A tekergő ösvény kinek kellhetne

II.

Megvallom, tudom és akartam is tudni, hirtelen kelt kíváncsiságod ugyan miből ered? Mert nem minden nap esik olyan lényeges vagy annak tartott kérdés, amit csakúgy futtában az embernek szegezünk. Mitől és minek lettél kíváncsi éppen erre az életszeletre?

            Amikor annak is eljött az ideje, az emberek a háromszori legelőt felszántották és bővebb termést nyertek. A tapasztalat örömmel töltötte el őket. Ettől szakaszban legeltettek, s az állataikat a legelői szálláson tartották. A csendes csángáló tétovázások között, az állatokat az itatóra vezették. Az egymás nyomába lépő állatok a füvet irgalmatlan kitapodták. Sőt az útba úgy bele-beleléptek, mintha az út hullámzani akaróznék. Hát erre mondják, hogy oda többet fű nem nő. Valóban az itatók útján a fű még a harmadik évben is alig sarjadt, s arra már megint megjött a megtérő csorda. Az itató útja így végleg puszta lett. Mondhatni keményre aszott sivatag. Alig szállt fel róla por, s csontkeményre szikkadt. Sokfelé az ilyen utat használták a későbbi főutak megjelölésére. A gondatlan és buta emberek ezeket az utakat megkövezték. A lovak és marhák igába fogói kitalálták a patkolást. Mind a két alkalommal egy feltételezett jobbulás szándékával komoly hibát követtek el. A patkolásnak látszólagos haszna, tulajdonképpen kár. Még egy ok arra, hogy a füvekre gyilkosabban tapodjanak. Az utakon és padkákon egyre ritkábban serkent fel a fű. A jobb és könnyebb kocsik kitalálásával fokozódott a sebesség. A sebes kocsiknak már nem volt elég a vert út. Kövesítették az utakat, ahogy mondtam. A teherforgalom ettől megnagyította a szekereket. Egyre kisebb esély maradt a kátyúknak, mára már senki sem hiszi, hogy egy szekér a sárban maradhatott volna. A rakott utakat a szélein árkok kísérték. Nemcsak az esővizet vezették el.

            A falusi utak és a postautak sokszor a patakok vagy folyók medréhez tértek. Szerepe volt ebben az itatásnak, de nem elhanyagolható, hogy a kerekeket is karban tartotta, ha a vízbe belépett. Óvta a kiszikkadástól. Ettől a kerekek kávája megmaradt, sőt ha fémből készült mostantól tovább tartott. A gumiból készült kávák sem szenvedtek annyit a hőségtől s a szárazságtól, azaz nem repedeztek, ha időnként vízbe merítették. A félnedvesen tartott keréken a káva jobban feszült, ettől kevesebb kerékbaleset érte a kocsisokat. Ki hitte volna? Amire az okosok a folyókon átívelő hidakat szépen kitalálták, a szokás továbbra is fennmaradt. A kocsis a vízre térítette a kocsit, s a lovakat megitatta, ahányszor csak tehette. A hidak mellett sok helyen gázló lett, ha már egyszer a vízben volt, akkor át is ment rajta. Olyan hidat is ismerek, hogy a lovas kocsi mellette nem kelhet át. Ezek a helyek maradnak példának, nem mindenhol egyforma az ugyanaz. Ezeknek a makrancos helyeknek sem maradt más a sorsa. Az állatnak inni adtak, a kerekeket megöntötték. A gazda s az utas megpihent. Nem feledni való, hogy a kocsizás még mindig elég fárasztó. A gyaloglásnál kényelmesebb, de a zökkenőmentességre, még várnunk kell. A hidak és a vásárhelyek környékén vám és pihenőhelyek nyíltak. Amíg az árut megszemlézték s a vámolni valók, viszonylagos értékének nagyságában kiegyeztek, addig ember állat pihent. Ha utas, vagy hajtó és kísérő lett volna. A kereskedő itt dolgozott, aztán tovább valami pihenésfélében döcögött tovább. Volt csak pusztán pihenő állomás is. Itt aztán az állatot is ellátták, szükség esetén elcserélték. A kocsit megmustrálták. Ha kellett, javítottak is rajta. A vendéglátás s a postaszolgálat nemsokára két külön álló vállalkozás lett. A vendéglátók nem foglalkoztak a kocsissal s szekerével, ha az árut szállított. A postások viszont törődtek a bevetődött utassal is. Jövedelmük volt a nyomában. Sőt pihent kíséretet is adtak az igénylőnek. Nehéz időkben a katonaság sem restellette beavatkozni. A rablók ellen sem ártott óvatosnak lenni. Ebben az időben vált értékessé az emberi kapcsolat, és az egymás becsülése útján az emberek egymás iránt táplált szeretete és gondoskodása.

            Nem akarok nagyon sok dicséretet találni az ingatag elmére, de kárára sem kívánok beszélni. Ebben az időszakban lábra kapott a vízi szállítás. Olyan, mint az országúti, s mégsem. A folyón felvontatják a nagy és hasas bárkát. A parton lovasok és ökrösök viaskodnak a teherrel. Lefelé pofon egyszerű, csak kormányozzák az uszományt. Azt hallottam, hogy ez valami két-háromszor olcsóbb az úton való szállításnál. A veszélyessége az egy dolog, de nincs annyi karbantartási feladat, mint az előbbinél. Szinte mindenhol kipróbálták. Lassan a biztos parttól eltávolodva is szerencsét próbáltak. Csak a vitorlát kellett éppen az evező helyébe gondolni. Szerintem a szerencse bejött. Az ázsiai ember előbb szétrajzott, aztán boldogan és kíváncsian rájött, hogy tessék látni, nincs egyedül ezen a nagy földkerekségen. A rokonai pedig szinte ugyanazok a szabványok szerint élnek és halnak. Amire büszke volnék, ugyanolyan ösvényeik vannak és szokásaikban is, azt szállítanak, amit ezeken a vidékeken. Mondom, a nyugtalan ember dolga nem apadt. Kitalálta, hogy síneket fektessen, azon gőzösökkel kocsikat vontasson. Egyszeri befektetéssel, nagyon sokáig használhatta. Ennek a vasutas szállításnak az a nagy előnye, hogy szinte mindenhol elvezethető, ahol a mozdony megkapaszkodik. Nem csak a folyómeder szerint haladhat. Sokan és sokfelé megpróbálták a köves utat vasútira cserélni. Volt, ahol ez is sikerült. Mostanság, hogy a repülő eszközök sem ritkák, el kell mondanom, itt is van szükség ránk. Igaz, korábban hosszabb kifutópályát igényeltek, vagy a másik felperzselte a növényeket az útra bocsátó hely környékén. Változhatnak ugyan a körülmények, de az indítópályára úgy hiszem sokáig lesz még szükség.

Néztem a híradásokat, a holdraszállók és a marsralépők is ugyanazt az eljárást, műszaki zsenialitást vihetik magukkal. A leszálló egységnek kell a talpalatnyi hely, és rendesen ösvényt taposnak a célpont megközelítésére. Majd a célpontokat összekötve, ha gazdaságosan akarnak közlekedni a megfigyelés helyei között, tovább taposnak. És mikor alaposan elvégeznek mindent, a járatokból ösvények, azokból utak lesznek. A szokott példázatok ellenére. Mert nekem azért az ösvény csak ösvény maradhat a világ végezetéig. Ezzel pedig egyáltalán nincs vége a dolognak. A terepjárók viszont magukba hordozzák a fejlesztés ismétlését, utakat fognak építeni, ha a fejlesztéseket ki szeretnék használni.

Boldogan és büszkén szurkolok nekik, egyben az előrelátásomnak is elégtétellel súrolom a kezeim. Az utakon pedig boldog utasok fognak arról elmélkedni, mily szerencse, került egyszer egy ember, aki feltalálta az utat. Nem ösvényből taposta szélesebbre, hanem egyből útnak tervezte és vitelezte ki. Ezzel a belemagyarázásokat eleve elfeledték. Elfeledtették. Mert másnak nincs és nem is, lehetne hely. Hol ösvény kell, ott az haladjon. Hol útra számítanak, ott azt készítsék el. Sehol ne legyen semmi a másik helyett. Mindennek oka és célja legyen. Közben lenne gondunk, az egymás gondjára és akaratára, kívánságainak megvalósulására és betegségeinek gyógyítására. Innen csak egy lépés, hogy egymásnak semmi áron ne ártsunk, s ha jót nem tehetünk, akkor, kárára semmiképp ne legyünk. Mert az ember léte rövidebb az ösvénynél, s az emberiséget ugyan kipusztíthatod, de az ösvényre szórt magok sarjadását csak az új tavasszal várhatod. Ha az emberek óvatosak lesznek, még sokáig együtt lehetünk. Valóban, hitem szerint az ember egyik legjelentősebb bizonyítékai vagyunk sajátos és kiemelt tulajdonságai alátámasztására. Ha az emberek bután egymásra törnek, mind elvesztünk. Nem lesz kinek, szolgáljon az ösvény. Mert az, és aki együtt vesz a megtalált ösvénnyel.

Vagy az ember nem azért talált az ösvényre, hogy azon vele együtt haladjon? Ha az ember többé sehová nem akarna jutni-érni, akkor mi vár az ösvényére? Ott tekereghet a lába elé s alá. Nem jut vele éppen semeddig. Elválnak egymástól. Ember az ösvényétől vagy az ösvény a lépőtől válik meg. Sorba vesznek el. Egymásnak, egymástól, egymásért. Valószerűen ezt senki és semmi nem láthatja előre. Lényeges-e, melyik előbb? Nem marad hírmondó. Akkor pedig értékelhetetlen és értelmetlen lesz a nagy reményű viszonyunk.

És most itt állhatok az idők végtelen véghetetlenségéig. A kisded mesémre és befejezhetetlen történetemre nem mondhatom, itt a vége. Mert előzetes számításaim szerint, ennek a tanulmányozásnak nem szakadhat ilyen hirtelen vége. Még nagyon sokszor bele kell kezdenem és befejezetlen abba kell hagynom. Sajnálattal mondom, semmi kilátásom nincs a befejezhetőség tényének megállapítására.

            Tudom, mindent nem lehet átfogni. Tudom, mindenre nem lehet válaszolni. Tudom, mindentől nem lehetünk függetlenek. Tudom, mindenki óhajának nem tudunk megfelelni. Tudom, veled nem hiába töltöttem a mesélés idejét.

            Most, ahogy erre terelődött a szó, nehezemre, de kedvemre se talál, tehát nem esik azonnal válaszolni. Nekem nincs valós élményem az ilyen jellegzetes, célváltó ügyeskedésekről. Feltehetően az ilyen elemzők tudják, ha a tojótyúk vagy a terméktojás lett volna elől. A döntésekre aludni kell, vagy az elemzett kérdéseket apróra szedett, ízinkéikkel parádésan és alaposan magyarázni illik. Vagy értetlen legyintenem illene? Vagy hosszan és feszes összpontosítással, vagy lazán himbálózva találnám magam révedezve a táguló tények mezején. Hiszen annyian vagyunk. Sokak elhulltak leprában és vérbajban, drágán tartott helyen sokan lettek. Két dolog volt világos, itt még voltak mások is, minden maradékukat nem illene széttúrnunk. Mi senkit el nem űztünk a helyéről. És egy fikarcnyit sem világos, vajon marad-e annyi belőlünk amennyit az elődeink hagytak maguk után. Össze kell foglalni tehát, szépen a sok minden idevágókat, és fel kell kutatnunk számtalan tételes és találónak vélt emlékeinket. Semmiképp nem mondhatom, hogy a volt egyszer, hol nem volt - tal kezdődik. Bármi is. Olyan is eszünkbe juthat, aminek jelentőségét eddig nem vettük számba. Szeretném, ha közben besegítenél, mert tartok attól, hogy van bennem némi önzőség, és magamutogatás kockázatával eltérjek a témától. Annyit mondhatnék, fontolva vagy csak úgy, magam eleresztve. Azzal sem fogom rabolni az időd, hogy most ide biggyeszteném, itt vége, fuss el véle. Nemcsak helytelenség lenne, hanem visszaélnék a jóhiszemű olvasók türelmével. Aminek kezdete sincs, annak milyen vége lenne.

            Azon pedig igazán örvendezhetünk, hogy ennek dolognak a felvetésére is maradott időnk. Kár, hogy egyre kevesebb az erre jutó hely és egyre szűkösebb a türelem.