Tűrni tudj, az angyalát…

Szokás a felmutatott történetek elé biggyeszteni, hogy uraim és hölgyeim, az itt előadott eset képzelet szüleménye, a létező valósággal csak hasonlóságokat mutat. A szereplőket, a szerzői szárnyaló képzelet agyalta ki. A környezetet, s ami a helyzetet szülte még a föld hátán, sehol sem termelt vagy tenyésztett ki ilyent senki. Más jobb esetben valamelyik hollywoodi filmes találhatta volna ki. Mert azok aztán igen. A kitalációkban felül múlhatatlanok. Hát ezt én az alábbiakról nem merném kijelenteni. Inkább arról töprengek, hátha valamit nem vettem észre, vagy nem szóltak róla, a valós és teljes tájékoztatás érdekében. A történet tehát igaz, és annyira hiteles, amennyire Szilágyi Gergely fiával, s Szilágyi Áron léteznek, és igazakat beszélnek. Nagy fáradozásomba sem kerül, hogy Áron szerepébe beleéljem magam. Merthogy Áron feleségének elvált férje éppen én volnék. A szereplők elnézését ugyan megkérem, hogy bajukat ide, mosott ruhaként kiteregetem. Nem bírom beleegyezésüket, a bajaik elétárásában. Őket, ha maguktól nem álltak elé vele, akkor úgyis nehéz lenne bólintásra bírni. Így mindenki mehet a maga hibátlansága tudatában. A szereplők hajlékonyságának mérlegelésében úgy találom, hogy az én beleegyezésem egyenértékű a testvéremével, s a gyereket nem számítom, mert rá nem terjed át annak a hatása. A gyermek ugyan a legnagyobb szenvedője az egész beavatkozásnak, de a testvérem a főbb terhek viselője. Akkor én most megteszem, mitől arra gondolok, hogy milyen szép világot élnénk, ha legalább egymásnak nem gyűjtenénk a baját. Mert baj az mindenképp terem, mint a tetű a poros tyúkudvaron. Elég a magától adódó bajokat legyűrni. Minek újabbakat feltalálni? S azokat éppen a gondban vajúdókkal szembe támasztani. Például nem létező szolgáltatásért pénzt kérni, vagy hamis magyarázat mellett egy költséget feláron kifizettetni. Kihasználván más szorultságát illetéktelen költségekkel tetézni baját. Meglévő egyezséget megmásítani kényelemből vagy próbára tenni a szándékot? Vagy az egyezséget megtagadni, s azt másképp követelni? Egyébről nem is kívánok szólni.

A hegyre menő ösvények oldalain sokszor adódik, vajh egy galagonya vagy kökény ágcsomó ácsingózik a gyökerébe kapaszkodva. Ennek az aljához a szelek, az esők, a bárányok vagy a kecskék rendesen hozzá kapnak. Még gondatlan bakancsok is belerúgnak. Mihaszna kezek letépik a leveleit, megfaragják az ágait. A kötésnyi fácska pedig állja a próbát, az Úr segedelmével tűr. Egy nap csak azt látod, hogy egy tépésnyi fű ott maradt gallérnak a bokor töve tetején, s a gyökere makacs akarattal fogja a marék földet, amiből a tápja s léte fakad. Konok akarattal tavaszra kizöldül, őszre gyümölcsöt mutat fel. Ha csodálkoznál valamiként, hát kinevet, mi más lenne a dolgom, hát semmi esetre sem kesereghetek. Ha nem markolnám ezt a darab földet, akkor mi lehetne velem? Nagy tanulság válhatnék ebből az embereknek. Merthogy Patakér falva is olyan a nagyvilágban, mint a hegyre dobott kökénybokor sorsverte töve. Az utcái a bokor gyökere és szívó szálaiként a hegyről kapja az éltető erejét. Nagyon ragaszkodik, ahhoz a sárba ragadt keserves földjéhez. Tudja, példája ezer, a bajából még senki, még soha nem vezette elő, minden dolgát magának kell elintéznie. Itt mindenki magának fohászkodik s az egymás sajnálatára, van utalva. Volt eset már, amikor egymásnak tudtak adni valami támaszt, hogy az elesettségüket könnyebben tudják elviselni. Magában siratta meg szégyenletes nyomorúságát. Az áldozat pedig nem volt mindig hiábavaló. A múló idő vihara úgy hozta, hogy ez a szerényke erdélyi falvacska, kiesett a nagyságos, nagy anyja szeme fényéből. Sok más ösvénytővel árvultak meg egyszerre.   Mind azon által, Patakéren a szegénységből és az Úrban vetett hitből volt s van a legtöbb. Az Isten látja ugyan őket, csakhogy a látcsövében naponta százával tűnnek fel hasonló esetek. Olyan is volt, amikor senki sem segített, de annak se ment el a híre, azt is csak magában gyászolta a szerencsétlen. Innen fakad, hogy a patakérieknek jól megy soruk. Senkinek, senkivel, semmi baja. Ha lenne, azt elhallgatná. Magában rágódhatna rajta váltig. Mert mentek egy életen át sokak életét védeni s a sajátjukat odavetni. Köszönetet csak a paptól kaptak, ha méltósággal temették, s nemcsak sebtében elkaparták.

Ki szavatolhatná, hogy Szilágyi Bence bajánál fontosabb ügy ma nem lenne. Hiszen csak a tévét lássam, annyi minden van a híradóban, ami a tegnap s ma esett a világ elképesztő és egyáltalán természetes dolgai mentén. De Bence vagy hasonló Bencék bajáról egy szót sem hallottam. Lehet nem is jelentékeny, csak nekem feltűnő. Ennek a megértéséhez emberséges lélek szükséges. A gázolások s cserbenhagyott áldozatok, lopások és fosztások semmi feltételt nem követelnek? Hiszen kőszívűek, lelketlen azt sem tehetik, csak elhallgatják. A tusakodó lelket elaltatják. Főműsorban mégis azt adják. A gazemberek. A másiknak, aki erre nem rendelő, hirdetésben népszerűsíti. A gazemberségben látja a szenzációt. S éppen nem a bűnöst feszegetik. A bűntelen furcsa magaviseletére kíváncsiak, mert bűnös ez a bús világ.

Szilágyi Gergely feleségének két fia lett a lánya után. Nőttek is szépen sorban, idejében váltottak fogat, kérezkedtek ki a hátsó udvari székre. Iskolába is időbe mentek, s azt könnyedén tanulták, amit a mások. Még nem hagyják abba, egyre többet s jobban tanulnak. A máséból nem kértek, amit megkaphattak, otthonról hozták. Köszöntek a falu népének, s a templomba is rendesen elértek. Ebben semmi rendetlenséget nem talált senki. A kisebbik gyerek, mintha lassabban akart volna nőni. Ezen már fennakadt mindenki, akinek tudomására jutott, hogy a szülőket is érdekli a dolog. Okoltak ezért mindenfélét. Kinek, amit felért az esze. Egyik sem igazolódott, mert a Bence gyerek történetesen alig volt beteg. Ami gyermekkori betegségeket megkapott azokat hamar kiheverte. A többit erőnek erejével oltották bele az iskolában. Védőoltás gyanánt. Egyetlen következményt sem tarthattak számon. A kifogásolni valók szerre elfogytak. Egyik fonala sem volt tisztán követhető. Mégis akadt valami. Feltűnt, amennyire elmaradt a szép szál testvérei mögött. A szálas nagyokat már észrevették, s a lányt elválasztották, de a legény is válogatási szándékkal bálozik. Magasan tartják a fejüket, nagyra látnak vele. Gergely a szomszédság és a rokonság előtt mentegetőzött is ezért.

–Hiszen ugyanazt eszi, amit a nagyok.

Márpedig a nagyobbakról semmilyen szándékkal nem állítható, hogy alacsonyak lennének. Nem dicsekedni való, de rosszmájú komaság, restelkedés nélkül, eleinte tréfaként, de komolyan dugdosta Gergely fülébe a taplót. Talán a felesége nem a hütes ágyban lelt rá Bencére. Hessegette a gondot az emberünk, de a gaz, sárga felhő a háza fölé telepedett. Ennél nagyobb baj alig termett a környéken. Szóval mégis akadt valami. Egyszer-kétszer a gazda emiatt Antinál búsult. Hűtötte indulatát s keresett tanácsot, a magától ki nem békülő gondolatától. Csakhogy ennek a búslakodásnak aztán másnap kárát látván, s a gyermekei előtt is szégyenkezett, mert az apja és a felesége nem győzték csúfolni, esetlen részegségét. Anti pedig csak a pénzt emlegette, amivel rendszerint ilyenkor elmaradt. Akinek nincsen pénze, vagy nem bírja az italt, az nem menjen Balla Antihoz. Milyen egyszerű? Le is tett aztán effajta időtöltésről emberünk. Balláék pedig, akik kocsmárosok, ettől sem gazdagabbak, sem szegényebbek nem lettek. A lelke csücskében gyökeret vert a szorító kétség, kiirtani vagy megfékezni nem tudta. Megpróbálta elaltatni, ami néha elég hosszú időkre sikerült is. Minden másban azonban a kisebb gyerek ugyancsak a kedvére való lett volna. Minek kössön az ember olyanba, amivel semmi baja? Az idő nem állt, ment a maga útján, az emberek vagy vele tartottak, s ha nem is. Aztán tizenhat évest megrúgó korában, őszre hirtelen a gyerek elkezdett nőni. Világra olyan lett, mint az apja volt siheder korában. Még jó is, hogy kivártak s nem tettek valami javíthatatlant. A korai kibeszélés, pedig igen károsnak mutatkozhatott volna. A hasonlóság felfedése nagy nyugalmat lódította a kapu mögé. A sárga felhőt is lassan elnyűtte, szét fújdogálta, elszórta a sokat késett és megfoszlott szenmihálynapi szél. Azt mondanám szemmel láthatóan nőtt a legény. Két nyári hónap elmúlta alatt másfél fejnyit magasodott. Hirtelen. Most aztán bemutatódott, hogy a természet nem marad adós, ami jár, azt kiadja, még ha késésnek is mutatkozna. Csak a buta ember sürgetné a természet adóságát. Az pedig soha nem marad adós. Esetenként megkésik, mint most is. Mindenki örvendezett az eset láttán. Talán csak Gergely uram búslakodott titkon, hogy ezek után ő maga a kisebb fiánál is alacsonyabb lett. Mert nem sokkal azelőtt éppen annak az alacsonysága miatt mardosták a kétségek. Ezzel aztán meg kellett békülnie. A lelke gyötrő betegségét is kiheverte, gyötrelme lángját elfújta. Mindenkor igaz marad a mondás, nincsen derű, ború nélkül. Amiről eszembe jut, a jó a rosszal együtt jár. Mikor melyikből látunk meg többet. Ettől aztán mesebeli boldogan élhettek volna az idők végezetéig. A feleségével való aprók elfelejtődtek.

A télen azután tovább nem kapaszkodott a gyermek a szemöldökfába. Valamivel később elkezdődtek a panaszok. Mintha nem kapna elég levegőt. Mintha nem tudná eléggé lenyelni a gombócos levesfélét. A rágott ételből sem szeret nagyobbat falni. Kenyeret alig evett. Inkább nem evett, de a baját csak nem titkolhatta. Nagyapjáék mind a három gyermeket ruhátlan eléállították, s ott helyben az anyaszültségükön kívül egyéb hibát nem láttak rajtuk. Nagyanyó pedig láthatott gyermekalakot eleget, mert korábban az alszegi tízesben még bábáskodott is. Apja és anyja, ahogy elnézték a melle csontját is elég horpacosnak látták. A baj ördöge felkelt és nagy léptekben járkált fel s alá, az alig megnyugodottak házában. A helyi orvos homlokát böködve azt gondolta, majd elnövi. Ahogy kikeltek a télből egyből beutalót vettek az orvostól, s a városi klinikai kórházba mentek. Ott sok hümmögés és két-három más orvos vizsgálódása után, azt ajánlották, hogy gyógytornának essen a gyerek. Aztán sokat kell úszni és meg kell tanulnia, helyesen és erőteljesen lélegezni. A kórházból hazafelé menet Gergely a fiával, betért Áronhoz, a testvéréhez, aki ekkor már elváltan élt feleségétől. Elmondták a doktori rendeletet. Áron értett a szóból és felvállalta a gyermeket, lakjon nála és nebuszozzon. Iskolába is járhat, amelyikbe tetszik. Hétvégeken egy-két nap is elkíséri a szomszéd városba, ahol uszoda van. Ráér a sok városi dolgától. Szép dolog, annyi szent, ennél többet senki sem várhatna. Gergelynek elszorult a torka, hálát adott az égieknek, az állomás előtti pléhjézus tövében, hogy a bajára írt találtak. A felindulástól, odahaza megérkezésekor alig tudta feleségének elmagyarázni az esetük miben létét. A délután végig sírták az égiek segedelméért, s a maguk nyugalmáért.

Hanem az úszó edző hamarosan berendelte Gergely uramat. A találkozáson egyenesen rátért a dolog nem látható mellékes bajaira. A torna és az úszás ebben a dologban segít, de nem bizonyul elégnek. A meglátása szerint a gyermek légzése és élelem felvétele akadályoztatása, a szegycsont kívülről láthatatlan befordulásától volna. Azt pedig ítéletnapig sem tudják megtornásztatni. A gyermek mellkasának űrtartalma sem valami sok, sőt a gerinchez igen, szertelenül közel van a szegycsont. A próbálkozás pedig erősen időrabló. Nincs elrendelt idő az emberek előtt, sokat nem lehet ezen töprengeni. Gergely uram erre az uszodás város klinikájára is elment a gyermekével. Ott szinte ugyanazt mondták, amit az edző. Ráadásul megemlítették, hogy a csont befelé tartó elfordulását kisebb műtéttel már el lehet hárítani. Ajánlottak is egy-két egyetemi központot, megfelelően híres és neves, alkalmasan tapasztalt orvosokkal. Gergely uramnak megnehezedett a feje. Mit tegyen? Az asszony mit szól ehhez a dologhoz, s a gyermek vajon nem retten meg út közben? Vajon ezt a dolgot szerencsétlenségnek kellene tartani? Vajon szégyenbe kerülnek az emberek előtt, ha a kisebb gyermekre nem vigyáztak eléggé? Ezek a gondolatok szaporították a ráncot emberünk homlokán. Aztán volt még egy szégyenletes dolog, ami baj számba vehetőnek mutatkozott. A szegénységet szemérmesen szokták bajnak nevezni. Vagyis nem beszélnek róla, mintha attól nem léteznék. Szilágyiék nem voltak éppen elesettek, mert Gergely feleségestől havi bérért dolgozott, s falun ez kincs. A ház körüli kistermeléssel sok, másoknak piacról szerezhető holmi megkerült. Attól pedig pénz maradt fenn. Mégis fontos volna megtudni, hogy ettől tovább mekkora próba elé állnak. Merthogy ezután mindent pénzen kellett elintézni, azt a vak is láthatta. Amit a szekrényfiókba pénzmagnak vigyáztak, az csak valami tűzifára vagy istenőrizzen egy koporsóra, ha elég lett volna. Ekkora nagy és növésben levő gyerekekkel nem csoda. A nagyok is még csak iskoláikat járják. Ételt és ruhát, azt minden áron és hiánytalan megkapták. Nagy lépés megtételére készült az ember. Ehhez a lépéshez ugyanis beutalót már nem adhatott sem a patakéri, sem a városmajori orvos. Erre nézve is az égiektől kért tanácsot emberünk, az állomási kereszt tövén. A választ elfogadhatónak találta, mert otthon már úgy mondta, hogy nekivágunk, ha akármi baj származnék is a dologból. A bajt ismét csak a pénzhiány változásaira gondolta. Mert azt fokozott dologgal lehet talán orvosolni. Amíg az ember bírja.

Két-három nap aztán napestig, s azon túl is, aki tudott, csak számigált. Külön vagy együtt, velem is megosztották az eredményeiket. Úgy gondoltam végül, hogy ki tudnánk állni a várható kivizsgálási költségeket. Most már csak a gyermek hajlandóságát kellett volna megolajozni. Attól nem féltem, hogy a gyermek nem szeretne könnyebben lélegezni vagy jobban nyelni. Inkább a műtés gondolatától tartózkodtam. Hiszen magamnak sem kívánnék józanon egy műtétet. Ráadásul azt sem tudtam, hogyan megy végbe ez a dolog. Miből állhat az a beavatkozás. Magam kellett egyszer felkészítsem, ami a helyi orvos segédletével megtörtént. Bátor és nagy tervvel indultam a meggyőzés elé. Az asszonnyal és a nagyleánnyal megegyeztük, mit tanácsolnánk Bencének. Hanem a gyermek egyből ráállt, menjünk már mentől hamarabb, hogy essem át rajta. Mondta azon helyben, amikor bizalmas beszédre szántam magam. Menekülését feltételezte, fájdalmaitól és próbáló kétségeitől. Miért épp neki jutott ez a nehézség? Ezzel senki fia nem barátkozhat könnyen. Éppen ebből kifolyólag többet már nem késlekedhetek. Egyben nagyobbat láttam a gyermekben. Sok felnőtt ember rettegve dacol ennél kisebb dolgokkal. Van, aki a fogát nem kezelteti féltében. Ki szabdaltatná magát? Nem annyira kishitű kérdések.

Elmentek az ajánlott egyetemi városba. Ott rendesen megvizsgálták, még olcsóbban is, mint számították. Azt mondta a doktor, hogy több ezren vannak ilyesmi elváltozással s a gyermek ezzel meg, de ott is maradhat. Nem kell azonnal operálásra gondolni. Máskülönben a nyelés dolgát még megvizsgálják. Azon is lehet segíteni, többnyire elég könnyűnek ígérkezik. Valamit beletesznek a nyeldeklőjébe. Ez az egyetemi tanár a csontot nem okolta a nyelésben. Itt is vizes és lélegeztető gyógytornát írtak elő. A folyosón egy halk szavú fiatalember vonta félre őket. Menjenek máshová, akárhová, tanácsolta. Mert ő például, lám három éve késlekedik, s semmit sem javult, amiként itt kezelték. Lehet, hogy rosszabbul is van, csak nem akarják neki elárulni. Egyáltalán nincs jobban. Nemsokára mégis csak a kés lesz a segedelmére. Korábban jobban kiállta volna, ha mégis operációra kerül a dolga. Nem is emlékszik, mikor lélegzett kedvére egy mélyet. Gergely s a gyermek előbb hazamentek. A feleség és anya beleszólását is fel kellett venniük. A jó szokásból nem eshet kitérés. Jól is esett az egyetértés. Úgy esett, hogy mind azt lássák jónak, ha tovább mennek. Az állomásnál a Pléhjézus is rábólintott.

Neki veselkedtek, s a másik egyetem klinikájára is bejutottak. Bence itt olyan sorsra jutott, mint a vásári majom. Szinte negyedóránként jött valaki és mondta neki:

–Kisfiam, vesd le a pizsama felsődet! – ott volt az apja, ült a széken s nézte.

Gondolhatott, ki mit akart, mert senki sem vette szeri számba. Csak jöttek, bámultak és mentek. Másnapig szinte mindenki látta, s mégis úgy tűnt nem lesz vége, csak jött egyre valaki, vagy a végén csak a személyzet. Fúrta is az oldalam, ezek vajon mit néznek, de rájönnöm sehogy sem sikeredett. Három napig tartottam magamban a kérdést, s akkor elévettem. Miért csak nézik azt a gyereket. Mondanának-e már valamit a dolgáról? Vagy jót, vagy rosszat. Mert éppen arra lennék magam is kíváncsi, hogy a gyerek dolga miben is áll. Hát hümmögést és figyelemelterelést kaptam mértékkel. Többet ugyan, mint azt várni lehetett. Aztán hívtak egy kopasz és rút öreget. Az igen sokat nézte a gyermeket. Kopogtatta. Hallgatta és megmérte többféleképp. Akármit kérdezhettem, avval maradtam. Több rendben vitte el a méréseit, visszajött és másokba kezdett. Egy különös röntgent rendelt. Azt is nézegette hosszasan. Még más kettőt is odahívott, mutogattak egymásnak. Mintha nem tudtak volna egyetérteni, néha indulatosan ráböktek valamelyik eredményre. Aztán a legrútabb professzor valamennyi nyaktekergetés után rákezdett:

–Látja jóember, akarunk a dolgon segíteni. Csakhogy itt, ami most fontos, abba felelősen nem vágunk bele. Mert akármit is tennénk, végül csak elküldenénk máshoz. Nem gondolhatja, hogy nem tudunk ennyit, csak most nincs elég eszközünk hozzá. Hanem van nekem egy tanítványom Pesten. Most már nagy és ügyes ember. Ha bírják, oda menjenek. Címet és lehetőséget adok. Ő aztán eligazítja magukat. Nem lesz abban hiba.

Nem is volt abba egy szál hiba sem. Mert ugyan el nem olvashatta a levelét, sem más ajánlatait az emberünk. Mégis adott, egy tucat papírt. Volt ott leírás, felvétel és jegyzet. Csak ámuldoztunk, ezt ki mikor vitte véghez? Végül két távolsági buszjegyet adott, hogy nem késlekedjenek, a dolog előtt még haza se menjenek. Mikor hálálkodni akartak, akkor arra utasított, hogy aztán visszajöjjenek. Az asszonnyal tudatni illett, meg útilevél sem hiányozhatott. Ruha féléből is több kellett. A találmányok között most ott volt, a határ átlépésekor szükséges legkisebb összeg, amit tűz-víz fel kellett mutatni. Hát ezt még elő kellene guberálni. Ezek még elsorolni sem kicsike akadályok. A pénzt keresni is több hónap. Hát még megtalálni? Soha nem tudhatja, az ember, sem a fia, hogy mikor lép élete fonalába az Isten vagy a fia. Gyorsan kellett és számolhatatlan sok pénz. De ezen sok sóhajtás nélkül verekedték át magukat.

Itt Áron lett a makkász. Kinek lenne a markában ennyi rengeteg pénze? A főnökének sietve elmondta a bajt, s a határhoz szükséges pénz felét egyben átadta. Igaz kölcsön, de megmagyarázta, hogy össze lehet koldulászni azt a mindenféle költségeket, az arra burjánzó sokféle alapítványoktól. A másik felet Áron adta elő a megtakarított pénzéből. Ezzel aztán minden akadály el volt hárítva. Feltarisznyáltak, mert a sok milliók fővárosában feltehető úri ételektől már előre lúdbőrözött a hátuk. S mentek, a viccbe képzelve maguk. Felment a székely Pestre…

Meg is kaptuk a címet. Könnyen ment. Tényleg jól adták meg, csak figyelni kellett. A főorvos úr rögtön fogadott is. Figyelemmel áttanulmányozta az ajánlást és a mondókánkat is, meghallgatta. Tudom abban volt olyan is, amit nem kellett volna mondani, de hát mi már ilyenek vagyunk. Erősen okosak, amíg másnak igazítunk, de elgyávulunk, amikor a mi bajunk a nagyobb. Még egyeztetett két másik doktorral. A nyárra aztán meg is határoztuk az elszánásunkat. Ott akkor egy alapítványt is ajánlottak, akihez költségtámogatási kérést adjunk be. Merthogy az is szóba jött, nekünk aztán itt minden pénzért lesz, hiszen közös itthonunkban idegenek volnánk. Ez a mondás valamelyest rosszul is esett, aztán lenyeltük, mert nem először hallottuk. Gondolatban annak tarthatjuk magunkat, aminek akarjuk. Kimondatlan pedig senkinek nem fáj. Ezután szállás után néztünk, az Áron főnökét az Isten megáldja, lakás és kosztot, olyant ajánlott, mintha otthon lettünk volna. A gondozó asszonnyal még az árban is tudtunk egyezni. Itt is mondtak, mégis egy-két olyan mondatot, amitől szívesen ott lehetett volna hagyni őket. Csakhogy nem a büszkeséget feszíteni jöttünk, hanem a bajunkra orvoslást keresni. A fizetésben hitelt is szándékoztak adni. Másnap reggel az alapítványnál megígérték, hogy az előterjesztett teljes költségvetést egészében felvállalják. A kísérőnek is ajánlottak egy ebédre és szerény szállásra való támogatást. A kért összeg nekik nem olyan nagy, hogy saját forrásaikból nem állhatnák ki. Ilyenformán a kórházi dolog nekünk egy fillérünkbe se kerül. Ezt kétszer-háromszor ígérték. Örültek is az ebadták. Itt beszéltek egyenesen és tisztán, mondhatni testvériesen. Hihetően örvendezve mentünk vissza az orvosok elé. A kórház pénzét is megegyeztük, mondhatnám így kikerestük, a torna gyakorlatainak elsajátítására is kedvezően kiegyeztünk. A támogatás vállalását igazoló okmányt meg is tapsolták. Tovább aztán már csak az otthon elvégzendő műtéti elővizsgálatokat egyeztettük. Előírták, hogy miből mennyi vizsgálati eredményt kell előállítatnunk. A dolgunk valameddig ekként elrendezve, csak a műtét gondolatával tusakodva telhetett az idő, a nyár derekáig. Egészségünkre és magunkra vigyázva lesz egy-két dolgunk. Erre aztán haza kellett mennünk, mert annyi pénzünk soha sem lesz, hogy Pesten három-négy hónapot üldögéljünk. Dolgozni járni, ugyan itt is el lehet, de semmi nem tetszett annyira, hogy ezt az otthoninál előbbre valónak tartsam. Otthon is maradt el elég dolgunk a sok járkálás miatt. Aztán a nagyvárosi tolongás és a szemét, a jópofa pökhendiség és a butaság, a neveletlenek gyakorolta lenézés és a lustaság nem volt éppen ínyünkre. A híres főváros nem olyan nagy, amit magáról fejmagasnak képzel, mint azt az egyszerű ember elvárná, még a derekáig sem ér fel. Pedig azon felül semmi sincs. A gyermek kedvéért néhány múzeumba, és kiállításra elmentünk, de irtó drága jegyeikből semmi kedvezményt nem adtak, magyar rokonságunk mián sem. Nézhettük szentkoronás igazolványunkat. Némely hivatalosságok már hamarabb megkopaszították, a tartalmát kiforgatták. Kesernyésen mentünk haza, s otthonunkba érés előtt, az állomás előtti kis parkban bizodalmas nyugalom lett úrrá rajtunk. Kis tolvajságokon nem akadunk fel. A lelkünkben nagy remények voltak rügyezőben.

A műtétre való készülődésünk utolsó részében, indulás előtt két héttel, levelet kaptunk a kórházi gondnokságtól. A tudomásunkra hozták, kötelesek leszünk kifizetni mintegy kétszázötvenezer forintot, az ápolás díját. Az alapítvány támogatása nem érdekes. Attól független. Tőlünk személyesen akarják megkapni, mert az alapítvány és senki minket idegenként nem támogathat. A kórházzal szemben. Hallod, hogy idegennek neveztek? Az átutalások vagy egyéb kötelezettségek vállalásának teljesítése ránk nem vonatkozik. Megtérni már nem volt lehetőségünk, vitatkozni és heveskedni már nem illett részünkről. Igaz, hogy egy kicsit meg kellett alázkodni a kölcsönzők előtt, de a gyermek dolga érdekében még egyebeket, ennél nagyobb dolgot is megtettem volna. Hitelezőim készséges várakozást fogadtak tehát. Mégsem lehet a kitárt ajtóban hátra arcot vetni. Ezt nálunk felé kutyaszorítónak nevezik. Az állomási pléhjézus kacsintott, feltehetően helyesen ítéltük meg a helyzetet. A döntéssel való egyetértés szerintem az égiek odafigyelését fejezte ki. Véges végig azon gondolkoztam, hogy a sok kölcsönvett pénzt mi az anyám kínjából tudom majd megadni. Tíz hónapi teljes fizetésem jelenti, csak ez az egyetlen kiadási tétel. Ezt a gondot és békétlenséget nem lehet csak úgy hátra fésülni. A nagy tolvajságuk istentelen méretén végül mégsem akadtam fel. Nehezemre esett erősen. Ha vért izzadok is, kikeresem. De azt az örömet nem szerzem meg nekik, hogy a csalódásom kimutassam. Elindultunk újfent. Egy szó nélkül eltűrtük hitvány lépésük. Még csodálkoztak is, három magyarázattal is készültek kivédeni aljasságukat. Elég átlátszó és megalapozatlan cselecske rejlett a dolog mögött. Egyet csak szóltunk volna, a teljes mese összeomlott volna, mi is mehettünk volna tovább keresni, ki segítene rajtunk ezután. Mint a megalázott rézbőrűek, rezzenetlen vártuk meddig mennek. A hatalmas fehérek csak álltak és várták a támadást, hogy szembe jöhessenek. Megálltak még időben. Bele voltak sápadva. Nem értették, miért nem szólunk ellenük. A gyermeknek nem kell tudnia, nem is tudhatja meg, hogy ez nekem mekkora teher. Előtte ilyen beszélgetés nem folyhatott le. Hát ennyire juthattunk. Istentelen emberek istentelen magaviselete. Legyen az Istennek gondja rájuk.

A műtét annak rendje s módja szerint végbement. Az altatóorvos három napig gondosan tanulmányozta a gyereket. A főorvost még egy orvos s két nővér segítette. Volt még három bámuló is. Végül együttesen szép munkát végeztek. Kiderült, hogy vért is mértéken felül vettünk, mint a gavallérok. Szóval belevaló emberekkel esett dolguk. Három óra múlva hozták ki a műtőből. Bevitték a feltámasztóba. Délután már tréfálkozhattak. Gergely s a fia, a gyomrukba maró görcsöket tessékelték kifelé.

Egy hét múlva a kórházból teljesen kimentünk. Egy hónapig mégis a közelben maradtunk. A gyermek gyógyulása és fejlődése a kívánságunk szerint a legjobban alakult. A torna és a felülvizsgálat azt mondja, helyesen döntöttünk, a közeli kierősödés után a gyermek akár el is felejtheti, hogy mekkora bajjal értünk ehhez az úthoz. Köszönettel, szeretettel s a doktoroknak meg a nővérkéknek az Isten áldását napirenden megkéréssel, haza engedtek. Ha az, az elszámolási becsapás nem lett volna, nálunk boldogabb ember a világon nem szuszogna. Így pedig, közbevett hitelezővel is, két év alatt minden adósságom lerovom. Ha az Isten megtart, akkor soha nem bánom meg, amiben ezen úttal nekifogtam. A nagyobb gyermekek, pedig meg kell értsék, ami most a kicsire kijutott, abból nekik semmi részük van, mert a terhet megosztatlan viselni nem lehet. Ez, csak az én megszorításom jelentheti ugyan, de a türelem és az óhajok szabásmintája közös. Nekik csak a tűrés marad. Fel sem hánytorgathatják. Nem is tennék.

Az állomás előtti kicsiny kertecskében a pléhjézus pedig Patakér felé nézve, talán épp utánunk kutat. Amint végezzük a dolgunk. Áldjuk segítségét. Naponta érzem, hogy itt szuszog mellettem. Szorít nekünk, ha már vállaltuk.

Bevégezzük.

(Köszönetünket tolmácsoljuk a marosvásárhelyi Egyetemi Klinika és a budapesti Heim Pál Gyermekkórház sebész főorvosaiknak és beosztottaiknak, valamint a Nemzetközi Gyermekvédő Alapítvány segítőkész munkatársainak, odaadó és önzetlen segítségükért, ugyanabban az időben két (illetve hat) gyermek életéért kifejtett emberfeletti erőfeszítésükért. Szomorúan emlékezünk azokra az embertelenekre, akik ezt a munkát átszámolták és elkérték  forintba.)