Szilágyi Domokos

Magyarok

...ez örült sár, ez istenarcú fény

(Vörösmarty)

Isten, küldd e helóta népre

Földed legszörnyűbb zsarnokát,

Hadd, kapjon érdeme díjába’

Jármot, hátára kancsukát!

(Petőfi)

Cigány egy nép. Nem hogy tudatlan,

nem az a baj: nem is akar

tanulni! – Bárgyú zsibbadatban,

másfél ezer éve, míg vihar

zúgott körötte (tudniillik

a szellemé), ül bávatag;

igricei – míg múlton múlik

az idő – fölvonítanak

olykor; a ’jobb nép’ vigad sírva,

hogy hajh, a régi szép idők!,

s hogy aszongya: így volt megírva

s hogy aszongya: hajh, azelőtt –

és így tovább. –

Melyik úristen

írta meg így? Mikor? Hova?

hisz tohonyaságban térdiglen

caplatott már Árpád lova;

eszik, iszik, ölel és alszik

az istenadta nép rogyásig

s robotol nyögve (égre hallszik)

– mit néki ’más’, mit néki ’másik’ –,

méri magát a sárga földdel;

az okosabbja is azért járt

tanulni külországokon,

hogy vettessék Gyulafehérvárt

le a toronyból! fű se zöldell

sírján, mert sírja sincs: a hon

ennyi – vagy volt csak; a modernje

kimegy, kitanul és kitűnik

és szétszóródik, mint a pernye,

és anyanyelvének betűit

mintha bal kézzel írná már; a

nyelve hánytató makaróni,

és a haza emléke pára

(isten, ki tudná fölsorolni

e sok miért – miért-nemet! ) –

nagynéha, talán, meglehet,

hogy izzón szívébe hasít:

élnek – ha élnek – rokonok

a Kárpátoktól le Vasig;

s itt benn és odakünn konok

dühvel marják egymást: mit elvet

az egyik, az a jó az ellen-

félnek; s egy-gyöngyünket, a nyelvet

disznók elé szórjuk, a szellem

őrét hátulról ütjük főbe,

mint se tatár, török, se német

nem bírta, és tejfoggal kőbe...

s szánk a másik száját enné meg –

cigány egy nép, nem ’tesz’, csak jajgat,

hogy ez s az ’eladta’ magát,

és az s ez el fogja előbb-

utóbb.

Feleim, vigasztalhat,

hogy jól becsapja a vevőt.

Véres porond. Korlát, se gát.

Önkéntes gladiátorok:

egyik a másra acsarog

és támad újra, újra, újra,

s az öregisten hüvelykujja

lefelé bök – rajt, hejjehujja!

Nyomunk a szél porral befújja.

Hát ezek vagyunk, magyarok.