Sejh, magyarok

Alig vannak, akik minket magyarnak tartanának. Talán nem is vagyunk. De kit is érdekel manapság, a homályba veszett múlt? Pásztorokat óvó, talán sémita harcosok hagyományán lettünk, török rokon határőrökké és fúró-faragó félezer-mesterekké. Mennyit vitatták ezt a jogot, melyben megállni nem olyan könnyű?! Ha harcba vagy hűségpróbára kellett mennünk, akkor megtaláltak. Amikor ahol voltunk. Nyugaton vagy keleten. Volt, amikor prédának is oda vetettek. Nemcsak az elkerülhetetlenség okán. A zsákmány és az adomány idején elfelejtettek. Az ellenséggel is barátkoztunk, csak ne kellene oktalan ölni. Címeket adtak ugyan a bölcs királyok és a ravasz papok, s volt amikor még az útban levő ajándékuk visszavonták vagy érvénytelenné lett rendelésük. A kötelezettségeket s az adókat soha nem feledték, a késlekedő ígéretekért, elfelejtett jogokért és a hiányos abrakért nem egyszer egymásra uszítottak. A vásárainkat sokszor szétverték. Kilöktek a széleken tanyázó kősziklákra, ott termeltünk kenyeret, abrakot és gondoztuk a húsnak valót. Megszámolták bizony a fáinkat is. Buda is, Bécs is alig adott, de amint tehette mindig vett. Jól voltunk, amikor nem volt dolgunk velük. A lengyelek királyságával többre mentünk s Mátyással, ha nem is volt királyunk. Imádkoztunk az ellenünk vétők üdvéért. Hadba álltunk, ha bárki engedetlen közeledett, életünk békéjének zaklatására vetemedett. Zsörtölődök.

Sokszor meg akartak futamítani. Támadtak belülről vagy kívülről. Sokszor úgy találták, hogy nekünk nem itt a helyünk. Mégis maradtunk, mert ősünk a hitet és a szeretetet hagyta ránk, átokul, hogy hűséggel viseljük. Tudunk róla, évek óta morzsolgatják. Titkon imádkoznak kínunk mellé. Hátha kiderülhetne, a nagyságos magyar nép irántunk bűntelen. Soha nem feledte a távolabbi kis- és féltestvéreit, s a vezetői a szenvedőket megsegítették. Ha erre sűrű dolgaik mellett elértek. Még ezek csodálkoztak fenemód, né ezek a románok, hogy tudnak magyarul. De hát ezek kiről is beszéltek? Olyan mondja, akinek a nevét magyarul ki sem bírod olvasni. A nemzetség dolgában szóval, majdnem mindenkor segítettek, ha nem kellett restellni a rokonságot, akik suttogtak, akik csaltak, akik maguk ellen is tettek. Ugyanakkor percek alatt elfelejtettek. A szemedbe soha nem mertek nézni, mert a következő lépésen járt az eszük. Ott voltak a szócsata frontján, amíg megnyugtattak, hogy velünk vannak. De mindig ott is hagytak. Magunkra. Nekünk ezért hálásnak kellene lennünk. Ránk is kiabálják, mikor hol mit lehet. Nem is bánják, ha köreiken kívül rekedtünk. Zsörtölődök. Zsörtölődünk.

Mikor mi kellett, fogtak ránk kígyót-békát, s fogadták Konstantinápoly, Krakkó, Róma, Bécs, Párizs, Drezda, Moszkva utasítását. Törvényeket hoznak kárunkra, megmagyarázzák, felőlük csakis a közös érdek ápolásáért. Mert a felelősök csak velünk kiabálnak, a másokkal szűkölve hátrálnak. A sok melléfogásnak egyébként mi magyarázata lenne? Ha mégis valaki tehetősebb értő elmével fordul felénk vagy karját biztató ölelésre tárja, nosza neki állnak, és addig ugatják, míg a másik a szándékától is megirtózik. Ettől eszünkbe jut, hogy a mindenkori hadi árvákat a fejedelmek alig pártfogolták s ritkán kerül szóba, a foglyok valamikori királyi mentése. Hallani bátor kezdeményezőket, akik bajtársukért az ellen háza tájára is elmentek. A mentettet aztán örökbe kellett venni. A népösszeírás pedig az ilyeneket, legkevesebb hálátlanul örökbe fogadott adósnak tekintette. Pedig mennyi gyermek nevelkedett apja vitéz híre árán a helyi közösség kizárólagos gondoskodása folytán. Aztán ezeket vagy igen, vagy nem helyezik jogaikba. Kitalálják, jobbak vagyunk gyarló szegénynek, mint nemesnek. Mert akkor az elbánás is póriasan méltányosabb, kevesebb a várható követelés, feslik az erő és fuldokol a hangadás. Akinek mondom, hitetlen bólogat. Most én valamit visszasírok? Nem. Zsörtölődök.

Földrajzi környezetünk tájaira, több hullámban érkezett, sokféle népek találkozásánál, a fajtisztaságról elmélkedni helytelen okoskodásnak bizonyul. Erdélyiek vagyunk. Egyszerűen, amennyire csak lehet. Székelyes szokás szerint élünk amennyire tehetjük, emlékezünk az őskereszténységünkre, tanuljuk a nép tapasztalatát, tiszteljük apánk hagyatékát. Majdnem mindent magunknak állítunk elő, ha a mások támogatása késik vagy hadi dolgaink miatt nincs ráérőség. Szűkösségünkkel, kárunkkal és bajainkkal együtt vagyunk, ha csak távolról szemlélhetjük is. Hagyományosan beszélünk és még szebben írtunk rovásban, manapság magyarul, mint sokan mások akiknek eredő dolga lenne. Ezzel szenvedést termelünk magunknak, büszkeségből és rátartiságból. Sokra megyünk vele?! A napi bajaink mellé, nem idegen, újak jönnek. Nem csak ezen a területen fogannak új próbák. Itt vannak az új próféták, megint dobnak minket, az érdek oltárán. Lázló és Petru, az anyjukat emlegetjük, jól ügyködnek, csak hogy kedvükbe járhassanak Maxy, Hanzy, Jürgy és Güntke csökkentett követelményű, kisiskolás szinten rekedt, értelmesnek minősített jelentgetőknek és történészeknek. Csak csodálkoznak együtt, hogy semmit sem értenek. Mondják is. Nekünk kedvezmény, ugyan minek? A környező népek már mind elkészültek vele, még a féltestvéreiknek is, amit lehetett kiosztották. Adományt, vallásszabadságot, kedvezményt és egyenrangú vagy kettőzött állampolgárságot. Álmos népének táltosai még mindig alusznak, vagy új álomra készülnek. Egymásra mutogatnak, egyébre minek fáradoznának? Nekünk pedig arról mesélnek, hogy elvileg talán sokat ígértek, hát ne adjanak vajmi keveset se. Netalán tán valakit megsértenének vele. Most is a mással törődnek, a mi érdekeinkre nyíltan tesznek. De nem is szándékoznak adni, mint arra példa elég van, most az ígéretet is megtagadják, maradnának magukra. A magyar igazolványom viszont elteszem, mert az annyira érdekes, mint maga a történelem. Mindenről szól, csak az én eredő magyarságomról nem. Ha magyarnak tartom magam, akkor ennyi legyen elég. De a szép-, a nagyapám és a pusztán csak apám magyar állampolgárok voltak, ezt nem seperhetik a szőnyeg alá. Akik jogaim elseprésére vetemedtek, vagy csak gondolatban pályáztak rá, és velem együtt minderre rájöttek, azok ne köszönjenek a nevembe senkinek se, Isten-hoztával. Különösen a jogfosztóknak ne. Ha valaki nyíltan meri káromolni és átkozni őket, az előtt kalapot emelek, derék embernek mutatkozik. Zsörtölődök. Zsörtölődünk.

Kishitű és szeretet nélküli emberek kovácsolják a próbát. Tudják, ezek a népek ezt is kiállják. De az ők emléküket nem pártolják semmi módon. Ezt is tudják, de ez nekik nem ár. A hatalom még mámor, s úgy látszik még mindig, nem következhetett javunk szolgálatára mód. És még mindig van idő, mert nem közeleg még az ítélet órája sem. Legfennebb valami választás, ha jön. És mit tudni, két rossz között kell épp határozni?! Vagy vélekedésünk ellenére mondják, hogy erre menjetek? Vagy elfogy a választék, s azt tesszük, amit lehet. Hiszen nagy esélyek vannak arra, hogy visszafordulunk. Mert megszoktuk, ha helyettünk mindent elintéznek, akkor még azt is elhisszük, hogy jól vagyunk. Ha tévelyegnek, a közösség és az érdek megtartó erejével etetnek. Ha bizton haladnak, akkor megfontoltan az államnyelvén dadognak. Addig megyünk, amíg tehetjük, aztán az ősi átok szellemében megtérünk. Istenünkhöz, királyunkhoz és magunkhoz. Zsörtölődök.

Hát, nem érdekes? Itt vagyok, bámulok és morfondírozok. Hogy ne lennék itt, minden bajommal egyetemben. Vannak vezetőim, akiket azért választottam, hogy a létgondjaim egyengessék. Hát törődnek is, nem mondanám. Magukkal. Van bárcám, kettő is. Az egyik állampolgárságom, de nemzetiségem nem igazolja, tehát jogaim a felénél kevesebbre is csappannak. A másik igazolvány ugyan kijelenti, hogy a vélekedésem miatt magyarnak tart, de mehetnékemre útlevelet kell váltanom, ami azért nem kellemes dolog, mert ahhoz túl borsos az ára, kevés az érvénye. Az utóbbira, két tankönyvre való pénztámogatást kap a gyermekem, az előbbi alapján kereseti adóm fejében teljes iskolai felszerelést ajándékoznak más népek gyermekeinek. A szülőföld becsüléséért mi nem kerekedtünk fel, ezért egy emlegető, jó szót senkitől nem kapunk. Úgy-e nekünk ez kötelességünk, ha bele gebedünk is. Mi ne szökjünk egymásnak, csendesítenek. A választottam pedig hallgat, amikor papomat feszítik. Leintenek, a közösségi érdek fenntartása bármi áron, az egyetlen cél. Hol van ez, ha már emlegetjük? Hát mondhatom, szépen vagyunk. Magyarságunkkal, árvák. Újfent magamba. Magunkban. Zsörtölődök. Zsörtölődünk.

Talán, még lehetünk ennél úgyabbul is. Teljesen magunkra, csak a reménységgel s a hittel tusakodva. Közben a Szabadság térre gyűlnek az ünneplők. Felszabadultak. Többen piros lepelbe bújtak. Mikor minden résztvevő megérkezik, arcukat a nagy pártfogó felé emelik, a sok sárga arcú sarló és kalapács alakú képpé lesz. Ferde, de újmagyar szeműkkel elégedetten kacsintanak. Csak én elégedetlenkedek. Végestelen végig. Zsörtölődök.