Amikor külföldre akartam szökni / Tárlatlátogatás futtában

Úgy neveltek, olyan környezetben éltem, s olyan barátokra tettem szert, hogy társadalmi elvárásból fakadó világi és vallási kettősség, nálam ne legyen meghatározó, ne csatornázzon bizonyos idegesítő események kialakulásához. Minden fajta célzatos és indulatos megjegyzéseket vagy elemzéseket vissza utasítok, ha ezek az én álláspontommal ellenkeznének. Az aktuális élő törvény maradéktalan tiszteletére neveltek, s ez nekem eddig nem okozott nehézséget. Akik úgy gondolják, hogy hasonló elvek szerint, ezen a módon élnek, beszélgetést kezdeményezhetnek. Másokkal nincsen osztozni valóm. Más meggyőződését vagy megérteni, vagy elsajátítani ebben a korban, szinte reménytelen.

Főiskolám előtt és közben, majd elvégzése után is, az egyik ifjúsági lappal igen kedvező levelezői, vagy mondjam tudosítói kapcsolatot tartottam fenn. A dologban az volt a szenzációsan jó, hogy nem túl hosszú, de igen dús termésű, sok karcaim eltudták helyezni. Hetilapszinten, hétvégeken, tematikusan élménygazdag jó kis utazásokat tehettem. Ennek a fejében néhány karcot küldtem, amiért az utazásaim fedezetét megkaptam. Néha vakációkor, vagy még azután is, beszólítottak egy – egy szakmai irányítóra. Minden a legjobban haladt egyik irányba.

Persze, ez sem volt éppen felhőtlen, de a két főbb szerkesztő segedelmével sikeresen átíveltem az akadályokon. A vakmerőség és a szókimondás kötőfékre fogása sok idejükbe került ezeknek az embereknek, ám úgy vélem, jónak tartották a későbbi vénám fejlesztésére. Egyszer a végén ripakodtak rám. Nyilvánvaló igazukat egyetlen pillanatig nem vontam kétségbe, de nem lettem újságíró. Az összes történés közül egyetlen egyet említenék, amely nekem sok háborgást és érthetetlenséget okozott. Sokszor vesztettem el a reményem, hogy annak a dolognak a vonzásköréből kievickéljek.

Történt, hogy a művészeti akadémiát jelesen elvégzett néhai iskolatársam, Szalontára került rajztanárnak, és rövid idő alatt egy kiállításra valót alkotott. A kiállítása megnyitójáról értesítőt küldött nekem, felfogadtam, hogy el is megyek. Az otthoni jó szándék útközben lesántult. Történt, hogy Nagygyvárad felől Aradra tartó vonattal érkeztem volna Nagyszalontára. A jegykezelőtől már tudtam, hogy az első megállónál kell leszállnom, amikor a vonat fékezett én meg is tettem. Ahogy földet értem azonnal megláttam, hogy az állomás előtt szálltam le, mert egy a vágányt ellenőrző szemafort állított meg. Hát akkor én elindultam a vonat mellett gyalog az állomás felé. Közben a vonatnak szabadot adtak, az is elindult. Hogy ne legyek közel egy pár vágányon átléptem a mező irányába, s ott mendegéltem, nem sokat, mert a földből két katona nőtt ki. Ezek fegyvert szegeztek rám, s idegesen fenyegetőztek, hogy mit tegyek, mert velük kell mennem. Az állomás közelében egy őrszobára kísértek. A lefogásom óta harmadszor is meghallottam, hogy engedélytelen határátlépés gyanuja merült fel. Hiába tiltakoztam, gorombán leszóltak. Hosszabb idő elteltével, egy valami parancsnok -féle került elő, aki kihallgatott. Bepanaszoltam a katonákat, mert én a legbékésebb szándékkal közeledtem eme helyiséghez, de ők hajthatatlan azt magyarázták, hogy a mezőn szálltam le, s nem az állomásra, hanem a mező felé araszoltam. Mondtam, nem tudhattam merről van az állomás, ezért nekem mindegy volt, melyik felén szállok le, s a jegykezelőtől tudtam, hogy megálláskor kell leszállnom. Bezártak egy másik szobába, aztán valami rendőr - féle is került, aki szintén aprólékosan kikérdezett. Majd ez is visszazárt abba a szobába, megtiltva, hogy kárt tegyek magamba. Természetesen, a fejemben megfordult a kimenekedés esélyének latolása is. A két ablakon vasrács volt. Az ajtón kivülről vasazat volt. Ezeken kijutni nem lehetséges. A szobában két vaságy volt, a fal mellett, kopár matraccal. Semmi takaró vagy ágynemű. A szoba közepén egy asztal, két székkel szembefordítva. Ezek lábai a mozaikba gyökereztek. Az ajtó mögött egy akasztós faliszekrény, cipőtartóval, s egy mosdó asztal két cinvederrel. Az egyikben valamennyi víz volt. A másikban még semmi. A magammal hozott újságokat mind kiolvastam, a könyvemben is nagyot haladtam, de máig sem emlékszem mit olvastam ott. Valamikor délután beadtak egy nagy csupor savanyú tejet és egy nagy kiflit. Megmondták, mire van az üres veder. A csuprot megtarthatom, ha abból inni akarok. Azután friss vizet hoztak, a vedret cserébe elvitték. Estére megkerült a barátom, aki egy ügyvéddel jött, s mert nem tudta miket vallottam, az ügyvéd kezére adott, éppen jókor, mert már készültem az újságnak is telefonálni. A barátom felelősséget, vagy kezességet vállalt, hogy hozzá jöttem. Az ügyvéd azt mondta, hogy jobban járok, ha a dolgot elfelejtem, mert csak a saját magam baját gyűjtöm meg, ha nagydobra verem. A rendőr nyilatkozatot kért, amelyben belefoglaltuk amint ma 11 óra s perctől 18 óra s percig a határőrség épületében tartózkodtam. A körülményekről egy szó sem. Nyilatkozatom alapján találták meg a barátomat. Nem kezdeményeznek eljárást, ha másnap estig tovább utazom. A kifogásolás, egész nap se nem jelentkeztem be, itt tartózkodásra. Hát nem is akartam, itt tartózkodni. Csak jól hátba verni az iskolatársam, felvenni a művészeti anyagot, egy pár fényképet készíteni, s menés tovább. Most ez elváltozott, mert Kolozsvár felé egy darabig azon az uton kell visszamennem, amelyiken jöttem. Az is kiderült, hogy két katona fog egész tartózkodásom alatt a sarkamban járni. Ha megpróbálom lerázni őket, letartóztatnak és vádat emelnek. Abban az esetben feltételezésüket igazolnám, hogy mégis határátlépésre szándékoztam vetemedni. A barátomtól felvettem az anyagot, a képek közül néhányat filmre vettem, riport fotót is készítettem. Megvacsoráztunk, s az esti vonattal Váradra utaztam. Egy civilbe járó tiszt igazolta magát, feltehetően Kolozsvárig beszélgethetünk. Nagyon jó véleményt kaptak rólam a kézdivásárhelyi rendőrségtől. Most ő privátba, amatőr nyomozati anyagot szándékszik rólam összeállítani. Jó sok mindenről elbeszélgettünk. Könnyebben telt az utazás, véget nem érőnek tekinthető kattogásaival, nyikorgásaival.

Kézdivásárhelyen egy moly rendőröcske, valami rám terhelő nyilatkozatot óhajtott kipréselni belőlem, átkoztam sokáig a fajtáját. A sajtó persze belevegyült, abba hagyatták vele. Kolozsvárnál vagy Dévánál tovább öt – hat évig nem jártam. Mikor aztán útlevelet újítottam, megkérdeztem, hogy nem merült fel ellenkezés az utazási igényem felől, a válasz nemleges volt. A forradalomnak nevezett esemény után, meglátogatott a néhai civilbe útitárs tiszt, és azt mondta, sem a katonaságomról, sem a határesetemről még mindig nem beszélgethetek. Bármit állítanék, ők ellennyilatkozatot tennének. Az esetet pedig újra napirendre tűznék. Bízik benne, hogy én nem kívánom.

Nem bizony.