Jelenkori eset

avagy sikeres szavazás a megyeszékhelyen, ha a főispán úrnak sincs más dolga

A nemrég lezajlott parttalan, népakarati szavazás előtt jóval, megfelelő időben, valami hatszor is szólt az igazgatóm, hogy az én megfontolt és alapos tapasztalatomra van szüksége a város politikai életének. Nem sokkal e nyomorgatások után, a körzetem titkára is emlegette, hogy többen gondoltak rám, merő szükségből. Aztán eljött a parlamenti képviselőm is, az állampolgári és közösségi találkozóra, melynek végén félrevont és bizalmasan belesúgta a bogarat a fülembe. A magam eszétől, talán ki sem találom, hogy van a városban egy körzet, amelyben köztudottan csalnak, mindig, amikor csak alkalom nyílik cédulát előre nyomni vagy késve betenni, ha urna kerülhet az emberek elé, s újra számolva más eredményekhez jutni. És annyi szavazópolgárt lehet elővenni a kabátujjból, amennyire szükség van. Nos, ez a négymezsgyés gazemberség a römödöszö fülébe jutott, s lám belém helyezte a bizalmát, hogy ebben a körzetben vezessek le egy teljesen tisztának tételezhető szavazást. Ennél talán semmi sem könnyebb, ha ezt engedik is nekem.

Elsősorban a körültekintés próbájaként kidobtak a römödöszöből. Gondolod, hogy függetlenné kellett válnom. Kissé zavart, hogy a körmönfont csalásokat egy kegyes csalással fogom elgáncsolni. A kutyaharapás szőre lehet még valami ilyesmi. Majd elém raktak minden párt küldött névsorából két választható példányt, ahol a nevek mellett, azt is emlegették, ha előbb valamilyen rókaságban benne lett volna az illető. Volt némi kételyem, de később mégis átmentünk a kert kapun. Ahogy lehetett, alaposan megnéztem minden törvényes rendelkezést és a hatáskörökre vonatkozó ajánlásokat. Végül a szükséges cetlik és fecnik között próbáltam áttekinthetőséget felfedezni. A nagy nap előestéjén a központi felügyeleti hivatalban kezembe nyomták a zsákot, s kísérettel elvittem a szavazókörzetbe, ahol két beosztott ember vigyázott egymásra, s akkortól az én csomagomra is, amit lepecsételve tettem a lelakatolt, biztosított szekrénybe. Kampánycsend lévén jól aludtam, kipihentem magam. Reggel derűsen érkeztem a munkakört betölteni. Egyetlen küldött kivételével, az összes ember az volt, akit én kértem a szavazást felügyelő bizottságtól. Azt hittem, hogy semmi bajom nem lehet, vagy meglepetés sem érhet. Az általam nem választott munkatársnak semleges és lényegtelen feladatot adtam. Amit rezzenéstelen ellátott. Igen nagy segítséget jelentett, egy alelnök, aki a függetlenek egyesületétől jelentkezett munkára, már a felkészítők alkalmával sikerült megismernem. Kölcsönös bizalmunkba fogadtuk egymást.

Reggel tehát, még jól ki sem világosodott az ég, máris felfedeztem három dolgot, amit legalább átverésnek titulálhatok. Ha szándékos, akkor nagyon megfontolt és mélységesen pofátlan, mert valakik számításának az útjába kerültem. Na, de lássuk. Egy négylépcsős garzon, és két nyolcemeletes tömbház lakói nincsenek a választók névsorán, sem a választók tábláján. Ha ezek eljönnek a szavazataikat leadni, akkor több mint kétszáz embert nekünk kell, a munka végzése mellett, pontos adataikkal felvezetni az sokféle összesítő egyikére – másikára. Nincsen egy tartalék ívem sem, amelyre a tévelygőket felvezethetném. A hasznos utasítások között az volt, hogy a 9 órás jelentés előtt, nem lesz támogató szolgáltatás a választási bizottságnál. A telefonálás menetrendje elő volt írva. Most, fél hétkor az első öntudatos szavazók betámolygása pillanatában erre nem sok fontolgató időm jutott. Én, egy szolgáltatói szövetkezet irodában uralom a választóim elvárásait, a közelben levő iskolában van egy szavazókörzet, az alelnöke, jó ismerősöm. Kaptam tőle néhány ívet, nyilván kölcsön, mert neki a várható szükség felett adtak. Merő véletlen, hogy ezt megtudhattam. Cifra az eset. Mikor visszaérek, nagy a kiabálás az én kicsiny tanyámon. Egy fiatalember, akinél legalább tizenöt személyi igazolvány volt, az lépcsőház és a rokonság nevében egyedül szeretett volna, szavazni, s természetesen nem hagyták neki. Emiatt torkaszakadtából ordítozott, meg azért csodálkozott, hogy ezt ő máskor megtehette. Aztán jött a fortissimóval, fel fog jelenteni. Rendet teremtettünk, kitessékeltük, s végeztük a dolgunkat. Amíg távol voltam, egy idős hölgy azon háborgott, hogy nem vezették fel a pótlistára, mert tudni illik ilyen nyomtatványért is el voltam menve, hát nem is várt meg. Nem volt addig ilyen pótlistánk. Az újsággal fenyegetőzött. Hét órakor első mérleg, hetven ember normálisan szavazott, amire szándékában volt. Ketten emeltek kifogást, munkánkkal kapcsolatosan. Nyolcig a pozitív eseteink szaporodtak kétszáz felett, a negatív nem lett több. Fél kilenc után visszajött a fiatalember, megint szavazni akart. Megmutattuk, ahová feljegyezték, több szavazócédulát nem kaphat. Legyünk tekintettel, hogy ő olyanokat akar szavazatához segíteni, akik most nem tudnak eljönni. Ez nem kisegítő hivatal, próbáltuk tisztázni vele. De neki joga van, s demokratikus kötelessége, és mondott egyebeket is. A magyarok és a cigányok anyjai is bejöttek, mindenestől a szavazó helyiségbe. Kivezettettem. Visszakiabált, hogy be zárat, a bozgor bandámmal egyetemben. Egy jó indulatú megszállottat nem engedtünk ismételten szavazni, holott ezért neki még fizethetnének is. Kilenc előtt semmi perccel súgtak, hogy a prefektus nagyon dühös, az én körzetembe készül. Az újság is udvariasan megkérdezte, hogy a riporterük ide fáradna, ha fogadnám. Természetesen, az előcsarnokban ennek semmi akadálya nem mutatkozott.

A feldühödött prefektust csak nagyon nehezen, és fokozatokban tudtam lefegyverezni. Hápogott a dühtől, kapkodott és nagyon furcsa szavakat használt, állami hivatalnok révén. Az lepett meg, hogy nem érdeklődött a történések iránt, haenm egyből támadott és lehengerelni óhajtott. Talán még a bezáratást is emlegette. Akármit mondott, egy kérdéssel válaszoltam, visszakérdeztem: – Gondolt – e talán arra, hogy mit nyer ezzel a pártja? Valamennyire aztán lecsendesedett, de nem tudta beváltani ígéretét, hogy kivág engem és a bandám az udvarra. Valaki arról is felvilágosította, hogy nincs keret a bizottság teljes kicserélésére. Megelégedett volna az elnök és az alelnök példájával is, de az egész bizottság kiállott, hogy nem közöttünk volt a vétkes. Elég leverten, de elment. Ettől kezdve, fokozódott az ellenőrzés. Az embereim, a pártok megfigyelői lettek volna, ebből váltak segítségeimmé. A pártok pedig gondozták az embereiket. Valamivel tíz előtt frissítőt és ennivalót hoztak nekik. Az alelnökömmel csak néztük egymást. Majd váltásban elmentünk kávézni. Valamivel később az újságtól érkezett kérdező – gépet is kielégítettem. Az alelnököt elküldtem ebédelni, otthoni ebédemről babusgattam valami álomfélét, a párt fiak ebédjeit osztályoztam, mert ebédet is kaptak. Az éhes ember pedig mivel foglalkozzon? Nem mondhatnék kifogást, a pártok kitettek magukért, finom ebédeket hoztak embereiknek. Aztán persze erről elterelték a figyelmem. Jött a támadás, a prefektus a felügyelő bizottságtól s valami önkéntes jogásztól kért vizsgálatot, hogy tehetetlen sértettségét nyalogassa. Mindkettőnek elmondtam a két esetről, azt, amit tudtam, és a prefektus viselkedését méltatlannak és neveletlennek minősítettem. Az egyes kifejezések újrafésülését kérte a jogász, de a vallomásom nem akartam megváltoztatni. Az idős hölgy magaviseletéről annyit tettem hozzá, hogy feltehetően felbujtásból tette feljelentését. Kiderült, hogy az átkos pártjában komoly beosztása volt. Hát az elég felbujtásnak, hogy most nem ők élvezik a szavazás eredményét. Megjött az alelnököm, nem engedték velem beszélni, máris belekezdtek a vallatásba. Ő is leírta, amit én, kevés esetjellemzésre volt más kifejezése, az ügyvéd csodálkozott, hogy két ember mindent ennyire egyformán látott volna. Mikor elmentek, mondja az alelnök, hogy rendőri kísérettel ment haza és jött vissza, ebédeléséből. Mondom, komoly lehet a dolog. Ettől még jobban figyeltünk. Délután megjött az egyik römödöszös nyaló és nyelvkoptató, elkezdett magyarázni a nevelés és a vissza fogottság ajánlott megnyilvánulásairól. Hamar elküldtük, tanácsaiból nem kérünk. A helyzetünkben csak az eset ismeretében és a szereplők viselkedésének értelmezéséről lehetett volna beszélgetni. Csak a magunk védelmének ellátására szorítkozhattunk. A kihagyott lakások nyolcvannál több lakója jött el estig. A vacsora elmaradt. A szavazás lezárása idején szólt egy jóakarónk, hogy külön biztos vár ránk, hogy hibára akadjon.

Az összes cédulát kétszer átforgattuk, mindent felvettünk a jegyzőkönyvbe. A különböző csoportok állása szerint a cédulákat még egy papírba is belecsavartuk, hogy nehogy bár egy is helyváltozást szenvedhessen. A két biztos teljesen beleizzadt a hibakeresésbe, de kákán csomót kaptak csak. Egyiket sem lehetett hibaként vagy hiányosságnak jegyző könyvelni. A végén az átvételi jegyzőkönyvnél, kilátásba helyezték, hogy nekik még egyszer át kell nézniük az anyagot, s hívás esetén álljunk rendelkezésre. Az átvétel pillanatának eredményeit kértük jegyzékbe foglalni, hogy semmilyen módosítás lehetősége ne maradjon. Az alelnökömmel együtt volt ugyan egy – egy másolatunk a jelentésünkről, mégis ragaszkodtunk a jegyzékhez. Megkaptuk. Rendőri kísérettel mentünk haza.

Másnap a römödöszötől kaptam egy letolást, hogy a prefektust agyvérzés veszélyeztetéséig idegesítettem. Bár úgy lett volna. A küldöncükkel illetlen beszéltem. Szerintem pedig a küldönc illetlenkedett. A mértékletes köszönetnek gondolt szavaikat értékeltem. Csak azt kértem, hogy mondják meg, ha a körzetben megvalósult az a célkitűzés, ami miatt engem odaküldtek. Mondták igen, nem tudott megtörténni a csalás. A sok mérgemre bár ennyit. Köszönet helyett letolás, kellett ez nekem?

A römödöszöbe visszaállásra való felszólításnak, nem tettem eleget máig sem. Azt találtam mondani, hogy mikor a nemtelen prefektus nyalogatásával végeztek nekem is megtehetik, de csak egyszer. Azóta sem választásra, sem szavazásra nem jelöltek független vagy függő biztosnak sem. A hatalom szolgáiról van valami személyes elképzelésem.

Ehhez hasonlókat, mindenkinek.