Ha én valamiről is felelősen tehetnék, a szóval bíró vagy azzal bánó emberekre nagy gondom lenne. Már gyermekkorukban észrevenném, hogy ezek nem tagjai a nyájnak. Igyekeznék már akkor észrevenni őket, amikor különc módon csak szemlélik embertársaikat. Már akkor meglátnám őket, amikor magukat emésztve, mindent elfojtanak magukban, restelkedve, hogy másokat ne terheljenek. Leselkedve, szinte bujkálva szeretnének a háttérben maradni, érzik és tudják, hogy a beteg világ nem kívánja finom lelküket, ha valamire, akkor csak példálózásra figyel rájuk. Ilyenkor utasításra vagy erőszakos unszolásra, meghallgatják, kipréselik a nagy gondolatot és a fontos tanácsot. Amikor a festett vagy mázolt, néha vázolt életképeikkel fuldokolva tolakszanak a többi embertárs képzelt vagy kiötölt támogatására, éppen segítő tanácsolására, vagy éppen szellemi örömökkel és gyógyító élvezetekkel való ellátására, már le is kapcsoltam őket. Másoknak, magukból, de soha magukért, vagy csak hirdetve a másokért, életmódjukat időben érzékelném. Ha látnám, hogy valamelyiket az alkotás tüze, hevíti, vagy emészti, gyorsan jó fizetést adnék neki, hogy valami kevés ideig jól is menjen dolga, de amint két-három bagolyköpete elkészült volna, összeterelném a nyájjal. Kíméletlen.
Valószerűen hírhedt vagy rossz hírrel fenyegetett gyűjtő-táboraimban tartanám őket. Miért maradnék magányomban? A telepeim nemcsak az üdülésre szolgálnának. Két szakasz lenne, vagy több. A veszélyeseket teljes zárlat alá tenném. A kevéssé veszélyeseket szabadabban tartanám. Teljesen szabadon egyiket sem, mert közveszélyesek. Tulajdonképpen. Nem csak éppen veszélyesek. Nagyon veszélyesek. Külsőleg észrevehetetlen. Tarthatatlan. Felügyelet akarnám őket tartani. Az ápolók szerepe nem kétséges. Ezt komolyan mondom. Minden gyilkoló szert, de a még annak látszó tárgyat is elrejtenék előlük. Megtiltanám, hogy emberi beavatkozás útján vagy feltételezhetően általa pusztuljanak el. Ha vállalták a közszereplést, akkor semmilyen visszafelé tartó út ne legyen.
Megfigyeltem, hogy rák-fenéjük a szüleikkel, a testvéreikkel és az értetlen környezetükkel kezdődik. Vagy annak köszönhető. Soha nem kerül alkalom az elégtételre, ezért mindig kiterjedt szellemi győzni akarás és finom lélek hatalomvágya fogyasztja, senyveszti őket. Az ilyen alak szabadon, mindig a pokol tüze által hamvasztódik el. Kételyei vannak, mert tudja, előtte már mindent megírtak és lepéldáztak. Mégis valami megmagyarázhatatlan belső erő löki őket előre és nem hagy nyugodalmat nekik. Át kell élniük a poklok kínját, és a lehetetlen feladatot meg kell oldaniuk. A közismerten elcsépelt élethelyzeteket meg kell magyarázniuk, és ki kell sajtolniuk belőle valami új és szokatlant, amivel a figyelmet magukra és a helyzetre tudnák összpontosítani. Közben a szentté avatás zsolozsmáit hallhatnák.
Aztán ott a táboraimban adnék nekik mindent, ami kell, hogy látványosan, normálisan éljenek. Időnként adnék egy galambpostát is, hogy alkotásukat valami fórumhoz elküldhessék. Ha a fórum megszerette őket, akkor a tábor hirdetőjében ismertetném nevüket s az érdemüket. Jutalomból nyilvánosan megvesszőzném őket. Néha egymással is pacsiltatnám meg őket.
Mikor mindent elrende-zettnek látnék, akkor egy-egy szép és jó villanatukért újra elengedném őket, emberi világot látni. A felügyelet pártatlan ébersége ekkor lépne működésbe. Talán azelőtt már feladnák világmegváltó marhaságaikat. Ha ezt, eléggé megértenék, akkor jobban vágynának az emberi valós létre, s nem az álmodott szépséges rögeszméikre. Szinte az írtam, hogy debilis álmaikra.
Különben mit látni, ezek az őrültek a közélet martjain összeomolnak. Melyik érzéke-nyebb vagy elkötelezettebb, nem kell hozzá nagy hiszti, csak alélnak itt egymás hegyén-hátán. Van, amelyik a házbértől, a másik a kilátástalanságtól s a harmadik az idegeitől lesz béna. Ezeknek a szinte roncsoknak nem való a kifinomult érzelem, amit maguknak elfogult hittel tulajdonítanak és Isten átka és veréseként cipelnek. Ezek a rozsdás életfazekak nem képesek a lélek rejtelmeiről csilingelni, amint azt fennkölten terjesztik önmagukról. Ezek a manipulált robotok önmaguk elemzett és önző módon átfestett másolataik, akik nem átallják a képzelt hírért bármit kitalálni magukról. Amíg még bírja a kezét, az ilyen mulya béna, mást, mit tenne - magára emeli, hogy igazolja igazságtevő tehetségét és felkentségét. Ezeknek időnap előtt a kezét szelném le, mint régebb a rablógyilkosoknak. Az írótollat pedig a lábuk ujjaival tartanák. Amig megtanulják, legalább nem akarnának meghalni. Sem másokat megölni. Sem senkit riogatni. Ha nem tanulnák meg, ujj nélkül maradhatnának. Más példáért egyebüket is elveszthetnék. Megtanulnák az áttetsző írást. Tótágast állva. Láthatatlant. Céltalant. Hiteltelent. A kritikusok boldog, újrázó seregét kivezényelném. Kíméletlen. Az emberi közösség tátott szájjal bámulna. Ez kijár nekik. Lehetetlen. Értelmetlen.
Amelyik mégis az életét szegni szándékszana, azt életfogytiglani boldog, tehetség - felváltó nyomorúságra kárhoztatnám. A kiéhezett tömeg martalékául.
Ámen.
(2003)