A tekergő ösvény pedig legyen

I.

Most, ahogy erre terelődött a szó, nehezemre, de kedvemre se talál, tehát nem esik azonnal válaszolni. Nekem nincs valós élményem az ilyen jellegzetes, célváltó ügyeskedésekről. Feltehetően az ilyen elemzők tudják, ha a tojótyúk vagy a terméktojás lett volna elől. A döntésekre aludni kell, vagy az elemzett kérdéseket apróra szedett, ízinkéikkel parádésan és alaposan magyarázni illik. Vagy értetlen legyintenem illene? Vagy hosszan és feszes összpontosítással, vagy lazán himbálózva találnám magam révedezve a táguló tények mezején. Hiszen annyian vagyunk. Sokak elhulltak leprában és vérbajban, drágán tartott helyen sokan lettek. Két dolog volt világos, itt még voltak mások is, minden maradékukat nem illene széttúrnunk. Mi senkit el nem űztünk a helyéről. És egy fikarcnyit sem világos, vajon marad-e annyi belőlünk amennyit az elődeink hagytak maguk után. Össze kell foglalni tehát, szépen a sok minden idevágókat, és fel kell kutatnunk számtalan tételes és találónak vélt emlékeinket. Semmiképp nem mondhatom, hogy a volt egyszer, hol nem volt - tal kezdődik. Bármi is. Olyan is eszünkbe juthat, aminek jelentőségét eddig nem vettük számba. Szeretném, ha közben besegítenél, mert tartok attól, hogy van bennem némi önzőség, és magamutogatás kockázatával eltérjek a témától. Annyit mondhatnék, fontolva vagy csak úgy, magam eleresztve.

Megvallom, tudom és akartam is tudni, hirtelen kelt kíváncsiságod ugyan miből ered? Mert nem minden nap esik olyan lényeges vagy annak tartott kérdés, amit csakúgy futtában az embernek szegezünk. Mitől és minek lettél kíváncsi éppen erre az életszeletre?

            Ha a legrégebbi megjelenésemről szeretnék valamit emlegetni, máris akadályba ütköznék. Mondanom sem kell, hogy ez a nevezetes akadály éppen az emlékezés korlátozottsága. Mennyi idős lehetek? Hát nem olyan egyszerű a válasz. Talán nem is pontosítható. Az emberek előtt ugyan nem voltam. Minek lettem volna? Az embernek kellek vagy nem, csak vele egyszerre lehetek, s csak az ő akarata szerint tekergek vagy megyek a nyílvetés egyenessége szerint. Mikor aztán lettem, bármikor és bárhol, annak szigorú oka volt, s a célszerűségem adta meg a létem hosszát. Ha oka volt létemnek, fenn maradtam, mert karbantartottak és elszánással, újra meg újra tapostak. Ha értelmetlen tekeregtem valahol, valami idő után a fű fel is vehetett, senki sem törődött, ha elvesztem. Volt, amikor kapálással vagy felszántással akartak elveszejteni, de a makacs emberi akarat fenntartott és újra varázsolt. Volt, amikor erőszakkal valamerre kijelölték a vonulásom, betonba is öntöttek, de a takarítókon vagy ritka látogatókon kívül, más nem óhajtott rám lépni. Ez ellen sem tehettem semmit, a józan emberek, pedig mentek a maguk útján taposták a saját, néha önző mellékösvényeiket.

Sokszor pedig oda lettem, ahová a célszerűség kívánt, csak a tervező nem álmodott. Sok ilyen rövidítő rokonom van használatban. S nem szabad elfeledkezni a kertek alatt tekergő rokonaimról sem. Sok embernek nehéz időkben menedéket hordoztak ezek a rokonok. Volt, akinek az életét vagy az élelmét jelentették. Talán épp a menekültét, ha szabad így fogalmaznom. Ilyenformán egyidős lehetek az emberiséggel. Ezt pedig minden alakoskodás és nagyképűség nélkül merem állítani.

Lám, én semmi megerőltetés nélkül, elégedetten és kivehetően megkülönböztetek számtalan dolgot, de a magam, vagy egyetlen ősöm születésnapjára egyáltalán nem emlékszem. Lehet, pontosan meghatározhatatlan. Minden születés és feledésbe merülés ugyan ünneppé lesz a maga nemében. Van olyan eset, ami épp abban a pillanatban, vagy csak a kezdet pillanatát jelezve érik lassan ünneplésre vagy enyészetet jelző eseménnyé. Pedig valami nagyon egyszerű dologról kellene értekeznem. Például a Mindenható Úr által jóváhagyott és rendszeresített időszámolás valamelyik esztendője, valamilyen táján megszületett a csapás vagy az ösvény. Pontosan, én meg te meg ő és mindenki, aki velünk egyívású lenne. Pontosan, semmi sem több, mint aminek tartják, és számba veszik. Ennyi volna az egész, látszólag kifogásolhatatlan egyszerűen. Talán éppen attól nem egyszerű az ügy, mert nem lehet csak így felfogni a dolgot. Képzeljék el, a csapást a vadak hozzák létre. Ha kedvenc legelőjükre vonulnak, vagy éppen inni akarnak, menni. A menedékhelyük környékén azonban nincs csapás. Ezt pedig szerintem csak az ösztön vagy a muszáj vezérelheti. A gondviselést a pedig legmegrögzöttebb materialisták sem tagadhatják. Az ösvényt, mondom az emberek taposták. Éppen a hadak útján vagy szintén a vízre menés közben. Csakhogy nem mindenki lépett éppen a másik nyomába vagy egyáltalán ketten nem mentek el ugyanott. Éppen azért, mert őket az elméjük vezérelte annyiféleképp, ahányan voltak. A sokarcúság és a sokakaratúság okán itt nyernek az orto-materialisták. A méretlen utacsaink egyre szélesedtek, keresztül-kasul terebélyesedtek anélkül, hogy ezzel bárki is számolt volna. Csakhogy embereink, eszmei ragaszkodásukban az állati minta alapján építkeznek, s azt racionalizálják értelemszerűen. Akik meg parancsra haladtak valamerre, azok egyként léptek erőteljesen. Az emberek pedig ez által éppen a lakhelyük környékén tapodtak sokat. Vagy a megerősítés, vagy a kényelem dolgában kellett s talán a munkájuk miatt kellett sokat sétáljanak. Minden lépéssel a járt utat keményítvén. Nem tudhatom, hogy a nyomolvasóknak ezzel segítettek volna, de az álló ember messzebb lát, mint a négy lábon támaszkodó sorstársa. Most ez a két kiragadott és erőltetett összevetés kinek használ? Az ember ezeken az összehasonlításokon mindenkor veszített. Nemcsak erkölcsi pontokban, hanem elveszített tulajdonságokban és ápolatlan képességekben. Fenntarthatatlan ötleteinek kivitelében és megalapozatlan akaratának végrehajtásában. Mindig csak azért forrongott bennem valami ellenállás, ha láttam, az emberi akarat az adott esetben nem mért és nem értékelt káros következménnyel jár. Ilyenkor, ha mód kínálkozott, az ember értésére adtam a véleményem. Aztán volt, amikor elgondolkozott felette, meg olyan is volt, amikor számba se vette. Talán ezzel kész is lehetnék.

Így lerövidítve a dolgokat, talán nem tűnik olyan egyértelműnek, és nem beszél eléggé magáért. Ráadásul a patátlanoknak s a sarutlanoknak nem igen maradt nyoma. Csak esetleges megcsontosodott lenyomata. Tehát az állat már valamelyik körme terhére szorult s az ember pedig óvta a lábát sérüléstől és hidegtől. Az állat borzolta szőrét riadalmában, az ember töprengett. Betakarta a körmét s az orrát. Bedugta a fülét. Ezáltal még gyengébbnek tette magát. A füstöt kényszerűen megszokta, holott azelőtt eszeveszetten, állati módra elloholt a közeléből. Tekintélyes életkorom alatt számtalan dolog történt velem és körülöttem. Igen soknak emlékszem a kitalálójára vagy a végrehajtójára. Vagy tudomásomra jutott, hogy azt a bizonyos közbenjárást miképpen hajtották végre. A fontos az, hogy az ember s az emberek társává lett állata kezdett egyre többet tapodni, erdőn-réten át, jelölt magának kizárólagos utat. A vadak ezt mind, azóta jelesen elkerülik. Nem akarok azokra emlékezni, akik a régi és jó utat tovább nem javítják, hanem egy teljesen más helyen más út építésébe kezdenek. A letaposott és kikövezett helyeknek a korábbi állagát nem tudják vissza adni. Az ember viszont nincs abban a helyzetben, hogy termőfelületről mondjon le vagy a környezetét még alattomosabban, váltig megfontolatlan, átalakítgassa. Jámbor jóhiszeműségemben, azt mondanám, végedes-végtelen kísérletezzen. Más kérdés, ha erre bármi feljogosítaná.

            Régebb mindenképp kevesebb volt a titok. Vagy az olyan dolog, ami titkot hívatott tartani. Nahát nem az isteni titkosságokra meg a különös kinyilatkoztatásokra gondolok, hanem csak az egyszerű esetek számbavételére utalok. Mondanám, hogy a szép ismerhető és sajátosan emberies dolgok egyikét sem, övezte a titok lenge árnyéka sem. Az ember természetes dolgainak titkosságát beteg hajlamú emberek téves szemérmetessége hozta létre. Voltaképp szinte semmi sem titkosított. Mindenképp a csapás és az ösvény mindamellett, hogy hasznosan irányította használójának figyelmét a követendő irányra, magában hordozta a veszélyt, hogy használója üldözött legyen annak a szemében, aki-ami a nyomában haladt. A préda kilátásban szenvedőknek tehát semmikor nem ajánlott a vert út követése, esetleg a mentén haladva érhetnének céljukhoz. Fel kell azonban vállalniuk a kockázatát a fáradt lábnak vagy a tépett ruházatnak. A mellékutakat pedig nem szabad csak elpolitizálni. Hiszek benne, hogy mi, akik ösvénynek születtünk, nem lennénk jók főútnak. Persze, ha többen összeállnánk, az valamit javítana kisebbségünkön, de az mégis értelmetlennek nyilvánul. Maradjunk meg ösvénynek, s mégis valamire szeretnénk vinni, akkor vigyázzunk egyéniségünkre. A nagy utak pedig legyenek a saját feladataik ellátására valók, s ne várják a mi alakulásainktól a saját feladataik megvalósulását.

            Valami idő elteltével az emberek csak nem nyughattak. Fejszét ragadtak és az erdőnek estek. Szabták-vágták és nyűtték, ahol tehették. Előbb csak úgy, egy-két dibdáb menedéknek. Eső és szél ellen való oltalomnak. Aztán nekikeseredtek. Mind nagyobb helyekről taroltak. Falunyi telepet húztak fel. A szerény vágat irtássá lett. Várakat és hidakat emeltek, ha kőből is, azért nem kímélték a fát. Legelőt és termőföldet alakítottak ki. Ha áldomást ittak, dicsekedtek a mi teremtettük-kel. Akarással és kitartással a gyomra és a felnövésekre haragudtak mostanság. Nos a kivágott erdők helyett aztán lassan új kellett, s falu sem eshetett a felnövő erdő közepére. Két falu közé az ösvényt egyre szélesebbre tapodták. Egyes és kettős fogattal tapodták a nyomot. A várba és a barátpapokhoz is ezen mentek, amikor a dolog kellékeit és gyümölcseit hordták be. Mikor, amiért, adóba vagy tartozásba. Ha nagyon terhelt volt az igás, a gazda együttérzésből mellette ballagott. Az egyes fogatnak a kerekén kívül még egy ösvényt tapodott. Száraz időkben ez igen jól fogott. A kettős fogatokkal más lett a dolog. Ott a gazda a szekérközön lett padkára hágott, vagy a szekér után ballagott és arra vigyázott, hogy a szekérről semmi sem maradjon le. A találkozó szekerek közül az egyik mindig leállt a fél padkára s megvárta, míg a másik elhalad. Ennek a törvénynek volt ugyan egy-két módosulata, de mindennek ellenére máig is fennmaradt. Aki nem veti alá magát a szabálynak, könnyen árokba kerülhet. Nem csak a hetykeség vagy a kevélység jogos büntetése árán. Annak köszönhetően. A törvény arra való, hogy betartsák. Emlékezzetek. Tudok olyant, aki azt hiszi, hogy a törvényt meg kell viccelni. Hát üzenem nekik, hogy ezt inkább megjárni, mint megnyerni lehet. Azon kívül a szabálytalanság és a törvénytelenség mindig szenvedést okozott valakik valamijének. Attól, hogy ezt nem vesszük figyelembe, a dolgot még nem vittük semmivel sem a megoldás felé. Országútnyi öregségemmel, csakis a szabályosság híveként akarok élni.

            Noha ezzel még semmit sem fejeztünk be, azon vagyunk, hogy a kérdést nagyjából emberközelbe tudtuk hozni. Tudom, mindent nem lehet átfogni. Tudom, mindenre nem lehet válaszolni. Tudom, mindentől nem lehetünk függetlenek. Tudom, mindenki óhajának nem tudunk megfelelni. Tudom, veled nem hiába töltöttem a mesélés idejét.

            Azon pedig igazán örvendezhetünk, hogy ennek dolognak a felvetésére is maradott időnk. Kár, hogy egyre kevesebb az erre jutó hely és egyre szűkösebb a türelem.