárási szintjéről fakadt, s a sokoldalúság jegyében tobzódott.”
*
Az emlékek felderítése véget ért. Időnk volt még épp elég. Mitévők legyünk - tanakodtunk. Hagytam a főnökséget, döntsön, amiben tud. A szállásunkon nem valami fényes étkezésnek jártunk a végére. Döntöttünk. Az autót elhagytuk. A Racova mentén volt egy komoly csárda. Megtudtuk, most is van. Ad a hírére. Oda mentünk. Szobát foglaltunk. Egy ebédet és egy vacsorát egymáshoz kapcsoltunk. Finomabbnál finomabb borokat kóstoltunk. Akkorát aludtam, hogy az ide jövetelünk óta még soha. Reggel komoly sétát tettünk. Még megnéztük az ezüstfenyők völgyét. Aztán átsétáltunk a csillámló agyag patakán. Éhesen fáradtan érkeztünk vissza. Még egy hatalmas zabálás. A borok már finomabbak voltak. Találd ki miért? Reggel tanácskoztunk. A barátomon kitört a rögeszmés betegsége, nem tudott gyalog az autóig jönni. Megoldottam a helyzetet. Elsétáltam az autóért, visszamentem érte, elmentünk a csomagjainkért, ott egy kissé rendbe szedtük magunkat. Elszaladtunk egy néhány pecsétet begyűjteni, igazolandó, hogy a helyszínen jártunk. Vacsorára valót vettünk és reggelre is jó sokat hagytunk. Még megittunk valami két-három kupa bort, abban maradtunk, hogy semmit nem vesztettünk. Mindketten jókor hoztuk a döntésünket, s léptünk, ahová a sors menetrendje küldött. Még voltunk tizennyolc évet falun, ami egy nagylány kora. Aztán kaptunk tapasztalatunk és hírünk szerint városi állást. A mai fiatalok ezt soha nem fogják érteni és sokkal finnyásabban állnak a dolog mellé, mint akkoriban mi azt tettük. A jó tanárnak ma is ilyen próbakövet állítanék ki. Csak az maradhat, aki meri vállalni, és eleget tesz a kötelezettségnek. Nem könnyű, de ugyanolyan könnyen értelmetlen is.
*
„(Naplórészlet:)
Május 10. Új polgármester ünnepélyes avatására került sor. A régi katonás búcsúbeszédet tartott. Az új párttitkár arra kért, hogy bár a község szülötte, támogassuk munkájában. A siker zálogának az egyetértést tartja. Ritkán neveznek ki valakit, saját falujába. Hosszan tartó, ütemes tapsot kapott.
Május 11. Tanfelügyelőségi munkacsoport lepett meg a reggel. Egészen új módszert vetettek be. Röpdolgozatokat írattak, és azonnal értékelték. Az iskola szintjén az átlagom kebeldagasztó: 4,33. Dorin és Vaszi egyaránt 4,16. Rettenet úgye, ez a hebehurgya nagy különbség. Mások a 4 alá süllyedtek. Noha nem éreztem tisztának a szempont megválasztását, mégis jólesett, amikor az eltelt idő alatt egy kissé érintőlegesen megdicsértek. Az ilyen röppentyű eredmény azonban semmit sem tükröz a befektetett munkából. Aztán minden mehet tovább, beírták a sok teljesített oldaltervet amiket beszámolók és stratégiai tervek formájában beadogattunk. Egyetlen javítási és elemző helyzettanulmány el nem olvastak. Csak őriznénk meg, hogy jövőben nem kellene kitalálnunk újra, esetleg csak másoljuk le. Büntetésből. Évente.”
„Május 14. A rajz és festőkör évi munkájából kiállítást rendeztünk. Sok rajz téma a történelmi esztendő előtt óhajtott tisztelegni. A polgármester alaposan felkészült, figyelmesen megnézte a kiállított munkákat, végül tetszett neki a dolog. Elmentében azon hümmögött, hogy miért foglalkozik ezzel egy fizikatanár…Mit tesz a rajzszakos? Ebben az iskolában ilyen nincs. Ezt pedig ki nem tudja?”
„Május 19. Ünnepélyes keretek között, megható pionírbúcsú után KISZ-tagfelvételt rendeztünk. Harminc tanulót vettünk fel két osztályból. A kiválasztás szempontja a pionírterv teljesítése és nem a tanulmányi eredmény volt. Nem is lehetett. Mindennél nagyobb volt a sikere az ünnepély végére megérkező fúvószenekarnak. Udvari hórát engedett az igazgatónő. Késő estig tartott az egymásba folyó zenekavalkád. Nem is tudom, hogy a fejzúgásomon kívül mire emlékeznék szívesen.”
*
Már egy hete bezártuk az iskolát. Sehol egy iskolai feladat. Semmi dolgunk nem lenne. Csakhogy Vaszival megígértük a gyermekeknek, hogy Bukarestbe visszük őket. Az utazási irodával egyeztetésünkben kishitűen egy buszra gondoltunk. Máig százhuszonegyen hozták el a viteldíjat. Ez három busz, vagyis még négy kísérő kellene. Az iskolából senkit nem kaptunk, de faluból csak kikerült az a pár rendes. Szülő és nagyobb testvér támogatott. Minden gyermek akkora nagy dologra várt, hiszen olyan is volt, aki még a megyeközpontban sem járt. Többen nem tudtak távolságokat elképzelni. Volt aki vonatot nem látott, tömbházakról nem is szólhatok. Csak kapkodtam a fejem, mikor kinek mire kell válaszolnunk, vagy mit ígértünk, hogy megmutatunk. Az állatorvos az úton mondta el, megvárt hadd lássa, nekem miként fog sikerülni az elmenésem.
–Honnan veszed pajtás, hogy én elmegyek?
–Látszik egy parasztaraszról.
–Pedig nem latoltam alaposan.
–Mindegy, én tudom, hogy te az őszt vagy máshol kezded, vagy a tanítóságod is feladod.
Az állatorvossal a kitűnően sikerült bukaresti kirándulás után elmentünk a felelős hivatalokhoz. Mindenütt a káderhiány igazolására, elutasították az áthelyezési kérelmünket.
Vasziéknál búcsúestélyt tartottak az érdekeltek. Ők a megyeszékhelyre költöznek. Ott volt mindenki, aki számított. Itt egymással egy évig osztoztunk, jóban s annyi rosszban. Mind ott voltunk. Mindig tudtuk valamennyire egymás bajait, és jutott a vállveregetésből s a lapogatásból mindenkinek. Nemegyszer előfordult, hogy a saját talpunk nyalogatásával jobban el voltunk foglalva. Szinte sütött az ellenünk folyó lejáratás, hiszen helyi és környéki érettségizett fiatalokat fosztottunk meg állás lehetőségtől. Alig volt ember aki felmérte, mi nem magunk akaratából jöttünk. Minket a meghirdetett helyekre kineveztek. Vasziék lelkes éltetése közben felemelkedett Dorin s bejelentette, feleségül veszi Marianat, átmennek a községi iskolába. Pistáék átmennek az egyik közeli csángó faluba. Nicuék feleségestől más faluba mennek. Nelu még nem kapott választ a tanítónőjétől, de vele vagy nélküle megy. Ott laktam ezek az emberek között, velük dolgoztam nap, mint nap. Egy nem mondta, mit forgat a fejében. Nézett mindenki, mit szólok. Mondtam, jól teszitek. Te, mit lépsz? Kíváncsiskodtak. Nem maradt túl sok esély. Hát egyedül nem maradok - mondtam. Kacagtak, persze nem maradsz egyedül. Küldenek másokat az üresen maradt helyekre. Az állatorvos bejelentette, ő bizonyosan nem lesz itt az őszi találkozón. Ebben maradtunk. Gondolom én sem. Hiszen mától minden megvilágosodott.
*
Vasárnap hajnalban egy legény segített LaChevall kocsijára felrakodni. Mindenki érezte a pillanat nagyságát. A ló megsiratott. Én is ejtettem egy – két cseppet. Gondoltam már, hiszem, hogy soha nem látom viszont. Az állomáson gyorsan ment a postázás dolga, maradt időnk az önfeledt mélákra. Embertől és lótól hosszan búcsúztam. A töltés mellett a hídig szaladt a vonattal. Lobogó sörénnyel integetett. Adieu, LaChevall!
*
Édesapámmal telefonon egyeztettem, minden retyerutyámmal kedden délben érkezem. Végleg. Ezt ő nyomatékosította. Én is nyomatékosítottam. Ha teheti az állomás mögött valami szekérfélével, várjon rám. Már a lassuló vonatablakból láttam, egy soroglyás szekéren hárman ülnek, Vajda bácsival s egy ismeretlennel. Azért kellett ennyi, mert édesapámnak húsvétban még mutattam valami ötven kilót, de mára feltételezte, hogy az újságot ketten fogják, ha el szeretném olvasni, mert még engem is kell tartaniuk. Kellemes meglepetésnek vette, hogy a vonatra fel tudtam pakolni, feltehetően nem sokadmagammal. A postavagonból derék kis rakomány mutatta magát. Szépen megfontoltan rakodtunk. Nem kellett a szekeret átkötni. A szekéren magasodva a sok ez-az, vagyonos ember küllemét hirdette. Kissé megütődve hallottam, hogy a menet nem a piac felé tart, hanem a hátsó utcákon a Ligetnek megy. Talán szégyellik a haza térésem? A kérdést elhallgatták. A fuvaros a lóra s az alig érezhető forgalomra figyelt. Édesapám és Vajda bácsi állandóan kíváncsiak voltak valamire. Folyton kérdeztek. Néha egymás szavába vágtak. Haladtunkban egyre biztosabb lettem, hogy a hazatérésem több esélyű főpróba előzte meg. Így értünk a Baia de abur si vana (gőz és kádfürdő) elé.
Édesapám, eszmélkedésem előtt betuszkolt, de csak gőz és kádra fizetett be. A ruhatárat, a legolcsóbbat megtakarította. A holmim kiadtam az öltözőablakon. A bőröm éppen nem sikálták le rólam, de mindent elkövettek, hogy ez a kezelés minél emlékezetesebb legyen. Tetveket és rühöt kerestek később rajtam, valami semlegesnek tünő folyadékkel bekentek. Próbáltam valamit ellenkezni, de letorkoltak, rendelésre van a szolgáltatás. A jó apám benyújtotta a klott gatyát egy trikóval s egy kék tornacipővel. Így mehetünk és megyünk tovább. A szellemek után nyúló faggatás hazáig folyt. Amíg lerakodtak én sorba öleltem édesanyám, nagymamám és néném. Ott voltak az unokatestvéreim, akiket valami módon gyorsan elküldtek valahová.
Édesapám felnőtt ember fontosságához illő komolysággal megkérdezte, volna-e a dolgaim között, amihez igen ragaszkodnék. Mert ezt a bűzfészket a házába be nem ereszti. Vállat vontam, talán a könyveim. Erre fel lehetett készülve. A könyveket szinte azonnal kezelésbe vette Vajda bácsi. Valami kékköves permetet készített nekik, hajlásokba gondosan befújta. Azután a kút mellett egy hosszan tett deszkára félig nyitva felállogatta azokat. Kettőt talált, amit gyanúsnak minősített. Édesapámnak adta, hogy égesse el. A borítókon maradt valami nyoma ennek a kezelésnek, de örültem, hogy nem dobattak el mindent. Ez alatt elkészült a máglya a diófán túl. A faládába levő segéd és tisztító eszközeim és a két kicsi bőröndbe, a gondosan hajtogatott fehérneműim kerültek legalul. Ráhelyezte az összecsavart ágyneműm. A tetejére került a nagy bőrönd, amiben zakóm és rendruhám volt kellékekkel. Arra kerültek a zsákok, amiben a nagykabátom, a bundám, a bérelt és a béleletlen dzsekim, törülközők, törlők és sok minden más. Cipők és csizmák, bakancs és szandál, feltöltött tán két zsákot. Aztán ott volt valami tizennyolc kötés újság. Azokat még el akartam olvasni, vagy ki akartam jegyzetelni. Ezúttal elmaradt. Gyönyörűen égett. Minek kellett ezt a felhajtást kitalálni? Adott pillanatban megrémültem. Hiszen én most tűzkárosult volnék, a rajtam lévő klott gatyán kívül felvevőm sincs.
Ezen az estén édesapám meghívott a sarki búfelejtőbe, amire akarom. Öcsém holmijában feszedeztem, nem volt szűk, de óvatosságra intett, hiszen nem az enyém volt. Ott még a kiszolgálás előtt, jó apám kifejtette, hogy azért ő nem taníttatott, hogy valahol az Isten háta mögött egy istállóba lakjak. Mondtam, nem lehet ennyire eltévedve, mert házban laktam ugyan csak kissé igénytelen környezetben. Itt bejött a Krisztus példa. Kényszerből a jászolban született, de nem maradt benne. Van hely, ha dolgozni akarsz, ezerfelé. Hagyd fel a törvényeket, ha nem szolgálnak neked. Vajda bácsinál is van hely, ha restellnéd nálam dolgozni. Erre rátöltöttünk egy liter bort. Egyetértésben mentünk haza. Édesanyám és nagymamám harmatos szemekkel várták, a két nagylegény vitáját. Elkerekedett a tekintetük mikor meghallották, hogy már mindent egyeztettünk és megbeszéltünk.
*
Az én falum felett megállt az idő. A mesébe illő ötezer lakós helyett felét sem találtam. A patakok nagyobbak lettek, szélességüket az út szűkítésének köszönhették. Ahol mélyült a patak, annak sem az emberek örültek. De sehol nem töltötték fel a martot. A három pataki utca képe még szomorúbb. Tele vannak kátyúval, és középre valóságos tankcsapda van felgyömöszölve. Itt a falu közepén mintegy száz házszám van, de a dombokon szerte még közel kétszáz szám van. Az utóbbiak közül százan alkotnak kisebb nagyobb csoportot, a többiek különálló egyes tanyák. A dombokon nagygazdai szőlősök voltak, melyek egy részét államosították, másik részét elherdálták. Magánkézen valami negyven szőlős van, de igen nehéz a termés megvédése. Nem állami és nem szövetkezeti társulás is van valami száztagú. Több mint kétszáz ember van mindenféle magán és kistársulásokban. A feldolgozó üzem megszűnésével a telepítések is lassan leromlottak. A felvásárlás lelassult és kiesett. Messzire kell elhordani a terményt. Van, akinek nincs mivel. A villanyoszlopok többsége még mindig csupaszon állnak a falu között, ahol nem estek áldozatul a modernizálásnak, és kivágták csak úgy. A központban valami öt háznak van villanya. A vasutat tönkretették. A síneket felvették, a talpfákat is megmozgatták. Az iskolától és a kulturtól semmit nem várnak. A kápolna teteje javítógondnokot kiált. A kulturt a megyei tanács húzatta fel pirosba. Belül vakoltattak, a berendezést kiutalásra, a felszerelést pártutasításra kapták. Hazai antennájuk van a klub felett. Nem volt hozzá villanyuk. Régente nem akarták. Most akarnák, de a fogyasztási tartózás miatt levágták. A kulturt 1989 után nem nyitották ki egyszer sem. A kultur mellett az út átmegy a patakon.
1970-ig egy betonhíd állott ott. Azon a tavaszon nagy áradás volt, a hidat alámosta, egyik fele beomlott. A híd maradványait később a víz mind elmosta. Most már csak találgatom, hogy a híd hol állott. A falu közepén csordakút. A környék hullámos a patanyomoktól. A falunak még harminc telefonvonala van. A telefonista reggeltől délutánig dugdos össze, akivel csak akarod. Isten őrizzen, hogy valaki éjszakára megbetegedjen. Buszjárat nincs. A falunak orvosa ma sincs. Van két állategészségügyi embere. Ezek olyan helyi erőforrrások, kitanulták a mesterséget és végzik. Egyiknek sincs középfokú végzettsége sem. Fogászat a környéken sincs. Egy magán ABC – ben rendelhetsz, amit akarsz. Szabadeladásban hat – hét cikk van, nehogy a megbízhatatlan és váltakozó boltosok meglépjenek az áruval. A két kicsi patak mentén a földcsuszamlások megállítására több száz akácot ültettek. A kicsi patakok mentén és a mosások alján ezerszám fűzfa venyigét szúrtak le, a talajkötés végett. A láp felől minden fa le van tarolva. A faluban nem maradt meg száz fa. Rettenetesen néznek ki a lecsúszott domboldalak. Az emberek tekintélyes hányada állattartásba kezdett. A legelők kialakításával és fenntartásával szövetkezve foglalkoznak. Mások messze költöznek.
*
„(Naplórészlet:)
Láttam egyszer egy könyvet, a fedőlapjára, a belső borítóra, s még a címoldalra is írt valami jelentékeny dolgot a szerző. A dolog a hátsó belső és külső borítóval megismétlődött. Lényegében nem volt sem bevezető, sem kivezető. Legalább megfogalmazta a nemes célt. A saját látomásait, gondjait és miért nem a titkait tette a napló lapjai közé, elsózva a fiókba. A szerző hatalmas lelkesedéssel arra vállalkozott, hogy naponta legalább egy sornyi írásra szánja magát. Szerintem az első héten nagyon megbánhatta ezen elhatározását. Én is naplóvezetésre szántam magam, de egy hét alatt rájöttem, hogy helyesebben hétlőnek kellene neveznem. Hetente, inkább csak minden második nap jutott időm leülni, ugyanis akkor írtam a következő napokra a lecketerveim. A lecketervek írása pedig kötelező minden tanárnak, nem oktalan, hiszen legalább egyszer naponta megéri végig gondolni a következő napok, egymásnak alárendelt lépéseit. Nem mindig valósult meg ehhez a magasztosnak tartott célhoz való simulásom. A napi élet sokkal nyersebb erőket vonultatott fel a kis hazugságok és a nagy igazságtalanságok fáklyafénybe emelésére. A petróleumlámpa ott táncolt előttem, villamosságot tanítottam. Borszeszégőn főztem és a földgáz fűtési előnyeiről prédikáltam. Üldöztem az Istenkövetőket, mondtam, mert kérték, hogy ne menjenek a templomba, amikor akarnak. Akkor menjenek, amikor az én vasárnapi, megparancsolt teendőim és az őket terelgető akaratlanságaim, nem keresztezik. Máskor pedig engem bizonyosan nem érdekel. Hiába kacsintottam nekik, nem hittek abban, amit erről mondtam. Ha valami mondhatnék mégis elmaradt, az nem mindig szándékos. A közlés módját meg szerettem volna keretezni. Mindent nem vehettem leltárba, mindent nem is beszélhettem ki. A naplóm nem hevert eredménytelen. Naplóíró tervemet illetőn csak abban tévedtem, hogy ez titok maradhatna. Hazakerülésem után édesanyám, majd nővérem, később feleségem és gyermekeim olvasták el tudtommal. Viszont egy alkalommal más kíváncsi kézbe is került. Akkor ott többen olvasták és elég érthetetlen kérdéseket tettek fel. Talán szerencsémre vagy mimre, éppen olyan érthetetleneket válaszoltam. Mást nem lehetett. Nem volt, amit kezdeniük ezzel a vizsgálati tárggyal. A hümmögésük még sokáig kísértett, de a további állomáshelyeimen is pontosan tisztában voltam a történtekkel. Nem egyezkedtem az igazság dolgában. A ferdítéseket és a csúsztatásokat szívesen helyre ferdítettem és megemlítettem a satnyult igazság okát. Nem mindig kaptam tapsot érte.
Itt van még egy fontos kiegészítés: Olvastalak, amit erről gondolok, azt elmesélem neked négy szemközt, kritikus barátod, Kovács Lajos szintén zenész.”
*
A szakszervezeti díszterem nézőtere, középtől hátra tele lett érdeklődővel. A főszervező remélem, beajánlja a nemes gondolatból fakadt ismertetőt. Talán elindít valami szándékot. Talán alapot nyer, hogy a kezdőnek szüksége van az idősebbek cselekvő útmutatására. Nem, azért mert olyan nagyon szívlelnék az eligazítást, csak mert olyan tapasztalatok vannak prédán, melyeket bármi áron meg kellene óvnunk az enyészettől. Éppen méltat valamit a megtett út kapcsán. Két vénember előtotyoghat és eldadoghatja a nagy nemes kihívás értelmét, beszélhet a sok pozitív élményéről és lelkesítheti a fiatalságot. Elbeszélik a minden napi vizsgák élményét, amit megszokni talán soha sem lehet. Elmesélik a komoly és komolytalan szakvizsgák eseteit. Elemlegethetik a nehéz kezdést vagy a kevés fizetést. Kiemelhetik a régente kötelező kultúrmunkát. Elmesélhetik a megalázásokat, amikor napszámos munkára fogták a falu kevés ott lakó értelmiségét. Gyalázhatják az embertelen ingázást, a lehetetlen közlekedésre utalt családi életüket. Eszükbe juthatnak szent és megszentségtelenített dolgok. Buzdíthatja őket, vallhatja, hogy aki ezt választotta az helyesen járt el. Meg lesz majd jutalmazva a menyekben. Addig örvendhet tanítványai jó eredményének, saját nem éppen gyorsan romló egészségének. Léhuisz egyszer – kétszer oldalba bökött, üljünk már ki a bársony asztal mellé. A teremszolga ott várta az ajtó mellett a főnökséget. Súgom neki, én csak akkor megyek oda, miután a hallgatóság figyelmébe ajánlottak. Minimum egy kisebb csinovnyik kell ehhez. Néz, csak néz és vár. Valami negyed óra múltán elindultak a nemes célra összesereglett meghívottak és bámész hallgatók, kifelé. A várt kezdés ideje után húsz perccel csak ketten maradtunk Léhuisszal. A teremszolga megkérdezte, még várunk valamire. Hát csak egy csodára, hogy legyen egyetlen felettesünk, aki valami emberi vonásunkra is kíváncsi lenne.
A gyűlés anyagi támogatója odajött hozzánk. Mit gondolunk, ma lesz még itt valami, mintha bizonytalanul kérdezett volna. Nem, itt már semmi sem lesz, illetve valamivel kevesebbre van kilátás, mint tegnap.
Akkor elénk tartott egy kartondobozt, húzzunk ki három – három számot. Kacarásztunk Léhuisszal. A dolognak semmi értelme nem látszott. Leintett, sőt azután még egy számot fog húzatni. Két vén szotyor, engedelmeskedtünk neki. Ismertette a tényállást. Kedves fiatal pályakezdők, szólt a címzés, cégem jóvoltából a kék számokkal, egy – egy hordozható telefont nyertetek. Egyik telefont legalább fényképezőgépesnek kell képzelni. Nekem is és Léhuisznak is, éppen három – három ilyen volt. A piros számokkal egy – egy hordozható és fejhallgatós CD – olvasót nyertetek. Állítólag zenét lehet rajta hallgatni. Mi vár még ránk? A díjakat a Kossuth utcai boltunkban kell bejegyeztetnetek, hat havi bérletetek ingyenes. Amíg oda megyünk, addig kitöprengjük, kinek a nevére jegyeztessünk. Nekem ugyan egyik adomány sem keltette fel az érdeklődésem. Kit érdekelne ez? Ugyan senkit.
A gyermekeim pedig bizonyosan fognak ennek örülni.
Apánk végre nyertes lett. Valamit nyert élete végén. Kár, hogy nyereségére később fizetnie kell. Mire nem kell manapság fizetni?
A teremben ettől semmi dolgunk nem maradt. Mehettünk. Már csak ez maradt, kifelé innen. Kimentünk. Itt is, most is utolsónak. Szép egy ünnepség résztvevői voltunk. Lelkes tapsot kaptunk, leosztottuk a tapasztalatot és elmondtuk az útravalót. Na, kedves pályakezdők, ettől nem erősödik meg az előtök.
Kimentünk. Szokott alázattal. Korholtuk magunkat, minek állunk fel minden cirkuszi idomár tapsolására? Csak éppen a műsorfelelősnek nem volt ideje és cérnája, eljönni és emlegetni, mennyire jelentős pillanat egy embernek az évforduló. Mondhatom, mindenből fenékig vesszük ki részünk, csak a megrendelők távollétét nem szokhattuk meg eléggé. Tiszta cirkusz az élet, ha kinn találtuk magunk, az mitől lenne jobb? Vagy az utca nyüzsgése, nem lenne tisztán egy valódi cirkusz? Minek kell nekünk mindent végig csinálni?