Kinél lakol, annak a törvényével élj / Lakásátadás, a szabály engedetlenségével

Családunkat, a tágabb értelemben vett nagyobbat, a huszonegyedik század semmi biztatóval nem kecsegtette. Hiszen a húszadik század rendre mindent elszedett, amit csak lehetett. Az oktatáshoz ragasztott, illetve a végzettek tendenciózus kihelyezéseik miatt, rendre minden testvéremmel, szülőhelyünkről elszármaztunk. Aki segített elmenni, az semmiképp nem akaródzott segíteni a visszajutásban. Pedig akkor ők voltak a földi mindenhatók, átkozzátok velem őket! Amit tettek az jobban hasonlít a jogi akadályozásra, mint a támogatásra. Nekem ez az élmény megfordíthatatlan, azt jelenti, hogy a felső vezetés, burkoltan száműzött bennünket. Ugyanazon a munkaterületen, nem nyílt alkalmam még csak a megyébe sem visszaköltöznöm. Volt Marosvásárhelyen egy káderesféle, több rendben telefonon, négyszer személyesen és több levélben tagadta le az általam felderített álláslehetőségeket. Azon közben pedig, mindkét öcsém is már elköltözött onnan. A kisebb öcsém foggal és körömmel ragaszkodott, hogy édesanyám örökén, legyen egy lenge szálka, amin vissza lehet kúszni a helyünkre. Ők ketten lassan visszaszivárogtak, de nem maradhattak sokáig. Bíztak, hogy nem lesz a munkahely feladásának következménye. Sajnos erre aztán mégsem nyílt kapu. Világgá mentek. Én egy huszárvágással egy más erdélyi megyébe jöttem vissza, egyetlen kellemetlenségem volt, mikor személyit kellett változtatnom, a marosvásárhelyi lakhatási jogom megvonták, végül nem előbb, hanem most száműztek. Mondták ez csak szabályozás, nem komoly. Azt is mondták, ezzel nem akadályoznak, végül mégis, mégse. Csak Marosvásárhelyre nem mehettem vissza. Zárt város volt a magamfajtáknak. És még csak nem is lázadtam fel. Megértettem, valakik eldöntötték, hogy én Marosvásárhelyen született állampolgár, csak Marosvásárhelyen nem élhetek. Helyettem jöhetett bárki, bárhonnan, csak én nem, s esetleges családom sem. Onnan tudom, hogy csaptam a szelet egy lánynak, jó akarója elmagyarázta a családjuknak, hogy utánam kell jönnie, de én nem mehetek hozzá. A kislány lassan más foglalatosság után nézett. A házainkhoz és a szülőhelyemhez való ragaszkodásból nem fogytam ki. A példabeszéd kezdett a terhemre lenni. Nem én voltam a baj gerjesztője, hiszen nekem jutott a szenvedés, ha az volt.

Igaz, hogy a családi házunkat, az én szülőházamat a bontás és a rombolás politikája miatt el kellett idegenítenünk. A római katolikus egyház gondjaira bíztuk, akik imaháznak és kápolnának rendezték be. Az öcsikéim javára, érdekből kiadott, és édesanyám részére vásárolt garzonokat, emberfeletti mutatványok kíséretében tartogattuk, pátyolgattuk aztán mégis eladtuk. Nem volt más lehetőség. Az ősi lakás fenntartása okozta tapasztalatokból én azon voltam, hogy a karbantartás mindenkinek teher, ha nem szakember ebben. Mivel édesanyám (édesapám ekkor már nem élt, és édesanyám házastársa sem volt erőművész) terhére gondolva, azt tanácsoltam, hogy vonják össze lakófelületüket a Moldova utcai garzonba. Ez nagyon lassan és vontatottan ment, állandó terhet jelentvén a két garzon távtartása, amit a két öcsém vendégmunkássága miatt gondjainkra hagyott. A bérbeadás sem volt túl szerencsés, mert csak rongálták a bútort, a felszereltséget, néha nem fizették ki a fogyasztást, a telefont, aztán egyszer csak tovább álltak. Testvéreim, végül eladták a garzonjaikat. Édesanyámra maradt egy garzonom, és egy másfél szobás szolgálati lakás, amit korábban megváltottak, részletre. Azzal kecsegtették őket, hogy 2005 – től ez utóbbiban, teljes jogú tulajdonosok lesznek, többé senki nem fogja szolgálati lakásnak nevezni.

Mikor édesanyám házastársa meghalt, és maga pedig nem akart eljönni Marosvásárhelyről, megbeszéltem vele a két lakás fenntartását. A garzonban lakjon, a volt szolgálatit adja ki. Egyet is értettünk, az első fizetésig, mikor kiderült, hogy a bérlő tetemes károkat produkált, és búcsú nélkül távozott. Anyukám belátta, hogy ez a bérlő dolog nem neki való, hiú reménye volt a valamelyes pénz megszerzése. Beleegyezett, hogy a garzonban maradjon, s a másfél szobást pedig adjuk el. Mivel mindig a tiszta munka híve voltam, az egyezett összeg átvétele után beleegyezést adtunk, hogy a szerződésnek megfelelő lakást azonnal átvegyék. Ekkor mondta a közjegyző, hogy egy új rendelkezés értelmében 2008 előtt nem írható át, az új tulajdonosnak. Javításokat, felújításokat pedig elvégeztethetik az ügy végleges lezárása előtt. Ettől még szerződéssel átadható, sőt záradékkal lehet intézkedni, hogy mindenki elégedett legyen. Megtettük, amit tanácsoltak. A telekkönyvbe kértem bevezetni, a kifizetés és átadás napját. Hogy ne legyen előre nem látott akadályoztatásuk, majd amikor várhatón egyszerűen átírják. Úgy búcsúztunk el egymástól, mint ki jól végezte a dolgát. Hiszen semmi akadály nem látszott, mondvacsinált akadályoztatásra jóhiszeműségünkben nem is gondoltunk.

Nos, a dolog másképp alakult. 2010 – ben kezdődött a kérelem hadjárat. Valami két - háromszor kerestek telefonon, de levélben is, hogy mondjak le az örökségemről az ők javukra, mert másképp nem tudják rendezni a papírok dolgát. Ráadásul a vásárlás óta, még állandó lakhellyel sem rendelkeznek. Mert az általunk ajánlott záradékot nem tudják hasznosítani. A rendezés határideje 2008 volt. Írtam gyorsan egy nyilatkozatot, hogy nekem és testvéreimnek semmivel nem tartoznak. A lakásnak nem vagyok örököse, de édesanyámmal kötött egyezségükről tudok és támogatom. Ennél többet ki várhat el? Hát nem találtam el.

Valami szövetség, amely a testi hátránnyal élőket támogatja, rábeszélte őket, hogy pereljenek. Többszörös haszon jelent meg a láthatáron. Az első két tárgyaláson nem jelentem meg. Nem láttam értelmét. Igazság szerint már semmi közöm nem volt a dologhoz, mit fontoskodjak. Aztán kaptam egy bírósági felszólítást, tele fenyegetésekkel, hogy akadályozom a munkájukat. Hát elmentem Marosvásárhelyre a saját költségemen. A nagyobb öcsém közben meghalt, őt is kellett képviselni, a kisebb pedig olyan munkája volt, hogy nem jött, rám hagyta, tegyek, ahogy tudok. A bírónő első pillanattól támadó állásban fogadott, s amiben hibát lehetett kapni, azt mind felsorolta nekem. Aztán egy helyen már veszett a türelmem is, meg olyanokat mondott, ami nem a miénk volt, hát beleszóltam. Erre azt ígérte, hogy kidobat. Mondtam azt ne próbálja, mert látom, hogy nem ismeri a helyzetet, csak rám akar ijeszteni. Mondtam, olvassuk együtt a peranyagot, hogy lássa be, semmi közünk a dologhoz. Akkor az állampolgári jóérzésre hivatkozott, édesanyám helyett segíteni kellett volna, hogy ezek az emberek miattam nem tudnak személyi igazolványt váltani. Akkor elővettem a telekkönyvi kivonat akkori másolatát, s felolvastam, hogy a mi nevünket kiével kell helyettesíteniük, és mi elvettük a lakás árként meghatározott értékét, semmi bajunk velük, beköltözhetnek. 2008 – ban a rendelet szerint magukra írathatják. Hát ez nem elég, mert… aztán csak betört, rátalált a hagyatéki tárgyalás másolatára, amit végzéssel szereztek meg. Abban szó nem volt erről a lakásról. A betegeket védő szövetség ügyvédnője szót kért és azt tanácsolta, mivel nem akarok kitérni az általam tett nyilatkozatból, de nem is vagyok ellene az érdekük megvalósításának, tegyek az írnok előtt egy nyilatkozatot, pontokba foglalva, hogy aztán azt felhasználják. Vígan bólintottam. Megtettem. Négy hónap múlva megint hívtak, válaszoltam, a múltkor mindent elvégeztünk. A magát nagyra tartó bírónő ráírta a paksamétára, mikorra halasztott, de a nyilatkozatot nem olvasta el. Mondtam telefonon, hogy akkor hívjanak, mikor a nyilatkozatot elolvasták, vagy abban hiányosságra leltek. Nagyon meg akartak büntetni. Hanem három – négy támpont is hiányzott az ügyépítésük fenntartására. Aztán végzést kaptam, persze bele írták, hogy milyen kedvetlen segítettem a dolog megoldását, és nem törvényes magyarázatokkal szolgáltam a szembe szegülésem fenntartására. Ráadásul a költségeimről nem adtam be kimutatást. Ha egy hónapon belül nem tudják átírni, akkor megint hívnak. Elmentem egy közjegyzőhöz, és két bekeretezett idézet alapján azt mondta, itt minden jelen van, ami az átíráshoz elégséges. Nem is üzentek többet. Öcsémet zaklatták még kétszer, akinek elmondtam, hogy milyen nyilatkozatot tettem. Ő is íratott egyet egy közjegyzővel, elküldték, azt a választ kapta, hogy illett volna a törvény előtt megjelenni. Csak az látszik, hogy törvénytisztelet dolgában, helytelen nevelést kaptunk. A bírónő pedig…

Na, te, na. Mivel foglalkozik egy törvénybíró? Nem lett volna semmi egyéb dolga, csak bele olvasni a vásárlókat pártoló záradékokba. Aminek támogatásáról ideje korán biztosítottuk a vásárlóinkat.