Az iskola kísértete

(… egy filmszalagon jobban lenne helye)

... Akkor hajnalban, igen nehezemre esett a felkelés. Hetek, napok óta tartott, jól tudtam, ma ez is sorra kerül. A tegnap még hetykén búcsúzódtam. Mára kevesebb jutott a kurázsiból. Itt marad minden, amit csak tudok, s én belékeveredek a nagy idegenségbe. Ki tudja, egy évre mit lelek itt még a helyén, megjőve. A szekérre még éjféltájt is feladogattak valamiket, olyan hajszálhijján-elfelejtettem-dolgokat. Felkötötték a méretemnek való szalmazsákot is. Samu bátyám szerint, a férjhez menő lányokat sem lehetne ennél jobban kiállítani. Ne szenvedjen hiányt, a lelkem-feszengett édesanyám. Ne kelljen, szégyenkezzen - gondoskodott nagyanyóka. Szegények, Vakkelemennél tovább nem voltak iskolába. Érezhették, hogy ez az ismeretlen, egy idegen, teljesen más világ. A tegnapi életvitel ezzel kihunyt, helyére valami új kezdődik. A keresztlevél mellé volt egy papi és egy tanítói levelünk is. Nem hagytunk otthon egyet sem. Nem emlékszem semmire, hogy az úton valamit is láttam volna. Egy napot s éjt mentünk. Itatni állottunk csak valamicskét. Mintha apám örökös terelő mondókáját sem hallottam volna. Az ökröket hallottam, ahogy súlyosan lépkedtek, óvatosan elkerülve a kövecskéket. A szekér recsegett, ropogott s tért utánuk, imbolygó járásuk akaratának megfelelően. Valami csendes ájulatban ültem a szekéren. Vagy aludtam, vagy ébren álmodtam. Én most mindent ott hagytam. Vajon mire kell majd hazatérnem? Még oda se értem, s már szívemben megtértem. Ha hagyták volna, vagy valaki törődött volna, az én gondolatommal is. Abba a helyben megtértem volna, haza érve nem is restelkedtem volna. Nem kárhozattak volna erre a nagy elmenésre, ha ezt tudják előre. Az iskola elég nagy volt, így hamar megkerült. A kapunál egy hegyes bajuszú, később megtudtuk, a lehető leghatalmasabb ember vett számba. Álmaimban, korábban és későbben is, egy tenyérnyi ablakon tolt ki egy hatalmas kulcsot. A kapuét. Ez a kölyök is a világ végére számolt utazni-vélekedett, az égig rakott szekér láttán. A tanár urak szúrósan megmustráltak, valamiket meg is megkérdeztek, amire én hamar nem restelltem, s elé adtam a választ. A Lendvay úrhoz vagy besorolva. Hümmögtek hozzá méltósággal. Mehettem is fekhelyet szegődni. Mire ezzel is meglettünk, arra odaért ökreivel Samu bátyám is a szekér fával, mert még nem mondtam, ő akarta, hogy a városba ne vegyünk drága fát, ad ő annyit amennyi csak kellhet. Felét akár vissza is vihettük volna. Jószívűen mind leraktuk, a többi mellé. Meg is emlegették nekem ezt a dolgot, később. Az alváshoz és megélhetéshez kellő ruhás ládámat, egy pár egyebem, s a szalmazsákomat még csak beengedte a bajuszos a kollégyomba, de az élelemnél nagyobb volt az alkudozás, mint a sajtos örménnyel szokás. Kikötött, nincs hely a rendetlenkedésnek. Végre aztán az egy kenyeret, az egy kalácsot, az egy vágat szalonnát és a csuporka szilvaízemet bemenekíthettem a szekrényembe. Egyebeket a konyhán rendbe le kellett adogatni. Nem is volt elég. Felírták, tartozom négy és fél kas pityókával s két süvegcukorral. Apám rám nevetett. Ez jó hely, mert kérni azt tudnak. Hat évig aztán arra tanítottak, hogy csak akkor szabad kérni, ha már adtál is valamit. Hát a tanítás valahára eléje megy a követésnek. Az ebédről azon nap szó sem esett, pedig már elkelt volna. Egyébiránt rendes népeknek mutatkoztak, csak a tetűtől és a féregtől rettegtek. De attól aztán rettenetesen. Ettől kezdve még a nyári időmmel se rendelkezhettem szabadon. Takaros felnőtt módra viselkedő, térdnadrágos taknyos szolga lettem. Szinte tizenegy évesen kezdtem, máig is ezt teszem. A mindenkori iskoláztatást soha el nem végeztem el. Ma is rám szól nagyanyád: - Állj ide ember, nem rendje, hogy…

Ma is, naponta újra indulok. Szokás szerint alig megyek el a kijelöltnek mutatkozó helyemtől. Ma már semmi nem olyan, mint akkor volt. Egy csupa ablak, csupa fény, háromszintes újszerű épületbe van bejárásom. A kapun való belépés szinte minden nap érezteti azt a felelős fennköltséget, amikor az egyszerű halandó a tudás birtokainak mezsgyéin járkál. A mai gyerekek, sem a tanárok, sem a szülők nem viszik túlzásba az iskola dicsőítését. Az is megesik, hogy nyíltan meggyalázzák. Nem könnyű ám, az efféle munka. Kevesekben ébreszt kellemes emléket. Nem tudom mi az ördög lelt, de én is valahogy ezt választottam. Nem a nehezét néztem, a felfedezés örömét láttam. Azt pedig soha nem gondoltam volna, hogy a tanulást és a tanítót szemébe megugassák. Hogy az értelmét megtagadják, azt még rémálmaimban sem gondoltam volna. 

A félelem életemben nagy nyomással és nagy könyökléssel volt mindig jelen. Voltak félelmeim, amelyeket vállaltam, voltak olyanok, amelyeket titkoltam. Nem igaz, hogy a titkos félést az ember elnövi valamikor. Az életkor tapasztalattal ruházza fel az embert, de a félelmet az újdonság varázslatos érzésével nem tudja soha elég higgadt választékossággal kezelni. A félés nem olyan, mint a farkas hangra rezzenés. Nem olyan, mint a templomi intelem, féljetek istentől. Inkább a tisztes életmód és az állandó bizonyítások követelménye okoz gombócot az ember hasában. Vajon helyesen teszek? Jól tudom a képletet. Megtanultam az algoritmust. Lépésemmel kárára senkinek nem teszek. Ezért aztán lehet, orrba vernek. Az adatokat jól helyettesítem-e? Ha a régi iskolámba megyek, ma is szembe jön velem a homály a folyosókon. A sarkokban ma is ráncolják homlokukat a szobrok. Ma is latin skandákat hallok a térőben, évszámokat ismétlő s a térképeket bűvölő tanulókat látom. Mára csak az iskola jellegzetes ruhája más. Az épület kopottabb és a nagy öregek, még öregebbek. Mindenkinek több órája van. A tanulónak a teljes napja le van foglalva. Magyarnak lenni is nehezebb, mert ez heti hat – hét órával több iskolai foglalkozással jár együtt. Ráadásul olyan államelnököt adott az Isten, hogy a szerencsétlen nem hiszi, hogy a tanárok nem dolgoznak heti harminchat órát. Igaza lehet, de igen sok tanuló van harmincöt órán át iskolában. Csak tanítja őket valaki! Ez van, sok minden másképp van, mint volt. A hagyományok sem olyan tiszteletre méltóak voltak. Mintha ezek már mind kivesztek volna. Aztán nemhogy ökörszekéren döcögnének elő, a szalmazsáknak hírét sem hallották.

Voltak eredményes társaink, lettek többen hírben fürdött alakok. Szégyent senkivel nem vallottunk. Aki nem bírta a terheket, az még időben odébb állott. Ezért csodálkozom, ha manapság valaki beállít. Ide szeretné járatni a gyereket, csak hogy könnyítenének a terhén. Az iskola neve bizonyítottan fontos, de a tartalom már nem annyira lényeges. Apraja-nagyja irtózik az agy képzelt terhelésétől. Nem szeretik a befektetett munkát. Csak a végeredmény álma zsongítja őket.

Hát, változnak az idők. Ezen pedig változtatni, aligha lehet.