BENN HUNYÓ CSODÁK

A temetők válogatnak

Az én falumban az emberek dolgát a szokások vezérlik. Alig tudok olyant, aki kiállna embertársai elé és megkérdezné, ezt miért tesszük, emberek? Csak teszik, amit kell. A kellhető dolgokat az öregek és a szülők igen nagy igyekezettel adják oda gyermekeiknek. A gyermekek eleinte még fel – feltesznek valami buta kérdést az ami, vagy a miértről, s eléggé hamar megtudják, hogy minden hiába. Vagy nem válaszolnak a kérdésre, merthogy úgyse értené a gyermek. Vagy elkerülik a válaszadást, mert nem akarnak alkalmat adni az esetleges vélekedésnek vagy okoskodásnak. A gyermek az ilyent váltig megpróbálja. A gyermek pedig, bármire kapható lenne. Vagy meglesik, hogy megint megváltoztak az idők. Ebbe pedig beleakadni, a legnagyobb hiba lenne. Mert az idők szele nem az akaratunk dolga. Ezenképpen, elejét veszik. Ezt így kell, azt úgy kell tenni, s azzal kész. Világos, ha nagyapámnak jó volt, akkor mit tudnék ehhez kitalálni. Ha valaki képes valami újat találni, azt igen sok embernek meg kell tudni és kipróbálni. Csak azután lehetne megkívánni, na most ezután, még ezt is tedd. Ráadásul ezek még csak az apró – cseprőségek sorába valók. A legnagyobb legyintés azzal van kapcsolatban, hogy jócskán száz éve múlott, amióta a környéken nem volt kirendelt országgyűlés. Aztán az országos dolgok mellé, minek okoskodni semmiségek felől. Na, erre mondjad, hogy ez nem lényeges. Hanem, ha valaki a szokásokat sutba dobta, vagy a fejét másképp vetette a dolog felé, akkor aztán hosszan nézelődtek körülötte. Ha pedig nem tért meg, akkor nagyon sűrű harag felhőkkel vették körül.

A szokások nem mindig a felebarát előnyeit keresik, mégsem ajánlott ezeknek ellene szegülni. Azokat sem szoktuk firtatni, amiket a magunk hasznára találtunk ki. A lényeg az összesben ott rejtőzködik, amikor azzal dicsekszünk, hogy minden szokás követelésének eleget teszünk. A másik érdemes dolog az én falumban, hogy az emberek nagyobb fele példabeszédekben gondolkodik. Efféle beszélő példákat vagy a templomban, ha a fonóban vagy éppen otthon szedték össze. Ez is kérkedés dolga, mert az embernek kell a magyarázás nyugalma, jól gondoltam, jól tettem, nem vétettem. Néha a serénységben szoktak kérni valamelyes rátermettséget, máskor az indulat fékezésére találtak ki valami csendesítőt. Azonban a fő dolgok öröktől fogva ugyanúgy mennek. Amikor az emberpalánta akkorára lesz, hogy gondolata lenne, mondogatnak neki. Mi van a csillagokkal, s minek a Nap az égre? Mutogatnak. Itt suvadt le a hegy, hitetlenség miatt, Ott támadta meg a medve, ha nem volt tisztába gyarlóságával. Magyarázzák. Ott a patak nem segít nekünk. Itt a meredeken ne járkáljon az ember. Észrevették. Ha Gábor száraz lábbal jár, attól húsvétra minden nedvességbe lábad. A kalapot nyáron sem jó letenni, ha azzal kezdte az ember a napot. Emlékeznek. Délig nem feledheted a reggelt. Ötven évig nem feledheted, ha alkalmatlan szegleten születtél. Olyant tudnak rólad sokan, ha kell szent eskü mellett, amit álmodban sem láttál. Gondolni, még nem is tudtál volna, gondolni.

Itt belépnek a megváltoztathatatlan rendelések. Az Teremtő úgy látta jónak, hogyha itt megálltunk, maradtunk, akkor ezekkel együtt éljünk. A magunk tisztességével egyetemben. Minden tavaszon elönt a kénköves hullám. Minden tavaszon ősi rendelésre, megtilttatik a földre fekvés. Azt sem engedik, hogy a Holtak Napja után a mezőn csángálgass. A répát, inkább tavaszig hagyd a helyén, mint a kérges földben kapirgálj utána. Emlékeztetnek. Az ember az Isten szolgája. Az ember örökösen tartozásban van a léte miatt. Nem ingyen tették fel a piacon, a pudlira. Köteleznek. Jó emberré, kell lenned. A rossz embert elviszi az ördög. Néha engedményt tesznek. Sok jó ember között, a rosszak is megférnek. A rosszak arra valók, hogy a jók ne legyenek elégedettek magukkal. A példából kitetszik, hogy egyesek néha szégyenkezésre vannak ítélve, ha kell, az egész életük folyására. Néha szigorítják a követelményeket. A jókat arra találták, hogy riogassák a rosszakat. Nagy baj van veletek. A rosszakat jobban meg kell büntetni. A jókat a Földön is kell értékelni. Mégis az égiekre bízzák, ha a jót, ha a rosszat kell számba venni. Mert valódi elszámolásra, méltó büntetésre vagy serkentő jutalmazásra, igazán csak az égiek képesek. A szokások betartását az égiek is szokták követni. Többet látnak belőle. Azt hisszük, hogy erre is csak nekik terjed ki a figyelmük. Jobban összevethetik az ember tevésének a súlyosságát. Itt azt is elmondhatjuk, hogy az emberek némi tétovázással, azért csak megbüntetik az embertársaikat. Az Isten pedig keveset hívja segedelmére az embert. Az emberek nem mindig kellenek ehhez. Az Isten többnyire magára van utalva. A nehéz dolgokat örökké magában kellett megoldania. Az emberek a saját bajaikkal is támogatásra szorulnak. Hát csak kérjék meg. Aztán, a többit bízzák a mennyei gondviselésre.

A környéken bármilyen farkasordító hideg is legyen, a Kormos jege március elején megcikáz. A látásra kínált víz zavaros és agyagosan szürke, vagy éppen fekete. Hogy mitől olyan, azt vajon ki találja el? Mert a Föld alá nem nézhetek. Úgy látszik, sötétnek és zavarosnak, a környező fehérségek mélyén. Egy hétre rá, a borvizes kutakból túlcsordogáló erecskék is láthatóvá lesznek. Ezek télen alant folynak. Tocsogtatják a széleiken maradt havakat. Olyan tiszta vizet hoznak, hogy az anyád könnye sem tisztább annál. A sötét vizeket megvilágosítják. Másik héten már a Poklos – patak is feléled. Benedek vagy Gábor napjáig folyamatosan készülődik. Gyümölcsoltó Boldogasszonykor elkészül. Erre a Kormoson már a jégnek hírmondója sincs. Csak hömpölyög nagy büszkén, tele hólével. Először a borvizeket veszi magához, a Fojtós tövében. Jól összevegyül vele. Itt tekeregve, keresgélve csak a Kárul bá csűrje mögött, nyúl a Poklos után. Eléri és elveszi. A beömlött Poklost még húsz házzal alább is külön látni a patak folyásában. Vastagon sárgás vagy vöröses vize teljesen tömör nagyságában ott hömpölyög a többivel, csak még nem vegyül azok közé. Olyan sűrű, csoda, nem húzza le a mélység. Később lehagy a büszkeségből. Alább pedig semmi sem látszik mindebből. Úgy néz ki, mintha egyetlen helyen fakadtak volna, mindenkor együtt jöttek volna a piactér felé, onnan neki a nagy országútnak. A hídnál önön maguk örökös ikertestvéreként folynak ki a lapályra. Ha mikor rájön még egy kis jegecedés, de arról már senki nem tehet. Nem is veszi számba senki, annyira szokott. Van, amikor május derekán túl is, lesz köröm a patak vizén, némely árnyékos helyeken. Vagy a Kishavas felőli huzatos szurdokban.

Bartha Károly bácsi itt élt, ez idő tájt, szemben a sikátorban. Ha még élt, mert a falu között járkálni, igencsak régen nem látta senki. A patak felől volt egy kijárástalan, behemót csűr, ha a használatlanságára gondolok, tátogok, vajon minek van ott. Ezen az udvaron nem az egyetlen lehetetlennek tűnő valami. Az istállóhoz csak a lakás körbejárásával lehetett eljutni. Nem volt amiért, mert az istállóban nem tartott semmit. Csak a penész szaglott, nagy terjengéssel. A pajtában malacot tartott, amíg elfáradt a darát és az áztatottat hátra hordani. Akkor embert hívott, s a beste disznóját megölték. Addig evett belőle, amíg abból tartott. Valami hat tyúkjából harminc lett, már nem éri el azokat, hogy megkopassza. Kutyája, macskája nem volt. Minek? Az öreg házon túl hátrafelé rég nem járt senki. Az utcán elöl felől, van két nagy ház, becsületes tervezésre gondolt csűrrel és alkalmas istállóval, megfelelő pajtával és toldott eresszel. Ezeket nemrég építették az öccse gyermekeinek. Sem az építés előtt, sem az alatt, de az építkezés után, egyáltalán nem járt azon a részen előre, ki az utca felé. Az egyik testvér már beköltözött, a másik még a párját kutatja és válogatja. Aki sokat válogat, több férgeset lel. Lehet nem tudja, mit tesz, ha válogat. A kis utcában alig jár valaki. A fiatalok a csűrjük felé betértek, az öreg felé semmi módon nem tekingettek. Ha az istállóban vagy a pajtáknál jártak, akkor sem az öreg felé leselkedtek. A szárításra kirakott fákon át, még ágaskodva sem láttak volna át. Az öreg házhoz régente, toldottak egy előszobafélét, vagy amolyan nyári kertet. Nagy ablakkal és tele virágokkal. A toldás a fél udvart elfoglalta. Minden mássá lett ettől. Igen szép virágokat ápolgatott. A falakon belül és kívül, dúsan lefolyó nagyvirágú tölcséresek színezték a fakóvá lett falakat. A gerendákra fityegőket kötöttek fel. Ezeket elég nehezen lehet öntözni, a földjüket gyomtalanítani erősen sok időt rabol. A sarkokban filodendronok, mintha a padlóba gyökereztek volna. Két törpetuja az ajtó mellett. Gyönyörű kérgű nyírfa hasábokból ácsolt ládákban. Télen belül, nyáron kívül. Hogyan lehet, ezeket a terheket, egyedül mozgatni? Hordozni? Csak az öreg tudja egyedül.

Az öregnek egyetlen sűrűbb látogatója volt, Széjjes Márton bácsi kocsmáros. A két öregecske abból a csodás alkalomból találkozgatott, hogy a kocsmáros hetente egyszer felment a felső utcán lakó édesanyjához, frissen sült kenyeret vitt neki. Ilyenkor egy cipót letett Károly bátyánknak is. Akinek néhai felesége, aki évekkel ezelőtt meghalt, szintén ennek a jótett lelkű öregasszonynak leszármazottja. A cipóhoz egy Dianás üvegben erős pálinkát hozott. Kell ez is az embernek. Volt, amikor elolvasott újságot, vagy kért levélpapírt is hozott. Egyszer hétszámra nevetgéltek azon, hogy kerti hagymát kért, a piacról. Néha valami élelmet is emlegetett, amit aztán a másik hétre meg is kapott. Borotva és tisztítószert kért néha, de a hamulével is sokra megy.

Ruhaneműt emlékezet óta nem vett. A cipői is lehetnének puccosabbak. Krémezi és fényesíti azokat, s hogy némelyike lyukas, azt senki nem veszi számba. Aki a magányban többre vágyik, az nincsen tisztába a bűne nagyságával… Egyetlen másik, sokkal ritkább látogatója a postás volt, ha lustaságból nem adta oda a nyugdíjat Márton bácsinak, másképp rendesen nem jött be a sikátor végébe. Azt nem merte, hogy egyáltalán, de elég sokszor mégsem tapodta le a sikátorbeli gyomokat…

Karcsi bá, valami két – három napja kétségek között ébredt. A korcsmárosnak régebb meghagyta, hogy járjon el a papnál, puhatolózni. Megtudakolni, ebből az életből való kivezetésre, hogy is áll a szénája. Nos, ezen a reggelen két aggasztó dolgot is felvélt hallani. Valaki, belső hang gyanánt, elég erőteljesen, arra intette, hogy nem illendő prókátort fogadni, ha az ember önkényes magányban, kifelé araszol a földi életéből. A rend az lenne, ha személyesen, lenyelt alázattal maga állna az Isten felkent szolgája elé. A másik hang pedig arról fenyegetett, hogy aki istentelen életet élt, istentelen haljon meg. Ha nem akarná, akkor is úgy leszen. Első hallatára is már megrettent. Aztán lecsendesítette lelke tajtékát. Később megint hallotta a mondást, sokkal hangosabban és tisztábban. Ettől eléggé jelentős szorongás vett erőt rajta. A tegnap este attól tartott, nem fog tudni elaludni. A félés oda lopakodott a virágok árnyékába. Jól érezte magát, ott maradt. Egy darabig tartotta magát. Aztán újra, meg újra előjött… Reggel arra ébredt, hogy ismét hallja ezeket a kedvére nem való hangokat. A tornác felől jöttek, arra fordult, hát nem leesett az ablak alatti fiókospadról. Ott volt abban a ruhájában, amit az este nem vetett le magáról, lefekvéshez készülődvén. Nem is készült igazán. Virrasztva gubbasztani kívánt volna. Csak hát bele szenderedett. Most ott a nagy karospad előtt, bámult magára. Ott fekszik, a földön, a padlón, félig felülve. Mint egy részeg ember, aki nem bír felkászálódni. Bajban vagy öreg, s nagyon egyedül. Savanykásan kacarászott gyengeségén. Lassan nyegődőzve tápászkodott fel. Bele fogódzott a nagy padba, mégis nehezen ment. Erről nem fog eldicsekedni, Marcikámnak. Olyan porcikáiról vélt számot venni, amelyekkel eddig nem számolt. Vagy eltört volna valamije? Hát ezt nem mesélheti el komájának. Mi a teendő? Titokban kell tartani. Fogadkozott. Mikor kell jönni ennek a Marcikámnak? Milyen nap is van ma? Egyik kérdés sem könnyű. Nagyon fogasok, inkább. Egyikre sem tud válaszolni. Mit vesződjön velük? Nézi a naptárt, aztán csak azzal marad…

Ami ételt a múltkor kedd nevében főzött, azt elfelejtette. Amit péntek nevében főzött, annak az edényeit már elmosogatta. Ebből kiderül, hogy ismét kotyvasztani illenék valamit. Most kedd következnék ismét, ha már ne lenne szerda. Itt megint belezavarodott. Leült a lócára, a tűzgondozó szerszámokat nézegetni. A kasztenkában még van egy zsákocskában, száraz lófaszulyka és a padláson füstölt oldalas. Három – négy napra elég lesz belőle, vajha ötre is, kétszeri étkezésre bőségesen. Majd annyit tesz fel belőle. Feléből leves lesz, azt sült oldalassal eszi. Savanyú káposztát és főtt murkot tesz mellé. Feléből főzelék lesz, a levesbe főzött oldalast, mellé teszi lekopaszítva. A savanyú káposzta ez mellé is elkel, hagymát pirít a főzelékre. Aki táncolni készül, vagy nagyon jóra gondolt, az tesz ilyent. A tenyerébe s a térdére párosat csapott, dobbantott is az öreg:

–Nagyon jó lesz. A padlásra egyszer kell felmászni, s a pincébe is keveset kell menni – gondolta, mint aki büszke, s nem restelli a ravaszkás gondolatát. Ült a lócán, a tűzgondozó szerszámokat nézegette. A szárított karós paszuly lassan készül el. Még ma elindítja a főzést, estefelé aztán, csíráztató melegágyat készít a virágmagoknak. Akkorát, hogy palántálhasson majd benne. Ráérősen nézegette a tűzgondozó szerszámokat. Itt a falióra hallhatatlan ketyegését lenyelte, csak a rászakadt nagy csendben, hasztalan okoskodott afelől, hogyan tartja észben az idő folyását. Segített neki aztán a harangozó, délre harangozott. Az óra makacs állásban valami délutáni órát mutogatott. Legalább egy napja áll a semmire való. Széjjes Márton kocsmáros, most jött le az édesanyjától, így találta Károlyunkat. Kezével a hideg főzőkályhának támaszkodva, homlokát kezére lehajtva búsult. Mert csak búsulásnak vehetjük ezt a lehajtott fejtartást. Megnézte figyelmesen, s úgy becsülte, hogy az öreg bátyánk csak elbóbiskolt. Örömünkre ez derült ki abból a próbából is, amivel egy kissé megrázta a csendesen búsulót. Ahogy éppen csak finoman megmozgatta, azonnal feléledt, mintha semmi nem lett volna, nézte a zavaróját.

–Egyből mondd meg, ha beteg vagy! Fáj valahol? – heveskedett a koma.

–Mondhatni, semmi bajom – igyekezett a kérdezett.

–Mióta támasztod a kályhát? – folyt a vallatás. Csakhogy erre a kérdésre nem lehetett rögtön válaszolni. Az órára révedt, látta mennek a mutatók, most rettenetesen messze vannak attól a helytől, amikor utoljára nézte meg. Az inga kattogását is jól hallotta, a láncok surranását teljesen érzékelte. De ez csak a belsejében és a fejében motozott, ebből Marcika semmit nem érzékelhetett. Nem is akart válaszolni. A reggeli dolgai és elhatározásai nagyon messze levőknek tűntek, soha nem gondolt arra, hogy mi lesz, amikor délelőtt is elnyomja az éjszakáról elmaradt álom. Most ez történt. Nem szégyent, csak megbántottságot érzett. Nem merhette megmondani Marcikámnak, hogy a lelke hangjától nem volt álma. Az is bántotta, hogy a napokat összekavarta. Nem gondolt arra, hogy lehetne, már éppen egy napja s több, van ebben az állapotban. Most erre gondolt, ha lehet még jobban megszeppent.

–Kilenc után ültem le, azóta az életen gondolkodom – füllentette. A kérdező ezt nem tartotta soknak. Bólogatott hozzá. Benyitott a kamrácskába. Ott a padlásfeljáró fogait tanulmányozta. Károly figyelemmel követte. Készült a vizsgálódó kérdésre. Az késett. A vallató folytatta játékát.

Benézett a kiskasztenbe. Megnézte a szemetes edényt, s elment a pinceajtóig. Alaposan és sokáig nézegette azokat. Nagy későre kimondta, amit kérdezni akart:

–Mikor ettél utoljára? – a kérdező támadólag nézett a kérdezettre.

–Hát a reggel – könnyebbült meg a vizsgált. Sokkal rosszabb kérdéseket képzelt maga elé.

–És mikor melengettél főtt ételt? – nem szűnt meg a faggatás.

–Az a tegnap is volt – huncut mosollyal kente el, hogy valami mellékes gondolata is támadt arról, amit Marcikámnak kérdeznie kellett volna.

–Az ártatlan piruláid nem fogytak ki? – jött az újabb kérdés.

–Van elég belőle.

–Vizsgálatra mikor készülsz?

–A nyáron kerül sorra – várhatóan ennek a beszélgetésnek estére sem lesz vége.

–Jól emlékszem, hogy a szíved nem volt beteg? – kíváncsiskodott a kocsmáros.

–Jól emlékszel, s a vérnyomásért is csak a nyári melegben fogok kijárni a betegrendelőbe – ment a válasz a várható ösvényére bocsátva.

A kocsmáros ezalatt mindent kirakott a két rongyszatyorból. Amit a kamrába, s amit a kiskasztenbe kellett, mind oda rakta. Károly ezalatt ülve maradt a kályha előtt, nézegette, ahogy ez az ember ide – oda cikázik a házban. Aztán Márton szólt, hogy Károly is telepedjen az asztalhoz, ahol éppen letelepedett.

–Most pedig térjünk a lényegre. Kezdjük azzal, hogy a temetőgondozóhoz mentem. Ahogy a küldöttséget megbeszéltük. Neked sem a külső temetőben, sem a templomkertben nincs egy négyzetméter helyed sem. Megvéve vagy bérbe kérve, egyáltalán. Venni akartam, azt mondta, téged akkor tiltottak ki a helyi temetőből, amikor megtiltottad a néhai Piroska tanító néninek a papi temetkezést. Ha azt a részt, amiben a feleséged a mi családi sírunkban van bérbe adnánk, akkor sem mehetsz be a temetőbe, de a mi bajunk is meggyűlne. Akkor a paphoz mentem, hogy én tartsak védőbeszédet neked ezen kitiltás miatt. Tudod miket mondott nekem?

–El tudom gondolni, legalább tízszer megleckéztettem a szipolyozó bandát az egyházi adó miatt és a vasárnapi iskolával is, ráncba szedtem őket. Minden féle vallású papokat együtt, mert egyformák.

–Megvan a keletje. Egyik pap sem fogad be, egyik sem fogad el tőled fenntartási díjegyenlítést, senki nem vállalja, hogy emlegesse a fejed felett temetési beszédben, amiket végeztél a falu népe ellen. A határozat nem a papé, hanem az egyházi tanácsok tagjai hozták. Elrettentő, hogy négy féle egyház négy tanácsosi testülete egyhangúan ellened szavaz. Talán nem volt csalás abban, amikor nem nyerted meg azt a legutolsó választásodat.

–A helyi tanács nem fogja engedni, hogy a temetőn kívül temetkezzem.

–A községi tanácshoz is elmentem. Azt kértem támogassanak, nehogy úgy földeljünk el, mint egy akasztottat a falu kertjein kívül. Azt mondták, hogy jó helyed lesz a saját kertedben a patak felől. Ha nem tetszik, abba a földbe temetkezz, ami a tied volt és be akartad vinni a kollektívbe, a falusi emberek akarataként. Hol volt neked földed azon kívül, amit a miénkéből használtatok.

–Nem volt egylépésnyi sem. Éppen azért akartam mindenki közös javát, hogy ami van mindenki egyformán, megkaphassa a jussát.

–El tudod képzelni, hogy bárki ezt gondolta volna rólad. A jegyzőtől és az orvostól is kivettem az engedélyt. Nem lesz akadálya, ha a saját kertedben temetkezel. Készíts el egy kedves virágos sarkot, attól aztán mindenki másképp fog vélekedni.

Letette a hivatalos papírt az asztalra. Összefogta a szatyrokat:

–Ma vasárnap van, holnap délután nem nyitok, még erre jövök, hogy erről a dologról beszélgessünk.

A kocsmáros sietve elment. Nem akarta tovább piszkálgatni ezt a tömény szégyent. Károly is csak a kályha felé tudott fordulni. Vasárnap van, vagyis valahol eltűnt néhány nap. Nézegette a tűzi szerszámokat. A múlt héten mondta a kisebb unokaöccse, nehogy valami bolondságot tegyen. A másik öcsi a kerti temetkezést emlegette, búcsúbeszéd nélkül, mint egy kutyát, csak rámerik a kiásott földet. Szent miatyánk, ezek már régebb tudnak a fondorlatról. Milyen ember lehetek én ezeknek a szemében? Sehol sincs hely ennek az embernek, halála után. Vajon mit tehetnének vele? Beválik a Flóra néni jóslata. Azzal riogatta volna, hogy amennyi földet elvett az emberektől, átokul annyit rakjanak rá. Mindent vissza és kipereltek, kérkedtek vele. Mindenki kitámolygott a kollektívből. Csak a vezetőtanács maradt hű. Most annyi földet raknak rá, ami benn maradt a kollektívbe. Ebben a faluban semmit.

Lehetséges lenne, hogy ne tudjon eltemetkezni?

(2009)

A vonat

Már semmi nem a régi. A hideg vagy a hűvös éppen hiánycikk. A meleg pedig olyan elviselhetetlen, mintha nyitott kemence ajtón csapna az ember képébe. Olyan dög meleg lett, hogy az ember lusta átnézni a szempillája keskeny, milliméteresre hagyott nyílásán. A töltésen túl is ez a világ. Még csak nézni is fáj az ember szeme. Egyformán ostoba utca fél oldalak, teljesen unalmasak és kibírhatatlan felforrósodva. Mindkettő. Tehát az egyiket legalább elvihetné az ördög. De még az sem akar ide átnézni. Mit látna itt? Port és sodrott levelű dohányvirágokat. Meg az út másik fél oldalának, poros és repedt sarkú ablakait. Foghíjas zsindelyeket és mohásodó cserepeket. Olyan egyforma az utca két oldala, nem is tudom, megyek vagy jövök, amerre nézek. A puszta nézésbe is, a ki és becsukásba is, bele fárad az amúgy is elgyötört szem. Mindennek lassan elvesz a türelme és a féke. Semmi sem olyan, mint tegnap vagy azelőtt. A holnap pedig egyáltalán. Úgy felszáradt a por, hogy bokáig érő lett. Ahogy lépsz, ott lebeg utánad, akkor leül. Várja, jön még, aki felkavarja. Minden csak vár valamire. Ott van a töltés. Mert valamikor itt az egyszeri nagyokos, a vasúti töltést a régi, létező út közepére gondolta. Valami díjat képzelt magának, vagy akkor is nagy meleg lehetett. A közönségesen kövezett szekérútra, vasúti töltést hordatott. Valami ipari forradalom mesével megetette a jámbor népet. Az erre lakóknak az éjjeli vonat az agyukban kalimpál. A gőze beszivárog az ablakon és ráfekszik az alvó párnájára. Ölelik egymást. Izzadtan. Néha csak úgy felriadnak. Mára már meg is lehetett volna szokni. Akkor is visszaalszanak, ha épp az ablak alatt fütyöl az éjjeli személy. Bőszen zakatolva a nagy csenden át. Csak ezt a felhőtlen, pokolira hevített meleget is elbírhatnánk. Az öregek arról regélnek, hogy gyermekkorukban s a háború után volt még ekkora tikkasztó szárazság. Ha van valahol még egy leheletnyi árnyék, az is sietve lopakodik az erdő felé, bennebb engedve a forróságot, minden lomb alá s egyéb zöldes fonnyadó levelű, ernyedten tátogó gyökeresek közé. Ezeknek semmi esélyük az illanó nyomába eredni.

Itt az Andrássy út és a régi Határ utca sarkánál, a sorompó két zsebkendőnyi füves szigetre kiterjesztve támaszkodik. Benne libák pihegnek. Álmodják a hűvös fürdőt, ha este haza mennek az udvar már fel lesz seperve. Biztosan kútvizet húznak, és szerteloccsantják az udvaron. Micsoda öröm lesz majd ott, tollászkodni. A lehetetlen csendben, mintha nagyokat sóhajtanának. Nagy a meleg, hogy is bírják órák óta merülés nélkül? Itt minden pocsolya kiszáradt. Minek ülünk itt? Messze a nagy patak. Talán korábban volt itt egy mártózásnyi tócsa. Vagy valami patanyom tengerszemekre emlékszünk? Még emlékünk sem maradt róluk, a száraznak látszó fűcsomók között. Messze a nagy patak. Miért fáradnának, miért izzadnának. Mire oda érnek, jöhetnek vissza. Mit nem adnának, egy kis zivatarért. Felnéznek, hunyorognak, de semmi valós remény. Ott fenn is megállt minden. A felhőtlen ég izzik felettük. Messze a nagy patak.

A vasúti átkelőnél mintha megmozdulna valami. A jelző rudakat már percek óta lecsukta az őr. Az ő inge is csupa egy átitatott rongy, s a sapkáját sem teheti le. Szabályozott. A füle mellett két, meleg patak szalad, a gyorsvonathoz majd tiszta inget vesz. A csapról, majd akkor csak úgy markára önt egy – két kanna vizet. A csőben, eddig az is húgymeleg. A jelző rudak kancsalul összenéznek. A sínen minden erőlködés nélkül rántottát lehetne sütni. Lebeg a meleg. A töltés oldalán csenevész kamillák csokrokat álmodva, virágoznak. A szénpor méretlen hullott rájuk, s ez jótékonyan trágyázta a töveiket. A kenőolajat ugyan nem szerették, de hát arról senki sem faggatta azokat.

A város felőli oldalon, egy Pobjeda várakozik kitárt ajtókkal, benne gőzfürdött nyakkendősök. A Nyár utca felé tartó, másik oldalán egy hosszú sörényes hegyi lovacska kapál egy szekérke alakú valami előtt. Gazdája azt fontolgatja, hogy van – e valami értelme ezeknek az utat keresztező karóknak. Ha jön a vonat, akkor senki se megy alá. Ha nem jön, akkor minek ilyen hamar átvetni az úton. Nézegeti a kerekeket. Egyik kereke faküllős, a másik kerék gumiráfos. Felemás. Mind a két kereket megöli a nagy meleg. Egyikből itató lesz a tyúkoknak, a másikból begyújtós. Vagy semmire se lesz jó, akármelyik is. Meddig kell itt állni, Uram? Szombat van. Lassan jön az a vonat. Igenis, nem siet. Minek, estig ráér. Csak a piac alatti megállóban fogják feltölteni. Lehet, ott annyian lesznek, hogy a lépcsőkre is jutnak. Nemcsak a meleg miatt, hanem szellőzni. Mennek haza a környék kertészei, a bevásárlói, ismerősei, a falubeliek a rokonokhoz, segíteni vagy ünnepelni, a halászok a folyón fel, alkalmiak, városiak, kirándulók, vagy akiket fojt a város töményülő szemét szaga és zsivaja. Mindenki megy valahová. Már látom a bezárt, valamikori hazájukba ment zsidók Három Boltja előtt, füstölög és előgyúrakodik a 4071-es személy gőzöse. Olyan nagyszerű és egyedi, ott fenn a magas töltésen. Döbbenet. Hát ezért a látványért pakolták fel oda a világ hegyére. Most talán érthető. Ott van az egyenes előtt. Átzakatol az utolsó terelő váltókon is, az egész szerelvény egy egyenes penge lett. Büszkén nézett le az alant feküdt népeken, nekiveselkedett a következő szeles rohanásnak. Fütyölt a gazdájának, aki főnöki tudatában a gőzfogókat simogatta. A fűtő lepihent. A mozdonyvezető a jelrúdakra és a színes lámpákra vet egy figyelmesnek látszó pillantást. Semmi akadály nem mutatkozik. A sorompó gyorsan közeleg, a forgalmi őrre néz, aki ott van máris egészen előtte. Mindketten mosolyogva tisztelegnek egymásnak, mintha egy halvány integetés is belevegyült volna. A mozdonyvezető köszönését a mozdony megtetézte egy jó hosszú füttyel. Zakatolt tovább. Zihált volna holmi öt kocsinak? Nem, ez a vonat sokat kibírt, ennyire azért csak nem ad. Minek zihálna, ha csattoghat.

– Nézz oda, ennek elment az esze – tátom el a számat – a sorompót feszítő ágas tehernél, hirtelen letért a mozdony, s a vagonok utána.

Micsoda alaptalan hirtelenkedés, micsoda meggondolatlanság. Ki látott még vonatot a városi útra térni? Szokatlan. Nem is bírta soká. Szinte azonnal rajta vesztett. A mozdony orrának toló ekéje befúrta orrát a kicsi zöldellő parkba, az első vagon összevont szemöldökkel bámult utána, s a tetejére fordult, a második és harmadik az oldalára dőlt, a két utolsó kocsi pedig kerekeit felmutatta volna az égnek. Utolsó pillanatban visszabillent. Jól nézünk ki – nyikorogták kórusban. A mozdonyvezető s a fűtő serényen elengedték a gőzt, s a mentésre siettek. A sapkájukat tologatták, hol a fejük tetejére, hol behúzták a szemükbe. Minden fújtatott, gőzölt és sistergett. A szerelvény haragudott, hogy a kísérlet félbeszakadt. Ott volt már a pályaőr és a hegyi lovas, segítettek a bajbajutottaknak. Én meg néhányad magammal, buta nézőként szaladgáltunk egyik – helyről a másikra, vajon kinek segíthetnénk? Fölösen aggódtam, ha kell, ha nem. Mit tehet az ember, ekkora hatalmas baleset láttán?

A Pobjedások a töltésen tördelték a kezük. Gyűlést kellene összehívni, megbeszélni mi a teendő. Micsoda szerencsétlenség, mennyi fájdalom s bánat szakad az utasokra, s a hozzátartozókra. Olyanfajta megrázkódtatás érte most éppen őket, hogy soha nem heverik ki. Ezt gyűlés nélkül nem is lehet megoldani. Belebetegedtek a látványba. Lassan gyökeret eresztett tétova lábuk. A bajbajutottak sokáig nem tudták, mi esett velük. Szinte alig gondolkodtak. Ráébredtek, hogy oldalra vagy fenekestül felfordultak. Így nem maradhatnak. Eszmélkedve neki lódultak és szerre előkerültek. Mindenki odafigyelt a másik bajára. Ha igaz volt, ha nem, egymást támogatták. A pályaőr egy ficamot kezelt, mi a mozdonyvezetővel minden karcolást bőven szesszel és jódos vattával feltűnően megkentünk. A kalauz a nehéz munkakörülményekre panaszkodott. Fejre állás nincs benne a munkaszerződésembe – mondta. Hosszan hümmögött hozzá. Senkinek se lett nagyobb, még kutyányi baja se. Akinek elege lett az utazásból, azok kezdtek eloldalogni. Akiknek mégis csak kellett volna a vonatút, ezek is csak vagy tízen voltak. Lassan elindultak az állomás felé, vissza. A Pobjedások is visszafordultak, más helyen való átkelésre gondoltak. A szekeres lassan átvezényelte kordéját a szabadon maradt töltésen. A felemás kerekek odaadással szokták az új pályát. A lovacska alázatosan bólogatott a kordé zötyködésére.

Az őr a távíró kalapácsát kezdte tanulmányozni. Aztán leült a géphez. Sietve bejelentette a feletteseknek, hogy ez a vonat tovább nem megy. Más se jöjjön. Akkor aztán tüzetesen megvizsgálták a síneket, a merevítőket, megírtak a korai, helyszínelő jegyzetet. Többen aláírták. Tanúnak. Arra az első hivatalosságok is kijöttek, csak úgy gyalogosan, és irtóztatósan fújtatva, fontoskodtak. Egyik sem értette, mi történhetett.

Hosszan gesztikulálva tanakodtak, hozzá nagyokat bólogattak. Akkor azután a vasút jelenlévő emberei bementek Fajborok-hidegsör Jakab bá-csi-nál – hoz. Az ijedelemre és a lélekölő próbára egy kicsit búsulni. Igazából a nagyobb búsulás a két eltapodott libát célozta. Korábban szép állatok lehettek. De ez a mozdony még nagyobb állat, gondolatlan rájuk lépett. Kár értük. Derék lelkek, mennyi hasznot hozhattak volna gazdáiknak, s most itt fekszenek. Még lábtörlőnek sem jók. A tollukat állítólag megmenthetik. Szegény teremtések, hogy kimentek a formájukból. Ha félre álltak volna, most minden másképp lenne. Bezzeg a többiek füttyszó híján is szerterebbentek. Nem is gondolhatták, milyen nagy árnyék telepedik rájuk. A nagyobb baj még hátra van, a gazdájának elmondani, hogy a liba, hely mi lesz ebből, nem állt tova. Vagy megérti, ha okos. Vagy okoskodik, s ráveszít. Nem cserdített senki az ostor hegyéből. Elaludt volna a libapásztor? Erre nem jár vita, beledöglik minden liba. Mit tehet az ember, ha nem liba, gondolkodna helyette is. Tovább búsultak. Szótlan, könyökölve. Mikor egyik, mikor a másik tolta hátra a sapkáját. Vagy éppen húzta vissza a homlokába. A vasutasok éppen gondolkodtak. Nem is volt libapásztor. Erre senki sem pályázott.

A vasúti összeköttetés ez alatt szakadtan és bénán bámult a nagy melegben. Semerre se lehetett menni. A helyszínen a csoda már elmúlt. Ott volt a vonat, az utakon s a síneken. Állva, ülve és feküdve. Ha valaki mégis megnézte, hamar tovább ment. Semmi látni való nem akadt. A szerelők az állomásról nem siettek. Nem is hallották talán, ami történt. De, nem süketek azok. Csak hamiskásan várták az estét, hadd hűvösödjön. A főnök tajtékzott, hol az a rusnya kulcs, ami épp most… Vágják már le, azt a lakatot s menjenek. Nem, igen, persze, nincs baleset, emberi betegség vagy élő-halál. Csak gépi kár van. Szerkezeti. Némileg. Nem utas élete, kár, de nem nagyon jelentékeny. A libát is megfizetik. Hogyne. Ennél többet mit törődjenek. Ha fogy valami ebből a melegből, a kulcs is megkerül. Megserényednek az emberek. Valami két óra alatt nyoma sem marad, hogy az Andrássy útnál a vonat át akart térni a közútra. Megunta az egyhangú, két sínre szorított munkát.

Már némi segítséggel, elkapálták a keréknyomot. A libák szép csendesen számolgatják a frissen szórt fűmagokat. Haza mennek a hűvösön. Várja az otthon és az egész nap meggyűlt víz. Locsolnak, ahol van mivel. Még a víz csobogása is hűsít. Az emelőknek, a vontatóknak nyoma sem maradt. Az ijedt pályaőr már régen lecsillapodott. Minden ment tovább. Ki tudja, holnap ki emlékszik, még erre a kis balesetre? Holnapután nem is lesz ma.

Máskülönben a reggeli újságban semmi sem hallatszott erről az esetről. Előbb arra gondoltunk, hogy képzelegtünk és álmodtunk. Aztán többen bementek Fajborok-hidegsör Jakab bá-csi-nál – hoz. Mind úgy vélekedtek, hogy az öreg tévedhet. A mozdonyvezető s a személyzet szolgálatban nem isznak. Világos. Érthető vagy nem? Még a pályaőrök sem. Világos. Akik ittak, azok nem lehettek vasutasok. Sört? Még csak a sapkájuk sem. Akkor kik ittak? Tudhatjuk? Fröccsöt? Azt se sejtjük, hogy mire ittak. Kíváncsi szájtátók sem voltak. Pusztán borvizet? Csakhogy amellett nem lehet búsulni. Talán ott se voltak. Mi legyen a libás dögökkel? Belepusztultak az italba. Mert ittak, az hétszentség. Az életben maradt libák meg egész nap szomjasan lihegtek. Ahogy lehetett, hát bepótolták. Vagy valami ilyesmi.

Értem már.

Teljesen érthetetlen.

Mi történt?

Semmi sem történt. Az utca két oldala szikkadtan bámulja a töltést. Várja, hogy a déli vonat elzakatoljon rajta. Aztán a másikat várják. A sorompós megtörli a homlokát. Hátra esik a sapkája. Pokoli meleg van. Még áttérésre sem várakozik senki. Minden megállott. Csak a vonat megy zakatolva. Tova.

(1988 – 2006)

Pálilonka

A Teremtő bizonyosan nagyon jó kedvében volt, amikor ennek a hét falunak telepítésére elküldte a cövekeket. Az égi küldöttek elvégezték a dolgukat. A leszúrt cövekek környékén hamarosan majorságok, aztán falvacskák kezdtek dagadozni. Némelyek lélekszáma a másfél ezerrel is kacsintgatott. A medence olyan, mint egy fatörzsből faragott, dagasztó tekenő. A tekenő hosszán megy át a Feketeügy. Rigolyás és fergeteges vízfolyás. A felső folyáson alig van vize, tele van akkora s nagyobb kövekkel, mint a fejem. Az alsó folyáson úgy viselkedik, mint egy meglett nagy folyó, egy kő sem látszik, csak a vadon töredezett, magas partok. Nyár közepén, fenn a marhák alig kenik fel a nyelvükkel. Ha nem lennének a patakok, tán még ki is száradna. Tavaszon olvadáskor vagy őszi esők idején, özönvizet hirdet. Hat, nagy patakot ölel ott magába, egyik – egyik éppenhogy megtérésekor. Ettől mind vizesebb lesz. A teknő aljában aztán lesz épp elég vize. Csapkodja is a martnak. Patakér ott van a lapály közepén, saját pataka ugyan nincs, mégis három vízben áztathatja lábát. Akik egy vízből isznak, azok jobban szeretik egymást. Hétfalu község, valóban hét falu közösségéből állt az idők elején. Aztán több rendben szét mentek. Mindenki követte a maga utját. Ha valamelyikre bármi baj szakadt, rögtön az egyesülést vették a szájukra. Nem épp a másik hat faluval, csak éppen az egyik vagy a másik jobban menővel. Az emberek ilyenek, ha nincs baj, megvannak egymás nélkül. Ha baj van, megbánják önző tetteiket, megkeresik egymás vigasztaló szavát. Fohászkodnak és fogadkoznak. Istenünk, nem lesz több meggondolatlanság! Máris mehet minden tovább. Csakhogy az emberi gyarlóságon kívül van egyéb is. A közhivatalnokok számának csökkentéséről szóló kormányrendelet új területi és gazdasági felosztást hozott. Ha valamelyik falu rendelkezik akármi olyannal, amivel a másik nem rendelkezhet, akkor ezt a kettőt össze kellene vonni, egyetlen közigazgatási helyre. Ez kellett csak, ennek a sokat próbált népnek. A bajban eső választás pedig néha elhamarkodott is lehet. Patakér az egyetlen, amelyiknek rég nem volt erdeje, nem volt soha havasi legelője. Van ellenben a két oldalági patakon, igen erős hírű pálinkafőzője. Veresmartra esett megint a pillantás, volt erdeje és legelője a szükséglet fölött is, de olyan pataka nem, ami elmosta volna a pálinkafőző mocskát. Ráadásul ez a két falu többet volt szövetségben, mint nem. Egyik ilyen dolog a közös állomásra való szövetkezés. Mondhat bárki, amit akar, az állomás közös létesítése a két falu közös izzadmánya. Az egyetlen amit senki sem bánhatott meg, mégha mutogattak is, mégha dühöngtek is egymásra. Mind a két falu közelebb akarta az állomást. Végül a vasúti társaság döntött. Mind a két falutól egyenlő távolságra építették fel a megállót. Voltak, vannak és lesznek emberek, akik a legjelentékenyebb pillanatokban is elégedetlenek lesznek, éppen azzal, amit ők maguk tesznek.

A patakon elfolyó vízhez hasonlóan teltek a mindennapok. Reggel állatlátás, házak körüli dolgok, másoknak délelőtti hivatalosságok. Mezei munka. Délben ebéd, vagy állatpatika, vagy emberorvos, netalán pap. A gyermekek jönnek az iskolából, az emberek hazalépnek a téglagyártól, otthon ebédelnek. A mezei dolgot hamar be kell végezni, menni kell az otthoni dolog után. Máris indul a délutáni és kora esti állatlátás, istállórendezés, fejés, csarnokbamenés. Akik a havason a fásoknál vannak, vagy hazajönnek este vagy csak a hét végén. Kinek milyen messze van a vágata. Este igen korán oltanak villanyt. Tíz órakor alig van hely, ahol a televízió sápadt sugara kiles a függöny mögül, az utcára. Hajnalban, még szinte kinn semmi fény sincs, egy – két ember nekivág a sötétnek. Ki buszra, ki vonatra iparkodik, vagy az állata éjjeli állapotát vizslatja. Mosógépet gyömöszölik, vagy a sütőkemencét hevítik. Minden kezdődik előlről. Néha annyi a másabb, ha valaki vásárol, vagy javít. Ehhez rendszerint segedelem kell. Kiválasztani még csak, hanem elhozni a boltból vagy a raktárból, oda kezet kell hívni. Szekér vagy autó sem hiányozhat. Ma már szinte senki nem jár taligával. A javításnál a mesternek anyagot kell keríteni vagy éppen a helyettesítő anyag felől, mondanak vélekedést. Ezt is csak sürgölődvén teszik. Sietnek a dolgon túl lenni, mert sok időbe valami csak télen kerülhet.

A veresmarti gazdák kertjében három – négy szilvafa bizonyosan van. Van még alma, körte és dió. Néha nyáron érő cseresznye. A meggy, a rövid nyártól nem fér meg. A gyümölcsök három csoportba sorakoznak. Van, amit egyből megesznek, egészségükre. Van, aki az alma torzsát nem veti el, kádba teszi, rádobja a hulláskörtét s a cseresznyét, elindítja a vegyes pálinka cefréjét. A második a szilva javának a leszedésekor, kompótnak vagy lekvárnak főzik. Az almát és a szilvát elég sokat megaszalják, vagy szárazon vagy füstön tartva. Málna és szeder eltevéskor, a zöld dióból is kitűnő ízű csodákat varázsolnak elő és zárnak kisebb – nagyobb üvegecskékbe. A hullás aztán teljesen a cefrébe megy. Csak a szilvát szokták külön tenni. Az történik, hogy az ősz közepén a rendes gazda fájának ága hegyén sem maradhat gyümölcs. A fa adományát leszedéssel illik megbecsülni.

Ameddig semmi baj nem mutatkozott a környéken az emberek dolga felől, addig minden ment a maga megszokott módján. Ha valami megváltozott némi hirtelenséggel, átalakult valami csodálatos és megfoghatatlan váratlanságba, az emberek azt sem vették észre azonnal. Valami időnek mindig el kellett telnie, hogy megálljanak, s egymást faggassák:

–Komám vagy kománém, te hallottad – e, mit mond ez meg az, erről vagy amarról? – és figyelőn egymásra bámul a kérdező s a kérdezett. Nagy szünet után bukkan elé a válasz. Kiderül, ha tud róla a kérdezett, vagy nem tartja egyáltalán figyelemre méltónak. Egy hónapja megy a pálinkafőzés. Egy hónapja van az összevonási rendelet. Hol intézik a világ dolgait? Hát a pálinkafőzőben. A komák már hallottak, viszik haza, a kománék is hallják, egymással megbeszélik, ahol csak lehet s a komák által visszaküldik, csak a pálinkafőzőbe. Ott ismét gazdát cserél, amit hallani és tudni illik. Nagy dolog van készülőben. Egyszerke az egyesülés. Melyik faluba lenne a szék? Az még csak, hogy a két mostani tanácselnök lenne a fő és az alelnök. Azon túl pedig minden kettőből egy maradna. Hát ez jelentékenyen zavarná a mai állapotokat. Aztán egyenlően osztanák a megmaradt helyeket, vagy Veresmart nagyobb lévén, magának követelne többet? Erre a választ ma még senki nem tudja. Hogy neveznék a községet, ki lenne az első tagfalu? Aztán az adók hasznával mi lenne, mert nem jó az, amikor a nagy mindent elvisz. Most mondja valaki, hogy Veresmart, meglátjátok felfalja Patakéret. Ha nem egyeznek egymással a megye adja ki a parancsot, akkor pedig kivel álljanak össze? Omlás túl messze van. Útépítéssel kellene kezdeni. Farkasvágó közelebb volna, csak ott mindenki a megyei fővárosba ingázik. Össze akaszkodnánk a gazdálkodáson. Hétvégi falu lenne belőlünk. A többiek szóba se jöhetnek. Mindenki legyintett. A hivatalosok nem indultak meg, az emberek pedig csak sugdolóztak. Újévre pedig nyélbe kell ütni a szerszámot.

A veresmarti úton levő pálinkafőzőt, Páll Lajos nevű, nyugodt életű mesterember bérelte. Egy hombárban fészkelt az óriás kazán, alatta kétágú tűzszekrény. Az egyiken felfőzték a cefrét, a másikon lefinomították. A csillogó rezeken kívül semmi pompa. A sarokban két asztal, az egyik iroda, alatta vámos hordó, a másik ebédlő, azon kóstolták és nyomtatták az első főzeteket. A falakon vagy négyféle csövezet szaladgált, színes csapokkal, a sarokban egy szekrény, benne zsebszámoló, számlázó, egy kisebb pénzes vasláda, fokoló és merítő, hordó és korsólopók. A szekrény tetején tiszta cinvedrek. A falak elég füstösek és kopottak, sokat adtak volna egy kis meszelésért. A hombár mellett egy kis gát, hogy a mosadék egyből ne ömölne a nagyobb patakba, A hombár előtt egy emelvény erre teszik a cefrés kádakat bemerés előtt. Itt vizsgálja meg a mester, hogy aztán a keverő sebességét beállíthassa. A külső falon egy intelem, mindenki tartsa be az egyeztetett sorát. Nap, óra, perc valami három napra előre gondolva. A gáton túl egy fenyőszál a hegyéig lekopasztva. Azon egy kampó húzható fel. A kampóra zászlót tesznek, ha a főzetek késnek vagy csúszás lett a tervben. Még Veresmart lápi végétől is ide látnak. A falubeliek pedig a háztetőn át is meglátják. Senki nem jár fölösen kérdezősködni. Minden főzet végére lelassul az élet egy rövid időre, amíg a legyengült komák eltakarodnak, s eléáll a friss töltés új erővel. Az éjjelre csúf idő ígérkezett, de Tüdős Márton uram, időben felvonult a három szekerével. Két szekeren, két – két kád cefre, tiszta edény az italnak, a végeiken bőségesen tűzifa a főzéshez. A harmadik szekéren a segítségek és bőségesen feltarisnyált eleségek szorultak. A rakodás előtt, s aztán az indulásra már kaptak egy –egy pohárral az avasból. Ettől elég hangosan folyt az ugratás. Csorja Benedek egy fogadást is elindított. Íme a tét: Fogadjunk húsz lejbe, hogy az éri tanácselnök velünk lesz a pálinkafőzőben. Hát ezen harsány derültség mellett viccelődtek Márton urammal, hogy reggelig talán egyezséget is keresnek a patakériek. Szorítja az idő a múló tanácsot. Amire aztán elégedetten legyintett is néhányszor.

Hogy pontosan ki mit tudott vagy művelt el a pálinkafőzés fűszerezéséért azt most nem mondom el. De Csorja bátyó nem tévedett. Az éri tanácselnök főzőtt a veresmarti tanácselnök előtt. Éppen mosogattak mire odaért a vidám társaság. Hamar feltöltötték a kazánt, megrakták a tüzet, valaki a keverő mellé lépett, s beindult a dolog. Csorja uram kerített egy asztalt, s két asztalra kirakodtak. Az éri polgármester hozományából is maradt, a veresmarti polgármester hozománya is bőségesnek ígérkezett. Sok dolog van ennyi káddal s részegen nem bírnak vele. Egy kis falatozás után, mindenki dolga után látott, csak a két vezér maradt az asztalnál. Csendesen is beszéltek, az asztalra is ütöttek egy néhányszor, nemet többet lehetett hallani. Igenből egyetlen egy sem volt, ha csak a bológatást nem tartjuk annak. Aztán papírt vettek elő Páll gazda szekrényéből, neveket kezdtek írogatni. Ment a tervezett munka, folyt az egyeztetés. A veresmartiaknak kétharmad hely ígérkezett, de a főnök erre rákért volna. Az érieknek egyharmad hely maradt, a főnökük erre szeretett volna rákerekíteni. A beszélgetés tűrhető volt amíg meg nem jött Ilonka néni. Páll uram felesége, Ilona néni iskolatárs volt Márton urammal, így merte nevén szólítani:

–Marci te, ha ittatok, most ne ügyködjetek – mondta a jólélek.

–Most ebbe a helybe bezárjuk a politikát – válaszolt Márton uram.

–Pálilonka lelkem, engedje, hogy pálinka mellett fejezzük be, amit elkezdtünk – tréfálkozott az éri vezér.

–Mesélj arról, mit csinál a családod, van – e már unokád? – kérdezett újra az asszony. Ilona néni hallotta is, meg nem is az urak akaratát. Látta is, hogy nem alkalmas a perc a jó döntéshez. Nem akarta, hogy az ura munka helyén legyen, ha véletlen nem tudnak egyezségre jutni. Aztán a férje segítségéhez folyamodott. Azt nem kaphatta meg, a segítségek csak nevetgéltek nemes küzdelmén. Mindenki irigyelte Csorja bát, mert ezen az estén valóságosan meggazdagodott. Ilyen szerencsés fogadást bárki feleségének megtetszett volna, nem szidta volna folyton az urát, hogy mindenki beígérkezik segíteni, csak a pálinka közelébe kerülhessen. Mire visszaért az asztalhoz, két vezér egymást ölelgetve mondogatta, készen vagyunk, megvagyunk, a jővőnkkel van tele a markunk. Még motyogtak valamit, de azt senki nem értette meg.

Megint terítettek. A munka fele megvolt. Nagyon finom szilvapálinka lett. A gazda nem érezte mennyire finomítsák, ezt Horváth bácsira bízták, mert ő nem ivott annál többet, mint a finomítóból egy gyűszűvel. Ő állította be a fokot. Ettek komótosan. Még ittak rá egyet, aztán a két vegyes kádnak estek. Az éri elnök két korsót ajándékozott jővőbeli főnökének. A saját pálinkáját az emberei már régen haza vitték. Aztán harsányan búcsút intett a népeknek, óvatosan elmendegélt a kert alatti ösvényen. A patró vagy húsz lépésre ment mögötte. Oka volt rá. Kikerülte a kötekedést. Ha nem bukott fel, akkor nem is fognak köszönni egymásnak. Csorja bácsi a Tüdős uramnak is emlegette, jó volna egy szunyókálás. Feküdjön akinek nincs dolga, hárított az elnök. Mégis ennél többet semmit sem dolgozott.

Virradat után vissza jött Ilona néni. Ha azt remélte valakivel beszélgethet, akkor azt tévedésnek tarthatja. Márton bácsi, de Benedek bácsi sem volt nagy mesélő kedvében. A névsor tartalmáról senki nem tudott semmit. Valamivel később Benedek bácsi feladta a leckét az elnöknek. Hivatalos dolgai is vannak, menjen haza. Jelentkeztek kísérők, de elhárította. Az első könnyű szekeret választotta. Egy cseber pálinkát, egy nagyobb üvegballont, egy kisebb hordócskát s az éri elnök ajándékát mind felpakolták, szélein szalmával megvetették, hogy a drága szállítmányt valami ne lelje az úton. Napvilág pedig senki nem is gondolt valami rosszra. Rögtön elcsendesedett a pálinkafőzőbe szorult társaság. Aztán dolgoztak, s még egyszer ettek és ittak is. Megvolt a bejáratott menetrend. Horváth bácsi még loccsantott agy kevés párlatot a rézkazán oldalára, a lángot figyelte. Mihelyt kialudt, oda szólt az embereknek:

– Lehet mosogatni, takarítsák ki a helyet – elég szépen mondta, senkinek sem jutott eszébe nem a szerint cselekedni. Munkába lendültek a bóbiskoló emberek. A csebrek és a kádak felkerültek a szekerekre. Két cseberbe ment a vegyes pálinka, Kovács Pista szerint az elnök leve nagyon sokat eresztett. Valami kellett legyen benne. Végül kiderült, hogy az elnököktől nem vettek vámot. Kovács Pistának ez sem tetszett, szerinte az elnöktől több vámot kellene venni. Mindenki másnál. Ilyen se lesz soha. Ezen kacagtak egyet, aztán mindenki, kitől lehetett elbúcsúzott. A lovak feje között Veresmart felé néztek.

Az elnök még nem ért haza. Lerakodtak. A szekereket kivezényelték az udvarból. Mindenki azon volt, hogy az elnök betért az éri kollegájához. Szakbeszélgetést folytatni, amit nem egyeztek meg a zajos és füstös hombárban. A segítségek saját kezdeményre még egyet kóstoltak a vegyesből, aztán szépen haza széledtek.

Az elnököt délután, az állomás melletti kertben találták meg. Hasra feküdve horkolt. Mind, aki a legjobban végezte a dolgát. A lovak is ott voltak. A szekér azonban üresen tátongott. Az edényeket az úton túli rétről szedték össze, üresen és megszáradva. Ilyen finom szilvapálinkával még nem öntözték az útmellékét.

 (2008)

Az örökség

A hagyomány szerint a mi falvaink, egy – egy majorság környékén kerültek szem elé. A majorságokba alig tíz, vagy még egynehánnyal több család tartózott. Később a falu a majorság terjeszkedéséből, vagy két közeli majorság összeolvadásából lett. Vagy sok volt a gyermek és az etetni való száj, vagy baj került a fegyveresek előállítása körül. Vagy elesett az apa, vagy fogságra jutott a család feje, néha a nagy testvér. Vagy házasságba vitt valaki, minden pereputtyot. Szülésbe halt az anya, vagy csak nagyon beteg lett valami ismeretlen nyavalya miatt. Vagy a rokonnak kellett fogadni a megárvult atyjafiait. Vagy embernek vett legény beházasulása esett, vagy felserdült leány behozatala forgott fenn. Az idegenből kapott hozomány is a majorságé lett. Némely kiszakított terület volt, hogy továbbra ott maradt. Kertelés nélkül is. Így vagy úgy, a bajt el kellett hárítani. Így vagy úgy, az emberek dolgát el kellett igazítani. Kert vagy nem kert, semmi sem tart örökké. Bizonyos idő után a meglévő kertek hiányzó fogait elfeledték újra tenni. Bizonyos idő után nem húztak fel új kerteket. Ilyenek a legrégibbi bajok, de ezek nélkül nem lennénk. Először egy majorságnak csak egyetlen kapuja volt, aztán később, muszájból megengedték a több kaput. A kapujárás nehézsége mégsem volt akkora teher, hogy azért panaszt emeltek volna, a kaput nem a panaszért, hanem a könnyű járásért nyitották. Nem várt nehézség is támadt, de mikor ezt észrevették, már nem lehetett vissza fordulni. Itt szerep jutott a papoknak is, mert ahány kaput ismertek el, annyi kepe és gödölye begyűjtésére került alkalom. Ezen a vidéken a falvak két módon telepedtek. Vagy egy patak mentén felkanyarogtak a hegy felé, vagy lejöttek a laposabb helyre, csak a nagyobb patak mellé. Patak nélkül ma sincs falu. Mint ahogy erdőre is számot tartanak, nem mondanak le a szántókról vagy a legelőkről sem. A szükség a majorságok közé ösvényt vert, s a széleire kerítést emelt. Vagy árkot ásatott. Ezekből a szegekből aztán utcák és tizesek lettek.

A sokfelé tanyázó majorságok védelmére előbb cölöperődöket állítottak. Csakhogy a tatárok ezen kifogtak, mert szó szerint felégették. Erre kő és tégla erődöket húztak. Az építmények rendszerint magaslatokra kerültek, némely majorságtól elég messze. Vagy sáncárokkal vették körbe, ha ez a hely nem volt elég magasan. Az állatok és a termés oltalmára, a falu népének védelmére, jogosan fegyvereseket fogadtak fel. A bíró erősen oda nézett a fegyveresek hűségére. Aztán egy – egy nagyobb gazda magának külön fegyvereseket tartott. Ennek oka volt, mert a portyázó idegenek vagy környéki rablók nem várták be a várbelieket az igazság kiosztására. Márpedig egy falucska, ha fegyvertelen feküdt le, lehet nem ébredt fel. Csúfolódók mondják, hogy Benedektelek falunépe meghalva ébredett, mert a benedektelkiek nem vettek fegyvert a kezükbe. Nem ontották mások vérét, kiontották az ővékit. Ezzel adták meg, hitük drága árát. Ez a nép szó szerint értette, ne ölj. Ahogy a  parancs mondja, tízből az egyik. Ezeket én most igen kutyafuttában mondom, de a valóságban is gyorsan mentek végbe. Nem értek volna oda a várbeliek, ha akartak volna se. Hogy nem tudták, így nem is akarták.

Veresmart régi, nagy falu. Ami hagyomány és örökösség felmerült az idők recsegő vagy ropogó szélmalmában, azt mind megtartották örökül. Mindenkinek tisztelni kellett az apja meghagyását. Tetszett vagy nem, annak akarata ellen nem tehetett. Volt sok eset, hogy az ifjonc hevesség ellene ment az apja nyugodt ráérősségének. Az utóbbit soha nem lehetett legyőzni. Még akkor sem, ha az igazság a gyermekre mutatott volna.

Tamás Ferenc bácsi és Györgybíró János bácsi régi, nagy barátok. Külön szinte semmiben nem voltak. Amit lehetett, mégis mindegyik a maga feje szerint cselekedte. Az együtt gondolkozók megtanulják a másikat. Ezzel az erővel arra is vigyáznak, nehogy teljesen a másik akarata szerint alakuljon az életük. Senki nem kételkedik benne, hogy a két öreg egymás gondolatát kitalálta, ezért sok esetben nem beszéltek. Csak tették a dolgukat. Valaki azt mondja, hogy soha nem beszéltek, nehogy a vadak megnesszentsék közelségüket. Közös dolgaikban csak aludni váltak el egymástól. Néhanapján arra se. Örökké vadászok voltak. Örökké vadászok maradnak. Szinte gyermekkoruk óta vadásznak. Minden dolgukat végezték, rendben a családjuk iránt, vagy a község és a falusfelek javára. Hajnalba keltek, ha kellett. Ha reggel jöttek a vadak földjéről, a nap dolga után láttak, heverésre nem került idő. Éjfélkor indultak, ha menni kellett. Három napot is egybe toldtak, ha valami gaz vadat kellett cselvetéssel befogni, vagy bármi áron elpusztítani. Egy – két hétig is kaszáltak, versenyt a falubeliekkel, ha az őzek téli eledelére kellett szénakazalba rakni. Még az állatok szavát is értették. Mindent kitanultak abban az időben. Igaz, akkoriban elébb inkább madarásztak. Ott talált rájuk, Gáspár atya. Gáspár atyát ugyan az összes szerzetessel együtt, legott az akkori hatalmasok kirakták a rendi birtokból, de igére csak nem maradhattak. Patakéren két, színdeszka házat építettek, abba beleköltöztek. Ott dolgoztak, még a kollektívbe is eljártak napszámba, mert a muszáj, az igen nagyúr. A templomi szolgálatuk szinte alig volt. Az is a főnök megfontolt beosztásával, hadd merüljön fel a nép alapos érdeke. Ki kellett valahogy játszani a rendszer nyomását. Az ellenkezés nem lehetett nyílt, csak a szorítás volt tűrhetetlen. Ami lehetett, az félig titkos volt, mert a rendszer nem támogatta a párton kívüli, tömeges rendezvényeket. Sőt hadat üzent a nem materiális isteneknek. A hirdetőket pedig szűkebb beszédre intették. Mindenki érezte, ez nem tart örökké. Ettől független, mindenki igyekezett hasznosítani magát. A húsféle élelem, megint Gáspár atyára maradt, aki ebben örömét is lelte. Napközben, illendőség szerint csapdázott. Nem olyan veszélyes. Néha nagyvadat is fogott vagy lőtt. Homályban, nem ritkán és nagy csendben. A körülmények miatt, nagyon óvatosan, de határozottan végezte dolgát. Mindenki figyelt és várt, hátha magyarázat kerül arra, hogy semmi tévedés, semmi hiba, semmi véletlen baleset nem került, immár hosszú évek óta. Egy másik vadász azt mondta, hogy Gáspár mindig kartávolságban terítette le vadjait, hogy megkímélje a szenvedéstől azokat. A gyilkolás a vadnak kímélettel együtt is fáj. A törvényesek által egy pár négyzetméterre szorított szerzetes, hogyan vadászhatott volna másként. Mindig feje felett lógott a felelősség baja, nehogy valaki észrevétlen mégis a közelében legyen. Észrevétlen, annak ártson. Egy nagy próba, hogy észrevétlen a vad mellé jutni, azért nem olyan könnyű. Azon túl varázslatosan szép, hogy esély kerül a vadnak is az ellenfél meglátására, a helyzet felismerésére vagy éppen menekülésre. Tisztára épeszű megítélésből fakadó félre beszéd. Egyetlen biztos dolog, amire hagyakozhatott, az a fohász volt. Istenem, kegyelmezz, nehogy másnak ártására legyek. Itt volt valami, amit a felsők meghallgattak. Nem lőtt meg senkit, véletlen se. Vadászott közel a faluhoz, soha nem lőtt a lakóházak felé. A havasban csak akkor emelte fel a fegyvert, ha semmi más lehetőség nem volt. A kése és a parittyája páratlan volt. A vonulásának messze földön híre kelt, nesztelen volt. Sokan csak a nyomáról, vagy arról se, tudták meg, ha valahol, valamikor elvonult.

Nos, egy kivételesen nevezetesnek számítható napon a Ferke és a Jani, mértéken felül, valami tizenvalahány apróbb madárkát fogott, de csekélységük miatt nem merték haza vinni. Ehetőknek vélték, felismerték, aminek el lehet készíteni. Mégis. Éppen azon tanakodtak, hogy mitévők legyenek, mert a kencés lábú madarak úgyis megdögölnének, letörölgetni az idő még holnaputánig sem lenne elég. Máskülönben az állatkínzásért járó pokol képe sejlett fel előttük. De sors nemcsak próbára tesz, segítségedre is siet. Az ösvényen, Gáspár atya sziszegve fütyörészett és ráérősen közeledett. Az eltelt fél napot madarászásra szánta ugyan, de semmi nagyobb fogás nem lett belőle. Rátalált viszont a két gyermekre, akik becsületes keresztény módjára mindent elmondtak, s ezzel az ő baja is egyenesbe jött. Egyenesbe jött azáltal, hogy a madárkákat elvette, hogy majd ő elrendezi. A szerzetes barátokkal megetette levesnek és zsenge húsnak, aminek tette az asztalra. Ugyanakkor megfogadta, hogy ezt a két gyereket sok értelmes dologra meg fogja tanítani. Az ígérettel már másnap nem késlekedett, a szülőkkel megegyezett, hogy a gyermekeket hasznos erdei dolgokra fogja megtanítani. Az apák szerették volna megtudni, ezzel a katonaságnak nem lesz beleszólása, nehogy valami állami szinten ellenzett dologba kezdjenek. A csendesítés szinte semmi sem került. Ettől a naptól, Gáspár papnak két árnyéka volt. Ezek az árnyékok nem a nap állása, hanem a pap hónalja szerint működtek. A szerzetes atya két oldalán, két pár kíváncsi szem lesett minden mozdulatra. Ha magukra maradtak, egymással vetélkedtek, ki mit jegyzett meg a mai napi dolgok mezejéről. Semmi, mondható semmi, nem kerülte el a figyelmüket. Került olyan eset, amire a szerzetes úgy gondolta, talán nem hiszik, hogy az a valami fontos vagy sem, nem figyelnek fel arra a dologra. Aztán valamivel egy héten belül, kérdés vagy döntés formájában megjelenik a nem kívánt dolog. A pap először remélte, hogy nem fognak kérdezni. Egy óvatlan pillanatba ő mondta, kérdezzenek bátran. Úgy megbátorodtak, hogy hirtelen, terhesen sok lett a kérdés. Csak úgy kapkodhatta a fejét a vallatók sűrűn pattogó kérdéseire. A világ tele van kérdésekkel. Nincs olyan ember a földön, aki mindre tudna válaszolni. Az ember élete sem elég a sok kérdést számon tartani. Hát még megválaszolni.

*

Egyszer hirtelen felgyorsult minden. A veresmarti iskola kevésnek látszott és divatja múlttá lett. A nyolcadik osztály tanulói megtudták, hogy Feri és Jani minden hiányzás, gyenge jegy és egyedi féloldalas képzés ellenére, végzett a helyi iskolával. Kiderült, hogy osztálytársaik nem álmukban képzelték el a két kis vadászt. A két nagy vadász létezett, csak éppen tojáshéj keretezte még a megfoghatóvá lett marcona képüket. A záróvizsga nagyon jól ment. Minden felügyeletet a jelenlétükben s a szemük előtt lemásoltak. Minden tantárgyból, teljes oldalakat ismertek a tankönyvből. A hihetetlenséget végül senki sem vizsgálta felül. Sőt valami csodás befolyás következtében annyira jól sikerült az iskolai szereplés, amennyire megengedte a görgényi erdészeti iskolába való beiratkozást is. Az anyák egy mondatos ellenvetését Gáspár atya, Márton atya segédletével, s az apák vérszegény áogatása – báogatása, és közbeintett hümmögése mellett leterítették. Az erdészeti iskola befogadta őket, s nekik nagyon jól ment dolguk. Igen ritkán jártak haza, akkor sem mezei vagy otthoni munkák miatt. Jót enni vagy jót aludni. A kopott holmi helyett másat ölteni. A fiúk hihetetlen gyorsan felcseperedtek. A távollét összefolyásával, a falubeliek észre se vették, hogy a katonaságot is letették, a nyakukról. Zöld ruha, ha észrevették vagy nem, sokak szemében egyre megy. Nem nyomott nagyot a latban. A zöld ruha pedig örökös lett, mert az erdész jószerével ünnepre is valami zöldest szokott magára venni. A lányok, akikkel iskolába jártak, már férjhez mentek, senki nem várt rájuk. A kisebb lányok felnőttek, de nem ismerték még a hírüket sem. Ez lehet a magyarázat, későn nősültek. Ferenc bácsinak hamarosan fiúgyermekekben lett öröme. János bácsinak is jó volt a példa, neki is kettő volt elő írva, csakhogy a második is leánynak sikerült. Ez a kislány nem született a szerencse csillaga alatt, harmadnapra nagyon beteg lett. Édesanyja ugyanúgy. A hétvégére akkor bábaasszonyt és orvost is hoztak, csak már későre. Ami nem volt könnyű, az is olyan észrevétlen telt, mint az, ami nagyon könnyű volt. Mert nem feledem, hogy ebben a faluban is volt mindegyre könnyűségtől szép nap, vagy éppen a nehézségtől szabadulás öröme. Ferenc bácsinak a Ferikéje, szinte azon a nap mondta meg apjának, akaratát, amelyik napon Emese is jelentette, János bácsinak, beiratkozik az ipari iskolába, hogy a városba dolgozhasson. Egy évre rá az Imre gyerkőc is a városi ipariskolába ment. Eddig Katalin néni minden idejét a két fiára s a ház körüli dolgokra tartotta. Katalin néninek volt egy húga, Ilona néni, aki nagyon sokat segített János bácsinak, a kicsike Emese dolgait eligazítani. Először Katalin néni nem volt mit tegyen a töméntelen idejével. Ilona néni is egyre kevesebbet járta János bácsi házát. Jó szokás szerint Ferenc bácsi és János bácsi legott építésbe kezdett. János bácsinak nem lett volna annyira fontos, csakhogy sajnálta azt a sok szép épületfát, amit a barátjának kivágatott. Neki is kedve szottyant, hát építeni fogott. Vagyis mindketten először telket szereztek a Fojtós derekán. Ferenc bácsi egy nagyobbat, János bácsi egy kisebbet. Közben az erdészet dolgát sem hagyták abba. A vadászatban sem lett semmi baj. Sőt a dolgot aztán teljesen be is fejezték. A mesterek s a tulajdonosok elégedetten nézegethették a munka gyümölcsét. A Ferenc bácsi magas ikerháza és a János bácsi ügyes házikója a külső vakolatra, s a lakókra vártak.

*

Van a faluban két hivatal, amit csak az ismerők tudnak megérteni. Nem a király vagy más intéző rendelte el, magától kezdett járni. Mondani könnyű, de ez valóban előjött. Maguk az emberek találtak rá, maguktól. Nem neveztek ki senkit az élére, mégis kitermelte az embereit, s jól járnak egymással. Azért hivatal, mert működik, kéretlen is végzi a dolgát. Sőt, ha tiltanák vagy akadályt, gördítenének eléje, attól talán még jobban is menne. Megkérésre pedig kétszer – háromszor gyorsabban vagy legalább kétszer erősebben dolgoznék.

Az elsőnek a hírvitel dolga. A hivatalt egymás között csepűtelefonnak emlegetik. Az a dolga, hogy bármiféle pletykát a szóban forgókkal, valami módon tudasson. A legkevesebb, amit ez a hivatal megenged magának, az a hír megtódítása. Néha ebben mestereknek bizonyulnak a hírvivők. Vagy inkább hírverők? Merthogy volt már eset, amikor a történet csak egyetlen ember elméjében játszódott le. Mégis szinte mindenki tudott róla, sőt a fordulatokat is megtudta. Ebben a hivatalban férfiak és nők egyaránt szerephez jutottak. Nem számít, ha öreg vagy fiatal, a jó történetet szépen el lehet mesélni. Sok csodálkozó tekintetet tudnak vele begyűjteni. Csak a rossz nyelvek mondják, a vénasszonyok pletykások. Nincs a dolognak eleje, várhatóan vége sem lesz.

A másik hivatalt is a közösség hozta létre, ez a falu csendjének éjjeli ügyelete. Az éjszakai nyugalom biztosítása és a látatlanból kelő veszedelmek, elhárítása lenne a hivatal feladata. Volt, amikor ezek az emberek fegyvert vettek a kezükbe, hogy a falura leselkedőket móresre taníthassák. Régebb nagyobb szerepe volt, de most is kerül dolog. A nyugalmat felügyelni lehet más helyről jött emberektől, de lehet helyiektől is tartani. Ezek nem mindig a bolond gombától tesznek meggondolatlan dolgokat. Az őrségnek van parancsnoka, a többiek az adószedő által letett névsorból jönnek elő. Ha nem gondolom utána, hogy van jó ideje egy másik szokás is. Sokan a városi munka vagy a munkahelyi váltás nem találása, néha egyéb személyes ok miatt, fizettek valakinek, hogy menjen helyettük őrnek. Így alakulhatott ki egy állandóvá lett, fizetett őrcsapat. Az éjjeli őröket nálunk egyszerűen patrónak nevezik. A patrók nélkül talán nem is lehet elgondolni a tyúkok berekesztését, a marhák fejését, a hátsó udvar bereteszelését, a szomszéd kéményének nézését, ahogyan esti füstjét eregeti az ég felé. A patrók ebben a tájban szemléztek a községházán. Figyelmesen jártak körös körbe a faluban, s még a kertek alatt járókat, s a patakon surranókat is feljegyezték noteszukba. A szolgálat közben a pihenéskor a sürgőset, vagy a végén a főpatrónak megmondták, a nem nagyon fontos esetet. Egyszerűen mindent jelentettek, ami mozgott. Ettől néha keresetté lett ember került horogra. Nem nagyon lehetett patróékkal kukoricázni. Jó is volt ez így.

A két erdész az egyik havasi legelőn és az állomás közelében levő nagyobb tisztított parcellán kaszás kalákát rendeztek. Nagy rendnek ígérkezett, birkóztak vele rendesen. Kellett, mert az őzek valamivel többen maradtak annál, amire számítottak. Szálas élelem nélkül pedig nem maradnak meg. Az első nap, minden baj nélkül ment, a kaszások belehajoltak a rendbe, s vágták, mint Szalay a szappant. Délre nagydarab kopaszodott meg. Jöttek a rendverők, szétforgatták, kezdték a szárogatást. Az ebédet csendben ették meg. Délután még vágtak egy darabot, aztán mindenki hazament. A vadászok haza menet szétnéztek az itató ösvényeknél, csapásoknál. Innen nyugalomra tértek. A patrók úgy emlékeznek, hogy ettől az estétől a Tamás portán az utcai szobában minden este égett a villany. Hogy miért kellett ennyi világosság, ma sem tudom?

Másnap ebédkor a szokott viccelődések és ugratások között Áron bá, János bá volt istennyugtassa feleségének az öccse, átszólt az abrosz felett:

– Hallom, Mesike áldott lett.

– Úgy bízza – hagyta helyben János bá, mintha némi büszkeséggel.

– Aztán nem lenne jobb, ha a régi száraz házban laknának? – kérdi Áron bá szinte erő nélkül, mintha restellné amit előhozott. Lehet, hogy reáfordulás, mint hadművelet. Rögtön lehetett gondolni, hogy heves vitára volna felkészülve. Csakhogy János bácsi erre semmit sem szólott. A dolog egyetlen baja, hogy a nem válaszolás nélkül is a bogár beköltözött a fülébe. A délutáni frissítőt Ilona néni hozta ki, ő is megkérdezte, hogy Mesiék nem szándékoznak beköltözni a száraz házba. Mert az új ház még nem elég egészséges a terhes asszonynak, sem a porontyának. A kérdezett csak hümmögött erre. Este, hazafelé úgy tett, mint akinek beszélgetni valója van bement Ferenc bácsival s hajnalig szótlan vagy egyet – egyet szólva világítottak az utcai szobában. Hajnalban Ferenc bácsit felküldte a több munkással a felső parcella felé, három kaszással a vasút melletti parcellára tért. Ott dolgoztak szinte megszakítás nélkül. Az ebédet Katalin néni hozta, jó ízűen megették.

– Te János, nem gondoltál arra, hogy Mesike…– kezdte elmenés közben Ferenc bácsi felesége, de János bácsi közbe vágtatott:

– Én kell meggondoljam, vagy ők találják ki, mit akarnának?

Ezzel a dolog fenn is akadt, mint a kerengő levél a patakba nyúló ágon. Délután árnyékot rakott a domb felett. Még azt is mondta volna, hogy éppen nem akar medert szabni a dolgaiknak, mind a két házat teljesen hagyja, ha kell. Este lehet, időt kerít, s bemegy a fiatalokhoz, lássa meg, ha akarnak valamit, vagy csak a falu magától áll ki értük a kapu elé. Mert erősen nagy baj lenne, ha mindenkivel beszélgetnek csak vele, nem szólnak. Aztán úgy lett, mint mindennel szokott lenni. A veje jött haza a munkából. Lelkendezett, hogy milyen dolog esett vele azon a nap. Kifakadt egy borvízforrás a nyereg melletti bakkanyarban. Kimosott néhány kockakövet, erre ő féloldalas útlezárást kezdeményezett. Az édesapjával, akivel együtt útászkodnak, ketten valami négy óra alatt elkormányozták a vizet, s újra rakták a kimozdult köveket. Boldogan összekacagtak, s a leánya súrolgatta a veje elállott vállait. János bácsi csak nézte, s hallgatta. Ezekkel veszekedjen? Aztán csak azt mondta, hogy gondolta próbáljanak meg a régi házba lakni, ha kell. Ettől szabadkozni kezdtek, ezt egyáltalán nem akarják. Kérdezte, nem panaszkodtak valakinek, tagadták, hogy erre vetemedtek volna. Békességben elváltak. Ismét Ferenc bácsinál virrasztottak, közben bóbiskoltak. Hirtelen felkapott fejjel néztek körül, aztán kezdődött minden elölről. Délre szinte a felénél tartottak a kaszálással, mikor Jancsi bá szíve várakozása szerint megjött Mesike. Kiteregette az étel alá való abroszt. Kirakta toronyba, a kosárba rejtekén hozott finomságokat. Mikor végeztek, elrakás között mondta, csak mintha nem lenne fontos:

– Édösapám, ezt a helyet kellene nekem adja.

– Erre aludni kell, mert fele sem az enyém.

– Már hogyne lenne, utána jártam.

– Csak a felén felezünk Ferenc bátyáddal.

– Azt csak maga mondja, pedig milyen jó lenne vendéglőnek.

– Hát a részemen lehet még vendéglőzni is.

Mesi elég durcásan ment el. Jancsi bá már délután bement a polgármesterhez. Véglegesíteni akarta a parcella dolgát. A szóbeli egyezséget papírra kellett tenni. Ferenc bácsi János bácsira és János bácsi Ferenc bácsira testálja a feladat véghez vitelét. A parcellát ketten fátlanították. A parcellán ketten tettek lucernát és lóherét, ne vegye fel a helyet a szederinda és a málnabokor. Aztán rá egy évre már kaszálható lett a hely. A szó egyezsége leszögezte, a hely nagyobb fele az őzeknek lesz kaszáló és etetőhely. A kisebb felen osztoznak, kisebb hétvégi házat húznak együtt vagy külön. Ezen a részen semmi sem lehet, ami az etetésre bejövő őzeket megzavarhatja. Milyen szép látvány lesz az erdő aljára kiálló őzek látványa. Ezt a parcellát lentről Patakérről is, de a kanyarban lassító vonatról addig lehet látni, amíg a sínpár újra bemegy az erdőbe. Egy kis vadság, egy kis szelídebb zajosság, valami patakcsobogás és egy kevés madártrilla, ebből áll össze az egész. Ezt kellett papírra vetni. A kölcsönös végrendelet miatt meg kellett hívni Ferenc bácsit is. A három felnőtt ember ott sírt a községházán, a polgármester irodáján. Olyan szép volt ez az álom.

*

A mára virradó éjjelen Ferenc bácsi hiába várta János bácsit. Mióta Emese családjával mind a két házban lakik, Jancsi bá bejár ide, egyet – egyet hunyni. Az este későre sem jött. Délelőtt a községházán kellett találkozzanak. Nem jött. Jött viszont Emese, építkezési engedélyt kérni a parcellára. Hatalmas patáliát csapott, mikor megmondták, hogy a parcella célzott terület, s Ferenc bácsival közös felhasználású. Akkor neki támadt Ferenc bácsinak, hogy mivel csapta be az apját, hogy közös vagyonba fektetett. Egyszóval, nemcsak illetlen, hanem fondorlatos és vádló is volt egyszerre. A polgármester csendesítette. Az esemény szakadást szenvedett, a tátott szájú emberek szemöldökén volt a sor. Ott álltak s hápogtak a meglepetéstől. Két gyermek hozta a hírt, a parcellán átmentek kifelé, köszönni oda mentek az árnyékvetőhöz. Megriadtak, amit láttak, János bácsi nyakán levő kötéllel a tartófához van kötve. A polgármester kiküldte a rendőröket. A szövetkezeti őr beszólott, estefelé Emese jött be a parcella felől. A patrófőnök is jelentett, a tegnap este Emese férje jött le a parcella felőli lejtőn. Ferenc bácsi haza szaladt a végrendeletért, ha bizonyításra lesz szükség. Ilona néni sopánkodott:

– Nem és nem, Emese nagyon szerette az apját, ilyent nem tett. Nem tett.

A szövetkezeti őr azt mondta, csak ő tudja:

– Ennek az Emesének egy utca vagyona nem lenne elég örökségül. Az apja két háza is kevés volt. Csak tudnám az ura természetét.

Minden felkérés nélkül, minden hivatal beindult, ami a faluban létezett. Nyomozott, kérdezett, faggatott és tovább adott. Délután a falu egy rajzó méhkassá lett. Szerették a vén vadászt, nem egyeztek bele, hogy gyilok áldozatává legyen. Mindenki csak kapkodta a fejét, mit fognak még megtudni?

(2008)

„…a vizek pedig csak aláfelé igyekezzenek…”

Apónak

Nyavalyás, megpróbálós, kicsinykére fogott, más dologhoz alig látható életem során, sokkal többet adtam s vártam az emberektől, de nem kaptam, mint abból ők felhasználni vagy megragadni akarnának. Szinte érdektelen mennek és tülekednek valamerre. Nem gondolkodnak azon, amit én hittel mondok nekik. Szívesen mondom, hogy nem előre. Semmi esetre sem. Semmire sincsenek tekintettel. A maguk valójában felfelé sem törtetnek. Hah, fel vagy le. Merre vannak ezek? Nem akárhol, csak a szokott értékeink rendjében. Csak csorognak éppen a mára kiosztott soros irányba. Lefelé? Mert ami csorog, az lefelé tart? Felfelé nem csorog semmi? A céltudatukról pedig hagyd el, ne értekezzünk most. Ha az ember mindig azt tenné, amit a szíve és lelke szerint tenni tudna, akkor a karját minden nehézség ellen felemelné. Ha pedig az isteni ügyeletesek eleget meglöknék a gyarlókat, akkor az embereknek akkora nagy lehetőségeik lennének, ami épp az istenek saruja szintjére emelné őket. Ott aztán ezt – azt tevegélhetnének az embertársaik javára. Mondom javára, de gondolom kárára is. Hát ezért nem jutnak soha oda. Be kell érniük azzal, ami mindenkinek van. S a bajok soha nem járnak egyedül, az embernek gyengesége több is van. Ezzel sem érik be. És akkor belátható, hogy az emberek ennél parányabbak, önzőbbek, gyengébbek és éppen nem bírnak elég akarattal, hogy ennél tovább léphetnének. Ami pedig elég ahhoz, hogy ne tegyenek semmi jókat, inkább ártsanak maguknak és egymásnak. Hiszen ettől nem messze, képesek lennének az időjárást elváltoztatni. Volna, akinek a pénzek válthatósága vagy a földek végtelen adománya lenne a fő. Hiszem, volt rá példa, az anyját adná, csak neki elég legyen. Azért nem mindenki ebből a nekem kedvemre, nem váltható bandából széledt a világra.

– Anti bá, maga tud lenni úgy, hogy ne legyen ló mellette? – kérdezte a kíváncsi gyerek. Az öreg nézett maga elé, lehet valami könnyecske a szeme sarkában.

– Igen, kölyköcském, valami ló mindenképp kell nekem – bólogatott hozzá.

– Az én lovam is elgondozná, amég megtanulom? – jődögélt a másik kérdés. Az öreg nézett maga elé, aztán mintha egy kicsit elmosolyodott volna.

– Mit fizetsz a dologért, hékám?

– Hát, amit kér érte – sietett a válasszal.

– Hát, én most csak ennivalóért tudok dolgozni. Valami effélét, kell ígírj. – nézett a távolba az öregember.

– Édesapámtól szegődök ebédet. Minden nap rá adok almát és diót.

– Elég jól mondod, ebbe meg tudunk szegődni – szólt az öreg. – Csak azt kell engedd meg, hogy képzeljem el, az enyém is a te lovad, mert akkor jobban szeretem a te lovacskádat. A lovacska is jobban érzi magát. Lehet, akkor megmaradok az eddigi ebéd mellett.

Mosolyogtak egymásra, a gyerek felfelé hunyorogva, az öreg lefelé nézelődve. Erre mondják, boldogan mosolyogtak. Két ember, szinte egyformán örvendtek annak, hogy mind a ketten ugyanazt akarják és nem is marakodtak, nem is követelőztek. Mind a ketten azt akarták. Amit a másik is akart. Hát az egész világ megkérdezhetné:

– Hogy csináljátok, hé? Egyáltalán. Hogy csinálják?

Mióta valaki elérte a nagy lehetőséget és apái gallyai és fái közül néhányat nagy későre megörökölt, ha abból bármennyi is megmaradhatott volna neki, hirtelen elszánással hagyta, hogy göröngyöt benője a dudva, vagy nekiállott és sürgősen kivágta, a lehető legvékonyabb ágacskát, hogy ne késlekedvén, alig legyen ezekkel gondja. Pedig tudta, hogy az ő élete nem elég arra, hogy a kivágott helyét benője magától a nagyerdő.

Ezt a dolgot nem nagyon akartam a világ szájára juttatni. A világ azonban szép csendesen mégis belekezdett. Hirdeti, hogy a változó körülmények miatt, fokozott odafigyelést várnak mindenkitől. Sőt, észrevételeinket azonnal a közösség hasznára kell fordítanunk. Mert egyesek bizony kötelesek, tartóznak ezzel – azzal. Mert mások ezt semmibe se veszik. Aki pedig nem tekint előre, az nem ér majd rá, hogy visszanézzen. És most még lenne nekem pofám, rákérdeznék, a becsületeseket valaki még meghallgatja?

– Nagy dolgot akarok én tőled – nehezen szánta el magát a beszédre. A lány csak nézte, pislogott hosszan hozzá. Nem szólt, mert még nem tudta, mibe kezd bele a táncosa.

– Ott fenn a hegyen, egy jó darabig nem lesz szomszédunk – nézte a lányt, lám, szólna már valamit. Attól könnyebb lenne tovább mondani. De a lány még nem mondhatott semmit. – Vagy sokáig kell lent maradjunk a nagyobbak mellett – erre a leány még hosszabban hallgatott, végig a csizmácskája orrát vizsgálva. Már elgondolta, amire a fiú ilyen lassan veselkedett neki.

– Úgy kell kitaláljuk, hogy sok időre tudjunk magunkra lenni – bátorította magát a legény.

– Pontosan erre gondoltam én is – szólt először a lány.

– Kell nagy szoba nappalra – tette le a garast a legény.

– Jól mondod, kell egy jó nagy konyha – foglalta a területet a leány is.

– Kell sok kicsi szoba – tartotta a legény.

– Gyermekeknek – pironkodott a leány.

– Vendégnek – adta a legény.

– Hálónak – fogta fel e leány.

– Jó nagy pince – álmodta meg a legény.

– Jó nagy kamara – tudta a szükséget a leány.

– Nagy istálló – adta a módját a legény.

– Nagy majorságkert – szelte el a birtokokat a leány. De ez se elég, tódított.

– Nagy szénapadlás – mondta az állatok pártolója.

– Sok hely ágyásoknak – mosolyodott el a leány a versengés vastagodására.

– Ha futtatót mondok, arra is válaszolsz?

– A futtatóra úsztató is dukál – erre pedig aztán mind a ketten harsányan rákacagtak. Mindenre ráfér még valami, ami jó, ha kellhet a tervező embereknek. Csak erre kell annyi idő, hogy annak a végét nem látja senki emberfia. Nem is mondták tovább. Soknak elég sok volt ez egy szuszra. Épületanyagra is kell gyűjteni valami pénzmagot, amit csak együttes törődésben tudnak megtenni. Ezzel a legnehezebb próbát egymás segedelmével kiállották. Erre mindig foghatnak emlékezni.

Gerő bátyánk és Ferkó úgy mentek a házhely megnézésére, mintha egy közönséges belső falusi telek lett volna. Mind a ketten tudták, hogy egy elvadult helyen van a kert. A kert dolga pedig nem helyén való. Merthogy egy fia léc sincs a környéken, ami jelezné, hogy mettől meddig van az enyém s hol a tiéd. Az egész hely tele volt a havasról lejövő szekérnyomokkal, ahol a gazdák pihentették lovaik, addig köveken szöktetett patáit. A hely közepén egy nagy kopasz szikla, mint egy öregedő ember tar feje búbja. A kő közelében hat – hét öreg erdőbelire vetkeződött, félig – meddig kiszáradt fa árválkodott. A kőlikakban vagy a fatörzsekhez közel rakott pásztortüzek mély nyomokat hagytak. A kőből nagyobb darabok hasadtak ki a forróságtól. A fákban megsültek a csövecskék, amin a nedvek a levelekbe mehettek volna. Nem szép dolog, az ember szinte mindent elront, amire ráemeli a kezét. A széleken, de a patak felől is, csomókban bokrok erősödtek, hogy nagyobb helyet foglaljanak maguknak, kevesebbet hagyván az embereknek. Hát nem biztos, ha nem az ismerőseink mentek volna erre a környékre, még valamin gondolkodni kezdtek volna.

Már felfelé mendegélvén mutatta Gerő bátyánk a szomszédok helyeinek ismérveit. Ha Ferkó belefog az építésbe, biztosan még vagy öten neki fognak. A helyszínen pedig az derült ki, hogy még fennebb is kerülnek még szomszédok. Egyetlen baj van ezen az ágon. Nagy szükség van a kezdeményezőre. Aztán le kell vezetni az utat. Meg kell tudni a két szomszéd cövekének a helyét. Mert indulóban a szomszéddal nem találó kikezdeni. Aztán a havasi út hol térjen elő a telkek elé. Hátul pedig Ferkónak az tetszene a legjobban, ha a patakig kitolhatná a kerítést. Itatni lehetne, de úszkáló majorságot tartani sem nagy csoda.

Ahogy felérhettek, a kalapot hátrébb nyomták, s meg simították gőzlő fejüket. Fárasztóan messze van a falu belsejétől. Ma azonban sokkal csendesebbnek ígérkezik. Magányosságában is többel biztat, mint a falu belsőben levő bármelyik telek. Hosszan nézelődött a két emberünk. Mind a ketten pénzt álmodtak halmoslag, és érezték a több munkával járó fáradtságot esténként lógó karjaikban. A gondolkodó ember hallgató szokását egyik sem akarta idő előtt megtörni. Látszott, nem sok tartja vissza a szót. Lassan, csendes mosolyra fakadtak, senki nem láthatta, ha elérzékenyülnek. Akkor minek a tartózkodó játék?

Itt Veresmarton, ahány ember lakik, az éppen annyiféle. Nincs két rokon se, aki egyforma. Mindenki valamit hasonlít a rokonaira, de azon túl mindenki más. A Csurulya Ferkó fiát, a Lacikát gondolom. Napok óta komoran néz mindenfelé. Ez a gyerek, aki csak felnőttek között mozgott, most elkezdett a csendes és játékos nézőből, vádló és követelőzőnek lenni. Mintegy ügyvéd, vagy valami efféle. Senki nem gondolná, hogy az alig telt tízéves agyával, olyanokat szedjen maga elé, amitől szinte lefordulsz a székről. Nem elég, hogy a ház építésének gondolatával kapcsolatos dolgokat kérdez, de az őt egyáltalán nem érintő dolgokba is belevegyül. Ilyenkor csodálkozik, ha valaki megszólítja, mivel ne legyen gondja. Vagy másik kérdésére nem válaszol, mert úgy találja, hogy az a gyerek eszének nem való. Hogy a dolgot jobban érthessük, elmondom, hogy ma a Csurulya – portán három vagy négy, de lehet öt család is lakik. Erről a családról is gondolkodhatunk. Mert a család, csak egy évig, ha kell még egy félig az. Aztán kell a gyermek. Nos itt is van baj, a hagyományban a fiú a gyermek. Ebből csak három, ami valamihez elég. Lányból is kellene vagy három, mert tehernek vagy bánatnak sem sok, ha boldogságra cseperedik, vagy a szülők sikerült útját róják. Nos, ehhez sok családnak vagy foszlott családságnak kell egy helyen lennie. Az együttlakók együtt is éreznek, de akarnak is. A dolgaikat együttes erőben végzik. De ezek csak laknak. Mert kifelé semmi érzelem nem mutatkozik. Mind dolgoznak, látástól vakulásig, alig hiszem, hogy egymással másként törődnének. Látják, hogy gazdagodnak, vagy másképp mondjam, gyarapodnak. Ettől a leskelődő irigyeik szaporodnak. Senki másban nem törődik a többiek dolgával, csak mihelyt akadályra leltek, egyszerre szöknek az akadályt elhárítani. Ahhoz pedig rendesen sok ember keze – válla szükséges. Legalább, ha érezné, hogy ezzel a felein segít. Piroska nem gyerek, de takaros, ügyes lányka, minek örvend a legjobban az édesanyja, hogy bizalommal lehet iránta. Még nincs hétéves, már tiszta nagyleány. Alább van megint egy legényke, egy kaptafára van a többivel. Amit egy négyéves esze megjár az nála mind meg van. A lónál jobban érdekli a televízió. Ennek az érdeklődésnek, az apja egyáltalán nem örvendezik. Tamáska, pedig semmi huszárság, semmi lovasság, autós üldözésekben és pisztolyos párbajokban szeretne találkozni ellenfeleivel. Hát Margitkára is illenék valamit mondani. Őszön lesz kétéves. Az anyja sarkában van egyvégtében. Amit kíván, azt kizsarolja. Kiveszi a részét minden házi munkából. Mégha kényszerűségből az anyja karján ülne is. A nehezen elindult építkezés közben volt néhány csendesebb szusszanás. Megálltak a fiatalok, egymásra is kerítettek egy – egy pillantásnyi időt. Ezek a pillantások, később szép egészséges gyermekekké lettek. Na ezzel a szép gyermekkoszorúval, mindenki rendbe van. A komaság egy – két pohár után elenged vajjegy megjegyzést, hogy a legények közé miként jutottak be a lányok. Annacska pironkodik, Ferkó nem haragszik. A szeretet ott van, s uralkodik rajtuk. A gyermekek s a rokonok ezt érzik, senki nem mer belevegyülni, ártó szándékkal közelíteni. Ha elértik a tréfát, akkor azt megengedik.

– Az Isten áldását lássátok náluk. Ne a gazdagságukat irigyeljétek. Másoljátok a szeretetüket – szokta falusfeleit leckézni a pap, ha azt gondolta hasznukra lenne vele.

A bennvaló hely Gál Gyerő bátyámé lenne, ha köztünk lehetne. De nem tudott nyugodni, nyolcvan valami évesen ki akart menni a Kishavas belső oldalára, a Kerekesek padjára. Még a kaptatóig sem ért. Nem mondhatta meg, miért vágyott oda. A lányának pedig szívesen ajánlotta ezt a fészkelési helyet, sokkal korábban. Az öreg ismerte Ferkót, eszes gyereknek tartotta, de azt nem lehet a kenyérre kenni. Tudta, hogy állattenyésztést kellett abban az iskolában tanulni. Egyben áldását adta a lánya első tétova kérdésére. Ott van a Felső szeren az a bennvaló. Azt vegyétek örökül. Még ragasztunk hozzá vajjegy pusztát. Ha ezek a vérszopók nem vesznének ki, akkor is kaszálunk annyit, hogy éhen ne haljatok vaj tíz állat mellett. A tej, a bőr, a szalonna s a köröm eltartott még nyomorú embereket. Mert az öreg éppen nem volt a megvetett nyomorú emberek sorában. A mondás nem a fontolatlan ígéret, hanem a gondoskodás magja. Még hullás vagy állatvész esetén sem kivetendő dolog. Ahol tíz elfér, egy csak megmarad. Ahol tíz elfér, ott húsz is felkaphatja magát. Kell ugyan figyelő gondoskodó ember, és az éjeket napba beletoldó vigyázó. Tudni kell, hogy semmi nem tart örökké. Hát akkor mit kell tudni? Ma szaporítunk, vagy fogyasztunk. Vagy éppen csak fenntartunk. Vagy eladunk, vagy elteszünk nehezebb időkre. Holnap fordítunk a dolgon, akként ahogy a nap pászmája éppen megköveteli. Az öreg itt a saját bölcsessége és okossága csapdájába sétált, elfeledte, hogy haragszik, ha valaki netán az elesetteknek megbocsát. A lányáról, s annak a szerető párjáról lehetett volna beszéd. Elérzékenyült, eszébe tolult, amikor neki magának a lajbiján kívül egyebe nem volt. Azt a feje alá kellett tegye, hogy a buta marha rá ne lépjen. Vagy valaki éppen el ne vegye. Az elesettekről azt tartotta, hogy vagy tétovák, vagy lusták. Más eset nem lehet. Mindenért dolgozni kell. A kiserkent két csepp könnye lepergett, s a szája szegletén váró bajsza szálán megrekedt. Ragyogott és tündökölt, semerre se mehetett. A könnycsepp s a gyöngyszem semmiben sem állnak külön egymástól. Mind a kettőt az élő lélek izzadja ki. Mind a kettő védelem gyanánt szolgál. Ezt az Annának odavetett földet, ami akkor a falunak a külső peremén volt, nyerte. Egyszer valami tivornya idején fogadott a párttitkárrá lett padtársával. Tudta, mit mond, nyert. Egy rétszéli telekre ment a fogadás. Egyesek azért barátkoztak a rétszélekkel, mert a falu között egyre kevesebb hely maradt, hogy szabadabb lélegzet mellett még valamit oda építhessenek. Gerő bátyámnak a kihívás volt a rét szélén.

– Akarattal és elszánással mindent lehet. Mondta. S mikor csak lehetett, szorított foggal munkálódott rajta. A sok buta kő között, hogy lehet egy családi fészket felemelni és megtartani. Hát semmi sajnálni való nem maradt utána.

– A csűr innen a hátsó útról jönne béfelé – óvatoskodott Béni bácsi.

– Ott fenn hátrajárót kell hagyni az egész falu népének – gondolt előre Ferkó. Mindenki megrágta a mit mondott. Amit ma itt leszögeztek, az talán örökké úgy marad.

– A pince, a nagy kő mellett lenne, ahol adja magát – szólt bele Anti bá, engedték örökké, hogy bele szóljon, akkor is, ha mégsem tettek tanácsa szerint.

– A réceúsztató itt elől menne át az udvaron – szabta fel a helyeket Ferkó. Már abba is bele kellett gondolnia, hogy hányféle oszlop, drótháló, vasalat és léc kell ehhez a sok udvar szegletnek és szeletecskéhez.

– Az istálló hátul lenne, ott ki lehet engedni a nagy állatokat – tette keretekbe a gazdaságot Béni bácsi. Mert az mindenkink esze szerint való volt, hogy az álmodozásnak nincs kerítése, de lécei között se lehet kilátni. A veresmarti emberek pedig nem hisznek az álmoknak.

– Oda hátrafelé lehet ültetni három sor gyümölcsfát – segített Anti bá. Elkelt az öregek tapasztalata, a fiatal csapong, de mindent nem találhat ki egészen. Hosszan hallgattak, méricskéltek, gondoltak, mire lehet szükség, minek kell helyet hagyni, mit kell valami alá vagy mögé tenni. Mi az, ami nyíltan elől van, s mi az, ami valami mögött rejtve tartani okos dolog.

– A kődarabra építeném a két nagyobb szobát, kőből és téglából – kezdte Ferkó a lajstromot. – Ott hátul a pincénél kőből raknám fel a sütődét s a hideg kamrát – mintha bólintást várt volna, máris folytatta: – Ezek felett lenne fából, sok apró szoba.

– Mégis hány kicsi szobára gondoltál? – incselkedett Béni. De nem kapott választ.

– Az egyik nagyobb szoba s a kamra felett építsünk egy nagy szobát a padlástérbe – rendelkezett Ferkó.

– Jól elkel, kisebb – nagyobb családi összejövetelek idején – tódított Anti bá.

– Ezek a dolgok, amit most elbeszéltünk, valami hét év alatt készülnek el – gondolta meg Béni bá. Aztán a félerdő, s hat istálló nyeresége kell hozzá. Sokszor nem fogsz aludni a fáradozástól, Ferkó fiam. A három ember leült az egyik tűzhely mellé.

Mosolyogva kísérték Ferkó szabadkozását: – Nem gondolt mindenre, amikor becsomagolt, lehet valamiket otthon felejtett. Mikor minden kikerült keményített abroszra, Béni bá mosolyogva nyúlt a pohárka után:

– Ferkó, soha ne felejts egy poharat emelni Annacska gondoskodására – koccintás nélkül hajtva fel az erősnek szánt pálinkát. A vak is láthatta, hogy Annacska megvizsgálta az embere tarisnyálását. Kisegítette az elmaradt dolgokban.

Csurulya Ferenc kaszálási kalákái messze földön híresek voltak. Minden fortélyát apjától tanulhatta volna meg, de már egy – két dologban változtatott rajta. Láthatóan a nagy híren ez semmit nem változtatott. Az első dolog, ami a hírt felkapta az a felelős versenyre volt kitalálva. Minden évben, csak egyszer van ilyen. A rétnek öt kaszálható sávja van. Mégis csak négy csapat vág bele a rendbe. Mindegyikben annyi ember. Ha bárki a saját rendjét bekeríti, beállhat az ötödik sávba. Ennek a közepén van egy villám által megnyomorított fa. Aki ehhez ér a csapata támogatásával egy idei bárányt kap. Más is kaphat szegődés szerint, vagy fizetett viszontmunkást kalákás gyanánt, akinek a bérét Ferenc uram fizette.

A második dolog a bőséges étkezésre tartózik. A nap alatt kétszer bőségesen sokat főztek. Akik rendet verni, forgatni és szikkasztani készültek, azok a harmaton ettek. Helyüket a kaszások foglalták el. A délutáni bágyatagban a kaszások kezdtek enni, helyükre a szárítók ültek az üst mellé. Ha bárki éhesen maradt volna, vagy ráéhezett, füstölt szalonnát és begyúrt túrót kaphatott.

A harmadik dolog a teljes napi szabadságra vonatkozik. A nagy napi melegben nem vágtak rendet. Az esti fonnyadáson és a reggeli harmaton megy elébb a kasza. Napközben a levágottban gyógyfüvet lehet válogatni, vagy a behúzott kalap alól csukott szemmel kacsintani a buta világnak. Mert nem buta az a világ, ahol az egész esztendőben várják ezt a két – három hétig tartó meleget, ha megjön elbújnak tőle és fújtatnak. Tudva tudják, hogy csak a meleggel leszen gyorsan jó szénájuk. Ilyenkor a villa hegyén szárad a szálas. Végül, ami nem jelenti a sor végét, hogy Fehér Farkas Rétjéről, még szeptember előtt le kellett hozni az utolsó széna szálat is. Mások bezzeg a Kishavas és a Nagyhavas, vagy a Bodvajkon Hosszúhavas minden lejtőjéről és rétjéről még a havas télen is hordták haza a szénát, amit ágasokon és akasztókon fonnyasztottak meg. Némelykor csak immel – ámmal, vagy éppen más munkák között, futtában. Ferkó nem hagyta ezt még a szeptemberi porka havak idejéig sem. Arra már rég otthon tartotta, a saját csűrjében, oldalán, kerítésén vagy padlásán. Kell a gazdának otthon, látni mije van, s abból mennyi marad, ha szűkösebb idők lennének. Másképp pihenő idejében is csak a homlokráncolás és a törődés jut ki, annak pedig a télre valahogy meg kell kevesbedni.

Erről a rétről nincs magyarázat, miért drága a kost. Mindenki tudja, hogy ezt legfennebb egy hét alatt levágják és hazaviszik. Ha nem ez történik, akkor ezzel a szénával nem számolhatnak. A rétről vízfolyás iránt nincs kijárás, s nem az egyetlen akadály. A réten a szénát ökrös szekérre kell rakni. Fel kell ballagni velők, két nagyoldalon és négy hosszú kaptatón. Úttalan – utakon. Ha van rá idő a Nagypatak oldalában levő úton, beereszkednek az ökrös szekerekkel. A Molnár hídjára felkapni is ökrös fogat kell. Onnan kijutnak a Nagyerdői útra, ott mindenkié a világ. Pár ökörrel vont szekér egy rakományt reggeltől estére visz haza. Ha az Akasztott Kaptatóján lovas szekérre váltanak s csak a Molnár hídnál, segítenek ökrökkel, akkor napi két nagyon rakott szekérrel visznek haza szénát. Ilyenkor négy ökör is van a réten s kettő a hídnál. De lóból is van vagy hat – hét. Aztán a veresmarti rakott szekér olyan az, ha lekötötték a nyomtatórúdját, akkor azt otthon kell feloldani. A rakás pedig olyan, hogy az mindenfelé egyenletes legyen. Semmilyen felé nem húzhat, fel nem dőlhet. Ha valaki szekere megdőlne, azt sokáig emlegetnék. Kevés kalákában lenne dolga, annak az embernek. Ezért aztán egymásra is annyit ügyelnek, mint a szekérre s annak rakományára.

Ez a kaszáló, amit én itt most emlegetni kezdtem, senki nem emlékszik, hogy valaha másé lehetett volna, örökké a Csurulyák kaszálták. Vigyáztak, hogy a bokrok ne vegyék fel s a vadak, ne szántsák fel annál jobban, hogy a kasza eljárjon benne. A nehéz idők beállta előtt mindig vittek valamennyi istállóbelit, hadd érjen össze a sarjúnak már nem érő apróságokkal. Emberemlékezet óta mindig lekaszálták, s egyre jobb szénát adott. Meghálálta a gondoskodást. Mégis emlegetik, hogy volt egy esztendő, a kollektív idején, amikor mégsem volt rendes kaszálás. Valami határozat vagy szokás, valami efféle miatt a nyert széna felét be kellett vinni a kollektív csűrjébe. Ferenc apja volt a gazda, elege volt a kevés és gyenge szálas feletti bújában, a rét felét lekaszálta. A többit meghagyta. A jogos kaszálja le a többit és vigye haza, mondogatta mindenfelé. De hamar megbánta. Egy este hat kiskatona állított be hozzá, valami kevéssel azután négy milicistával szépültek. Mire az udvar tele volt egyenruhásokkal, ketten is bejöttek a kollektívből. Hangosan hírül adták, hogy a kollektív vagyonából szénát hozott haza, s ezt most karhatalommal elviszik. Ferenc bá a villa után nyúlt, a milicisták kigombolták a pisztolytáskáikat. Ferenc bát a guta kerülgette, de csak a tehetetlenség győzte le. Jól járt, hogy semmit sem tett, azon a napon. Ami szálas széna volt az udvaron, a kert mellett s a csűrben, felesben szépen felrakták az odarendelt szekerekre. Az állatokon pedig a következő hetivásáron, mindenki által éppen megígért áron túladott. Egy disznóra s egy tehénre fanyalodott. Mégis csak nem ilyennek tartotta, eddig az életet. Akármit tett, mindig az tért vissza, akkor nem tett jól. Ezzel aztán abba is maradt a dolog, mert soha nem került rá sor, hogy kiderülne, mit kellett volna tennie. A következő kaszálásig elemésztette a bánat. Pünkösdkor kikísérték az Árnyas utcán. Fia derék kopjafát állított neki, valaki titkon egy villányi szénát kötözött a tetejére. A temetőőr többször leszedte, valakik többször mégis frisset kötöttek helyette. A belső brigádoshoz, s az elnökhöz is dobáltak be szénát. Keserves napok voltak. Ferenc a gyásza ellenére erősen dolgozott, aztán hírét vette a szénalabdázásnak. Mondogatni kezdte, ez az ő édesapjának nem tetszene, hagyják el. Valameddig mégis tovább labdáztak. Aztán csak kimaradt.

Most egy hete készülnek a versengők. Csapatokba szerveződnek. Szerszámot méregetnek. Latolgatják az esélyt. Felemlegetik az irigylett tavalyi csapatot és az előnyből győzelmet nem kovácsolt embereket. Emlegetik a tartalékos csapat taktikáját. Biztos jövőre is így lesz, arra a tavalyit felejtik el. Minden elő van készítve. Csütörtök estefelé esik az első suhintás. Holdtölte van. Későig lehet haladni az első napon. Néha már szombaton van száraz petrence, ha elég a szekér megrakására. Ha nem, senki sem búsul. Vasárnap délben kezdik tenyerelni, s szekérre rakni. A szekerekről lépcsőzetesen a csűr tetejéig púpozzák. Közben a pataki réteken kaszált szénával vegyítik. Ha minden a számítás szerint megy, akkor szerdán estére elfelejtik a dolgot. A fáradtságon pedig többféleképp lehet átesni. Esténként a kaszálás közben adódott eseteket emlegetik. Szerszámokat vagy elszólásokat figuráznak. A szárítókat vagy a főzőket szúrkálják. Tódítanak, piszkálódnak vagy lecsiszolnak az esetekből, mindennek az a feladványa, hogy ugratás vagy nevetgélés legyen belőle. Hetek alatt mindenki tudomást szerez mindenről, ami a hegyek között levő réteken történt. Mindenki a legbiztosabb helyről tud meg mindent, szinte mérget vehet a hallott mesére. Egyre újabb dolgok derülhetnek ki. Messze van még a farsang, addig csak a kaszás tellákon történik valami figyelemre méltó.

Ferkó a havasi tellán, mondhatni vidáman ébredt. Ameddig rendbe hozta magát, csak az motoszkált az eszébe, hogy alig harmadik reggele van itt s már haza repked a gondolata. Pedig fogadalmat tett az asszonykájának, hogy a havason nem töri magát az építkezéssel. Mert a töréssel vagy nem töréssel is egyre megy. Most már elkészültek az utolsó darabok is. Ott vannak a hátsó udvarfélen. Hát rendetlen dobálták le a traktorokról. Mit tegyen az ember, ha állandóan dolga van. A száraz és a nyers tűzifa rakások előtt, ott van minden fa, ami csak kellhet: Tisztára, mintha egy hegyet akart volna oda valaki megmutatni, csakhogy tisztára fából. Négy vagy öt kisebb szobára, a tetőben levő nagyobb szobára, a padozatra és a tetőbeli szarvazatokra számítottak. Egy traktoros hozta, de többször tért. Egy-két nap rámenne, hogy összébb rakják és támogassák, nehogy ez a félnyers épületgerendák elcsavarodjanak vagy éppen saját kedvükre repedezzenek az éles levegőben. A havasi szénázás után még lesz egy baj a gáton, el van törve az áteresz lapátja, a gát tetejét is újra kell padolni, ácsember vagy kerekes mester kell hozzá, fennebb a patak martját is meg kell erősíteni, amíg ember beleállhat a vízbe, azután van a pityóka s a répaszedés. Kukorica nem lett semmi, amit le kellene szedni. Azt a néhány cső tejesen zsengét, már régen megfőzték. Ha a Jóisten is úgy akarja, akkor Szenmihálykor vakolni fognak. A szobákat ablakkal és ajtóval ugyan ellátják, de nem mennek belé csak a tavaszon, hadd szokják egymást az anyagok. Majd az egyik kicsi szobában állítanak egy kicsinyke karácsonyfát. Lehetséges, hogy ezzel többet nem fognak építeni. Szükségből csakis javítani fognak. Ferkó még össze is rázkódott. Úgy érezte, hogy elege van minden építésből. Tizenkét éve tervez, azóta gyűjt és szervezi a munkát, keresi az embereket, akik neki és feleségének a kívánságát teljesíti. Pontosan azt építi meg amit tőle várnak. A fáradt parázson egy teás edény pergelődött. Abból vett egy löttyintést. Felnézett a felső szeglet felé. Tapasztóékat kereste szemével. Ők mennek az első ökörszekérrel. Apa, fia és unoka, egy nagy erő, egy nagy akarat és három kicsi ész. Lehet egyet ebben is kitesznek. Az esti egyezség szerint hazáig mennek. Otthon Anti bá szervezi meg a lerakodást. Mire felért a rakodás helyéhez, már pászították a nyomtató rudat.

– Ferenc, jöjjön egy villával az első térőig – szólt a fiatalabb Tapasztó.

– Mikor jöttünk fel, úgy találtam, hogy az út egyik fele le van szakadva – lépett oda az öreg. Várakozón nézett a gazdára.

– Menjünk – szólt Ferenc.

Az ökörszekér állásból kilendülve, a második vagy harmadik lépés megtétele után felveszi azt az imbolygó sebességet, amellyel a világ végéig is elmenne. A fiatalok elől vezették az ökröket neki az oldalnak. Az öreg Tapasztó s Ferenc gazda a szekér nyomában lépegettek. Valami sóhajtozni való ötlött az eszükbe, mert egyszerre néztek fel az égre. Abban a pillanatban már nem is léptek, csak álltak, ott a félbemaradt lépésükkel. Mind a ketten valami ijesztőt vettek észre, nem akartak hinni a szemüknek. Az alacsonyan kavargó sötét felhők jeget és havat ígértek.

Mihelyt kibámulták magukat, behúzott nyakkal léptek a szekér nyomába.

Leizzadva, futva érkezett vissza Ferenc gazda. Már messziről kiabált:

– Mindenki tegye le a munkát. – Hagyják abba. – Szedjék össze a szerszámokat. – A holmijukat szedjék fel. – Senki ne hagyjon el semmit. – Megyünk haza, ki amilyen gyorsan tud. – Ha a hó és jég most lejön, hamar nagy vizek dagadhatnak. – Védjük meg, amit csak lehet. – Csak bátran, nincs mitől félni, de meg kell tegyük. – Persze, hogy szekérrel menjenek. – Vigyázzanak, ne kapkodjanak. – Vigyázzanak, fel ne boruljanak. – Az állatokat ne kössék a szekérhez, ha nagy jegek esnek kisebb kárt tegyenek.

Erre kifulladt, köhögni kezdett. De erőt vett magán, hamarosan a gyermekesekkel s a kerékpárosokkal végzett. Megnézte, aki rendben volt, mehetett. A szekeresekhez is volt egy pár rekedt szava. A leghátsó szekérre felkapaszkodott. Két megrakott vontató, egy pár kalangya, két – három elveretlen rend és több megkezdett pászma árvult el. Ha jó idő lesz még visszajönnek. A bárányt senki nem nyerheti meg.

Annacska a kapu között fogadta, érezte, hogy felismerik, nagy hó fog esni a réteseken s a szénáskertek mentén. Hazajönnek, csak időben érjenek haza. Anti bácsi az állatokat kicsapta a Répás Pusztára, ott nem üti agyon azokat a jég, de a nagy hóban sem lelné semmi. Hamarosan megrekesztették a gátat, ne okozzanak kárt az alant lakóknak. A martnak nekihúztak két gerendát, hogy ne mossa el a víz a patakmartot. Száraz holmival a kamra fölött levő szobában gyűlt össze a nagy család. Akkor, mindenki amit tudott, igyekezett elmondani másoknak. Anti bá lement a hidat ügyelni. Matil néni a lányáékhoz ment a kiscsirkéket gondozni. Most valami két – három napig várni és állni fogunk, lássuk mire fordul az idő.

Sokat nem kellett várni. Délre már megnőtt a patakon a víz, az udvaron át kezdett folyni, bokáig érőnél nagyobban. Fél háromkor irdatlan zúgással és csattogással soha nem látott viztömeg jött Csurulyáék felé. Ők leereszkedtek a kőkamrába. És csak ennyit tehettek. A féktelen víz felkapta a tűzifákat, nekivitte a falaknak. A téglafalakat három helyen letörte. A fából, való falakból darabokat ütött ki, de nem ontotta le. Az épületfák helyüket egy kicsit megváltoztatták. De nem rongáltak. Lassan a dübörgés abba maradt. A sok erdei sárföld, több évi hullott levelekkel keveredve, ágdarabokkal, kisebb – nagyobb kövekkel díszítve csak a fejüket fogták. Aztán a rongálásokat meglátva, az égre emelték szemüket:

– Hála neked Istenünk, hogy megmentettél – ragyogó tekintettel keresték egymást, mindannyian örvendtek.

– Édesapám, menjünk és nézzük meg, hogy alább mi van. – Nem tudom gyermeknek való, amit látunk, de menjünk.

(2005 – 2007)

Akik, bár világgá is mentek, csak otthon leltek nyugodalmat

Itt vagyunk a falu közepén. Pontosabban a piac terén. Mindenki egyetért, hogy a piactérnek nevezett térség a legfontosabb találkozások helye. Itt találkoznak, itt ütköznek, az érdekek. Itt tompulnak, itt fokozódnak a csalafintaságok. Itt adnak és vesznek. Itt cserél gazdát egy árú, itt suttognak el egy ötletet. Itt kel fel a pletyka. Itt hasal el a hamis tanúság. Nem akadunk fel azon, hogy az innen szerteágazó utcák kusza hosszúsága nem egyenletesen ugyanakkora. Ami azt is jelenti, hogy ez teljesen másért közepe a falunak. Ettől a szélektől nem kell ugyanolyan, messze legyen. Nem is lehet. Mégis abban van a varázslat leviaszolva, hogy mindenkinek megadatik, hogy szükségében ide érjen. Ha lassabban, ha gyorsabban, sietős kirakodás előtti korán, vagy szedelőzködéskor késetten. Ha bámul, örömére. Ha vesz, szükségére. Ha elad, egyenlítésre. A falubeli ember itt talál meg mindent. Ez a tér körül és amellett van minden, ami számít. Mindenféle köz és nem középületek. Nem sorolom. Még a templomerődöt sem mondom. Azt mondják a régiek, hogy nagy mellény kellett ekkora templom felállításához. Nagy erő kellett annak körülkerteléséhez. A tatár ellen nem emlékeznek, ha valamit szolgált. Aztán többet senki sem jött erre hadakozni. Nem volt erre akkora főút, hogy arról Veresmart felé letérhettek volna. A falak épek és szépek több mint nyolc száz éve. A tetejét fedték újra, láthatóan. A nyugalom megtette a hívogatást. Másik templomot is építettek, ráérősen. Egyik szebb, mint a másik. Ettől kedvet kaptak, egy harmadikat is felhúztak. Az sem lett alább való a többinél.

Ehhez már nem kellett vastag várfalat emelni. Nojszen, szépen kipingálták, hogy ne legyen ez se olcsóbb a többinél.

Ami figyelmet érdemel egy faluban, nem untatlak vele, az itt megvan. Köztudottan. Középen a kocsmával, odább a közkúttal. A lóállás mellett, közvizelde és közfürdő is van. Itt a hegyi vagy a vásáros ember, ülőcsebres forró fürdőt rendelhet. Van forgalma elégséges. A kocsmánál ki van írva, a férfiak itt – nem – pletykálnak, a kútnál az asszonyoknak nincs kiírva, ezt – még – nem – hallottam – kománéznak. Lába kel valaminek, kényelmesen körül megy a faluba. Aztán ugyanitt három nap múlva lenyugszik, mint ahogy a tegnapelőtti tűzről pattanás enyhült parazsa, készül elpihenni a padok alatt. Aztán arra is rábólint a csend. Egy ekkora helyen a tüsszentésnek is híre mehet. Hiszen tíz szomszéd is meghallhatja. Zárt helyből eredeztethető, hogy a hangnak visszhangja is lehetséges. Talán ebből van, ha valakinek netalán minden szorongása és igyekezete ellenére, bármi kevés szellenete kiszalad, ezt hónapok múlva is megvihogják. Milyen csúnyán visszataszító a visszhangos vihogás. Istenem, milyen szép egy egészséges kacagás! Nem is áhítozik senki arra, hogy ezt más mellék vagy felhangok megkettőzzék. Ez az egyetlen, ami nem lohad el olyan hamar, mint a derék dolog. Milyen szomorú eset, hogy a restelkedést egyes kikacagják. Falus feleden kacarászni nem gondolható derék tettnek. Holott nekik sincs előírva, megeshet még, ami nem esett. Hátha már megesett?

A kocsmát, amit emlegettem, nem lehet tudni mi okból, építették ahová, de tőle pontosan ugyanolyan távolságra, házat épített két ember is. Salamon Ferenc, a szövetkezeti üzlet kerítése mellett befelé a borvizes patakon túli harmadik telekre izzadta ki álmát. A kocsma mellett, itt lefelé a közkútra nézve, balra térve Kozma István is a harmadik bennvalót álmodta az életnek. Ezek bár a két külön utcában laknak, még hátulról szomszédok is lehetnek. Nem jártam oda, csak úgy elgondolom. Szép családja lett mind a kettőnek. Ügyes feleségek, kötényes copfos kislányok, maszatos elölgombolt legénykék. Ebből a teljes seregből kiváltképp két legény kell nekünk. Ezek szinte egyidősök voltak mindenkor. Károly a Ferencé lett volna, Bencét pedig István nevelte. Megadták a módját, nem mondhatni semmi rosszat róluk. Csakhogy a földtelen szegénységben, nem földművelésre, hanem ipar felé fordulásra adták a fejüket. Senki iparos nem volt egyik családban sem. Így azt sem tudták mire való lesz az. Csak mentek a divat és az áramlás szerint. Két közeli városban is volt több ipari termelőegység. Valahol csak biztosabb a megélhetés, rendszeres munka vár rájuk, mint a földtelen szegénység biztos ördöge – gondolták, nem hiába. A föld pedig a szövetkezetben annyira közös volt, hogy egyeseknek csak a dologban nyúlott a nyaka, másoknak meg a hazavitelben cseppent a verítéke. Azt se lehetett egyformán. Volt, aki többet vihetett, akire a kevés vitele várt, azt megrekcumolták. Tették ezt, vagy azért mert keveset vitt, vagy azért mert máskor ne próbálkozzék. Hát ez nem esett meg, csak próbálkoztak. Állandóan osztoztak, nyíltan vagy bujkálva. Mindenképp a dolog nem volt egyformán elosztva. A két legény pedig mikor akkora lett, a városba mentek a szakiskolába. Az egyik a fémipariba, a másik a faipariba próbált szerencsét.

Ha kérdezted a szakmájuk felől, Kurcsika a Salamoné kihúzta magát és mondta, gépkovács. Olyan átéléssel mondta, mintha színész lett volna, és az élet értelmét szerette volna eljátszani. Pedig csak a traktor vontatóhorgába és a vetőgép csapjába tudott megfelelő szeget idomítani. Kencike a Kozmáé Bencike, asztalosnak nevezte magát, de csak széklábakat tudott gépen munkálni. Nem azért lett ez így, mert rossz tanulóknak bizonyultak. Egyszer sem gondolkoztak azon, hogy ezt kedvvel kellene tegyék. Egyet nem gondoltak azzal, hogy ebből akarnak megélni. Az iskolában nem akartak többet mutatni és követelni, mint a gyártásban a szalagnál az egyik mozzanatot munkaerővel biztosítani. Ezt meg tudták tanulni is, meg tenni is. Kértek is cserébe hatalmas erőfeszítést. A tanoncidő alatt nyáron alig voltak otthon, s hosszabban csak karácsonyba mehettek haza. Végig a városi iskola tervezte a minden programjukat. Így a mezei és a ház körüli munkákból keveset vagy azt is csak felületesen látták. Már akkor öt éve múlt, hogy őket bekapta a város. Nem is tudták jóformán hogyan élnek szüleik és testvéreik. Más testvérük is került az iparba, de azok másként jártak. Más városba és más társsal jutottak oda. Voltak nagy tervszámok, voltak nagy álmok, voltak rövid pihenők és voltak versenylakások. Ez a két gyermekbarátom, mindent megnyert. Teljesítették a tervszámokat. Sokat túlóráztak. Megnyerték a versenylakásokat. Pihenőt nyertek, de pénzük nem mutatkozott elégnek, ezért tartózkodón távol maradtak. Csak a dologgal voltak el, ezért lány sem került, akivel összekössék a batyut. A falubeli lányokat még annyira sem ismerték, mint a városban a környékbelieket. Volt egy – két ismerősebb arc a reggeli autóbuszozásról. De valóban soha nem kerültek közelebbi ismeretségbe. Pontosan szinte senkit nem ismertek közelről. Drága ára van ennek, csak hallgatni lehet róla. Fájdalmasan, saját magunk szánásával. Hétvégen megvettek néhány üveg sört, vagy éppen egy liter bort, némi borvízzel. Azt az ebéd vagy a vacsora után elkoccintották. Munkaruhába jártak napestig, haza pedig az otthoni ünnepesben illett menni. Katonaság után vettek városi ünneplőt. Azt viszont hazamenet nem öltötték fel. Lassan aztán kezdett maradozni valami pénzük. Megbeszélték, hogy takarékra teszik. Vagy magánházat építenek, udvaruk és kertjük is legyen. Vagy autót vesznek, hogy valamerre elmehessenek világot látni. Ha nagy szerencséjük lesz, még mind a kettőre is futhatja. Ami már nem nagydolog. Jobb helyeken. A mai világban városiaknak, egyenesen igényes.

A nagy álom attól lesz naggyá, hogy elérhetetlenné válik. Először a konyhabútorgyárat zárták be. A Bence nevű asztalosmester ott maradt, mint a hüvelykem. Nem elég, hogy egyedül ágaskodott a helyen, hanem elképzelése sem volt mihez kezdjen. Rögtön üzentek a Salamonok, itt az ideje, haza kell jönni. Az ipart itthon jobban meg lehet gyökereztetni. A két legény nem értette, mire gondolhatnak az öregek. Aztán a traktoralkatrész üzemet is lelakatolták. Ettől Karcsi is kezdett sokat nézni a szoba sarkai felé. Jártak szerte a városba, de olyan munka, amit ők elvégeztek volna, nem akadt. Hozták a közös és a magánfogyasztást. Soknak mutatkozott. Salamon Karcsi, bölcsen gondolkodott, mint a neve mutatja, egy hónap múlva tudta mit lehetne tenni. Ha nem keresnek, akkor mi lesz? A takarékból nem akarózott felvenni semennyi pénzt.

– Menjünk haza – szólalt meg nagy későre Karcsi.

Bence riadalmát látva, már abba is kívánta hagyni.

– Csak az öregekkel tanácskozzunk egyet.

– Gazdasági munkát, semmit nem tudok, mi végre legyek otthon? – vélekedett Bence, máris elhagyta az ereje.

– Nem maradunk otthon, csak szertenézünk, a tapasztalatból valamit átall, veszünk – morfondírozott a Salamon nevű fiatalember. A gondolatot tett követte, hamarosan otthon voltak. A szülők, és a régóta ismerős ház levegője megnyugtatta őket. Csak úgy teremtek elő a jobbnál jobb gondolatok, mitévők legyenek. Az öregek hol bólogattak, hol hümmögtek. A fiatalok lelkesedtek. Kencének a kisebb iparos testvére, éppen akkor tájt, de hamarabb haza jött. Az erdőre szegődött, egyelőre rakodónak, de vágó is lehet belőle. Kence csak vonogatta a vállát.

– A száraz fából is elegem lett, a nyerset minek?

A Kurcsi öccse is hazajárt. Nem tart sokáig. A kommunista visszarendeződés sokaknak erőt adott. Bíztak benne, hogy a szétvert ipart valaki csak összeszedi. Most viszont kezd némi baj mutatkozni. Néha nincs ez, vagy éppen az. Minden nem lehet. Csak most éppen sok, ami nincs. Egyre több. Annyira sok a hiányzó elem, hogy nem is akarják összerakni. Az a vészes, hogy most már nem ígérnek, aki akar, elmehet. Egyre kisebb a béralap. Ha haza jön, kivesz egy szobát a főutcán, porszívó és kávédaráló javító műhelyt rendez be. Hová jutottunk? Régebb senki nem gondolt volna arra, hogy ennyi ipari eszköz lesz falun. Még, akár több iparosnak is kenyeret, munkát adhat. Ha kifogyott városon, megjelent falun. Csakhogy ez nem a mi embereinknek ment az agyára. Csak álltak és néztek szerte. Semmi okos dolog nem ötlött az eszükbe. Szerszám se volt, műhely se volt, szakmai tudás is kevés akadt, egy – két dolognak neki foghattak volna, de a kevesebbet tudták csak. Kurcsit az anyja, az élő példáival elevenen megette. A sok bezzeg – léstől, a két nagy legény a kocsmában lelte nyugalmát. Hanem a kereset hiánya hamarosan mutatkozott. A fertály fröccsökre se kezdett elég lenni. Hát oda is ritkábban mentek.

Egy szép csendes falusi péntek este, Moldován Jani bácsi, a gőzgépek doktora betért a kocsmába. Karcsit kereste. Ajánlott egy fröccsöt előre, egyet utána. Segíteni kellett volna, csavarokat akart gondozni. A dolog itt akadást szenvedett. Soha nem tudjuk meg, valamiért az első pohár se ment le. Janó bá összecsuklott. Ott hamarosan mindenki mondott valamit, hogy vajon mi lelhette. Nem tudtak egyezségre jutni. Mégis két dolog világosnak mutatkozott. Ha az orvos meglátja, el lehet temetni. A koporsós talyiga elé vontató kell. A jövő héten a favágó gépekkel a falut el kell látni, felaprított tűzifával. Ebben nem lehet fennakadás. Ezeket a munkákat, némi segítséggel Janó bá látta el. Volt egy talyiga, arra tették a koporsót. A talyigát egy töfögő után akasztották, s azzal ki a domboldalra, ahová a temető lenyúlt. Az egyéb munkákat mások végezték. Temetéshez csak szállított a gőzszamaras. Volt egy másik lendkerekes gőzős, amivel csépelni és fát vágni lehetett. Csak megfelelő áttételt kellett választani. Ezt az öreg mindig csak a házigazda közreműködésével végezte, hogy a munka drága se legyen, meg is érje elvégezni. Volt egy harmadik gép is, csak annak titka nem forgott közszájon a faluban.

Még ott a halottas sokadalomban felágaskodott a gondolat. Mindkét munkában sok az üres idő, alkalmas a pihenésre, a javításra és egymás megsegítésére. Egy ember nem érhet el mindenhová, mert Janó bára ez egyetlen panasz volt lábon. Isten nyugtassa! Mihelyt Salamon bácsi az eset hírét vette, sajnálkozás helyett igen nagy kedvre derült. Egy ember nem tudja egyiket sem elég jól tenni. Kettő már meg tanulhat úszni. Az első dologban Kence lenne a főnök, Kurcsinak nem maradna csak valami kevés feladat. A másodikban Kurcsi lenne a főnök, Kence csak segítene. Meg is lehetett álmodni a dolgot. A pénzt egymásra raknák. Időnként a tartozások kifizetése után osztoznának. Nem elég fogadni a gondolatot, meg is kell fogni, mert amennyi esze sincs tova suhan. Akkor pedig révedezhetsz utána. Nosza, egymás tenyerébe csaptak. Megölelték egymást. Két pohárral koccintottak. Szépen haza mentek. Elő is álltak az új munkájuk gondolatával. Az otthonvalók is helyeselték a gondolatot. Mintha már ismerték volna a legények tervét. Meg is tervezték, a céget Kákának éppen nem mondhatják, inkább Káéská – nak nevezik, valami afféle módon, mint a KundK, ami pedig császári és királyi lett volna. Az egyik ká a Kurcsié, a másik pedig a Kence tulajdona lenne. Ami pedig nem vethető az utcára, senki nem mondhatja, ki lenne a nagyobb főnök. Jól kitalálták, amire aludtak egyet. Az öregedő szülők egyik ránca kisimult. A fiaik a városban nem lettek rosszabbak, mint mások is lenni szoktak.

Hanem Borbála nénivel baj lett. Nem akart alkudozni a gőzös szamarakra.

– Borbála néni, mi átvennénk a gépeket – szóltak megfelelő lendülettel. Borbála néni hellyel kínálta őket és máris a piac gondolata tolakodott be a kapun. Ha elveszik a vasakat, Janó helyébe senki se kerül, akkor pedig nem lesz megélhetés. Ha nem veszik meg a vasakat, talán más nem tolakszik ezért a munkáért. Akkor sincs megélhetés. A betegségre félretett pénz, valameddig elég lehet.

– Mi kétféle ajánlást teszünk, maga mindkettővel jól jár – ígérte valami későre Karcsi. Bence riadalmát látva, nem akarta folytatni. A néni közbevágott:

– Nincs annyi pénzetek, hogy azt megérje, hitelbe pedig nem adhatom.

A két legény összenézett, aztán belekezdtek a kitervelt egyezkedésbe.

– Mi ma csak egyet tudunk, a vasakkal itt nem fog bánni senki. Dolgozni és javítani embert kell, fogadjon. A felfogadott dolgozót fizetni kell. A gép nem megy örökké. Minden javítgatás pénzbe van.

– Tudom, tudom, nektek csak a pénzre forog a fejetek. De vénségemre nem maradhatok mind az ujjam

– Mi megmondtuk, a gépeknél elsők vagyunk. Ha eladja, jobban jár. Ha bérbe adja, nem lesz könnyű, mert nyáron nem olyan sűrű a favágás. A vontató még csak, na. A többi ócskavas.

– Meglátszik, hogy örmény vagy zsidó volt a rokonotok. Ha elvittétek a gépeket, akkor én már meg is halhatok. Nem adom, menjetek dolgotokra.

– Bori néni, ha a rossz napszámos elrontja a gépet, mivel fizeti a javítást vagy az újabb alkatrészt? – sodródtak kifelé a legények.

A két legény szomorkásan vette hazafelé az irányt. Borbála néni érveire nem volt válaszuk. Csak az öregekkel tanácskozzunk egyet – jutott eszükbe a néhai régula. Nem tértek a kocsma felé, a szülői házakat vették sorra.

Mind a két helyen elég jó, figyelemre való dolog került az asztal fölé. A legények biciklire kaptak, szinte versenybe mentek Patakérre, s onnan sokkal lassabban Omlásra. Még szürköny előtt megtértek. Tudták, amit tudtak, somolyogtak aminek kellett.

Korán, amint lehetett reggel, a két fiatalember ünnepélyesen felöltözve, újra Bori néninél súrolta lábbelijét s kopogott az ajtón:

– Arra kérnénk Bori nénénk, hogy jöjjön velünk a tanácshoz egy írást tenni, hogy Janó bátyánk segedelmére voltunk, amikor lehetett.

– Aztán mire lenne jó, nektek az írás? – kérdezte a néni kíváncsian.

– Ha meg teszi, akkor osztozunk.

– Ha nem teszem, akkor mi lesz? – próbált évődni az öregasszony.

– Attól is velünk jön, csak akkor az omlási kollektívbe kell, menjünk.

– Hát én se ide, se oda nem megyek. De mindenestől tíz millióért, innen örökre elköltözök.

– Mégis csak, el kell jöjjön a tanácshoz. Hogy szerződést írjunk az átadni valókról.

– Mondtam, vagy zsidónak, vagy örménynek vagytok az unokája. Aztán honnan a nagy tudás, ki adta alátok a lovat?

– Hát bizony az omlási kollektív könyvelője s a patakéri polgármester, ők mondták. Hiszen tudták, hogy Bori néni még megkérhet, maradhasson a házban. Janó bácsi bérben tartotta a házat a patakériektől. A fészer az alatta levőségekkel pedig az omlási kollektív tulajdona. Csak annak adható el, aki dolgozik vele. Fel van mérve.

– Más úrias szóval élve, nekem fel is út, le is út. – Hát úrias szóval élve, mi nem tesszük ki az útra, de nem kérhet egy lejt se az itt levő semmiért.

– Maradhatni még maradhatok?

– Addig, amíg a fészer alatt nem járkál. Oda se enged senkit. Az őrizetért még fizetünk is.

Itt egy szemvillanást cseréltek, a szép csendes szó mellett, meglátszott, hogy ellenfelek lettek. Gondolkozott minden fél, hogy a másiknak több javára ne legyen mind, amit megér. Borbála néni nagyobbat szeretett volna fogni, mihez joga nem volt. A fiúk sem ma kezdtek, mindez ok mellett rá nem fizethettek. Meglátszott, hogy a beszélgetések között, a legények olyasmiket derítettek ki, amiket Bori néni már elfelejtett vagy szívesen nem emlegetett. Kapni szeretett volna, adni keveset sem akart. A fiúk pedig ráfizetés mellett is a tiszta tulajdont akarták. Semmi véletlen nem játszott közre. Csak a piacot kellett figyelmesen tisztelni.

A másik héten Borbála néni mégis elköltözött Patakérre, az özvegy húgához. A két legény először mindent kirakosgatott az udvarra. Aztán minden felől megkérdezték nénémasszonyt, hogy ezt vagy azt meg kíván – e tartani. Azután a megtartani valókat a kapu tövébe rakták. Az eldobni valókat a fészer mellé hordták. Végül az üres szobák s a kályhák maradtak benn. A vénasszony port s a leánykérős pókhálót most ne nézzük. Kence, nagyon figyelmesen felpakolta a holmikat a talyigára, az úton majdhogy rázás nélkül levitte a rakományt, ott pedig óvatosan lerakosgatta Bori nénénk mindenféle kisebb – nagyobb csecsebecséjét. Hát sok mindenhez ragaszkodott az eszemadta. Mikor mindennel végeztek, a legény átadott egy millió lejt.

– Néném asszony ez a lelépés ára, az Isten tartsa meg, ha már magunkra hagyott – aki nem ismerte volna, még meghatódást is vélt volna széklábak mesterénél. Szerintem a mondás, csak pajkos cirkuszra lett volna elég. Arra fogadoztak, hogy a vagyonért végül nem adnak semmit, gonosz ördögfiókák. Azzal szalutált a szarvasleső sapkája alól, s kibokázott a kapun. Gőzt adott a kerékre, s ereszd el a hajamat, hazafelé. Még le kellett vizsgáztatni alamusziságból, a másik K – át. Aki nagyon tudta, mi vár rá. A kapu előtt nézett az úton lefelé, ha nem is látta volna Kencét, talán a nagy felvert portól, de a lendkerekek dobogását és a szelepek szörtyögését nem tagadhatta volna le. Na, állt ott és kémlelt lefelé. Kence féket vetett a kapu előtt, rárikkantott, hogy állna félre. Ez meg csak tette magát, azután észrevette, félrébb állt:

– Itt a kapu kitárva, itt a kapu kitárva – mutogatta, mintha vakot akart volna betessékelni. Kencét nem fogta a móka, beállott az udvarba, annak a közepére, aztán kiszökött az ülőnyeregből, azzal nekiment az okosok Kurcsijának.

– Amióta Janó bát kivittem a temetőkertbe, azóta mindig ott állsz az öregasszony közelében. Most elvittem, Patakéren letettem, éjfélig szállva se jöhet vissza. Van időd, magyarázz meg mindent.

– Mi mindent akarsz megmagyarázatni?

– Hát nem tudod? – fakadt ki még jobban Kence. Azt, hogy egyszer azt mondod, hogy megvettük a gépeket, másszor azt mondod, hogy a kollektívtől béreljük.

– A gépeket a gazdáktól vették be a kollektívbe. A gépek a gazdáké, de a bérezés azé, aki dolgozott rajta. Ezelőtt Janó bá, most te. Csak azért, hogy Bori néne ne tarthasson igényt rá.

– Az omlásinak azt mondtad, hogy én fizetek bérletet. Ugyan miből?

– Az igazsággal köszönőben van, mert én nem is fizetek. De nem kérhettem, hogy adja ide, hiszen úgyse akarok fizetni.

– Szóval csak én fizetek, s dolgozhatok, mert megengeded.

– Nem érted, ha kiabálsz, a saját hangod sem érted. Gyere velem a kocsmába, hozzunk egy liter bort, addig megsül a vacsora is. A kemencében egy töltött tyúk vár arra, hogy kiszabadítsuk.

A két legény vidáman ment le a borvíz mellett az útra, vizet vettek a forrásból, bort kértek a kocsmából a tarisznyába, haza térve kenyeret és zöldséget kértek az anyjuktól, meghagyták az apjuknak, lehet nagyon későn érnek haza. A tornácon azután fejedelmi lakomához terítettek. A szalonnazsírban sült töltelékes tyúk szépen kérgesre pirult a sütőkemencében. Kettévágták, mint régen, s ott a lépcsőn nekiláttak. Harag vagy kérdés sem volt már. Így kell lenni a dolgoknak, hagyakozott Kence magának. Később a hasa telésével, kis borocska öntözésével, az indulat már nem kelt fel, sőt a tornácon leheveredett. A két legény ugyanazt tette. A szőnyeget, amin addig ültek, most fekvésre terítették le. Fejtől egymás mellé kerülve, Karcsi belekezdett. Tövéről hegyibe elmesélte, mindazt, amitől tudta, hogy senkinek nem tartoznak, s a gépeket mégis megöröklik. Nem, nem kell Kencének semmit az árba pótolni, csak dolgozzon becsülettel, hogy a jövedelmet el tudják rendben osztani.

Kence mindent hallott, a patakéri kereskedőt, Janó bácsi által kölcsönvett pénzt, amit Salamon bának nem tudott megadni, a házbérre fanyalodott bennvalót, a megváltott házat, a kölcsönvett munkagépeket, a Salamon bával való szerződéseket, a sok apró kölcsönöket, aztán egyre kevesebbeket. Úgy hiszem közben elaludt. Arra riadt fel, hogy Karcsi emlegeti, reggel korán kell kelni. Most pedig haza kell menni.

Reggel az ünneplőbe bújt KáésKá, pontban nyolckor a falu Háza előtt találkoztak. Ott a gazdasági tanácsosnak előadták akaratukat, amit papíron hitelesítve akarnak viszont látni. Mikor készen lettek vele, akkor a KáésKá két boldog vezetőjét lehetett látni. Egy házban, közös akarattal, egy fészerben, közös gépparkkal, közköltségen egy célért fognak keresni. A gazdaság fenntartása megkívánja, hogy a pénzt egyelőre mégis háromfelé vágják. Két részre maguknak, s a harmadikat a kiadásokra és a beszerzési vagy javítási tartalékra. A falu Házán csak jókívánságokat hallhattak. A lépcsőn boldog vállalkozókként jöttek le.

Salamonék felé tértek. Elsőnek Salamon bának kell valami pénzt adni, mert ezt az iparos mennyországot, akaratán kívül megszerezte. Az adakozás inkább csak szép, gavalléros gesztus akart lenni, semmiképp nem tudott törlesztésnek tetszelegni. Hanem az öreg elhessegette őket. Menjenek a pénzelés helyett, idebé Kerekes Mihályékhoz. Sírkőnek valót kellene nézni. Persze, hogy ne kellene, az öregembernek mindig van kilátása egy sírkőre. Ebben nem illik szűkölködni. Ha már ott vannak, vessenek egy pillantást a két nagyobb leányra is. Semmi sietség, de a tél előtt annyit kell bálba járni, hogy a télen ne csúfolják őket. Még meg találják hívni valamelyiket, a vénlegények csuhébáljába.

Salamon bácsi a tornácon állva nézett a két kiküldött után. A szemében egy nagy könnycsepp gondolkozott. Vagy kacagását tartotta vissza, vagy a tehetetlen legényeket sajnálta. Fogta a tornác korlátját, s addig nézte a legényeket, míg azok bementek Kerekesékhez. Semmilyen sírkővük nem volt azoknak. Mégis a legények jó sokáig benn maradtak.

(2009)

Telehold

A Halottak napja óta, a tegnap előtt éjjel volt a nyolcadik hóesés. Senki nem gondolta előre. A napos helyeken vékonyabban és olvadásereken vastagabban maradt a hó. Restnek nem mutatta magát hamar odafagyott a korábban hullottakhoz. Az árnyékban a legvastagabban. Rétegesen és víz a hóra jegesedve vastagodott. Szinte mondta, soká maradok. Senki nem vette komolyan. Naposabb helyeken kevesebb maradt, de az nagyon síkosnak mutatkozott. Minden csak a szokás dolgaként történt. Volt ahol sepergetéssel megérték a havak félretevését, volt, aki órákig lapátolta. Idébb – odább. Olyan is került, aki szekérre vagy szánra rakta, kihordta a patak szélébe. Aztán csak nézegetnék, hogy mi lehet még ebből. Hideg volt csak több a hónál, az is volt éppen elég. Adventre ezüstöződött. Aki betakarodott a mezőről, bátran várhatta a telet. Aki nem takarodott be, annak főhetett a feje, nem is merte mondani, amit gondolt. Szorult a gyomra tőle, hitte, hogy mutogatnak a háta mögött. Pedig mindegyiknek elég volt a maga baja. Szomorú dolog, ha az ember azon gondolkodik, vajon megérem, hogy vethessek. S az idő malma pedig nem állott. Még akkor, az első hó előtt, mindent kimostak, a vászonnépek minden vászonfélét, ettől a patakon sokáig nem lesz sulyokfa használat. Szegre akasztották. Csak lékek várhatók. A lékek nem bizonyosak. Eltűnnek, előjönnek, lesznek, vagy nem lesznek. Nincs ideje senkinek ezek után leskődni. A mosott anyag megszikkadt vagy megszáradt. A száraz és esetleg kivasalt holmit gondosan elrakták. A hideg szobában pedig ettől az alma és a friss ruha illata uralgott. Csendesen és hűségesen imádkoztak, aztán világítottak. Már másnap, még megnézték a sírokon levő virágok állapotát s a szertefolyt gyertyák által ígért mintázatokat. Sokan sok mindent értettek ebből, de titkaikkal csendesen haza mentek és senkinek, de senkinek semmit nem mondtak el abból. A káposztát meglevelezték, megfúrták a torzsájánál és bányasóval megtömték. Kádba, hordóba vagy cseberbe rakták, tormás vizzel öntötték fel. Egy hétig forgatták, hogy a só mindenfelé eljusson káposzták, s azok levelei között. Ha nem találták volna el, még leveztek vagy rásóztak. Volt, aki tormát dugott a káposztafejek közé. Alig van olyan ember, aki ezt el nem tudná sózni. Volt aki, önzőmódon a töltött káposztát látta maga előtt, volt aki az agyas leves, korhely ébresztő voltát idézte. Jaj a disznóknak, visibálhatnak, megérett a savanyú káposzta, megkerál a csámcsogó koma. Füstöl minden valamire való kémény, kétszer többet teszünk a tűzre. Az állatokat nem visszük a kútra, inkább odatesszük eléjük az itatást. A hó, ami a múlt héten hullott, szinte fél singgel esett össze. Egy alacsonyabb növésűnek ettől már mégis a derekáig ér. Ha nem sikulna el rajta.

Eddig most volt a nyolcadik hóesés. Egy viharos volt közöttük. A szél naponta felkel. A hó teteje helyenként megkérgesedett. Ha nap érte, jobban. Ha meleg került rá, akkor nem eléggé. Mihelyt a szél kikezdte, menten megfagyott. Az ember összébb szedi a gunyát magán, a kucsmát a szemére vonja. Az asszonynép este már nem jár ki. Még vizet se vesznek. A havas felé az utakat befútta a szél. Fel nem kívánkozik senki. Le sem jön, akinek fenn akadt dolga. Merthogy ilyen is van. Ha van, aki nem hiszi, ebben a cudar télben sincsenek meg egyes emberek a havas átka vagy haszna nélkül. Mindenki ott melegedeik, ahol éppen van. Sokat nem forgolódnak, vége a nagy sürgölődések idejének. Egy hete nő, nődögél a Hold.

Ma délután, mikor feljött az égre, akkora volt, hogy már nem is fért el azon az égi köténydarabon, ami az égből kilátszik a Molnárék nyári konyhájának ablakán. Molnáréknál pedig mozgás van. Sürögnek – forognak. Tapodnak egymás sarkára. Karácsonyra, csomag készül a legényeknek. Balázsnak, kinn telel a havason. Vele van Gyárfáska is, tanuljon valamit az élet mostohaságáról. Valami jobb étel, s váltás ruhanemű kijár nekik. Meg kell tetézni valami finomsággal. S ott van az a szerecsengyerek, a Mahomed. Annak is kell valami, mert semmije sincs azonkivül, amit magára vesz. Ő a Balázs tizedik kutyája, legyen ki vele a varázsra való szám. Nem marad el Balázs nyomdokából. A Szemerkés kaptató alatt van egy szurdok, annak a végében egy katlan. Abban védetten telel, akár négyszáz juh is. Valamennyi legény s egy pár kutya kell, még széna s szalma sem kell több, mint máshol. A katlanban van még egy tűzfészek, négy legény lakik ott, de az már nem a Balázs vállalása. Csak a Sebestyén úr előrelátása. Mert Sebestyén urat eddig többen hagyták faképnél, lehetetlen természete miatt. Faluszerte alig találni valakit, aki ha azt mondaná, hogy Sebestyén rendes embernek mutatkozna. Szinte mindenki szokásból urazza, de senki nem tartja annak.

Balázs még nem tizennyolc, már egy éve számadósorban van Sebestyén Ferenc bátyómnál. Balázsnak kilenc akkora kutyája van, mint másnak borja. Sebestyén Ferenc bának két úrnak nevelt fia van s egy szolgának tartott lánya. Ferenc bá a tavaly likra lépett, azóta a sereget vagy eladja, vagy megnyomorgatja. Ennyiben van választása. A kaparinak pedig, mert szerencséje van, Balázst senki nem akarta másféle munkába vinni. Ott maradt neki, nem is kellett sokat kéregetni. Még hozta is magával a segedelmet Gyafika s Moha képiben. Nem szólván a hatalmas kutyafalkáról. Sebestyén Ferenc bá ettől a perctől a falu legszerencsésebb emberének tarthatta magát. A másik legényekről bölcsen hallgathatott.

Ezen az éjjelen két alak csaptatott elé a Kishavas felé. Az árokutat belepte a hó. Ezért nagyokat kerültek, a magaslatok és a vékonyka porka hó után leskődve. A látás felől nagy szerencséjük volt a havasi magasba felült hold vigyorgásával. Láttak is amennyit kellett nekik. Szinte olyan fényes volt a szikrázó levegőben, mintha nappal lenne, némi halovány árnyékokkal. Még a házakból kiszorult ördögfiakat is látni vélhettük, amint ágakat tördelnek, jeget ropogtatnak és ott csurrogtatnak, ahol meg van minden fagyva. Suttogásukat és rosszmájú kacajukat is meghallhattad, ha erősen figyeltél. Jobban jártál mégis, ha mentél a dolgod után. A menetelők is ezt tették, a Szemerkésnél a katlan felé fordultak. Innen már csak a távolban látták az ezüst erdőt. Mellettük a sötétség járt tánclépésben, s az árnyak is csak a balsejtelemtől voltak vastagabbak. Odébb hamarosan meglátták a juhok gondozóinak téli lakát. Takaros faház, benne lámpavilág, pipázó kéménye hirdette, hogy vannak benne. A rét peremét nem érték el, amikor előrohantak a kutyák. Az egyik alak a kutyák hallgattatására csóvát gyújtott. Azok még veszettebb ugatásba kezdtek. Csakhogy közeledni sem lettek bátorabbak. Kijött Balázs, amitől a kutyák elcsendesedtek. Hátra menet még egyet – kettőt vakkantottak, hogy mindenki megértse, a szolgálatot híven teljesítették. Vissza mentek a juhok vackának melegséges lehellete mellé.

A vendégek a tornácban toporogtak. A lábaikról s a hárász takaróról gondosan leverték a havat, még egy nádseprűvel is finomítottak. Köhécseltek a kitekeredő párának. A gazdák az érkezőket, pedig a házba tessékelték. Amit azok húzódozás nélkül elfogadtak. Ahogy a lámpafénybe léptek egybe látszott, hogy a lány takarókba fogva Réka lett volna, a Balázsnak későbbre ígért mátka, mögötte vastag ködmönbe Ferke tolakodott. Ő is Sebestyén gyermek. Hamar helyet kerítettek a kemence mellett. Aztán nézegették egymást. Nem lehetett tudni, mire való ez a látogatás. De kérdésre nem tellett hegyi emberek felől. A völgyből jöttek pedig nem tudták, honnan kezdjék, hogy ne üssenek túl nagyot a másik fejére. Csak nézték egymást és a falakat egyik – másik háta mögött. Aztán hosszan nézelődtek a csizmák orra hegyén. Mindenki érezte, hogy nem kell s nem lehet helyet adni a mátkák csókos vágyainak. Látták, hogy valami nagyon fontos dolog történt. Csak úgy sétaként nem eshetett ez a feljövés. Valami szörnyűség esett vagy éppen készülőben van. Az egész házban csak Moha volt, aki nem gondolkodott. Csak forgatta a fejét, alig van nap, hogy ilyen csend legyen. Máskor egymás szavába vágva beszélnek. Szakadatlan figyelni köteles, kitalálni mikor komoly vagy ugratós a beszéd, mihelyt sok, akkor nem olyan könnyű megérteni. Hogy hallgatnak, legalább csend van. Neki az érkezettekkel alig volt baja. S abból is csak a legkevesebb. Örvendett a csendességnek, boldognak gondolta magát, hogy nem kell találgatni semmi felől. Azt sem értette, hogy gazdái, máskor vidám emberek, mit hallgatóznak. De nem kérdezhette meg. Aztán egyszer nagy későre eszébe jutott, hogy a vendégeket megfaggassa, ennének vagy innának valamit. Biztosan, a hegyre mászásban megéheztek. Csak rázták a fejüket. Aztán megint neki jutott eszébe, hogy  még ezen az éjen fel fog kelni, hogy a kispajtákba benézzen. Van valami tíz vagy tizenhárom juh is, megbárányozhatnak. Megkérdi hát, mert csak ülnek, hogy ágyazzon a vendégeknek. Különös tekintettel Rékára. Tényleg nem mindegy, hogy miként osztják el a fűtő mellett szokott fekvő helyeket. Ez a válasz is csak fejrázásból állott. Hát szerencsétlen egy napon makog ez a Moha. Ki tudja, mit kezdenének vele.

Már éppen a teljes leálláshoz közeledett minden. A nagy rendező aztán leszólt, az állatok felkapták a fejüket, makogtak és bőgtek, kérdezték, hogy mi van kinn. A kutyák vidám csaholással válaszoltak, nincsen semmi, böfögjetek csak csendben tovább. A legények feltápászkodtak, nyugalommal kijöttek a tornácra, a háziak az erdő felé leskődtek. A feljött vendégek egymást nézték, mintha jelet váltottak volna. De beszédnek semmi jele, még egy vékonyka hang, de szisszenés sem volt. Az állatok lassan – lassan megcsendesedtek, a tornácbeliek vissza mentek a kemence elé, újra körülvették az asztalt. Réka a kemencének háttal, Ferke vele szembe, az ajtónak háttal, s jobbról Balázzsal szomszédul. A másik két legény a kemence szélére telepedett, Moha egy takarót terített a hátára, Gyárfáska a levetett csizmáját szemlézte, aztán a sarok felé lökte. Így ültek a nagy csendben, talán már hozzá is szoktak.

Valamelyes pókmásztató idő eltelésével Ferencke krákogásra szánta magát, ejsze valamit mondani készülődött.

− Balázs, ki a te édösanyád? – kérdezte hirtelenséggel Ferencke a szólítottat.

− Molnár Karolina, tudtommal – tétovázott Balázs.

− Ki a te édösapád? - nem állott le Ferencke.

− Hát nem – e Molnár József? De minek kérded? - fordult neki Balázs.

− Te csak válaszolj az én kérdésemre – billentett a levegő félreállásán Ferencke.

− Csakis Molnár József – igazított Balázs.

− Na látod, milyen szépen tudod. Most ugyanezeket kérdezd meg tőlem is.

− Ferencke, ki a te édösanyád? – kérdezte szófogadón Balázs.

− Sebestyén Anna bizonyosan – mondta nyugodtan Ferencke.

− S a te édösapád? – folytatták.

− Hát Molnár József – mondta készségesen a kérdezett. A többi csak csodálkozott a hallottakon.

− Ebben, te biztos lennél?

− Hát hogyne. Most kérdezd ezeket Rékától is?

− Réka te, tudod – e ki az édösanyád?

− Sebestyén Annának mondják.

− Hát édösapád ki lenne?

− Ha igazat hallottam, akkor mától Molnár Józsefnek nevezik – szólt a kérdezett. Amitől Gyárfáska a térdeire könyökölve bámult. Moha nem is fogta fel teljesen. Az ámulattól nem tudtak hova lenni. Mit beszélnek ezek össze.  Gombát ettek volna vacsorára?

− Hát ezt mitől találtátok ki? - kérdi Balázs.

− Mondja el Réka, ha bírja – hárított Ferencke.

− Édes Balázsom, nagy baj szakadt rám, Isten verése esett velem. Hallgattam amíg lehetett. Csakhogy ma azzal fordult nekem édesanyám, hogy bizonyosan teherbe vagyok. Én még nem tudtam, milyen az. Csak tátogtam. Arra édesanyám azt mondta, legyek őszinte, mondjam el mikor kezdtük el egymással a dolgot. Mondtam azonnal, hogy mi együtt semmit nem tettünk. Csak annyiban voltunk, amit a csókból és az ölelésből ki lehett bogolni. Hanem el kellett mondani, hogy sarjú hordáskor, egy felrakáskor, Csoma Karcsit hamar elküldte volt, mikorra lejöttem a szarúból, édösapám lenyomott a soroglyára. Mikor a dolgával meg volt, akkor halálosan megfenyegetett, ha valakinek elmondom. Hallgattam vele, mert nem gondoltam, valami legyen is belőle. Aztán azt gondoltam, ha már így fordult, akkor az új év előtt neked a tudomásodra hozom.

− Hát mondjuk, ez elég szép dolognak mutatkozik – szólt Balázs és méregette a sírásra készülődő lányt. Volna olyan hely, ahol karácsonyi ajándékba mehetne ez a dolog.

− Hanem édösanyám ekkor rákezdett, hogy ő éppeg sarjúhordáskor mondta be édösapánknak, hogy egyikünknek sem édösapja. Az egésznek a te édösapád az apja. Arra mondta neki Sebestyén, hogy ennek vastag leve lesz. Hát velem el is kezdte. Estére, mondta Ferencke, ne legyünk restek, jöjjünk el és mondjuk el, ha te vagy a nagyobb testvérünk. Álljunk bosszút. Mert most velem aztán mi legyen?

− Ezt ki kell gondolni – szegte le a fejét, meglepetésében felindult Balázs.

A pókhálón megint leereszkedett a csend. Mindenki nézett valamerre. Réka szipákolt, nyelte a könnyeit. Gyafika arra jutott, hogy szóljon Balázsnak, menjenek le a faluba. Találjanak ott a helyen valami alkalmas dolgot. Mire jól kigondolta, arra Balázs felszökött, máris a csizmáiba termett, kabátot és kucsmát elég katonásan vette, a tornácon elvette a hótalpakat. Ahogy szaladt az út felé, úgy látszott, hogy a kezében egy bot van. Ferencke utána kiabált:

− Balázs, ne vidd le a fokost, baj leszen abból. Balázs, nem hallod? - de hiába minden, a szólított már a tisztás tulsó martjánál a havas felé tartott.

Legott felvette a talpakat. Úgy szökelt a hó tetején mintha nem lett volna semmi súlya. Szinte megfoghatatlan, mennyire gyorsan halad az ember, ha a méreg és a bánat űzi. Balázsnak is elég volt amit hallott. Réka nem lehet a szíve birtokosa. Hát ez hétszentség. Hanem mi leszen a tisztaságával. Aggodalmas testvérnek mi a dolga ilyen esetben? A gyermek megmaradásakor ki fogja majd bekötni a fejét. Vagy hová bújdosik szégyenével? Ha a gyermek nem amradna meg, akkor kire lehetne számítani. Mit tegyen az öreggel, leüsse vagy megölje. Nem okosabb lenne alkudozni a gyermek felnevelése felől? Mitévő legyen? Az pedig egyre bizonyosabb, hogy haza nem mehet tanácsot kérni. Szinte mérget vehet rá, hogy az anyja ebből a dologból semmit nem tud, s az apjára nem kezdhet rá, hogy és mint volt ezekben az években? Nagyon el volt gondolkozva, a kucsmát tologatta eleget, hol hátra, hol előre. Néha megfutamodott, aztán lihegve lassított. Nem nagyon tudta, hogy mit fog tenni. Így érkezett a Kozmás felől tartó réti útra. Ott az almafára feldobta a hótalpakat. Egyetlen percre állott csak meg. Megigazította a kabátját, a kucsmáját, egyet – kettőt dobbantott a csizmájával. Kétes volt mit akar, úgy elgondolkodott, hogy nem vette észre sem az ördögfiókákat akik rá vártak, hogy lássák a még nem látott nagy bosszút. Nem látta a jégcsaptatókat sem, akik a szívébe lopott ridegséget még hidegebb gyülöletre sápasztották. Aztán neki lódult. Ment az uton be a házak közé. Az árnyak pedig sokasodtak, mert a Hold a nagy fényes pofáját valami párába temette és kezdett elfeküdni a Kéked Hegye mögött.A házak pedig csendben pipáltak. Rég eloltottak minden lámpát.

Így érkezett a Sebestyén porta elé. A fokost felakasztotta a vénasszonyok padjának fedelére. Úgy ment be a kapun, mint máskor békességesen. Csak aztán fog tervezni, ha elmondják azt ahogy és mint. Anna néni nem gondolt a köszönésre, ott állott a tornácon, bizonyosan odafagyva. Csak sejteni lehetett, hogy az istálló vagy a csűr felé legyintett. Ment is Balázs, egyenesen hátra. A csűrben nem láthatott senkit, de nem is hallott. Belökte az istálló léces kertjét. A rendes ajtó sem volt betámasztva. Az eddegéló állatok hersegésén kívül csend mutatkozott. Kettőt vagy hármat lépett a közön előre, amikor nekiment a keresztben álló létrának. Itt hagyhatta az öreg, amikor szénát vetett le a padláson át. Valahol itt van a lámpakampója. Ahogy nyúlkált a láthatatlanban, a keze csak beleakadt valamibe. Elsőre nem tudta, mire vélje. Akkortájt máris kivehette, két ganyés csizma lógott alá a semmiből. Rájött azonnal, a gazda büdös lába van a szeme előtt. Látni ugyan semmit  sem látni, de a bizonyosság azért vastagabb a látható dolgoknál. Már nem is tudta, hogy milyen indulatosan jött le a hegyről. Az akasztott ember gondolata, a halál lecsupaszította a bűnöket, most már sajnálta a holttá lett öreget.

Mire kijött az istállóból Anna néni már bement a melegre. Az ördögfattyak más szórakozásra vágyva, kiosontak a kapun.

A kapu között, haza felé nézett. Látszott az udvari házacskában még élet van. Valamit dolgoznak. Arra felé vette az irányt. Ettől kezdve bizonyosra tudta, sem a havasi juhokat, sem a Sebestyének lakásának udvarát többé nem látja meg. Miért is láthatná?

(2007)

„…ha van amin járjál, azon meg ne botoljál…”

...a Hermányiaknak ajánlom

Veresmarton lakik két olyan öregember, akik hunyorogva, titkolt szemvillanás mellett hamiskásan megjegyzik, hogy nem vének. A vénemberek, s az egyivásúak már kinn vannak a templomkertben s az avas oldalon, és onnan lenézik a falubelieket. Azt is mesélik, hogy most már nyugodtan meghalhatnak. Mert életükben olyant láttak, amit sokan álmukban sem láthatnak meg. A falu élete és sorsa olyan, mint a szőttes kendő. Keresztül – kasul tartanak a szálak, egymáshoz szorulva, vagy lazultan engedve a feszítésnek. Folytonos húzd meg – ereszd meg. Néha nedves, néha száraz. Van egyszínű fonal, de van más szín is. A szálak anyaga is különböző. Mindent képes eltűrni, felakasztva vagy dörgölés alatt sem siránkozik. A kendő arra van amire szőtték. Semmi másra. A falu is arra van, semmi másra. Az öregek összenéznek, csettintenek. Ma többet nem beszélnek.

A falun élők dolgai mennek az őket illető kerékvágásban. A dolgokhoz találó szálak lassan szövődnek. Lehet értik akik élik, lehet az is, hogy értetlen hunyorognak egymásra. Könnyebb csak elfogadni, sokkal nehezebb alkalmasan töprengeni ezeknek a dolgoknak a mivoltán. Kerülhet, aki ugyan sehogy nem érti, mégis teszi a nagy tudóst. Ki ahogy szól, arról gondolhatod, hogy a szálakat érti és a szálakhoz nyúl, vagy csak kapkod a semmibe. A dolgok pedig maguktól nyugovásra nem lelnek. Kelnek és dagadnak, mint a mindennapi kenyerünk sütésre készülődvén. Ha nem kerül középre a dagasztás, hát soványka kenyér lesz abból. Aztán az emberek gondolata vagy akarata sem egyféle. A tanítóbácsi mondja, hogy valamikor ebben a faluban nem lakott hatvan ember, ami egy rendesebb majorság. Onnan lehet kigondolni, meg a regestrum szava után, mert csak öt kapu fizetett kepét adó gyanánt. Az csak öt gazdaságot jelenthetett, négy – öt pár embert jelöl, s vajegy süldő legénykét. A leánykákat s a kisgyermekeket akkortájt nem vették számba. A véneket ugyanúgy elhagyták. Ezek ennyien jól elfértek, ahol a két nagy patak lefut a lapályra, ott ahol egyik is, másik is nyugodtan kanyarog, hogy aztán összefolyhassanak. Ezen a lapályon s fenn a rétnek nevezett irtáson gondozták a szőttesnek kellő kendert, vagy termelték meg a szűkösség ellen való gabonát. Minden egyébre az erdőből és az állatok tartásából kellett pénzt keríteni. A megélhetést, úgy gondolom a veresmartiak lehetőleg felfogták. Most is ebből élnek, csak a kapuk száma több, s a kicsik nagyostól kétezer léleknél régen többen vannak. A kapuk száma is ötszáz felé kacsintgat. Amint mondtam, gondolatok vannak, s mennyire különbözők, ha végig araszoljuk az utcákat. A két patak mentén, neki a rétnek, s egyes helyeken oldalozva is, sok szép házat építettek. Nemcsak a kenderes felét építették be, hanem az erdőből is csíptek már darabot. Mindenhol, elébb vagy hátrébb van egy konyháskert, istálló és szénacsűr. A Tinarú útján feljárók még nem értek fel az erdőig. Nincs két ház vagy két udvar ugyanolyan. Mindegyik egyforma és mégis más. Minden háznak mindene van amire a gazda s az építőmesterek gondoltak, ha valami elmaradt újba kezdtek, senkinek nem mondták el mit felejtettek ki. Ennek ellenére, minden hibát rejtő házra is akadt vevő. A Fojtóson építkezők Csurulya Ferenc uramnál, kifogytak a rétből, el kell térjenek a puszták felé. Vagy neki mehetnek az erdőnek is. Még volt aki az erdőbe lépett a pincekővel. Lenn már csak a láp helye felé van terjedhetőség. De ki merne oda építkezni? Hát még örökké ott lakni. Az ember a maga kezével ásott sírt ennek a szép nagy helynek. A Lassú patak mellé nagy gödröket kubikoltak. Talicskán és vederben hordták az agyagos földet, a téglavetőknek. Mikor jól széttúrták a helyet, kitalálták, hogy valahány gödörből csináljanak kenderáztatót. A többi gödör legyen halastó. Úgy is maradt több gödör ami nem fogadott szót senkinek, beomlott, elmállott, elengedte a vizet a tóból, átszívta a kenderről. Aztán arról nem szólnék, hogy egyikbe – másikba dögöt dobtak, s nem takarták le. Több éves gondatlanság után a legszebb mocsárnak tetszelgett a vidéken. Alig bírtak vele, mikor megunták a bajokat, sokba került helyet kiszikkasztani, s valamiként hasznosítani. Mert kendernek többet soha nem mutatkozott elég jónak.

A Fojtós, amit az előbbecske említek, egyre meredekebb lett. A patak maga az út közepén árkolt, vagy helyenként befordul a gazda által tartott sáncba. Megásott valahány bukkanót, kéretlen. A út közepébe keresetlen gödröket ásogat, amelyeket alkalmas időkben viztükörrel fed el a szem elöl. Csak akkor jössz rá, hogy mibe keveredtél, amikor már jól benne vagy. Minden tavaszon vagy őszön a felső rétekről lefutnak a nem éppen szelíd vizek. Ráadás a patak nem szűkös vizére. Három dolog fordul elé ilyenkor, mélyebbek lesznek az árkok, mindenkor egy – két bukkanóval megszaporodván, vadvizek szaladnak keresztül az útba eső kerteken, s másiránt annyi követ hoznak a falu közepére, hogy aztán egész évben van mivel kövezni az aszfaltosra kijáró út kopását. A lovas fogatok valami nógatás mellett kimennek a Fojtóson, visszafelé pedig farkat kötnek a szekérnek vagy a vont rakománynak, ami fékezi azt a bejövetel alatt. A féket aztán gyújtósnak szárogatja a gazda, van olyan is aki csak ott félredobja, ahol már nem kell a szekeret béklyózni. Az ilyen elpazarolt fékeknek is szokott kerülni gazdája, gyenge öregebb emberek képében. A gazdák megszólják egymást, amiért fiatal és sudár fenyőket vagy gömbölyded cserfákat oltanak el, kötnek a szekér után. Mégis senki nem hagy fel vele, mondván mást nem lehet, olyan meredek lett a Fojtós. De van egy nagyobb baj, az errefelé lakók egyre többet nyomkodják a fejük búbjára a kalapot. A házak udvaraikkal egyetemben, mind magasabban vannak az utak felett. Jószerével maholnap nem lehet kimenni szekérrel senki udvarából. Mégha minden eső alkalmával sok sár és egyéb mocsadék folyik ki sok gazdának nevezett ember udvarából. A derékig pincék pedig szinte mind kikandikálnak a földből. Senki ember fia nem kezdett neki semminek, csak a sopánkodást hallhattad. Valaki már nem nézne szét maga körül? Mit látna?

Darvas Benedek, aki a templom mögött lakott, két nagy fiát járatta egyetemre. A nagyobb leányka is leérettségizett, talán ő is arra megy. A kisebbek már nem egyetemeznek. Van aki rácsodálkozik:

– Hogy nem jó ezeknek a Darvaséknak a mezei és az erdei munka? Ejszen miniszter lesz a fiaiból? A leánynak soha nem jó, ha túl okos lesz. Bezzeg a kicsikre már nem jut annyi pénz. Mit vétettek a kisebbek? Ez az ember a gyermekeit tiszta aggyal szétválasztja. Közébük vág az úriság és a parasztság kertje. Mintahogy ők maguk sem voltak se parasztok, se iparosok, de urak se. Nem csodálnánk, ha az öreg vénségére támogató nélkül maradna… – És mondtak, és mondtak. Nem nézték, ha illetlenek vagy sértést vágnak illetéktelenek fejéhez. A sors tervében pedig a gyermekek ártatlanok voltak. De mondtak, hátha szólásra bírják az érdekelteket. Mert az emberek kíváncsiak, még akkoron is, amikor helytelen fejezik ki gondolataikat.

Béni bá mosolygott és elengedte a füle mellett. A tegnap az unokáit hozta haza a vonatról. Mert vakáció az, vagy mi a szenvedés, de annyi holmit, sem a legény, sem a leány nem bír haza. Emlékszik a fiaira. Egyetlen kivánságuk az volt, hogy a böröndöket ne vigyék gyalog hazáig. Milyen szép nagy emberek lettek. Benci erdőmérnök lett és itt maradt, a környéken dolgozik. Az ő fia jött most haza. Bencikével érkezett a Lujza leánya, Lujzika. A nagy és a kicsi leány gyapjúfeldolgozást és szövést, festést tanultak. Tisztára művészek abban a dologban, amibe belekezdenek. A másik fia, Imre, pedagógusnak indult, Patakéren s a városban tanított, mára valami könyvkiadónál dolgozik. Ritka ünnepekre ér haza, hogy a nagyobb családjával legyen. A többiek úgy élnek, amint választani szoktak az összes veresmartiak. Időben indulnak és érkeznek, mindenkor két nagy böjt alatt meg – megállnak. Máskor pihenni sincs érkezésük. Az egyik fiával néha a templomban találkozik. Vagy maga megy hozzájuk látogatni. Az unokákkal már több a találkozás. Az iskola s a nagy templom megkerülésével egyben a kapun belül vannak. Tanácsért, sarkalat kenyérért, cérnáért, s bármiért. Van, hogy pénzért. Manapság sok pénzt hordanak, az iskola nem kerül ugyan pénzbe, mégis hatalmas mennyiségű pénz folyik vissza az iskolába. Vagy otthon felejtettek valamit, amit gyorsan kell pótolni. Még most nyáron is betéved valaki, nézd csak, Bencike tolat a nyári konyha felé. Ott reméli a nagyszülőket megtalálni. Hanem a találkozás a pitvarban esik, arra tart az udvari szőlő árnyéka. A válogatott köszönések megesnek, a Darvasokról azt terjesztik, hogy nincs olyan nap, hogy kétszer egyformán köszönjenek. Helyezkednek. Az öreg látja, hogy a gyerek valamivel elő fog állni. Még engedi, hogy pácolódjék az elszánás levében, még azt sem kérdezi, mire jött haza a sok idegenségből. A Darvasokról áll még hír, ami arról szól, hogy nem sokat beszélnek. Csak azért, hogy ne gondolkodjanak a másik róvására.

– Valamire készülök – mondta halkan az unoka.

– Mind ezzel vesződünk – bátorította a nagyapja.

– Apóka , én dolgozni szeretnék – szólt végre a legényke.

– Hát, ahhoz csak elszánás kell – mondta az öreg. Nézelődtek erre egyet.

– A faluért akarok tenni – érvelt a gyermek.

– Az szép dolog, … csak éppeg ne politizálj – mormogott a vénember.

– Nem, nem. Kézimunka akar lenni – sietett a magyarázattal a vállalkozó.

– Arra is kell valamicskét óvakodni. Úgy jársz, mind magam jártam a kénos feredővel. Senki sem hiszi máig se, hogy kedvemre csináltam – tódított a nagyapó.

Már látszott, hogy bármi nemű dolog legyen, ennél fontosabb nem leszen. A saját unokája akar dolgozni, s ezt a faluért akarja. Feleségét nézte, aki szép kontyára tekert fejkendőjét igazgatta. Pedig az semmi igazgatásra nem szorult. Mintha könnyet törült volna a szeme sarkából. De ez nem biztos. Nézegette felváltva őket, a tenni vágyó emberkét mire vetemedik, s a sokat próbált nagymamát, vajon a sok próba fogyasztja el mondandóját? Hiába, ezek a népek nem vesznek ki abból az elszánásból, hogy valamit magukra kell, némelykor eléggé reá dolgozva mások elé tenniök Az asszonynépeknek marad a szép kötelesség ezeket az embereket lélekből buzgóságban tartani.

– Aztán mi lenne az a dolog? – tért meg az öreg.

– A Fojtós útját akarom rendbe tenni – kezdett neki a legény.

– Rá es fér, csak egyedül erősen nagy sérved lesz tőle– vágott közbe apóka.

– Ha én indulok, a szerből hat társam lesz – lelkesedett a vállalkozó.

– Attól maradhatsz egyedül, estére. Nem lesz olyan könnyű dolog – figyelmeztetett a többet látott tapasztalat.

– Segítsen édesapám megnyerni – bátorkodott a legényke.

– Abba még nem fáradok bele – egyezkedett az öregecske.

– Köszönöm, jaj nagyapóka, tudtam én – ugrott a legényke, nagyapja nyakát körül ölelte, és vidámabban nézett szerte. Nagyanyót is átölelte, aztán elengedte és hosszan nézte. Nanyó most már nyugodalmára, belekezdhetett egy hosszan tartó lelkes sírásba. Minek is tartotta eddig kordába, ha most szabadjára engedte?

– De a tanácsnál is kell engedjék, mert akasztani fogod a forgalmat. Az utászokat se hagyd ki, mert azokkal nem jó összegabalyodni. Az erdeiektől gépeket kell kölcsönözni. Teherhordók is kellenek – emlegette apóka.

– Azzal sem lesz baj – bizonygatta a legény. – Ha maguk is akarnák.

Az elnök a községházán csak hümmögött. Nem akarta hinni, hogy ezekbe a mai gyermekekben elég kitartás szorult volna össze. Egyik baj az, hogy a hegyre tartó utat sehogy nem zárhatja le. Hivatalosan. A másik az, hogy ebben az állapotában nemsokára semmire sem lesz jó ez az útdarab. S még volt egy hiba, amiről csak bölcsen hallgatni lehet. A gyermekek tervében valami hat – hétszáz köbméter anyag mozgatása szerepelt. Hihetetlen sok. De nem akarta kedvüket szegni. Nem tudta, hogyan képzelhették el ekkora töméntelen anyag mozgatását gépi erő nélkül. Neki sem állt módos erejében, ekkora sok anyag mozgatására alkalmas gépet előteremteni. A gyermekek kihallgatását az elnök azzal zárta, hogy kalapot tett és a hátsó kert felé távozott. Ezt a mozdulatot vette szájára a falu. Délután mindenki, mindent tudott. Az egyetemre járó fiúk utat akarnak építeni. Senki nem tudta miről vagy mit beszéltek össze. Mégis mindenki tudta, hogy az elnök a hátsó udvaron át ment el a tanácstól. Innen kezdődött a találgatás. Azon a hétvégen a községi tanácsosok két közmunkás szekeret küldtek a Fojtós útjára. A szekereseket nem zavarta, hogy a szekeret ki rakja meg vagy üríti le. Ők dolog után látnak, nekik az igások vezetése a dolguk. Majd ezek a taknyándiak javítják meg a beteg utat, hitetlen morogtak a dologhoz. Ki látott olyant, hogy az egész alsó Fojtóson az útra vezessék a vizet. Bár amíg építenek. S vajon anyaguk lesz elégséges? Egy talyigával, több kötés cöveket és egy traktoron, sok – sok vesszőt küldtek az erdőgazdaságtól. Az is ígéret, hogy még lesz több is. Még gyalus traktor is jönni fog. A legények gyülekezését egy pár atyafi szemébe húzott kalap mögül figyelte. Látták a két sírkőfaragót a kőbányába menni. Másodnap segítséget is vittek magukkal. A függönyök mögül is megvillant egy – egy szempár. A dologban semmi különös nem lenne, hiszen a templomban is kihirdették, s a dobos is eljárta a szert, aki ahogy tud segítsen ennek a csoportnak. Mit is mondtak? Errozióvédelem, modern tantárgy amit az egyetemen szedett össze a Darvas – gyermek. De hát, hogy engedik neki, ha most tanulja, akkor még nem tudhatja. Harmadnap a patakból követ és szitált homokot vetnek ki. Naponta sokkal többet, mint azt eddig akárki is el tudott volna képzelni. Mondanak az emberek, könnyen jön, ha csak az ellenkezésben van az érdek. Nézik és várnak. Deszkából amolyan T – alakokat szegelnek, és lenn az egyenesben szinte derékig érő szintet tűznek ki. Addig emelik a sánc alját vagy az utca bogarát. Valaki nem hiszi, amit lát és megérti azt. Kihívatja az erdészeti utászokat. Egybe kijönnek és jónak találják a legények elképzelését. Bartha András kapuja előtt a sáncalját fél méternyire kell emelni. Az út közepét, a sánc peremére nem ártana még egy fél méterrel magasabbra tölteni. Hihetetlen sok töltés kell, vajon kibírják a próbát – aggodalmaskodik András bácsi. Magában azon fogadkozik, hogy holnaptól minden dolgát elhalasztja, legalább a saját kapuja előtt dolgozni fog. Lehet valamelyik komáját is megpótolja a mai nap egyenlítésére. Első nap nyolc rakás követ kaptak a dolgosok, és tizenkét méter sáncmartot fontak vesszőből. Estére a Bartha – porta előtt látszott a várható változás. Új híd kell a ház elé, a telek két végén lesz egy – egy buktató. A telek felőli sáncmartot jó lenne kikövezni, ha nem éppen kibetonozni. Ebbe a sáncba reked a patak, számítani kell a hozamára. Szemben a sánc nem lesz olyan mély, de az út csak összedomborodik. Lesz itt is híd, buktatók és legalább kikövezett mart. A fiúk fáradtan indultak haza, örvendezve, hogy nem kellett meghátrálni vagy valamit abba hagyni. A melleket az dagasztotta a leginkább, hogy mindent a terveik szerint találtak el. A nézők szemlesütve vagy a kalapok karimája alatt sorakoztak a templom melletti kocsma ivójában. A komák néztek csak egymásra. Holnap dologra kellett jelentkezni, mindenkinek viszketett a tenyere és égett a szeme gödre. A gyermeklegények leckét adtak, tetszik vagy nem, holnaptól nem lehet leselkedni. Ilyen nagy egyetértés nem volt földosztás óta. Minden felnőtt ember egy kérdést akart kikerülni, miért nem jutott ez eszébe egy felnőtt embernek. Azt pedig senki se kérdezze meg, holnap milyen fontosabb dolga esne, mint az utat helyrehozni. A falu közepén a suvadásokat kigyógyítani, ez az egyetlen létező munka. Az egyetlen lehető kötelesség.

A hegyre feltekeredni készülő út neki feszült. Minél többen jöttek, annál inkább látszott, hogy a gyermekek magukban nagy dologra gondoltak, meg is tudták volna tenni, csak iszonyúan sok idő kellett volna hozzá. Az egész falu felkerekedett, aki szerszám nyelet tudott fogni, vagy gyeplőt tartani, az mind eljött. Az első cöveket pénteken ütötték le, erre fel másik csütörtökön az első kaptatónál feszítették az áteresznek való támfalat. Szép haladást nyert a tervezett munka. Ugyanezen a csütörtökön vonult ki a kocsmáros is. Egy disznót vágott, két asszony segedelmével, délután toros ebédet tartott minden dolgozónak. Aki nem lakott jól, az magára vessen. Délután, aki csak gondolta, vehetett magához a tenyeremnyi nyers szalonnából, haza vihette. Pénteken senki nem gondolt a böjtösre. A ládások vágtak le egy disznót, s a dolog a tegnapi mintájára ment tovább. Flóra néni megjegyezte, a férfi emberről ne legyen nagy álmotok. Illetve mégsem. A tegnap senki nem részegedett meg. Ma nem tartottak a munka fene nagy kötelezettségétől, erre – arra heverészett egy – egy elesett hadviselő. Hogy kit mennyire evett a szégyen vagy a májgörcs, az nem tudhatjuk. A legkeservesebb fájdalmak mellett is ott volt mindenki, ha lassabban is, de szombaton is ment a dolog. A papok is megjöttek ezen a délutánon. Megszentelték az átereszt és azt üzenték a munkán frontoskodóknak, hogy holnap a az asszonyoknak és a gyermekeknek lesz mindenféle szertartás. A templomból egyenesen dolgozni jöttek a papok is. Ilyent még nem látott ember fia Veresmart táján. Gondolták is elegen, hogy ezt nem elég lefényképezni. Filmre kéne venni, hogy adják a moziban. A gondolatot tett követte. Filmest hívtak a városból. Azok aztán hiába leskődtek a papok után, többet nem mutatkoztak. A másik szombaton is kijöttek a papok. Most már sokat kellene mondani, mi mindent végeztek el. Elég az hozzá, hogy a hegynek a felére más feltekeredtek. Ha ezt számba vesszük, akkor már kevesebb van hátra mint eddig volt. Mentől fennebb mennek, annál vékonyabb lesz a töltés, egyre kevesebb dolog marad hátra. Az áldás és a fohász mindenkinek jót tett és erőt adott.

Így ment ez míg várhatólag három napi munka lett volna hátra. Este hazajövetelekor nanyó újra sírva fogadta unokáját. A gyermek csak nézte, s nem tudta mit kérdezhetne a nagymamájától. Hiszen olyan nagyszerű volt mostanság minden. Az embereke minden bajukat és minden akadékosságukat elfeledték. Odaálltak kéretlenül dolgozni.

Mindenkiben felébredt a kötelesség vállalásának igénye. Látható volt, nem maradhat annyiban, hogy még éppen tíznek sem tíz gyermek, csak úgy rápirítson a falu embereire. Odasettenkedtek, de a helyszínen senki nem kérdezett semmit. Ott csak azt mondták, most éppen mit kell tenni. Aki tudta, megtette. Aki nem tudta, az tovább mondta másnak, hogy az tehesse. Szégyenkezni senkinek nem lett ideje, mert mire kigondolhatták volna, már volt újabb dolog vagy megoldanivaló. Ma már feljutottak arra a szintre, amikor a kövek összeillesztése nagyobb gondot jelent. Többé – kevésbé vízszintesen mennek egy nagyot előre, az új utat még bele kell vezetni a régibe. A két út között most még aknatölcsér formáján vannak a lyukak. Még az anyag sem elég. Befejezés pedig amennyire közeli, éppen olyan távoli is.

– Mit rí, nanyóka? – szólt halkan a legény.

– Hadd el fiam, hadd el – mintha mentegetőzni akart volna az öregasszony.

– Az elhagyásra ne sírjon, kied.

– Jaj, nem azzal vagyok én küzdésben, hanem hogy a népek hagynak ott. Rózsi mondta a csarnokban. A nagy emberek ott akarnak hagyni. Azt mondják a többivel magatokban is elboldogultok – hüppögött nanyóka.

Hanem a legény erre hirtelen felszökött, s a kocsmáig vissza futott. Holnap egyszer nem lesz dolog, mert a legények mind a városban lesznek. Azt nem mondta a kocsmárosnak, hogy a legények erről csak most fognak tudni. El is indult, hogy hírül vigye találmányát. Reggel aztán mind a heten, nagy vidáman a korai buszra kijöttek, hogy a városba mehessenek. Az emberek pedig dolgoztak egész késő délutánig. Másnap ugyanez volt, a legények a városba, az emberek a munkába. Harmadnapra egy kicsike cementezés maradt s az egész út száraz homokkal való beszórása és elsepregetése. Nem kacagni való dolog. A réseket száraz homokkal ki kell tölteni.

A sepregetés alatt lefelé jövet mindenkivel kezet fogtak és megköszönték a dologban járásukat. Az egyik legény felvetette, most aztán igazán holnap menjenek a városba. A többiek leszólták. Most minek? A múlt két napban csak azért voltak, hogy a többiek restelljék ott hagyni a munkát. Az út alsó végén sok ember gyűlt össze. Kalácsot és pálinkát osztottak. Az emberek összefogózva nekimentek a Fojtósnak, Ma az ünnepélyesség ellenére is szelídebb volt. Mindenki minden követ alaposan megnézett. Olyan volt ez az útnézés. Mint mikor az ember katonának ereszti a fiát. Szorító, nyakas torokgaluskákkal jöttek le. Nagy és szép munka volt. Illik megbecsülni. Vigyázzon reá mindenki.

Senki nem ment haza. Mindenki visszatért az aljba. Ott az iskolások énekeltek és szép derűs verseket mondtak. A kicsi pap gitározott. A zene hangjára odakeveredtek a cigányok is. Belekaptak a húrba, még reggel felé is akadt olyan nagy erőben levő ember, aki még egyet akart táncolni. Én pedig azt vettem észre, hogy kevesen mondják ennek az útnak, hogy Fojtós. Mind többtől hallom, hogy ezt az utat mücsinátuk. A hét törpével, akik jobban viselkedtek némely óriásoknál.

(2008)

Kutyaszalonna

Igazából nem tudom, valakit is érdekelne, hogy a kutyasorsom nekem máshogyan vagyis ekképpen alakult. Nem emlékszem arra, ha valaki őszinte szeretettel hívott volna asztala mellé, de bárki legkisebb hízelgő színleléseinek ugyanannyiszor dőltem be. Volt, amikor a hívó szinte azonnal cselvetéssé lett vagy ütéssel adták tudtomra, hogy az ember akármilyen gyámoltalan, magában azt hiszi, hogy a leghatalmasabb. Pedig éjjel a legkisebb neszre is összerándul az ina, a félelemtől messze bűzlik a térdhajlata. A gyermeki simogatás és a felnőttek belém rúgása egyaránt nem hiányzott, a hívás és a szalajtás egy helyen voltak. Nem mindig tudom, miért állok itt. Csak tudom, hogy nekem valaki, valahol és valamiért rám hagyta: Neked itt kell várnod és lenne d a következő kinyilatkoztatásig. Van, amikor nem szolgálati érdek. Állok itt a lépcső sarkán s várom, hogy valaki valamit tegyen a tálamra. Mert a szokásos keresek - találomra én is mehetnék, de a bolondságaikban kiismerhetetlen emberek azt okoskodták ki, a munkáshét valószerűen két részből áll. Mikor a dologhelyen vannak, amikor nincsenek. Mikor itt vannak, az sem éppen csak munka. Egyik harmadában többnyire dolgozgatnak, pihennek a másik harmadában, s az utolsó harmadban csak szórakoznak. Emberre jól kigondolták, velem másképp van, erre senki sem gondolt eddig. Naponta, nekem ez érvénytelen, rám nem vonatkozik. Mert a kapusnak még három váltótársa van, megengedhetik maguknak a pihenést és a váltást. Ha nekem valamely okból odajött egy alkalmas társ, igen hamar elkergették. Nem adtak neki enni és zavarták. Még az enyém is megtizedelték, hadd ne legyen kedvem még valamelyiket oda gyűjteni. Nekem pedig senki váltóm így nem került, ha azt nem számítom, hogy néha magam helyett ott marasztom Vétát. Ebben aztán nincs köszönet, mert állandóan hív, mintha félne valamitől. Eltiporja a felelőssége súlya, a döntése következményétől való rettegése. Hív és tanácskozna, ami éppen legyen. Szakadatlan ébernek kell lennem, ha viszont elnyom a kimerültség, elbújok, s addig elő nem jövök, míg nem érzem magam jobban. Persze ezzel is van izgalom elég, ha arra kell gondolnom, hogy netalán valaki megsokallja az önkényes elmaradásom. Ezzel a munkahét el is telt. Most jön a hétnek az a része, amiben az emberek arra felé sem jönnek a dologhelynek. Ekkor nekem a felelősségem még a soknál is többszöri lesz, amikor senki nem maradhat helyettem. Aztán a kapusok sem éppen belátó atyafiak, mihelyt a sötét beállna, egyben hívnak, s attól kezdve mondhatom, hogy a külsőségek rám maradnak. Nappal sem sokkal jobb a dolog, mert szinte állandóan adódik olyan helyzet, amikor oda kell szólni a kerítéshez tapadó idegennek, a túl merész dörgölőzőnek. Vagy újabban a rend őrei többet járnak hozzánk, televíziót néznek az őrszobán. A fegyvereket tanulmányozzák és a tűzoltó felszerelést vizslatják, a tanszereket is kibontogatják. Tanulmányozzák, hogy az ők, iskolás korú felszereléseik olyanok voltak vagy sem. Vigyázban kell állnom, nem mondom, de velük az a bajom, hogy a gondolatukat is illene kitalálnom. Megugatom őket, mikor tehetem. Fontoskodok, helyettük nem gondolkodhatok. Még ha kérik se. Amit nem is én mondok, hanem ők, ha jártak volna iskolába, akkor tudnák, én emberi gondolatokra nem vagyok képes. Az amikor így képzelgek, csak tiszta színlelés. Tisztára magamnak mondom, hogy én elég okos vagyok magamnak, a többi csak ráadás. Az pedig mégis emberfeletti, akarom mondani, hogy állati, állandóan ébernek lenni, mihelyt a szemem lekoppan menten észre is veszik. Sietve meg is jegyzi valaki, nem lehet az állatban bízni. Ha egy percre a szemed elől téveszted, máris lecsukja a szemét, s csak heverészni vágyik. Nem tudja az istenátka, hogy a kutyaállat álmában sem szűnik meg figyelni, sőt talán figyelmesebb álmában, mint éberen. Mert álmában csak a hibás jeleket fogja fel, éberen sok jel között kell válogatnom. Az alattomban somfordálókat is álmomban látom világosan. Még ha van, aki ezt nem hiszi el nekem. Ugatok rá, vagy le van vonítva. Lehet válogatni, akármennyire is sértené az emberek, kihegyesített büszkeségét.

Az ismerőseim fajtajelzései szerint elég régi család sarja lehetek. Ami ilyenkor lenni szokott, felmerül a fajtisztaság gondja, ami az apáim kajtárságait illeti, azzal semmi közöm. Az anyám megeséseit sem szólhatom meg, kuvasz családból vagyok. Megszületésem után kis testvéreimmel vidáman voltunk egy ideig, még az apánk is látogatott, anyánknak bőven volt teje. Játékon kívül és a hentergésen túl egyéb dolgunk nem mutatkozott, morogni és szaglászni tanultunk. Egymás fülét csak tréfából rágtuk meg, a szülőim egy színűek voltak, de mi már tarkák. Innen a gondom, hogy az elődeim elég kajtárok lehettek, a gazdáimról semmi emlékem sincs. Egyáltalán nem tudom mi okból, engem egyszer csak ott találtak egyedül, az építőtelepen a betongyűrűk között. Visszatalálásomra semmi út, szag vagy nyom nem mutatott. Kicsike és gyámoltalan voltam én arra. Nem is tudtam, hogyan kell ezen túl lenni. Ettől kezdve megismerkedtem az árvák sorsával, az építőtelepen ez nem éppen hálátlan dolog, mert az eb-ember táplálkozási gondjait az ember-ember könnyen enyhítheti. Falatot vet neki, ha éppen étkezik, fel kell tenni a koldulásra való jogosítás pléhpofáját s a rászorulónak, attól kell kérnie, akitől csak mer, vagy akinek van előtte valami, amiből adhat felebarátjának. Aki ebben az esetben én lennék. Igazán kevés ideig reménykedtem, hogy utánam jönnek és visszavisznek a testvéreim mellé. A telepen az első tél borzalmasnak ígérkezett, semmi rendszeresség nélkül beengedtek az éjjeliőr ágya alá. Ilyenkor mintha egyebet nem is akartam volna, csak a melegben felolvadni, a társaság jó volt, mindenkinek volt egy szava hozzám. Csak a névadásban nem tudtak megegyezni, mert mindenki másképp kiáltott utánam. Megszoktam ezt is, aztán még két nyár és egy tél telt el, amíg az épület meglett, hatalmas helyet foglalt el. Még hatalmasabb szabad hely van mellette. Amikor a kerítést befejezték egy délután jártam körbe, vajon innen lesz-e szabadulása azoknak, akiket ide bezárnak. A lehetséges legrosszabb napok akkor törtek rám, amikor az építők szedelőzködni kezdtek. Minden nap lett olyan eset, hogy valakit soha többé ne lássak, volt olyan, aki végleg búcsúzott, de olyan is ki nem szólott semmit. Csak a raktáros állt meg velem beszélni a továbbiak mikéntjéről, ő maga adminisztrátornak jelentkezett, s ez az épület az ősztől iskola lesz. Ide gyermekek jönnek tanulni és játszani, lesz munka elég, de lehet szórakozni is. A legfontosabb az élelem pedig kikerül a hullásból, ami nem megvetendő előny. Valamiképp művelhetem is magam, mert civilizáció dolgában vannak olyan álmaim, amivel még a fogaim elhullása előtt, vagy a szőröm gyérülése nélkül szeretnék találkozni. Hát, aki nem készíti fel magát a sorsa átlényegülésére, persze szörnyű meglepetések érhetik. A gondnok idejében megintett, más világ jön rám, más felelősségekkel. Nem tudtam helyben eltalálni, hogy maradjak, vagy nekem is el kellene mennem valaki nyomán. A mérnöknek láthatóan nem kellettem. A kőművesek segédmestere valamiképp tetszett volna, de átkozottul rosszak voltak a fiai. Az ácsok mestere még valami, de annak a felesége s a szeplős leányai, találtak nekem módot a kellemetlenkedésre. Mondtam eleget magamnak, ezek jó emberek, csak unalmukban nem tudják, mit tegyenek. Nos, amilyen a főnök, s a vezetőség, olyan a beosztott is. Az egész telepen, hát két csendesebb legény került, akiknek a nyomába szegődtem volna. Mikor mentek, hát mentem én is a nyomukon, de a keresztútnál rám rivalltak. Küldtek vissza. Jobb dolgom lesz, ha maradok. Néztem hosszan őket. Lassan mentek a sarki talponálló felé. Néztek vissza, aztán egészen messziről integettek is. Bementek egy pohár italra. A szememre köd ült, s vissza kellett mennem az ismerős helyekre. Soha többet nem láttam őket. A gondnok, az egyetlen, aki maradt. Kényelemből vagy határozatlanságból, őt választottam. Semmi más, se jobb, se rosszabb nem jutott eszembe.

A gondnokkal, aztán úgy hozta a sors, hogy sokat lehessünk együtt. Ősz felé, megjelent az igazgató. Rám mutatott. Elég rendes kuvasznak nézem. A gondnok rá bólintott. Jófajta kuvasz - mondta. Ők elől mentek, számba vették a sok üresen szunnyadó termet. Volt, amelyiken nem tettek ajtót, vagy amelyiknek nem volt szem az ablakán. Rendetlenek az emberek. Mély és magasított földszint, még két emelettel. Szinte semmit sem fejeztek be egészen, vagy mindenhol csak más - más állapotok meredeztek ránk. Sokáig beszélgettek, mindenfélét mondtak. Gyanúsnak találtam, hogy halkan mondogattak egymásnak. Mindenre fény derült a másik héten. A padlókat és az ablakokat, néhol az ajtókat is beállítani, szerelni jöttek az asztalosok. Megint jó világ volt, megint élt a tömeg és vele a zsongás. Sok ismerősre tettem szert. Három asztalosról az derült ki, hogy nem messze laknak. Meglátogattam őket, a gyermekeiket is megismertem. Mire iskolába jöttek volna, már jó barátok voltunk. A közeli réten pálcát és labdát hajítottak nekem, amit én nagyon szívesen visszavittem nekik. Ha újra eldobták, megint eléjük tettem. Jól telt az idő, amikor velük voltam. Az asztalosok is elmentek. A gondnok könyvet vett elő. Nekem olvasott fel belőle: … kuvasz nagytestű zsemleszínű állat, …több fehér folt utalhat korábbi rokonaimra… pásztorkutya… őrzésre kitűnően szoktatható…lelkiismeretes munkatársa a pásztoroknak… két lógó füle, sajátosan keretbe foglalja a fejét. Itt a végén azt nem értettem. Fészkelődtem, s a fogaim mutogattam. A gondnok abba hagyta a felolvasást. Ha nem érdekel, nem olvasom tovább. Én pedig azt akartam mondani, hogy nagyon érdekel. Mégis becsukta a könyvet. Az én fejem keretbe foglalva, mi a nagy láncos franc lehet ez. Néztem a könyvet, állattan hatodikosoknak. Ennyit már az újság elolvasásából is magtanultam. Vétához ügettem. Nagy izgalommal elmondtam, hogy mit olvasott a gondnok. Véta röhögött.

 - Bolond voltál, s az is maradsz. Mit érdekel, hogy az emberek miket mondanak. Kuvasznak neveznek. Azt mondják, hogy jó vagy. Ez neked nem elég? A fülem a kerete a fejemnek. Vajon ez mit jelent? A beszédben bizonyosan mást jelent, mint a hallgatónak. Miféle dolog az a keret? Milyen kár, hogy nem beszélhetjük meg. Most csak arra hagyatkozhatom amit ez az állat gondol. Én el tudnék képzelni valami beszélgetés félét is az emberek valamelyikével. Milyen szépen beszélgetett a gondnok az igazgatóval. Visszamentem, s addig ugráltam körülötte, s taszítottam vagy előreszaladva hívtam a könyv felé. Végre megértette. Elölről olvasta. Nem untam egyáltalán, csak amíg az ismert részt olvasta, addig azon gondolkoztam, vajon a többi kutyát, minek hívja az ember. Vagy nem minden ember ad nevet a kutyaféléknek. Hallom, hogy azt embereknél van János és Péter. Az ember az kutya. János az kuvasz. Akkor mi lehet, hogy nekem Bogáncsot, Bubit és Bodrit kiabáltak. Vagy a Péter helyett mondták, hogy Csontos, Mitvisz és Gyeride. Vagy az, mindenkinél mást jelentene? Milyen furcsák az emberek. Határozatlanok és büszkék. Vagy csak egyszerűen, gyávák. Miért nem mondják egyenesen, hogyha valamihez kevéssé vagy egyáltalán nem értenek. Itt körültapogatják a dolgot, nem mondják nekem egyszerűen, csak kuvasz. …keretbe foglalja a fejét… - na megint itt vagyunk. A felolvasó néz engem. Én is csak őt nézem, várom a folytatást. Rájött, hogy ez az értelmetlen mondat idegesített a múltkor. Megismétli, és hosszan néz a folyosó felé. …keretbe foglalja a fejét… - te kutya, nem csodálom, ha nem érted. Vajon a gyermekek értik ezt a zagyvaságot? Kacagóra fogtuk a barátommal. Az ember se érti, hát a kutya, hogyan érthetné? Vagy nem az ember írta az embernek. Semmiképpen azért, hogy ne értse. Vagy éppen megtudja, hogy ezt talán nem érthetné.

Megkezdődött az iskola. A gyermekek csoportosan mentek a termekbe. Valamennyi idő után kijöttek és az udvaron keresztül - kasul rohangáltak. Szerintem még ordibáltak is. Nem állott jól nekik, de ezt csak én mondom. Délután más csoport jött. Hatalmas ez a lakónegyed. Minden nap más kapus jön, lassan megszokom őket. A gondnok arra figyel, hogy amikor aludnom kellene, akkor a kapus a kedvenc könyvünkből olvasson fel:„feje rövid sima szőrrel borított nyakán jól fejlett szőrnyakörve van”.

A felolvasások nem szakadnak meg. „… testét közepesen hosszú nem gubancolódó szőr borítja, mellső lába alsó táján és hátsó lábszárán, hátraálló szőrzászló van…” Elég szép dolgok ezek, talán van ami a javamat szolgálja. Ahogy haladunk előbbre, az olvasásban, egyre többször kell újra olvastatnom. „… Szivárványhártyája kávébarna, … orra és ajak élének talppárnái feketék…” Csak emelem fel a fejem és igyekszem a gondnok szemébe nézni. Ezt most már megérzi, sietősen újra olvassa. Közben megkérdezi, ezt akartad ismét hallani: „… Zászlói és a tömötten szőrözött farka jelentékenyen kis szögben áll el testétől…”

Hétfőn este újságot olvastunk. Az iskolák őrségét átszervezik. A személyzet, de a kisegítő állati testület is szolgálati szabályzatot nyer. Az igazgató feladatlapot készít mindenkinek. A gondnok leellenőrzi a végrehajtást. Tévedés, hibázás és figyelmeztetés, visszaélés vagy helytelen próbálkozások, mind munkaszerződés felbontással járnak. Csak kapkodom a fejem, mi dolgom lesz a következőkben. Láttam hontalanná lett, kivert és kóbor kutyát eleget. A törvényben az illetményekről és a jövedelem kiegészítésekről is emlékeznek. Akit a személyzetből gyanú illet, azt kinyírják. Felel a gondnok és az igazgató.

Elvittem az újságot a gondnoknak, megmutattam a paragrafust. Hívtam, az igazgatónak is megmutattuk. Elcsodálkozott, eddig sok pénzt adtak ki a szállásomra és a táplálásomra. Valaki ezt másra használta. Én néztem őket, ők egymásra bámultak. Láttam, hogy nyakig benne vannak a pácba. Annak rendje módja szerint a bokájuk felett megharaptam a lábuk. Csak a magam véleménye kifejezése miatt. Nem tiltakoztak, még csak nem is óbégattak.

Reggel az iskolát körülvette egy kisebb katonai alakulat. Az igazgató és a gondnok nagy pólyával a lábán felém mutogatott: „…veszett, őrült…” Néztek, fontolgattak, elűzzenek vagy megöljenek. Néztek és tanácskoztak. Hátra fordultam. A kerítés mellett gyorsan a kert fordulójához jutottam. Onnan csak a tágas mező előttem.

A dolog már csak ennyiben marad. Az ember csak farkas lehet. Kutyává sohse lesz. A legnagyobb akadály, hogy egymásra hamarabb támadnak, maguknak könnyen hazudnak. De a hűséges kutyának vagy az ellenség farkasnak sem néznek el semmit.

Hála Istennek ott hagytam őket. Délután a kihűlt nyomaim szaglászták. Az igazgató a gondnok szemére hányta, hogy a kutyában felébresztette a faj büszkeségét. Most egymásra vonítanak. A kuvasznál gyengébb fajták. Nincsenek szőrzászlóik s a farkuk is inkább csak fityeg vagy lóg, mint szöget tart. Azonkivül kibírhatatlan büdösek. Ezzel büszkélkednek, vagy még büdösebbre kenik fel magukat. Igazán nem szeretnék ember lenni. Valamikor pedig az olvasás megtanulásáért feladtam volna kutyaságom. De az ételre és hálóhelyre valót csak nem venném el senki fiától. Hát legyenek meg magukban. Úgy gondoltam, ezekből elegem lett, más helyre megyek és más foglalatosságba kezdek. Isten velünk!

(2005 - 2007)

A szerelmet, csak akarattal nem lehet megnyerni

Mikor még semmi nem volt ezen a földön, talán a föld se, akkor is bár egy lebegő lélek létezett, az átfoghatatlan nagy ridegség felett. Ez a valami, könnyed lebegése vagy szünetelése alatt, mert fáradtságot nem okozott neki, az éppen álmodott, látható vagy csak sejthető környezetről már hosszas mesélésbe kezdett. A mesélés elég sok akadállyal került próbára, sőt egyik vagy másikat le se győzte. Hiszen az emlékezet múlandósága miatt kitalált írás, hiába találtatott ki, amikor vagy mivel írni nem volt, vagy éppen amire írni nem találtatott. Került, amikor az írást ismerő deák volt hiányban. Volt, ha volt, mert ehhez nekem semmi hozzájárulásom nincs. Volt az emberi emlékezet előtt, minden élő anyja, aki el tudta képzelni tetteinket, akaratunkat és hitünket, mindenben, amihez csak tartozik, amúgy nyersen és mindazok próbatételeivel együtt. Érezte és érzi erős szeretetünket magunk dolgai, javai és kedves lényekre sugárzón, fele barátainkkal szemben kutatón, és az Isten felé bizakodón. Még nem is voltunk készen az agyagpala mintázó asztalon, de a mindeneket álmodó ősanya, már a büntetések egyik részét is megálmodta. Azóta csak a büntetések és a fenyegetőzések között tengődünk. Van, aki bizonyosan tudja meg lesz büntetve. Vannak, akik biztosan tudják, hogy a mennyek országába jutnak. A többiek keresik az utat. Valahogy az egyik csapathoz szeretnének tartozni. Így jött létre, mondhatom keletkezett a háromesélyes világ. Ezek a gyarló valamilyenek vagy a bűnösök mellett lennének elég jók. Vagy a jók mellett lennének nem túl bűnösök. Ha nem ez, akkor ott van a harmadik út.

Lenn a pataktérő mellett, ahol a mocsarat egyszer be lehetett csapni, és egy széles talyiga utat loptak bele, azon át, ott alább lett s van a tanyasi major bejárata. Ez a talyiga út, azóta megvastagodott és kierősödött, a patakon pedig, nem is akármilyen hídon kel át. Az útról, ha figyelmesen nézelődsz, meglátod. Ha nem, híred sem lesz róla. Persze a faluhoz tartozik, csak éppen egy kissé kívül esik belőle. A patakon mindig jön elég víz, ha lassan is. Aztán a csudás hely még varázslatosabbat mutat most, hogy a mocsár lement, a levegő is sokkal jobb lett. A veresmartiakon kívül, más semmit nem tud erről a helyről. Anti bácsi szerint, a tanyasiakat hiába kérdezed, mert ők csak egyszer ott teremtek. S a falubeli vének sem sokat gondolkodnak e hely felől. A pontosság azonban ott megy át a mesébe, hogy a tanyasiakról mindenki tudja, hogy csángók. Nemcsak azt tudják pontosan, hanem azt is, hogy bevonuláskor tértek haza, a jobb élet reményében. Valami még sincs rendben velük, mindenki látja, de senki nem tudja pontosan, mi van. Hogy szégyellik azt a valamit, és el szeretnék felejteni? Restellik, hogy az éppen ott van, ha nem foglalkoznak vele, akkor pedig nem lenne ott? Ott van és kész. Milyen emberek vannak ott, arról rosszat senki nem mondhat. A titok ott lebeg magasan felettük. Megmagyarázhatatlan. Senki nem ért fel azokba a magaslatokba. Kimondottan senki nem kötekedik velük, mégis mindenki lesi, netalán valamibe bele akadhatnának. A szóból talán többet értenének, kevesebb maradna a kíváncsiság felől. A majorhoz tartozó rét és mező eltéveszthetetlen mezsgyével van körül szántva. A havason az erdőrészüknél tábla van. Pontosan írja, hogy ezen a helyen kik járjanak. Ott is érthető, aki csak akarja, hogy ki ne járjon arra felé. A kishavasi legelőn a részük körül van kerítve. Két rekeszre van osztva. Az egyiket mindig lekaszálják, a másikat sorba legeltetik. A betakarodás után a szénát haza viszik, az egész fűveztetőt még egyszer feletetik.

Nagyapáink, s velük sokan mások, senki a patakon túl soha nem járt. Akárkit kérdeztem, csak a vállát vonogatja. Nem volt rá szüksége. Van aki, úgy emlékszik, hogy két vagy három romos ház állott benne, de tíznél több istálló, pajta és csűr is lehetett azon befelé. Most mindenből többet látok. Több nagy és kis, maga és alacsony tető leskelődik ki a kisebb – nagyobb gyümölcsfák koronája közül. Bennebb több féle pajta és ól van. Betakarodásnál a legbelsőt töltik fel, s aztán jönnek kifelé. A Majorban nincsenek kerítések. Tudom, hogy Veresmartról lányt nem vittek oda férjhez. Egyetlen falubeli legény nem vett majorosi lányt feleségül. Sem moziba, sem bálba nem jött el senki. Ha mutatványosok vagy komédiát játszó színészek jöttek, akkor két – három férfi, lehetőleg ugyanannyi asszonnyal, de sok – sok gyermekkel, eljöttek az előadásra. Az asszonyok feje, kendővel mértéken felül volt betekerve. Jól viselték magukat, szépen haza mentek azután. A gyermekek bejártak az iskolába, öt – hatodik osztályig rendesen, aztán hiányosabban jeles – vegyesen. Amíg ott voltak, soha nem váltak senki szégyenére. A tanítók és a tanárok is szerették őket. Csakhogy más falubeli gyermekekkel nem voltak barátságosok. Mégsem esett bántódásuk. Egymásnak pedig nem kevésszer elláttuk a baját. Volt, amikor oktalan estünk egymásnak. A tanyaiakat ez a ménkő elkerülte.

Aki, valaha lement a gödör szélére, a pataknál megállott. Ezt annyira megtanultuk, mint a lábon járást. Némelykor egy – két ember bejött a községházára valami dolgát rendezni. Hosszabb időre, sem a boltba, sem a kocsmába nem mentek be. Az adókat és egyéb díjakat idő előtt befizették. A tejgyári begyűjtő különjáratot küldött a majori tejért, a keresetet is csak bevallották. Az ünnepes ingüket a harisnyán kívül hordták. Ezt máig is megbámulom. Nekünk az ünnepes ingen a nyak körül s a karon hosszan volt a sujtás, hímezve és varrottason, szalagból vagy virágmintából. Nekik a kinn tartott ingen alul is körbeszaladt a dísz. A zsebek szélére is került. A derekukon övet viseltek. A mi népünk a harisnyát magára kötötte. Ők az övhöz fűzték. A harisnyán kék sújtást hordtak. Nálunk fekete volt a csík s a virág. Nagyapám elővette a legény kelengyéjét, s megmutatta, hogy fiatal süvöltvény korában, ebben a faluban sötétkék és ünnepre piros sujtást egyaránt viseltek. Itt van a tolvajkulcs, a majorosok jóval azelőtt, innen csángáltak el. Mire visszajöttek ez a nép, megtagadta a piros sujtást.

Az eset itt történt, a szemem láttára és a fülem hallatára. Az elején sok részem volt a dolgok ilyen alakulásában. Később nem esett beleszólásom. Nem voltam gyáva, mégsem értem, hogy mitől nem szóltam bele egyes csudás esetek alakulásában és átalakításában. Anti bá és az én nagyapám, akit Gergely bának becéznek, időtlen ismerői egymásnak. Béla barátom, az Antibá unokája. Minden jel arra vall, hogy mi, apám után Marcika és a barátom Béla, a nagyszülők tanulságán,  nagyon szoros érdek és baráti kötelékben élünk egymás mellett. Néha egymás gondolatát is kitaláltuk. Már tizenegyedik éve járunk iskolába, végig mindenkor kibírtuk egymás mellett ülve. Panaszt nem sokat emelhettünk, mert azt a bölcs öregek hamarosan letorkolták. Dicsekedésünket, hogy találunk egymással, meghümmögték, szükségetek lehet egymásra, mondogatták. Az öreg az egész völgyön híres volt ezermester találmányairól. Sok olyan dolgot talált meg, amitől egyes munkák éppen könnyebbeké lettek, vagy másokból többet lehetett létrehozni. Anti bácsi ezen kívül, arról ment csuda számba, hogy Szent Péterrel parolázott. Nem volt semmi kotyogása az ő agyperselyének, ha az egyetlen dolog ne lenne hibának nevezhető, hogy állítólag Pétör izente, vagy Pétör tanusítja mondókák szinte mindennaposak voltak. Első hallásra került, aki mosolygott egyet mellé. Aztán, ha kiderült, hogy az a hirdetett dolog meg is lett, akkor kezdtek abban hinni, hogy Antibá mégis valami kapcsolatban lehet az égiekkel. Hogy milyenbe? Azt senki sem mondta ki. Nagy faluban lakunk, ötön is vannak, akik az égiekkel nagy barátságban vannak. Nem úgy, mint a papok. Mert ők elhintázgatnak egy példán, de minden marad a régiben. Amit az öregek mondanak, az betelik. Kering a szóbeszéd, hogy az ördögöknek is van embere a faluban. Ennek nagyobb a forgalma, mert szinte kétszer többen kívánják, hogy valakit az ördög vinne el. Még a papok is fenyegetnek azzal, hogy valamiért az ördög fog magával vinni, a kitudjahovájába. Azt pedig még soha senkitől nem hallottam, hogy azt kívánja falus felének, hogy az Isten emelné magához, vagy valamelyik próféta parolázzon vele. Az Istent amolyan egyenesbe szidja ugyan a bátrabbja, minden figyelemre méltó eredmény nélkül. Aki nem olyan nagy legény, mégis csak az ördög fuvarjára áhítozik. Na erre vess bogot, ha bírsz! Nem éppen könnyű ebben a dologban kiismerni magát az ember fiának. Minden ellenére faluszerte igen nagy használatnak örvend az égiek és a pokolbéliek megidézése.

Abban az évben április első csütörtökén Viola néni a piacra járt. Vásárját befejezve, eljött az iskola kapujához, ott leveles üzenetet hagyott, hogy ez meg ez a két gyermek, a hét végére haza engedtessék a szülők látására. A kapus híven oda adta az osztályfőnöknek, aki azonnal maga elé vezényelt:

– Mi a felhőkre könyökölt rézangyalos szokás lett nálatok, hogy minden keresztanya és vajákos szüle bejön ide, aztán parancsolgat, ki mikor és hová menjen. Hát én megmondom neki, hogy hová menjen – fújta ki mérgét egyben. Aztán rögtön abba hagyta, mert éppen valaki belekezdett, hogy húsvétra nem engednek, haza? – amolyan kisvakáció nagyon jót tenne. Ezzel a feszültség a magasba emelkedett és közénk visszatelepedett a szokott barátságos hangulat.

Hivatalosan nem volt szokás a húsvét megünneplése, de akaratlan mindenki támogatta hitünkbe fogant fenséget. Mindenki eltöprengett a szenvedés és az emberek egyedülvalóságán. Mindenki elpróbálta a megalázás és a felülkerekedés gondolatát. Kiderült, hogy csak a szeretet és a hit, ami velünk jól bánik, minden más ellenünk fordulhat. Az osztályfőnök is eddig jutott a gondolataival, vagyis ezeket mondta:

– Holnap, vagyis pénteken pontosan délben, ha más hirdetés nem lesz, akkor az én osztályom, kedden reggel éppen hétig, ide vissza ne jöjjön. Mindenki rendezze el a dolgát úgy, hogy fennakadás ne legyen. Utólag ebédjegyet nem számolok el – színpadiasan meghajolt, és nagy csodálatunkra ott hagyott.

Mondhatom, a legjobb hadi műveletet választotta, mert ami ezután az osztályban elindult, az mindenhez jobban hasonlított, mint amit ebben az iskolában mindenkor megköveteltek. A tanítás is hátrányt szenvedett, senki sem figyelt, senki nem vállalta a felkészülés felelősségét. Az inas urak majmokká és kecskegidákká fejlődtek át, ugráltak, mászkáltak és szaladgáltak, Szomszéd asztalokon szkandereztek, a drukkerek sivítottak és füttyögtek. Hárman hangyajárásban az ajtókeretet is körbejárták. Az ajtó és ablakkeretben hintáztak. A csodálók ordítottak a gyönyörtől. Két egymásra tett asztalon sót törtek, vagy ott is hangyát járattak. Attól kezdve, mindenki csak arról beszélt, hogy milyen nagy becsületére lenne ennek a városnak, ha itt rendeznék meg a hangyajárás világbajnokságát. A sport hivatalos nevének elfogadásán és a helyszínek megjelölésén folyt a heves vita. Első perctől tudtuk, hogy a hazamenés izgalma kerített hatalmába, csak ezt senki nem merte kimondani. Ilyenkor, minden kimenő kitűzésekor, az izgalom a mennyezetig feszült, már sokszor megesett, hogy egy semmiségért a kimenőt egyeseknek teljesen megtiltották, vagy próbaidőre felfüggesztették. A könnyebb felügyelésből fakadt engedelmet néha szigorított ügyelet keserítette meg. Később emlegetéssel és hivatkozással még jobban meg lehetett nehezíteni az ember sorsát. Ebben pedig a mi iskolánkban acélozottá edzett nevelők voltak.

Pénteken délelőtt valamivel tizenegy után azzal jött a szolgálatos mester, hogy mehetünk haza, a kapunál való kiengedéshez személyesen járul hozzá. A zaj és a rendetlenkedés már minden elképzelhető határt túllépett, s minden mértékletesség partján kiöntött. Ezt a mesteri magaviseletet mi ketten Bélával igen nagyra értékeltük, mert a felföldi vonatot esetleg még elérhetjük – gondoltuk. Amit még gondoltunk, az arról szólt, hogy ennek a mesternek csak az nem hiányzott, hogy valakit az ünnepekre megbüntessen, s a bezárása esetén ránk felügyeljen. A Béla méretű koponyából még kipattant egy szikra, ez az ember hamarabb is kiengedett volna, csak attól tartott, nehogy valami szent szertartásra menjünk. Ezt én szívesen helyben hagytam. Otthon majd még eleget mehetünk a templomba, ahányszor csak akarunk. Ott majd senki ne m szabja meg, hogy ott valami rosszféleséget tanulhatnánk. Mi ettől semmivel nem lettünk szegényebbek. Hogy ilyen jól felértékeltük tettét, már az utcán voltunk. Akiknek nem volt busza vagy vonata közeli indulásra, azok valami szórakozást keresve, a város központja felé húzódtak. Mi pedig az állomáson teremtünk, s kényelmes előnyben elértük vágyunk vonatát. Azonnal helyet kaptunk. Még az utolsó dugott csikkes – slukkról egyeztettünk, de a vonat nyilvánosságát nem tartottuk helyesnek, ezért egyöntetűen, szavazattöbbséggel elhalasztottuk. Alig fészkelődtünk be, minden ünnepélyes igyekezetünk szertefoszlott. A folyosói ablaknál megállt egy angyal. Olyan szép volt, mint a mesebeli tündérek, a szárnyát nem láttam, mert egy nagy kötött szvetter volt a vállán, de a feje tetején széles glóriája volt. Az hétszentség. A csomagját leszuszakolta és rendezgette, addig önzőn egyedül nézegettem. Dolga végezetten, egykedvűen bámult ki a rohanó tájra. Aztán észbe kaptam, biztosan nemcsak én, de ő sem látott még ilyent. Észbe kaptam persze, barátomnak is szóltam, hadd jusson neki is valami száraz boldogság. Ilyent, biztosan nemcsak én, de ő sem látott még. Tényleg. Valami mérhetetlen ideig csak olyanokat mondtunk egymásnak, hogy phi vagy phű. Ha az angyal nem ott száll le, ahol mi is esedékesnek találtuk volna, akkor biztosan tovább vonatozunk. Amíg lekecmeregtünk, addig csak lökdöstük egymást, ami a szerencsénk felismerésének jele is lehetett volna. Az egy kézbe is kevés csomagunkkal, akár Patakérre is felajánlhattuk segítségünk. Azonban az állomás sarkánál már látszott, hogy Veresmart felé figyelőzik. Máris beindult egy – két bekerítő tervünk. Még egyszer sem voltunk ennyire érdekeltek a hódításban. Kezdetben megelégedtünk azzal, hogy buzgón ajánlottuk segítségül, a szinte semmi csomag által nem foglalt kezeinket. Láthatóan nem jött eléje senki, de ahhoz, hogy egyedül menjen, sokacska holmit cipelt magával. Elfogadta. Nekilódultunk az ösvénynek.       

Anti bácsi csendesen bámult maga elé, a fentiekkel folytatott egyenes beszélgetések néha nagyon kimerítik. Most több hiba is becsúszott a beszélgetés kezdetébe. Szavakat és összefüggéseket csoportokban nem értett meg. Ilyenkor arra jött rá, vissza kell kérdeznie. A dolog csodaszerűen mégis sikerült. A végére nagyon világosan látható és érthető lett minden. Minden második mondat az előző megismétlése lett, mintegy bővítmény vagy megerősítés. Nagyon jól járt, ezt el kell ismerni. Az egész történetet a kezére játszották, a sors teljes leírását megkapta, csak éppen a szereplőket kellett megtalálnia hozzá. Ekkor a vizes veder felé nézett, s mit lát a tetejében a víztükörnek? Béla és Géza, az unokák, mint két málhás szamár jönnek az állomás felől, a kisréti ösvényúton egy idegen leány nyomában. A sok csomag ellenére a fiúk nevetgélve beszélgetnek, a lány nem sokat szól közbe. Úgy gondolja az ember, hogy az ismeretség elején lehetnek, a lánytól valami engedelmességet vagy egyezkedést kérnek, hogy bele kezdhessenek a nagy hódításba. Vagy csak nagyoskodnak és bohóckodnak, hogy a lányt színvallásra vagy szóra bírják. Az öreg most feltápászkodott, amolyan se térden, se kuporogva, se állva helyzetben volt. Az elején imádkozásban kezdődik a beszélgetés, aztán fohászba tér át, hogy az emberek dolgait a segítés szándékával megérthesse. Ez alatt többször helyet változtat, mert hol a dereka áll el, hol a lába fárad bele, van amikor elfelejti, hogy össze kell fognia a kezét, ilyenkor felemeli az ég felé, de ettől is hamar eláll a keze. Ha eléggé elfárad, mostanában többször és hamarabb megesik, hálaimát rebeg, és kitelt lélekkel feláll. Valamennyi idő után pedig elindul, hogy végrehajtsa a rendeléseket. Most is, ahogy meglátta a két gyermekformáját a víztükörben, azonnal elgondolta, hogy Gergely bát is meg kell idéznie a munkához. Bizonyosan azért kellett ezt gondolnia, mert a Szent Pétör izentében nem lehetett kiigazodni azon, hogy melyik fiúnak csavarják el a fejét. A varázslatról nincs jogom beszélni, nem is olyan abra – kadabra féle beszéd. Inkább valami versezethez hasonló, mint amikor nem tudott a kútra menni, nem volt, aki inni adjon, mégis a szája nedves lett, miután hálákat imádkozott. Ezt elmondta, és máris az ajtón volt indult kifelé. A tornác grádicsait gondosan számba vette, a kavicsokat, amik a homokos földből kiállottak, szinte megszámolta. Nagyon aprólékos ember volt, világéletében. A kapu szegeletébe ment, onnan Gergely felé egészen hazáig fel lehetett látni. Igen, Gergely jött, csendesen maga elé bámulva, mint, aki azon ábizálódik, minek megyek én most Antihoz, ha semmi dolgom vele. Hagyta bőven, hadd jöjjön közelebb, akkor kiment a kapu elé, s messziről elrikkantotta:

– Megkaptad a leveles üzenetem, úgy – e azért jöttél – súgott a vajákosságot értők felfogása felé.

– Jött a nagyfranc! Azt kivettem, hogy hívsz, de semmiképp nem tudom miért? – válaszolt a kérdezett. Mindenki kitalálja, hogy nem lelte örömét a mostani találkozásba.

– Az unokáink most jönnek fel a vonatról, itthon lesznek az ünnepen – mondotta tovább a szentekkel beszélgető.

– Az unokáink jó nagyok, s ilyen szép időben meseszépen haza tudnak jönni – vetett ellen Gergely bácsi.

– A dolog ma mindenképp másnak látszik – szólott Anti bácsi. Elébük megyünk a falu lábához. A majornál leselkedik rájuk valami vész – csak ennyit mondhatok, fejezte be a mondókáját Anti bácsi. Láthatólag nem kívánta megmagyarázni a semmi értelmet nem mutató dolgot.

Nem mondom, már ezalatt is mentek lefelé, de ezen szavak után még gyorsabban és még határozottabban apróztak a falu bejárata felé. Mindegyik öreget valami hajtotta s, ha én azt hinném, hogy értem mozgásaik indítékát, akkor arra gondolnék, hogy mind a ketten mást féltettek az unokájukban.

Amikor a kis csapat a falu végéhez közeledett, mindenki érezte, hogy lényeges döntést kell hozniuk. Amikor már csak két akácfa volt a falu táblás végéig, akkor az angyal gyónásba kezdett.

– Én benneteket nagyon jól ismerlek. Hat évig jártam ugyanabba a terembe, ahol ti is tanultatok. Akkor aztán ti elmentetek máshová iskolába. Itt a majorban nem fogják soha eltűrni, hogy be gyertek barátkozni Az sem lehetséges, hogy én, két évvel nagyobb gyermekekkel barátkozzak. Minden kedvességetek, viccelődésetek, s főként a pakkom hurcolását köszönöm. Akármennyire fájlalom, megmondom, mert szebb, ti velem semmilyen kapcsolatra nem juthattok – egy mosolyt röppentett a két lemerevedett legénykére.

Nem számítottak, ilyen rövid ismeretségre, ekkora útnak eresztésre. Ráadásul ott voltak a Major bejáratánál. Mind a két legényben egyszerre ötlött fel, buggyant ki:

– Mi, akkor téged többet nem látunk? – kérdezték annyira együtt, hogy a lány évek múlva, meglett, komoly asszony korában sem tudta megmondani, melyik legény hangja bicsaklott meg.

Itt vége szakadt a vidámságnak, s az élcelődés is befutott a bokrok közé. A lány csak kiszedte a szatyrok füleit a fiúk lemerevedett ujjai közül. Egyet rándított magán, mintegy a szvettert eligazítani a vállán. Majd egy befejezetlen mosolyt küldött a fiúk felé, és belépett a Major útjára. Nem számoltál háromig, s a gyümölcsfák mentén befordult az árnyékba, valamivel később a hídon túl láthattad, ha arra figyeltél. A lombok között aranyosan csillogott a lobogó haja. Azután nem láthatták a figyelők. Mind a kettő arra gondolt, hogy húsvét hétfőjén meglocsolják az angyalt.

A két nagyapa egymással versengve, az igazságos Mátyás üzenete szerint, bevallhatóan lihegve és némileg izzadtan rohamosan közeledtek. Valami öt – hat lépésre aztán megálltak, zihálva lihegtek, majd lassan megcsendesedtek. Csak ennyi lépésre nem maradt erejük. Mire némileg összeszedték magukat, rögtön rákezdtek:

– Reméljük, hogy ti semmirevaló anyaszomorítók, nem ígértetek házasságot szépséges útitársatoknak. Valóban hová lett ez a szépség, nem mutatkozhatunk be? Nagy kár! – siettek felvenni a társalgást.

Szinte semmi választ nem kaptak, ha azok a csalódott vagy kimerült és esztelen integetések nem azok, amikkel a gyermekek a Major felé mutogattak. A két áldott öreg ettől arra vetemedett, hogy mondják, most menjenek haza pihenjenek, aztán később tárgyaljanak a lehetőségekről. Mert az öregek tudják előre, hogy a Majorba bemenni mai élő embernek nem lehet. A lehetetlen ellen tenni pedig nagy bolondság lenne.

Ahogy hazaértem, körülvettek az anyai, a nagyanyói gondoskodások és kérdezősködések az iskolai hogylétem, tűrésem felől. Szinte minden bajom elfelejtettem, ennyi szerető aggódás látásával. Megjött nagyapó is, elérendelte a böjtös ebédet, bár bűnös ígéretem volt, hogy én ma másmilyen ebédet kapok. Kitalálták, ahogy ott bámulásztak rám, hogy lehet keveset eszek, de a levegőn is keveset lehetek, a nyáron helyre kell, szedjenek. Az ebéd maradékait szedték el, mikor beállít Károly szomszéd, és Tordától Szeredáig tartó bocsánatkérés közepette előadja, hogy elhívnak a küsdég kőfolyásra, a két fiával követ szedni. Az ünnep után a léckertet leszedné, és kőoszlopok közé a földbe és egy keveset még a föld felett, cementes alsó pántot öntene, majd aközé tenne egy új léces kertet. Szép is lenne, tartósabb is, ha igaz. A jelenlévők semmi visszatartót nem találtak, így hát alkalmas nadrágot húztam s egy ócska cipőt vettem elé, azzal már mehettem is. A szomszéd két fia nálam kisebbek voltak, már ott cikáztak a Benedek útján, a szomszéd utánuk bocsátott, majd jön a szekérrel mindjárt. Ha akarunk, menjünk előre, ha nem várjunk rá, mert jő azonnal. A két kisgyerek gyorsaságához elég az, hogy mindegyre két villanypóznával előbbre voltak, bárhogy aprítottam a nyomukban. Az erejükből még egy fogócskás kergetőzőre is futotta oda fenn a tetthelyen. Mikor az apjuk kiért, abbahagyták egybe a bolondozást. Megkaptuk a feladatot öklömnyi forma köveket, szedjünk halomba, majd kassal lehordjuk azokat. Ha megtelik a szekér, térünk egyet vele. Munkához láttunk. A gazda alább állott, én valamivel előtte a hegynek fel, a kisebbek elég jól haladtak felfelé. Az apjuk hamarosan visszaparancsolta őket, hogy ne kelljen messziről hordozgatni a kasokat. Nem tartott sokáig, csak elébb mentek, és egy – egy beszorult követ kopácsolással is megpróbáltak kiszabadítani. Mikor éppen az első kasra való követ felszedni szántam, szólt a kicsi gyermek, hogy segítenék, mert ott egy nagyon szép kováskő van beszorulva. Én mentem is készségesen, ő pedig kopácsolta a beszorultat. Attól – mitől a kőfolyás megmozdult, elindult lefelé. Emlékszem Elekecskét felkaptam, minden erőmmel a martra vetettem, de én már utána nem mehettem, mert a kövek lefelé süllyedtek, s vittek magukkal engem is, mintha egy hatalmas száj kívánna elnyelni. Éreztem, ahogy süllyedek a kövek között, Károly bátya után kiáltottam, a lábamba erős fájás költözött aztán már nem emlékszem. Valamivel később lehetett, mikor Károly bácsi és nagyapám arca előtt Imola nénit láttam a bábaasszonyt. Valami erős lével mosott le, Istenemre pőrén voltam ott a világ látására. Hiába akartam mozdulni, betakarózni, nem volt kezem se lábam, ami válaszoljon az akaratomra.

– Ne mozogj, Marcika, mert elhagyod a formád, pedig most aligocska raktam ki a darabjaidat – tréfálkozott bátorítón Imola néni.

Forgattam a szemem, mint a béka a csihányban, nem nagyon tudtam, mi dolgom lehetne, miért is nem megyek haza erről a szégyenföldről. Ha mozdulni akartam, megtudtam, végtelen fáj a kezem és a lábam, Ha azt érzem, hogy még megvan. Itt voltam a gondolatban, amikor két vagy három tűszúrás jelezte injekciót kaptam. Nem is nagyon tiltakoztam, minek, ha ellenállni nem tudok. Az egész arra volt jó, hogy felpakoltak a kibélelt szekérre, még emlékszem, a pokróccal lebegtettek, aztán egy jó nagyot aludtam. Teljesen idegen helyen ébredtem, felettem mindenféle fényes lámpák, zöld és fehér ruhás alakok, a szaguk szerint orvosok. Azt nem tartottam helyénvalónak, hogy az arcukat eltakarták, mint mi, amikor rabló – pandúrt játszottunk a legelő oldalán. Csak a szemüket láttam, azoknak, akik mutatták. Mert olyan is akadt, hogy a szeme is le volt takarva valami nézőkével. Számokat, szavakat mondtak cérnát, láttam tűből lógni, aztán valamiért egy jajfélét mondtam:

– Megmaradsz most már bizonyosan – mondta egy hang a közelben. Meglátod, azonnal készen vagyunk, alig ismered meg magad, olyan s még szebb leszel, mint voltál.

Hát ez a bátorítás nekem erősen nem tetszett, éppen ettől jutott eszembe, hogy nekem a lábam, vagy a kezem mozgásban lehetne, de nem érintkeztem egyikkel sem. Sorra levették az arcukról a kendőt, s megláttam könnyes szemükön vagy mosolygó arcukon, hogy nagy baj végén tekintgetnek így le rám. Milyen nagy okosnak véltem magam. Sokkal nagyobb volt a baj. Azon a héten még egyszer, aztán a következő héten kétszer operáltak. Azon között gipszágyban altattak, amit senki nem képzel, amíg bele nem fekszik. Egy órát olvastak vagy beszéltek velem, egy órát, zenét vagy híreket hallgattam a rádióban, ettem és aludtam. Inni nem akartam, enni se szívesen, mert ott motoszkált, hogy aztán ha dolgom akad, hogy viszem ki. A kezelő nővér megértette aggodalmam. Megmutatta, ne féljek, nem marad így, de most az alfelemen két zacskóban végződök. Ezeket pedig illően fel kell tölteni. Enni és inni kell lehetőleg jó sokat. Ebben a szobában ekkor csak egyedül voltam. Semmivel nem tudtam mást zavarni. A fejemnél valami lámpás műszer, mellettem állványok, azon üvegcsék és sok – sok tyúkbél tekerőzött, ki tudja merre. Az ágy végénél egy fotel, ebben valami öt napig két kedves hölgyemény váltogatta egymást. Ők simították ki a lepedőm is. A hatodik nap beengedték édesanyámat, de még nagymamámat is. A nővérek ezzel kevesebbet jöttek, de családtagra ébredtem, s az olyan jó volt, mint kisgyermek koromban. Mikor hiányoltam édesapám látását, nagymama mondta, hogy míg aludtam, az alatt volt alkalma bejönni, de ne búsuljam, mert jön még. És arra is emlékszem, hogy ott járt Anti bácsi, rám kacsintott, ne félj, csak tűrj és akkor minden jóra fordul. Még mondott valamit súgva, de azt nem értettem. Csudamód, előtte és utána is aludtam. Másokkal legalább két órát ébren voltam. Mondja is nagyanyó, hogy nem lehetett Anti bá az ágyamnál, mert dolga van az egész megyében. Tessék ez a másik dolog, amit nem értek. Nem tudna beteget látogatni, mert megyés dolgai vannak? Nem nekem való méretben. Azért összetörtem magamat. Hallották, hogy összetörte szívemet egy angyal. Ez csak Béla – féle árulás lehet. Hallották, hogy erősen meg akarok gyógyulni. A törvény engedi, nem vesztem ezen az osztályt, mindent megtesznek, hogy én is visszakerüljek a csapatba. Elsírtam magam. Ők mást gondoltak, én mást. Azt hitték könnyekig meghatottak, s ezt több rendben elemlegették. Ezért teszik lelkesebben velem, amit tenni szándékoznak. Pedig nem azért sírtam, hanem mert megaláztak. Ki lát engem olyan tapló – hülyének, hogy ebbe a végzős osztályba én még visszatérjek. Most, ekkor májusban voltunk, s a végzés ígéret szerint huszonharmadikára esik. A kórházi kezelésem negyven napra előlegezték. S akkor ezzel ennyi van a számlán. Már mindenki a munkahelyi felvétel és a katonaság ölébe rohan, én meg akkor kezdek járásgyakorlatba, fogogatom a karnisokat. Mindenképp szép volt, hogy eljöttek. Csak akkor szeppentem meg, amikor nagyanyónak mondom, hogy lenéztek, megdorgált. Oda kell figyelni. Ezek gyakorlati emberek, nem érzelegnek, aztán mondhatnák, hogy jövőre kierősödsz, akkor végzel rendesen, de megígérték, hogy ha épülsz, akkor a vizsgáid okán kiszállnak és a lakásunkon is megteheted. Rendes emberek végül, ne várd, hogy mindenki pityeregjen, mint anyád vagy keressük a jobbnak tartott megoldást, s megsértődöm, ha más nem annak látja. Ilyenek vagyunk, de ne ítélkezzünk máson, hamarabb magunkat szedjük rendbe. Nagyanyó megadta a követni való útvonalat. Száz szónak egy a vége, hány lehetne ugyan több? Nála talán valaki jobban tudhatná?

A tanévi végzős csengőszó engem is kicsengetett a kórházból. Az egyik lábamon volt egy csizma gipszből, a másik alkaromon volt hüvely merevkötésből. Más minden helyre volt fércelve és be volt gyógyulva. Mégis erre a célra külön mentőautót adtak, a réten megkértem szirénázzon, mert bemenet nem hallottam. Ezen jót kacagtak. A kapun bementünk s a lépcső elé álltunk. Addig pillogtattak piros – fehér – kéken, míg végül békességben elmentek. Kaptak egy nagy üveg gyümölcs pálinkát, ami nem az érdemem. Akkor kezdhetek a vegyes terepen járni amikor akarok, akkor kelek és fekszek, amikor tudok. Nem fárasztom túl magam, de szoktatom vissza a rendbe. Hat altatót adtak, ha kell, de vannak súlyosabb betegek, tartsd meg ha lehet szóltak utánam a nővérek. A jó barátságot nem szokás felrúgni. Soha nem gondoltam, hogy a kórházban barátkozom. A nővérek, ki tudja, még jól foghatnak. A belső és külső vizsgálatok eredményei jók. A nyugodt járást és a szaladást még gyakorolni kell. Egy félév múlva már katonának is mehetnék. Igen hallom ő topog, Anti bácsi az első látogatóm, akinek a saját első híre megdöbbentett, Béla katonaorvos elé való behívót kapott. Csak ma jutott eszembe másodszor, hogy ez a Béla, máskor a barátom, vajon hogy állta meg, egyszer sem jött a kórház felé. Mondtam is Anti bácsinak, a sérelem elég nagy, hiszen teljesen odaadó barátomnak gondoltam. Az addig úgy is volt, de az öreg szabadkozott, most nem marad, délután visszajön, s magyaráz az unokája ellen, vagy mellette, ahogy majd én akarom.

Délután még egy zsúfoltság lépett elő a semmiből. Az aligazgató, a mester és az osztályfőnök tette tiszteletét nálunk. Igaz mikor megígérték, nem emlegették mikor lesz az. Mégis mondták, bizonyos, levizsgáztatnak. Édesanyám és nagyanyó sírtak egy verset, áldott jó emberek, hogy nem hagyják veszni a lehetőséget. A jó emberek elmondták a szabályt, tollba mondhatom a dolgozatot, leírhatom, a mit akarok, vagy azt választom, hogy szóban mondott kérdésekre válaszolok. A mester ciccegtetett és kacsintgatott. Bizonyosra vettem, hogy ez a legjobb ajánlat. Az első nem ment volna, mert a merev kötéssel nem írhattam. A második azért nem megy, mert én nem gyakoroltam a tollbamondást, ki tudná leírni az eszembe toluló mindenfélét. Aztán erre a sokféleségre, milyen jegyet kapnék? Kissé megszeppentem attól, hogy semmi iskolás és szakmai könyvet a kezembe már tizen hete nem vettem. Drága jó Istenem, segélj rajtam, ha tudsz. Szükségben vagyok, s nem tudom, hogyan jöjjek ki belőle. Ezt csak jámbor nyugalommal lehet túlélni, a nyugalmat pedig meg kell hívni szokás szerint. Rám is telepedett a nyugalom. Édesanyám étvágygerjesztőt tett az asztalra, a szabadkozásokat elutasította. Megtervezték elég hangosan a tételt, s belekezdtek a jegyzőkönyvbe. Ez azért kell, mert szüleim is aláírják, hogy a vizsga itthon ment végbe. A kibocsátó levelet is elkérték, hogy befoglalhassák a jegyzőkönyv okozójába. Hanem a kibocsátóra egy sort hümmögtek, aztán a tétel egyes pontjait megváltoztatták. Volt, amelyiknek örvendtem, volt, amelyiket sajnáltam, mert azt gondoltam, hogy azokról tudnék éppen többet mondani. Aztán amelyikről akartam valamit mondani, csak beleszőttem. Így aztán sűrű bólogatások között haladtunk előre. Mondhatom jól, mert alig tettek fel segítő kérdést. Mikor a vizsga megvolt, s a következtetéseket fogalmazták be, megjött Anti bácsi s magával hozta Bélát. Béla egyáltalán nem örvendett az iskolai küldöttséggel való találkozásnak. Ezt senki nem tudhatta előre. Én, aki nem értettem a tartózkodását, boldogan meséltem a szakvizsgámat. Édesanyám asztalt terített, a vendégeket módjával megkínálta, édesapám adomázott nekik, Anti bácsi eléhívta a történelmet, s jól mulatták az időt. Bélán kívül mindenki nagyon elégedett volt. Ha meggondolom Béla helyett én sem lettem volna nagyon lelkes. Nekem magyarázattal tartozott, katonai behívója volt, az iskolai küldöttséggel valami dolga mutatkozott. Elég nyomasztó hangulat volt nekem, aki nagyon szerettem volna már egyedül lenni a bajaimmal és a piruláimmal. Egyszer csak éktelen káromkodás kezdődik az asztalnál, a forrás Anti bácsi, egy pillanatig a mesterre fenekedést gondoltam, de Béla volt a célpont. A beszélgetésben addig jutottak, hogy kiderült, Béla ellógott a szakvizsgáról, s nagytata az eseményt, amiért ez volt, tudta is. Hogy későn visszament és nem fogadták, mert nem kérezett, azt is most meg tudta. Nagytatája panaszolja, hogy az édesapja jól megrakta, nagy legény létére. Erre azt mondták az iskolabeliek, hogy úgy kell neki. Itt az iskola jelenlevő feje felszúrt az égbe:

– Amit adtunk Marcinak, megadjuk Bélunak is – mondta lelkesen, hiszen nekünk az a feladatunk, hogy segítsünk, akin csak lehet.

– Vállalja csak fel Bélu, hogy itt most vizsgát tartunk. A háziakat pedig megkövetjük – fejezte be mondókáját.

A véletlen vagy a gondviselés előnyt hozott mindenkinek, Anti bácsi kettőt tappintott a csizmájára, egyet a mintha kalap a fején karimájára. Eszébe jutott, hogy nem otthon van. A három vizsgáztató és a borús barátom bementek a hideg szobába, ahol a társam azt a tételt, amit én megmelegítettem, felmondta tehetsége szerint. Soha nem tudom meg az okát, de egy jeggyel kevesebbet kapott, mint én. Ezzel pedig véget ért megint egy szakasz a mi magán, de mindenki előtt zajló életünkben.

A vizsga végekor nem lett beszélgetés, Anti bácsi Bélát valahová elküldte. Bosszantott a dolog, hogy most nem élvezhetem kínlódását, a gőgősnek szokott köteles leereszkedését. Nem mondhatta el fölényesen, hogy ki helyett ő most mit tett volna. A vendégek hamarosan elpárologtak, a betegre való tekintettel. Egészségemre és felépülésemre, meg – megtérve koccintottak egy párat. Az én időm is eljött. Hatot léptem, nagyon elfárasztott. Markolásztam a labdát. Az is elfárasztott. Mikor leereszkedhettem, azt hittem látomásban van részem, egy aranyszínű hajkorona fénylett vissza a tornáci ablak üvegén. Az angyal érkezett, nem tudom kinek a közreműködése, de itt van, s ez a fő. Senki látogatása nem esett ilyen jól, senkit nem vártam ennyire. Pontosabban nagyon vártam, de nem bíztam benne, hogy valósággá változik. Olvasott nekem, pedig már én is felkeltem a királyi kényelemből. Rádiós és tévés híreket mondott, érdekességeket a világ minden tájáról. Amíg velem volt többször melegség járt át, hogy micsoda nagyon jó dolgom lenne, ez a gyönyörű szép tündérkisasszony környékén. Én szeretném, ő szeretne, s attól semmiben hiányt nem szenvednénk. Dupla lendülettel edzettem, hogy hamarabb álljak lábra. Duplán fájt a lelkem, hogy álnokul panaszkodtam, hadd jöjjön még hozzám. Szinte bizonyosra tudtam, ha felépültem, többet nem jöhet a lábadozó beteget látogatni és támogatni. Egy nap aztán sok dologról beszélgettünk, láthatóan őszintén. Azt gondoltam, itt az ideje, kerüljön tiszta víz a pohárba. A mi közös kapcsolatunkat akartam volna tisztázni, Béláról és magam felől akartam faggatni. Kíváncsian vártam, hogy mondja ki, amit gondol a dolgunkról. Hát megkaptam szépen becsomagolva, ugyan de értelmesen.

– Nem értem, honnan a bátorságotok, neked is Bélának is, követelitek, hogy én kellene szeresselek benneteket, egyszerre mind a kettőtöket – kezdett bele egy hosszabb mondókába. Ti engem egyáltalán nem ismertek, én is csak az iskolába láttalak titeket. Semmit nem tudunk egymásról. Most láttalak először Béla nélkül, de még nem tudom, hogy nélküle a pontos képedet látom, vagy csak a nyafogó beteg szeszélyeit kapom ajándékba. Amíg betegeskedtél a barátod leselkedett utánam, s a legváratlanabb helyeken támadott rám hatalmas szerelmével. Vagy kétszer megtérítettem, s tudtára hoztam, hogy foglalt vagyok. Hogy ő ebbe belehal, azt hamar kihevertük. Az én megjelenésem dícsérte, egy hétre rá bemutattam az egyik húgom, pontosan neki való. Ne keseredj el, van még egy, alig kisebb a nagyobbnál. Majd őt neked mutatom be. Csak azért mert én másnak szenvedést nem akartok okozni, előre megmondom, hogy az sem semmi, de nem elég sok. A kislányokat feleségül csak akkor vehetitek, ha alaposan megismertétek, nem csak a fizikai megjelenésén vagytok elgyávulva, és az első sértődésnél ketten, háromfelé mentek. Mikor édesapám elé fogsz állni, akkor a vallásod felől kérdez elsőre. Tudomásodra hozza, hogy mi nem hagyhatjuk el a miénket. Tőled se követeli a lehetetlent. De tudni kell, hogy mi adventisták vagyunk, egy külső embernek elég nagy teher. A majorban csak adventista testvérek laknak, akik rokonok egymással. A rokonság nem vérbeli, mégis élvez akkora vagy nagyobb tiszteletet. Az, amivel olajosnak emlegetnek, vagy szombatistának mondanak, a legkisebb baj, de neked kell elviselni, aki nem vagy az. Azzá lenni nem könnyű, nagyon sokat kell tanulni. A munkahely is olyan kell legyen, hogy péntek délig elvégezd a dolgod, esetleg szombaton éjjeltől állsz be az új hétbe. Irodalmi színpadunk van, zenés darabokat tanulunk be, magunk kísérjük az előadót. A parancsolatokat mind betartjuk betű szerint, ezen túl még van valami húsz más parancsunk, a felebaráti szeretetről és az emberek közti erkölcsi magatartást illetően. Ezeket nem lehet félig vagy tessék – lássék módon elvégezni. Ezeket valódi mélységgel és felelősséggel kell tisztelni. A világi péntek szerint , naplementéig egyszer be kell menni az imaházba. A legközelebbi imaház Omlásban van. Aztán szombaton kétszer illik családostól ott lenni. Amink van az közös mindenkinek annyi jár belőle, amennyi jut. Ha többre akar jutni, akkor több erővel kell azon munkálódni. A közösség saját részének képzése mindenkinek kötelező. A közös cél érdekében bárkit támogathatunk egyetemre járni, vagy külföldi tanulmányútra is küldhetjük. Most nagyon örvendek, hogy talpra álltál. Írjuk be a füzetembe, tapasztalásra pedig azt is írjuk fel, ha valamit nem végeztem megfelelőn. A másolatot vidd el, kérlek a vizsgáló orvosodnak.

Az írás alatt csak bámulta a lányt, a semmibe révedő szemmel aláírta a lapokat, édesanyját is behívta, ő is örömmel írt alá, hiszen ez a gyógyulást jelentette egyben. Édesanya vállalta, hogy kikíséri a jó tündért, mindenki tudta, hogy neki köszönheti gyógyulását. A következő napokban csak azt kell meggondolni, hogy a húgocskával kezdjen  barátságba. Béla útját választja, vagy játssza a sértett kikosarazott lovagot. Nem tudta mitévő legyen, sem Anti bácsi, sem Gergely tata nem mondtak semmi foghatót, akarom mondani felhasználhatót. Amit mondtak az csak a megbecsülés és a tisztelet környékén voltak. Nagy örökös feladatok mellé kuporodtak. Mikor Bélát elkísérte a vonatra, hogy katonának menjen, látta a kicsi húgokat is. Szépnek, szebbek a nagynál, de túl kicsik a komoly beszédre, egyéb sem volt csak a sok sivalkodás és heherészés. Egyik ilyennel járt jegyben Béla, elcserélte az angyalt, az üzleten azt nyerte, hogy némelykor az angyal közelébe kerülhetett.

A szüreti bál előtti megbeszélésre Marcika, Bartha Annát hívta csősz segédnek. A lány örömmel vállalta. Barátságot fogadtak az újévig. Gergely tata mintha azt látta volna, hogy a buszmegálló hátában csókolóztak.

Nem tudom, ezek a mai öregek, bedugult füleikkel mindent meghallanak, amit csak akarnak, megromlott látásukkal azt is látják, amit más nem vesz észre. Közben az jár az eszükre, hogy netalán ők ebben a korban mások voltak.

(2009)

A Telehold éjjelén

Egy hete nő, nődögél a Hold.

Ma délután, mikor feljött az égre, akkora volt, hogy már nem is fért el azon a tenyérnyi tisztára dörzsölt üvegdarabon, ami az égből belátszik a Molnárék nyári konyhájának ablakán. Molnáréknál pedig nincs megállás. Sem benn, sem kinn nem érnek el ácsorogni. Mindenki egyvégtében tapod. Kell az igyekezet. Karácsonyra, csomag kell azoknak, akik a család életéért sínylődnek a mostoha havas tövében. Legfőbben Balázsnak, a legnagyobbnak, aki kinn telel a havason. A többi sem elhagyni való. Amikor emlegeti az ember, vagy a nagyot mondja, mert nagyot kell vállalni, s azt tartja, hogy a nagyobb teszi legfőként a munka dandárját. Olyan is van, amikor ez a dolognak semmit nem segít. A legnagyobb teszi a legkevesebbet, és a kicsinyke állja a helyét a nagyoknak is. Éppen hősi tettnek sem gondolható, csak hogy a nagy nem végezheti. Amilyen a csizmapucolás. Hát a kisebb gyermeket hívják meg. Vele van Gyárfáska is, hadd tanuljon valamit az élet mostohaságáról. Mert a kisebbről tudnivaló, hogy nem bámulja ölből az árnyékát. Abból az egyszerűségből kilépve, hogy az árnyéktól nem szabad megijedni. Erre Gyárfáska azt gondolja, minek nézni éppen az ijesztőt. Nézzük tán a bátorítót? Csak éppen meglássuk! Ehhez dolgozni kell. Ott találni a bátor embereknek valót. Ott kerül, a dolog mellé a feladat, amit meg kell oldani. Mentől kevesebb az eszköz, annál jobb. Ilyenkor az ember kapkod, fűhöz – fához. Összezavarodhat tőle. Mentől fárasztóbb, annál jobb, ha nem lehet egyetlen gerincropogtatással elintézni. Az ünnepek pedig méltó felüdülést is hoznak, a munkában elnyűtt lelkes testnek. Valamivel jobb étel, s váltás új ruhanemű, teljesen új fehérnemű és hálóköntös kijár nekik. Még meg is kell tetézni valami finomsággal. Nem épp legszebb a hanyagolt illem dolga, hogy a mondásban örökké hátra marad, de mégis ott van az a szerecsengyerek, a Mahomed. Annak is kell valami, mert semmije sincs azon kívül, amit magára vesz. Honnan jött, miként került Balázs mellé, azt senki nem tudja. Egyszer csak ott volt. Balázs árnyéka gyanánt mutatkozott. Balázs nem kér tőle nagy dolgokat, de azt nagyon figyelmesen. Semmi nem maradhat beteljesedés nélkül. Ő a Balázs tizedik kutyája, legyen ki vele a varázsra való szám. A Szemerkés kaptató alatt van egy szurdok, annak a végében egy katlan. Abban védetten telel, akár vaj hatszáz juh is. Rövidebb baj esetén, három ennyi sem sok, ezen a teljesen védett helyen. Valamennyi legény s egy jó pár kutya kell, s még némi széna, mert szalma sem kell több mint akárhol más helyen.

Csak az ördög fiak ne lennének annyian. Az erdő szélén szaladgálnak. A nagyobb hófoltokon ugrálnak. A patakmederben locsogtatnak. A patak nádszálait suhogtatják, és a bokros szélén ropogtatják az ágakat.

- Három szabó legények,

- Mekk, mekk, mekk.

- Merre mentek szegények,

- Mekk, mekk, mekk.

- Balázskának ígértek,

- Mekk, mekk, mekk.

- Ha megfogunk, elvesztek,

- Mekk, mekk, mekk.

Lenn a vasút mellett a sorompók sodronyain zizegő dallamokat futtatnak, fölötte a távíró drótján vidám nótákat pattogtatnak. A fák ágai között szélmuzsikát zúgatnak. Pedig semmi szél nincs. Kristály tiszta gyönyörű idő van.

Balázs még nem éppen tizennyolc éves, mégis már egy éve számadósorban van Ferenc bátyómnál. Sebestyén Ferenc bá az első perctől a falu legszerencsésebb emberének tarthatta magát. Másra úgyse nem volt kilátása, hogy a juhseregét megőrizné. Már igen sok embert rászedett, rossz híre ment, s nem szegődtek vele. A Balázs gyerek pedig szerződött, nem lehajtott fejjel, hanem szembe nézve, bátran. Amit Feri bátyóm először hallott, záradékot is tett. Ha záradék van, akkor nagyobb figyelem is szükségeltetik, mert ez a feltétel a gazda feladata. Ha a gazda nem teljesít, a számadó sok juhot nyer meg rajta. Balázsnak kilenc akkora kutyája van, mint másnak borja. És a saját testvérei többet érnek minden bérencnél. A csendes hétköznapok hibátlan folyását, éppen ma zavarták fel a vendégek. A vendégek a tornácban toporogtak. A lábaikról s a hárász takaróról gondosan leverték a havat, még egy nádseprűvel is finomítottak. Köhécseltek a kitekeredő párának. A gazdák az érkezőket, pedig a házba tessékelték. Amit azok húzódozás nélkül elfogadtak.

Mikor betértek a ház melegéhez, elég hamar megmondták, miért jöttek. A Sebestyén gyermekek, mert ők voltak a vendégek, hét mókusnál sebesebben száguldó agyserkentő dolgot mondtak Balázsnak. Az egyik az volt, hogy a Sebestyénnek édesanyja a Balázs édesapjával elég régecskétől hetyeg, a másik pedig az, hogy a vén Sebestyén bosszúból sarjúhordáskor lenyomta Rékát, az előbbi okból kifolyólag. A gyermekek pedig mindenkinek megmondták, és nagyobb testvérükhöz fordulnak, és fordultak is oltalomért. Pattant is ő azonnal. Egy óra bőven vagy kettő szűken telhetett azóta, mióta vendégei csizmába toppintották.

Az ördög fiak nem maradtak az utcán. Látták és feltűnt nekik, hogy ebben a késői órában, vajon mi dolga van Balázsnak, az utcán. Ahogy betértek, az udvaron rögtön, valami teendő dolog után kutattak.

- Három szabó legények,

-Mekk, mekk, mekk.

-Merre mentek szegények,

-Mekk, mekk, mekk.

-Sebestyénhez beléptek,

-Mekk, mekk, mekk.

-Ha megfogunk, elvesztek,

-Mekk, mekk, mekk.

Meg is kapták, előre kacarászva, mekkora vastag ügy lesz belőle. Balázs közben elhagyta a fokosát. Nehogy elhatalmasodjon rajta az indulat és a vén gazembert, nehogy fejbe kólintsa. Ugyan ez nem lett volna baj, csak ha netán még belehal. Úgy ment be a kapun, mint máskor békességesen. Anna néni nem gondolt a köszönésre, ott állott a tornácon, bizonyosan odafagyva. Nem szóltak egyet sem egymáshoz. Hogy nem szólt Balázsnak semmi behívás, kitalálta, hogy az öreget hátul kell keresni. Ment is Balázs, egyenesen hátra. A csűrben nem láthatott senkit. A padláson nem volt semmi világosság. Az otthon tartott juhoktól jött elé valami világosság. Ott fityegett a padlásajtónak támasztott létrán. Fel volt akasztva. Látni szinte semmit sem lehetett, de a borzadály, hogy holtat tapintott, mindent megmagyarázott. A gondolatai heves lendületben szaladgáltak egymás nyomában, de haladás semmi nem volt bennük. Már nem is emlékezett, hogy milyen indulatosan jött le a hegyről. Az akasztott ember láthatatlan képe, az eröltetett halál megrémítette. Már talán sajnálta is a tehetetlenné lett öreget. Kiszaladt az istállóból. Anna néni már nem volt a tornácon. Mintha a konyhaajtó egy ujjnyira nyitva lett volna, de ő most mégsem arra indult. Kiment a kapun.

A kapu előtt, hazafelé nézett. Látszott az udvari házacskában még élet van. Valamit dolgoznak. Arra felé vette az irányt. Ettől kezdve bizonyosra tudta, sem a havasi juhokat, sem a Sebestyének lakásának udvarát többé nem látja meg. Miért is láthatná? Otthon mit akar látni? Van talán valami, amitől otthon, az ahol évekig lakott? A vadul kavargó gondolatait meg kell zabolázni egy kevés ideig. Valami rendet kell rakni a fejében. Édesapjától, valamit is akarna kérdezni? Édesanyja, vajon erről mit is tud? Anna néni mondana valamit, ha már beszélt édesapjával? Miért vette ijedtét, Feri bátyó?

Két házzal lennebb ment Balázs. Húzta az időt, hogy minél később menjen haza. Leült a pletykapadra. Mitévő legyen? Rékával szertement a dolga. Az édesanyját nem akaszthatja Feri bá mellé. A saját édesapját nem ütheti agyon. Édesanyját sem rázhatja meg, amiért hagyta rázúdulni ezt a szenvedést. Felkelt, majd vissza ült. Gondolkozott, újra rendbe szedve, amit eddig kitalált, minden felől elnézegetve. Csak egy viharzott az agyában, hogy mindenkit meg kell büntetni. Istenesen nagy büntetés járna mindenkinek. Mekkora nagy büntetés? Felállt, mert elunta az ülést. Az ördögfattyak után nézett. Valamit erősen dolgoztak.

- Három szabó legények,

-Mekk, mekk, mekk.

-Merre mentek szegények,

-Mekk, mekk, mekk.

-Molnáréknál megégtek,

-Mekk, mekk, mekk.

-Balázskának ígértek,

-Mekk, mekk, mekk.

-Ha megfogunk, elvesztek,

-Mekk, mekk, mekk.

Most éppen a Bartha János bá kertjének szegődeckáját szemléli. Nekitámaszkodik, felnéz a Holdra. Jó nagy utat ment a havas felé. Éjfél jócskán eltelhetett. Észre sem vette az idő múlását. Aztán egyszerre csak köréje gyűltek az Ördög fiai. Beszédbe elegyedtek. Csodálkozott is, hogyan értheti szavukat. De értette és folytonosan beszéltek egymáshoz. Balázs, ki a te édösanyád? Szalmaköteg volt a lábainál. Valaki levette róla a kötést. A fattyú mutatta, hogyan szokás a szalmát szétrázni, mint a disznóperzseléshez szükséges. Édesanyám, Molnár Karolina, tudtommal. Vegyél egy villát, s vidd a tornácba. Ki a te édösapád? A tornác betámasztott ajtaja mögé sok szalmát kell szórni. Hát nem – e Molnár József? De minek kérded? Hallotta újra a havasalji beszélgetést. Te csak válaszolj az én kérdésemre. Hosszan és nagyon sok szalmát szórt az ablakok alá, az ajtók elé. Csakis Molnár Józsefet gondolom. A sarkokon bálákat rakott, magasan egymásra. Na látod, milyen szépen tudod. Most ugyanezeket kérdezd meg tőlem is. A kapu előtt is kibontott vagy négy kötés szalmát. Átment Sebestyénekhez. Ferencke, ki a te édösanyád? Betámasztotta a tornácajtót, egy villával, mint otthon tette. Sebestyén Anna bizonyosan az édösanyám. Szórta a szalmát a tornácon véges végig. S hát a te édösapád? A tornácon egyre több szalma tornyosult. Az ajtók és az ablakok előtt magasabban. Hát Molnár József az édösapám. Kiült a hideg a hátán. Ebben, te biztos lennél? Hát hogyne. A ház oldalához hordta a szalmát. Most kérdezd ezeket Rékától is? A ház sarkához a kötéseket egymásra rakta fel egészen az ereszig. Réka te, tudod – e ki az édösanyád? Balázs szinte nem gondolkodott, csak hordta a szalmát. Sebestyén Annának mondják édösanyámnak. Nem eléggé uralta lépésit, vagy segítettek volna neki. Hát az édösapád ki lenne? A ház be volt kerítve egy teljes nagy szalmafolyammal. Ha igazat hallottam, akkor mától Molnár Józsefnek nevezik. Még a kapu elé is kivetett vagy négy kötés szalmát. Hát ezt mitől találtátok ki? Mondja el Réka, ha bírja. A gyufa elsercent a dobozán. Felvett egy csóvát s a négy sarkán a háznak alágyújtott. Azután hazament és ott is begyújtott. Mintha meglátta volna anyját, aki az ajtó kinyitása miatt könyörög. Láthatólag imádkozott. Visszament, Anna néni is az ablakon volt, mindenhol minden égett. Hátra ment a csűr mögé.

Átlépett a kertválasztón. Bement a patakba. Látszott, amerre csak nézett, hogy a hirtelen perzselő láng rágyújtott az épületfákra. A lenge kékes füst helyett, most hol fekete, hol fehér füst tekergett az ég felé. A lángnyelvek is elég magasra ágaskodtak a ragyogó égen.

Aztán még Balázs, az ördög fiaival egyet csendesen keringőztek, Balla Péter csűrje mögött. Majd ezután, a kis fekete – piros gazemberek beengedték a kertbe.

-Három szabó legények,

-Mekk, mekk, mekk.

-Merre mentek szegények,

-Mekk, mekk, mekk.

-Balázskának ígértek,

-Mekk, mekk, mekk.

-Ha megfogunk, elvesztek,

-Mekk, mekk, mekk.

Onnan beereszkedett a Fojtós oldalán. Éppen jókor, mert akkor indultak a csengettyűs vízpompákkal a lovacskák, vágtában neki a hegynek. A lovas tűzoltók riogatták a lovakat, hátha attól a tűz elaludna, mielőtt lelocsolnák. Emberek is szaladtak arra. Kinek veder, kinek fejsze a kezében. Csáklyások is érkeztek. Még kivárt, aztán egy óvatlan pillanatban átment a bokros kertbe, azon le a láp felé. A két ház ekkor recsegve – ropogva összeomlott. A beeső gerendák felkavarták a parazsat és az égő zsarátnokot az égbe emelték. Az ég még egyszer megvilágosodott, mióta a Hold lelobbant az égről. A nap még nem jött fel, mégis elég jó világosság volt. Leégett a Molnárék és a Sebestyének házai, ólai és a csűrei, patástól együtt. Nem lehet tudni, hányan égtek benne. S mennyi állat, Istenem! Balázs, az állomáson kívül, egy bokorban húzódott meg.

-Három szabó legények,

-Meek, meek, meek.

-Merre mentek szegények,

-Meek, meek, meek.

-Merre mentek szegények,

-Meek, meek, meek.

-Sebestyénhez beléptek,

-Meek, meek, meek.

-Hazudtatok eleget,

-Meek, meek, meek.

-Valójában megégtek,

-Megg, megg, megg.

A házban alvók közül, sehol senki sem tudott kijönni. Balázs, a hajnali személyvonat hátsó ütközőjére kapaszkodott fel. Vissza se nézett többé, Veresmart felé. Gondolta, fázni fog, de ennél rosszabb már az sem lehet. A vonat lassú sóhajtással indult a város felé. Sebestyén Balázsnak örökös bujdosása hírét vitte a hajnali párákkal.

-Három szabó legények,

-Mekk, mekk, mekk.

-Merre mentek szegények,

-Mekk, mekk, mekk.

-Sebestyénhez beléptek,

-Mekk, mekk, mekk.

-Molnáréknál megégtek,

-Mekk, mekk, mekk.

-Balázskának ígértek,

-Mekk, mekk, mekk.

-Ha megfognak, elveszünk,

-Mekk, mekk, mekk.

(2008)

Vérbe borult aggyal

„Édesanyád tetteit csak magadban, önmagad erkölcsével, s a

gyermeknek ajándékozott méltósággal értékelheted. Bárhogyan legyen, neked,

szülőid felett, ítélkezned tilos. Édesapád aggódva, jámbor hittel és a megértők

kételkedésével adja át neked. Az elmarasztalás, pedig teher az élet sűrűjében.”

 C egy csendes, kis, vidéki fürdőváros. Azért fürdőváros, mert fürdőfalu nincs a szótárunkban. Ráadásul az állandó lélekszáma valami négyezer felett lehet, ami a statisztikákban csakis község. De a szótárunkban fürdőközség sem található. Természetesen nem is túl nagy. Ha nagyon nekiveselkedsz, egy szuszban keresztül szaladsz rajta. A városházától a fürdőig, vagy az állomásig szinte egy távolság van, de az sincsen külön két-két kilométer. Itt laknak, akik a fürdőtelepen különféle szükséges munkákat végeznek, vagy jelesebb feladatokat látnak el. Vannak dolgozók, akik vonattal vagy autóbusszal a munkaidőre jönnek csak, ezek száma változó és csekély. Az út két oldalán lakó házak előtt vagy mögött alig van egy pár zöldséges vagy virágágyás. Ezt azért mondom, mert a város szélessége, mindennel együtt, sincs ötszáz méter. Aztán a fürdőtelep, az valamit helyrebillent ebben az eltolódott arányban. A fürdőhely a borvízforrások és a kénköves gödörtől lennebb van, egy sóstó körül meg arra menet és két régi, nagy szanatórium, hat terebélyes, modern szálloda körül települt sok-sok villából és mis-más épületekből összeálló káosz gyanánt számítható. A sétálóhely mellett a mozi, a posta és a téli vendéglő, ami zártabb helység, más minden ki van költöztetve az utcára. Emléktárgyat, fehérneműt, térképet, süteményt, népművészeti kerámiát, papucsot, termoszt, amatőr szobrokat, labdát, lacikonyhát, könyvet, gumimatracot, faragott fogantyús sétapálcát, pattogatott kukoricát, sört, törökkávét, kalapot, fagylaltot, sporteszközt és rettenetes képekkel rútított falvédőket, mind ott vehetted meg a sétány mentén. Itt minden csak megjelenik és módosul, követhetetlen, s a jelek szerint éppen esetlegesen. Állandó mozgásban és változásban forrong ez a kis hely. A neve azzal került fel a térképre, hogy csúcsidőben több mint harmincezren is laknak itt. Máskor, holtszezonban csak a hat éjjeliőr van, ha jelen. A rendőrök és a polgárőrök máskor emelt számban őrzik a zsebeket és a táskákat. Holtszezonban ezek is csak egy-egy időnként körbefutó kocsival járőröznek. Különben a valódi gyógyhatás mértékéről vegyes hírek keringenek. Akármi sokan esküsznek a biztos gyógyulásra, ugyanannyian beszélnek a gyenge hatékonyságról és szövődményekről, vagy egyenesen a kezelés hiábavalóságáról. De hát emberek és sokfélék vagyunk, a gyógyír sem hathat mindenkire egyformán. A dolog lényege a város alatt, tapinthatatlan mélyen fekszik. Mert a fürdőváros alatt ásványvizes mélytó található, és minden annak a magaviseletétől függ. Olyan, ahogy mondják, mint az időjárás. Időszakos és szeszélyes. A szanatóriumban mindig van gyógyvíz. A hőmérséklete ugyan állandó, de az összetételét kísérő büdösség változó. Azt pedig illik elviselni, mert állítólag minden szívpanaszra javallt, és sokkal többen esküsznek arra, hogy ettől gyógyultak meg, mint nem. A fiam is, most a szíve miatt jött hozzánk. Mi az öregemmel már tizenkét éve lakunk itt, amikor kiderült, hogy vérnyomásos gondjaink lesznek. Egy négyemeletes panelben tettünk szert egy átalakított, nagyobb családra néző, szolgálati lakásra. Megnagyítottuk az előszobát, átalakítottuk a nagyszobát három kisebbre, hátha szobakiadással is foglalkozhatnánk. Komfortossá tettük, közel tartottuk a mosdót s a fürdőt. Magunknak s a vendégeknek is ilyen kell. Összébb húzódtunk. Kicsi helyen sokan férnek, ha a jó szándék vezérli őket. Hála Istennek, a hogylétünk felől nem panaszkodunk. Így derűvel örülhetünk egymásnak.

 Itt vagyok, pereg előttem az emlékképek sora, nem hittem annak, ha mikor bárki is mondta, hogy életed nagy fordulópontján vagy, ha veszélyben találod magad, hirtelen minden fontos mozzanatra nagyon élesen fogsz emlékezni. Igen, itt vagyok eléggé veszélyben, mondhatom szépen, állok a számlámmal. Nagyon váratlan dolgok ötlenek az agyamba, micsoda marhaság, jut eszembe, hiszen nem is állok, hanem fekszem. Valami nem éppen magyarázható vagy érthető esett velem. Fekszem, hülyén félre fittyent fejjel, bámulok ki a fejemből, érzéketlen. Látom lelki szemeim előtt, itt a mi portánkon nem állott ugyan meg az élet, zajlik a maga mentén s medrében. Az unokám a fiammal, magukkal hozták, és a számítógépet gyötrik valami újabb eredmény kivallatása reményében. A menyem, a lányával beszélget, egyenletesen, még két barátnőt is meghazudtoló szelídséggel, pedig valamiről éppen meggyőzik egymást. Az én öregem talán épp a harmadik szomszédban van a barátainál, a bevett szokásnak megfelelően és feltehetően kártyáznak. A szomszédban csöpög a csap a kád fölött. A másik emelet valamelyik lakásán egy házi vurslit nyaggatnak, valami modern cédé ismételt meghallgatásával, lehet ez az egyetlen, ami ilyen van nekik. Dübörögve döngetnek, azt hiszem csak a dobok robaja, jut el eddig. Zavar is, meg nem is. Méretlen telik az idő, nem lehet mégsem nagyon késő, csak nekem türelmet adjon az Isten, amíg észreveszik, hogy én kiléptem a szokott rendből, valahol már a hatodik vécékagylót öblítik. Magamnak sem tudok elszámolni vele, valami furcsa dolog történt, egy szédülés talán, vagy az se, csak az előszele, megtorpantam vagy megbotlottam, egyre megy, elterültem vagy sem. De hiszen nem is álltam, mire kelhettem fel az asztaltól, az se érdekel már, mindenképp valami reményt önt belém, nem lehet olyan nagy a bajom, hiszen eszemnél érzem magam. Mindent látok és bemérek, igaz semmit el nem érek, végtelen messze látszik az is, ami másképpen nagyon közel lehetne. Ha emlékeim nem csalnak, mozogni azt hiszem egyáltalán képtelen, vagyok, vagy csak a vágyam nem elég erős a mozgáshoz, vagy nem is érzem, ha lábam és kezem volna. Azt hiszem, hogy mozogni tudok, a kezemmel fogni, és a lábammal lépni bátorkodok, vagy csak érezhetetlen lóg, esetleg alám törve. Még jó is lehetne ez az érzés. Alkalmas helyzet, mert zsibbadásával a végtagom nem zaklat, ha egyáltalán ilyent észlelnék. Mert nem érzem, hát számba se veszem. Másról kell gondolkodnom, hátha belépik a szobámba valamelyik, jó éjt kívánni vagy egy ceruzát keresztrejtvényre hegyesíteni. Csakhogy itt vagyok, a hihetetlen nagy fényes csóva már várt, aztán mintegy közömbösen kihunyt. Mintha erre lettem volna élesítve és beteljesült álom látomása után, bár az elvárásaimtól mélyen elmaradt. Egészében páratlan élményt nyújtott, akár türelemmel is várhatok, erőtlen és akarat nélkül, akár a végtelen idők végéig. Mondhatni, a túlvilág efféle felderengése alapján, talán érdemes lenne magunkat a másik világ élményére felkészíteni. Lehet kerül még erre való idő is. Valamivel korábban még volt szándékomban szólni, kopogtatni, figyelmet magamra terelni, vagy egyáltalán mozdulni. Most már tudom, hogy ezekre semmi esélyem, nem is gyötrődök ezekkel. Milyen könnyű a tehetetlenségben lemondani. Szívesen teszem. Válogathatok, mit szeretnék tenni – s a kiválasztás örömével maradok – pontosan semmi megtételére nem vagyok képes. Ettől igen könnyűvé lesz a választás. Bizonnyal tévedésmentes lesz, a meg nem tett lépésem, következménymentes minden képzelt tettem. Akkor mindezekről gondolkodni vagy fontoskodni egyenlő a lemondással. Tehát még a kifundálása előtt le kell mondanom róla. Elég egyszerű dolognak tűnik. Istenem, add meg, hogy ne tartana sokáig! Bármire gondolok, mi lenne a logikus teendő, azonnal le is kell mondanom róla. Nem tudom mozgatni a kezem s a lábam, semmi hang nem jön ki a torkomon. A torkomban mintha egy összecsomózott zsebkendő lenne. Szárítja és szorítja a torkom. Szinte fáj, csakhogy jajgatni sem tudok. Vagy, ha igen, akkor ezt a lehetőséget még nem választottam. Hátha meghallanának. A nyelvem egy száraz fadarab, karcolja az ínyem s a szám falához nem érhet. Nagyon fájdalmas.

Ahol most ki-be rohangálnak velem vagy nélkülem, serénykednek körülöttem az nem a fürdővárosi kórház. Szinte mindenkit ismerek ott. Itt pedig csupa ismeretlenek. Lehetséges, hogy a megyei kórházba, de lehet, hogy máshová hoztak be. A menyem és a fiam az üvegfal mellett állnak, semmilyen színész nem válna belőlük. Tördelik a kezeiket, és nagyon el vannak kenődve. Én mondhatnám hazamehető állapotban, érzem magam. Beszélni tudnék, talán járni is, ha levennék rólam ezeket a tapadókorongokat és ezt a sok nyavalya drótot meg csövecskét. Úgy érzem magam, mint máskor rendesen, talán az ijedtség miatt még jobban is. Mondhatni, ritkán vettem magam dolgát ilyen könnyen, merthogy könnyedén érzem magam, az tagadhatatlan. Elnézem. Már csinos kis levéltárat állítottak elő rólam. Felnyalábolva cipelik egyik helyről a másikra. Látom mind a két orvos lesi a sorok közti üzenetet. Időnként az ajtó felé sunyítanak, biztos a főorvost várják. Aki pedig amint megjön, letolja őket, minek kínozzák itt ezt az egészséges vénasszonyt. Engedjék haza, hiszen már öreg este lehet. Gondolhattam, hiába. Hát mégsem ez lett, ha a főorvos megérkezett. Mert valami mennyasszonyi késedelemmel aztán bevonult. Nem valami nagy lelkesedéssel vizsgált. Pontosabban nézegetett. Az ügyeletes éjszakáját máris tönkretettem. Kérdezett, s én válaszoltam. Rám meredve figyelt és bólogatott, mintha még el is mosolyodott volna. Most jutott valójában először az agyam közepébe, én tudom és értem, amit mondok, csak neki érthetetlen. Vagy mi? Mit hallhatott, sikolyt, suttogást vagy érthetetlen gőgicsélést és véget nem érő darálást. Nagyon törtem magam, hogy szótagolva vagy elég hangosan mondjak valamit. Nem ment, láttam minden jó akaratom ellenére sem értjük egymást. Aztán nyugtatóan leintett. A nővéreknek gyorsan elmondta, amit akart. Beállította a menetrendet. Aztán odahívta a fiamékat, az öregemet ekkor sem láttam sehol. Talán csak nem lelte valami az én öregecskémet! Tudomásukra hozta, hogy a koponya felvétel hiányában nem sokat mondhat rólam és az állapotom alakulásáról, de az bizonyos, hogy hosszas és alapos ápolásra kell készülődnünk. A kórházi személyzet lehetősége korlátozott, mert kevesen vannak az egyes váltásban, láthatóan teltház van. Lehet ápolót behozni kintről, és állandó ügyeletre kell berendezkedni. Feltehetően, a néni már nem fogja magát a legjobban kontrolálni. Szóval ez én vagyok, ott a szemembe már leírtak. Nyíltan és fenntartás nélkül, beszámíthatatlannak nyilvánítottak. Nem mondom, mert nem esett jól egyáltalán. Még csak bele sem szólhattam. Aztán még azt mondta, hogy a nyelő és a rágóizmok pillanatnyi paralízise miatt folyékony, majd pépes élelem beadatására kell készülnünk. Csak ezt adhatnak nekem, feltehetően jó sokáig. Sok türelem és kitartás kell ehhez az élelemadagoláshoz. Megtanuljuk a szükség jussán. Ezzel elment. Hallottam, a fiam kétségeit, hogy most mitévők legyenek. Haza akartam őket küldeni, de akármit mondtam, ugyanazzal az érthetetlenséggel bámultak rám, mint az orvos. Ápoló jött az ágyhoz, mindenkit elküldött mellőlem. Letörölt nedves szivaccsal, ami nagyon jól esett. Hálókabátot adott rám. Katétert tett fel a vizelet kiszámíthatatlansága miatt. Nem volt a kedvemre, ki akartam húzni, de csak a bal kezem, ahogy és ami valamicskét mozdult, s az se a célnak pontosan megfelelően. Az ápolónővel próbáltam érvényesülni. Lefogta a kezem, megfenyegetett, ha a néni nem hagy fel az ellenkezéssel, le fogjuk kötni a kezét. Pelenkába csavart, mi vár még rám, Jézusom, erről is ki szerettem volna fejezni a véleményem. Az ápoló hivatalos hangnemet vett fel, itt most a néni egyéb akarata a legkevesebbet számít, csak a gyógyulása érdekel mindenkit. A néninek egyetlen kívánsága lehet, gyógyulni akarni. A néni ne restelljen bepisilni, és az ágyba szarni, mert ezt is meg lehet szokni, ha élni akar. Megértette – kérdezte, hiába ingattam nemlegesen a fejem, otthagyott. A fiamék felocsúdtak s elosztották egymás közt a feladatokat. A fiam haza megy, összecsomagolja a szükségeseket, a menyem itt marad vizet ad, simogatja a béna karomat, ami nagyon jó érzés, ha időnként meg-megszorítgatja. A fejemnél levő villába újabb flakont akasztottak, eddig már egy liter löttyöt csepegtettek belém. Lassan álmos leszek, hiába magyarázom, hogy nem akarok elaludni, senki nem érti, csak merednek rám furcsán, talán sajnálkozón. Mosolyognak. Lehet, hogy biztató, bátorítón. Lehet, hogy együtt érzőn sajnálkozva. Nem hagyhatom alva itt e világot. Ebbe talán beleszólhatok. Vagy mégse? Hiszen szólni sem tudok hozzájuk. Hátha, akaratomon kívül átalszom magam a másik világba. Mi lesz itt, egek, ha nem tudunk beszélni? Pláné, ha minden így marad, azaz forgatnak a lepedővel s az ágy felett, mert magamra már nem is tudok mozogni. Úgy fekszem, ezen a kemény ágyon mozdulatlan, mint a ravatalon. Az ágyat keménynek érzem. Hát ez az érzés nem semmi. Talán nem is kemény, inkább merev. Vagy valami ilyesmi. De az érzés feljogosít, Istenem, hihetek a felgyógyulásomban.

 Már szinte tíz éve építettük a szocializmust, mikor Tamás igazgató elvtárs behívott és azt az ajánlatot tette, gondoljam meg, milyen lenne nekünk a családommal a szomszédjukban lakni. Többszobás komfortos öröklakásban. Mondtam kertelés nélkül, hogy nagyon tetszenék. Akkor tudomásomra hozta, hogy a párt a hű emberei jutalmazására telkeket fog kimérni egy menekült úr földjéből. Felírt a névsorba. Aláírtam. Voltak ott még ismerősök. Elég sokszínű, ám mégis kellemes szomszédság ígérkezett. Ilyen környezetben az ember kevéssé fogja vissza magát. Az ilyen emberek az ismeretségükre hagyatkozva jobban elviselik egymás hülyeségeit. Itt részesültünk a jelen társadalom szédületes és ki nem választottak számára is kijutó adományaiból. Kaptunk tégla és cseréptámogatást. Épületfa kiutalást is kaptunk sorbaállás és pontfosztás terhe nélkül. Az volt az egyetlen baj, hogy több mint száz kilométerre volt a vágtér. Az erdőben álló fákkal még csak, de a kivágatással, már több bajunk volt. Az emberem megmutatta, hogy tud dolgozni. Szervezni, semmit nem hagyhattam rá. Szóval, minden ami szervezést jelenthet, az én nyakamba hullott. A kivágott fákat összegyűjteni és felszabatni, volt az első próba. A városi ember ehhez nem ért, jól teszi, ha nem játssza meg magát. A rönköket egy fűrészüzembe kellett behordani, erre a környező falvakból szekereseket és vontatókat kellett fogadni. Csakhogy a fogatosokat a kollektív brigádosának is el kellett engednie. Hát nem ment pattintásra. Sokat tanultam azoktól a munkásoktól, akiknek hiába fizettem, csak teher voltam a mindennapi dolga végeztében. A fűrészüzembe érkezett rönköket őrizni kellett, mert híre járta, hogy könnyen felrakják a másét, maguknak, akik ott járnak. Megadott méretre vágták a körfűrészeken, szép gerendák, lécek és deszkák garmadája folyt ki a rönkökből. Az emberem, megszakítás nélkül ott volt és ott is maradt. Őt fizetés nélküli szabadságra kértük. Itt hamar lejárt az én szabadságom, visszamentem munkába. Kérdi Tamás elvtárs, miért nem építünk. Mondom, a gerendáknál vagyunk elakadva, nincs amivel lehozni a havasaljból. – Csak ez baj ne legyen, s a hét végére odaadta, mind a két molotovot. Boldoguljunk. Ezzel aztán onnan, az építkező helyre vihettük az anyagunkat. A férjem munkatársai és a leendő szomszédok kalákában kiásták a kijelölt alapot. Rendes házikót képzeltünk el, nagyszobával, ügyes nappalival, nagy konyhával, kissé mélyített pincével és mosókonyhával, fürdőszobával. Korábban arról álmodoztam, hogy minden családtagom külön helyen aludjon. El is mondtam az uramnak, s meglett az első veszekedés. A kirendelt építőmester kikacagott, akkora alapra nekünk örökség nélkül nem telik. Ő még négy hálószobás házról nem hallott. Hát csak veszekedtünk az öregemmel, akkor ugyan még fiatal volt, de érthetetlen. Én két gyermeket terveztem, mert mi a sok gyermek miatt nem mentünk semmire, ő sok gyermeket akart, mert a gyermeki zsibongás volt a léte. Aztán sok találgatás, vita és öldöklés, nem a szó saját értelmében, meghozta az eredményt, a tetőtérben hat alvósarkot különítünk el. Illetve az egyik vécés kézmosó lesz, ide még zuhanyzót is akartam, csak a költségvetés elment az akarattól. Még csak a képzelt házasság lakható földjén voltam, máris tudtam, hármat és szépet szültem, ebből több nem lehet, mert nem fogjuk bírni. Az uram nem bocsátaná meg nekem, még csak alig voltunk úgy, mint férj és feleség. Örökösen tartózkodtunk. Azelőtt is, meg azután nagyon. Mikor ezért, mikor azért. Most a tető felrakásáig még nagynénémnél lakunk, megtűrtnek. Mikor az első szobát kimeszelhetjük, haza költözünk. Addig pedig hallgatóznak, s kérdéseikkel zaklatnak. Ne kapkodjatok, mondták mindegyre. Mi pedig az urammal azon voltunk, hogy bármilyen kicsi sarkocskával, legyünk már kész, s abba bele ülünk mind az öten. A körzeti gyermekorvos szemberöhögött, amikor az én szép anyai álmomat eldicsekedtem neki. Nem tudtam, hogy elkészületlen lakásba kicsiny gyerekkel nem ajánlott beköltözni. Nemcsak a nedves falakat ellenezte, hanem még az épületanyagok összeszokását is kifogásolta. Hjaj, azt se tudom, hogy ezt később elfelejtettem, vagy ezzel éltem egész végig. Három évig készült az épület. Még egy évbe tellett, amíg lestük, hogy megszáradtak a falak. Megszáradt a beton. Nem vetemedik a padló, helyére száradt az ablak és az ajtó. Végre ezt a hatalmasra lett házat befejeztük és beköltöztünk. Most aztán semmi nem akadályozott. Ilyen ünnep talán soha nem volt és nem lesz az életünkben. Csak táncolni és énekelni, hangosan és kihívóan magunkra vonni a figyelmet, ez volt egyetlen vágyam. – Ma ugyanez az ünnepi érzés jutott az eszembe. Megünnepelni minél feltűnőbben a fiatalok megérkezését. A két ünnep nagyszerűsége igen közeledett egymáshoz, tehát komolyan készültem az ünneplésre. A saját lakásba költözés emlékét nem hagytam ki. Ki fogunk rúgni a hámból. Nem szedtem be a gyógyszereket, és ebédkor két pohár bort is megittam. Egész nap csak annak a hatása alatt voltam, hogy valami módon olyan összejövetelt kellene kitalálnunk, amire minden fiam eljönne. Persze a teljes családjával együtt. – Milyen szép lenne, Istenem, csak erre tudtam gondolni már napok óta. Nagyon kellemes és ünnepélyes érzelem tartott hatalmában. Nagyok és szépek lettek. Csak az tudja, hogy ez mit jelent, akinek hasonló dolgokból fakad az öröme. A boldogságomat semmi nem felhőzte be. Örvendtem a fiam szép családjának. Kipróbáltam, hogy gyógyszer nélkül is meg vagyok. Meg voltam. Elég jól.

Az emlékek nagyon megrohantak, igen sok olyan dolog jutott eszembe, amiről már régente megfeledkeztem. Máskor nem adom át magam az emlékeknek, mert az orvos világosan megmondta. Bármivel foglalkozzak, amihez kedvem van, csak épp hagyjak fel a töprengésekkel s az idegeskedéssel. Hiszen a dolgok lassan meghaladnak, lám a menyemnek akartam segíteni, egy kimutatást átnézve véleményezni, percek alatt meg lehettem volna vele. De elbámultam a sok adat fölött, s arra gondoltam, vajon hogyan festek itt közel nyolcvanévesen, ebbe az aktahalmazba temetkezve. Még mindig bele akarok szólni a tőlem függetlenné váló világ mehetnékébe. Úgyis arra megy, amerre bír, ki törődik egy banya okoskodásaival. A menyem, jól gondolta, mert amit én hibának találok, azt mások is meglelik. Jobb itthonról felkészülten menni, mint a helyszínen kapkodni. Az értékelők pedig nagyon kegyetlenek tudnak lenni. Pláne, ha a zsebükre megy az előszámolás eredménye. Hejh, erősen nehéz világ jött ezekre a mai fiatalokra. Eszembe jutott szerre minden, abba hagyatott iskolánkról. Háború volt, jött vissza a front. A friccek menet még uraknak mutatkoztak. Most minden felé lőttek és robbantottak, amit értek. A muszkák mindent elfoglaltak, amit a másikok már nem tehettek tönkre. A mi iskolánkban hadvezérséget rendeztek be. A vezérség ugyan elment, de valami utóhad csak maradt. Helyőrségnek becézték. Valami húszan, valami felfoghatatlan részeg állapotban ott maradtak. Tudomásunkra hozták, senki nem mehet az épületbe. Semmiféle tevékenység nem lehet ott. Aztán jöttek a román csapatok. Voltak szervezetten vonulók, ezek csendesen haladtak nyugat-északnak, észak-nyugatnak. Jöttek, kisebb szervezetlen vonuló mindenféle oláhok. Köztük és voltak rendesebb, de még külvárosinak sem mondhatók is. Vélhetően nem tartoztak semmi parancsnoksághoz. Hogy a kellemetlen kérdéseket elkerüljék, rekviráltak és elfoglaltak minden elfoglalhatót. Az iskola már foglalt volt az oroszok által. Hát egyebet foglaltak. Hatalmaskodtak és durváskodtak. Kitűzték a zászlójukat. Mindenre. A vörös kormány nevében. A nemzeti kiegyezés nevében. Hitték, hogy nekik marad, minden ami zászlóval volna kijelölve. A nemzeti örökség helyreállítása okán. A nemzetek közötti megbékélés eszméjének tiszteletére. Az iskolára nem tettek zászlót. Az iskola kiesett az érdeklődésükből. Az már fel volt szabadítva húsz állandóan könnyekig részeg lovas muszka által. Bárki katonaként eligazítást csak karddal és puskával kaphatott, ha ezt bevárta. Néha élelemért sarcolták a közeli lakókat. Mikor nem kaptak, a lézengők közül tolmácsokat toboroztak. Ezeket rendszerint a végén csak lelőtték. Valami elromlott az összes lakoma végére. Egyre ritkábban dicsekedtem tanító nőségemmel. A vörös kor többet nem vonult ki. A hazatartó vörösek megszervezték a helyi parancsnokságokat, a helyi lakossági tanácsokat és az úgynevezett milíciát. Rendnek eddig is volt valamilyen öröksége, de akik most vezetésre vállalkoztak, hát azoknak semmi tapasztalatuk nem volt. Tanulatlan akarták megmenteni a világot. Oktalan akartak világot alkotni a maguk képmására. Amit itt most mondok, az valami három évig tartott. Ez alatt az iskolában egy órát sem tartottak. Tartottunk. Merthogy negyvenben engem is bevontak a tanításba. Igen szépen írtam, számolni is tudtam, énekeltem nem éppen jól, de elfogadhatónak tartották. Táncot és színpadi mozgást is tanítottak. Háború volt, de mégis mintha valami miatt valakik valahol azt hitték, hogy a katonákon kívül mindenki másnak normális mederben megy az élete. Még a politikai hírek is mintha elfeledték volna az átkos Párizs és környéke, a pesti alattomos politikusok és a bécsiek kamarillás álnok tudatlanságát, odadobtak valamit, s mégis visszavettek előbb dobottat, vagy inkább visszavetettek jogban és hitekben. A gyermekek iskolába jöttek, hogy apjuknak vagy testvérüknek írhassanak maguk akaratából vagy szülők parancsára. Sokszor olyant írtak, aminek az értelmét nem tudhatták. Várták, hogy apjuk s a bátyjuk hős vagy holt lesz, levelet és üdvözletet írjon. Ha hős, ha holt, csak írjon választ a sete-suta levelekre. Melyre ők válaszolnak vagy utasítanak, szégyenünkre ne hátráljatok. Bátorító és kitartásra intő leveleket írni a távoli fronton nyűgölődőnek. Mintha itthon bárki tudta volna, hogy ott minek feszülnek neki azok, akik ott kopnak napidíjért, szinte azt mondtam zsoldért, de az csak a francia regényekben van. Milyen szépeket lehet ezekből kiérezni? Legyen, amit az olvasókörben felolvasni. Ezt most elvették a muszkák. Őket semmi, de semmi nem érdekelte. Láthatóan csak a bosszú fűtötte. Azt hitték, hogy mindenki, aki itt lakik az ellenség, csak éppen nincs amivel lőjön. A Don óta özönlenek nagy folyamokban, s ha az első sor elesik a szervezetlen felvonulás csapdájában vagy tüzérségi próbatevésen, akkor újabb támad a helyére. A második még erőteljesebben hömpölyög előre, mint a korábbi. Egy közösnek maradt cél szerint, bosszú nélkül ne maradjon az ellenség. Mert aki muszka földre lépett az a szovjetek ellensége. A szovjetek pedig minden népek barátai. Ettől tovább, a többit már nem kötelező semmilyen értelmes magyarázattal felruházni. A megfordulás után, mintha nem készültünk volna a hősök fogadására, inkább a futók elől álltunk félre. Az iskolát elvették, s az én eszem szerint soha nem adták vissza. Hallottam másoktól, hogy később a háború vége után, aljas senkiházi nagymesterek azt tanították az iskolában, hogy mindent az oroszok fedeztek fel. Azon az áron, hogy ne maradjanak fogságban, elszegődtek néptanítónak, a népköztársaság felemelése érdekében. Azok az oroszok, akik nálunk, a lakásban pozdorjává lőtték a kakukkos órát, és elvették a fogkrémet, kenyérre kenték s megették. Nem tudom minek a felfedezésére voltak tudósok. Megverték azt a gazdát, akitől olyan fogkrémet kaptak, hogy az kevéssé habzott. Nem volt mit magyarázni, mert nem kérdeztek, csak lőttek. Részegen mit nem tettek, aztán Krisztus szólott nekik, sajnálták tettüket, s másnap elölről kezdték az egészet. Azt gondolom, azért itatták őket, hogy elviseljék az öldökléssel járó szörnyűségeket. Merthogy az egyszerű ember nem tudhatta a háború okát, s az érdekeket, amelyek a mozgató rugókat feszítették.

A mi időnkben ez másképp volt. Akkor nem választottuk a szakmát. Minket a szakma választott. A lányoknak nem volt fenntartva még tíz kizárólagos foglalkozás sem. Hivatás lehetett volna bármire, a férfiak minden foglalkozási ágat önkényesen uraltak. A két háború között még az ápolói állásokat is el akarták tulajdonítani. Nővér, apáca és varrónő, talán bolti eladó, ez volt a fellelhető választék. Ott a háztartás minden bajával együtt, csak az igényeket is ehhez kellett mérni. Még a városi lányok többsége is csak a háztartás és gyermeknevelés határáig lengette vágyait. Esetleg tanítónőnek vállalkozott egyik-másik. Tőlem senki sem kérdezte, hogy volna-e kedvem hozzá vagy szívesen választanám foglalkozásomnak. Megpróbáltam, de elvették az iskolámat. Más helyet aztán többet nem adtak helyette. Jó lett volna kenyér után nézni. Mikor édesanyám bevitt a Kanál és lámpagyárba, akkor az intéző megnézett két kiabálás között, és egyből a csomagolóba osztott. Azelőtt, erről a létesítményről nem is tudtam semmit. Hetekkel azután tették fel a személyi adataimra vonatkozó kérdéseiket. Itt aztán a front és az új határ is bejátszott, de hát ez még mindig a hosszúra nyújtott kiskorúságomban érintett. Valamivel később a párt ifjú és életerős fiatalok jelentését várta a munka frontjáról. Babú néni, nekem a munkahelyen kívül, Barabás elvtársnő minden közterületen, városkapitány vagy komiszár, mikor meg sem mertem szólítani. Azzal került oda, hogy semmitől sem félt, akkor még nem tudtuk, csodáltuk, mindig éjjel ment dolgozni és nem félt a sötétben. De a német vagy az orosz tisztektől sem félt, a magyar öntelt tisztecskékkel pedig csak játszott. Az angol aknászok és a bombázók tisztjeivel, sőt altisztjeivel kegyesen barátkozott. Akinek valami volt a vállpántján, az nem kerülhette ki. Babú néni felért egy nagyobb mágnessel. Emlékszem, a rossz májúak ezt suttogták, hogy Babú csak egy nyelven fejezi ki magát. Gyávák, csak az árnyékból mertek acsarkodni, de semmire sem mentek. Lám több nyelven sem vallott szégyent. Aztán valamikor, jóval a háború után Babú néni megállt a hátam mögött, a lovagló ostora nyelét nekem tartotta és megkérdezte:

–Ugye leányom, te írni és számolni is tudsz?

–Igen – valahogy kipréseltem magamból a válaszom. A szokásos nagy hangom a váratlan megszólítás és a híres nővel való érthetetlenségeim és a tanácstalanság fojtotta volna belém. Vajon mit akarhat velem, szúrt az oldalamba azonnal a kíváncsiság.

Intett, menjek vele. Én mentem. Bependerített egy ajtón.

–Itt az emberük – mondta éllel és a négy férfivezér elakadt hangján élesen nevetett. A férfikar állva maradt, Babú néninek jót tett a csodálkozó gyülekezet, nem vezényelt pihenjt. Rágyújtott és csúfolódva fújta a vezérek közé a füstöt. A csizmába bújtatott lábait, a szembe levő székre feltette, s akkor figyeltem fel rá, hogy az a nő átvarrott férfi katonaruhában van. Jól állott rajta, minden esetre. – Így van ez veletek, ha nincs emberetek, sopánkodtok, ha megmutatják az embert, akkor megnémultok. Nehogy azt mondanátok, hogy szégyenetekben. Kinek nem juthatott volna eszébe ez a kislányka? Csak, mert senkivel sem törődtök, senkit sem ismertek. Nem érdeketek. Nekem viszont érdekem, hogy itt minden jól menjen. A ti érdeklődéseteket is fel tudnám támasztani. Csakhogy nektek az agyatok, egyetlen egy dolog felé képes gondolkozni. Majd mi ezen is fogunk valamit változtatni. Megjön még az eszetek, ha nem lesz túl késő. Még mondott több mást is, amit nem értettem. Legalább ilyeneket magyarázott ott, s kiderült, hogy ezzel az alkalommal a vállalat könyvelőjévé lettem. Hogy akkor mit tudtam erről a szakmáról, hát semmit. Meg kellett tanulni. A szívet le kellett nyelnem s a lelket meg kellett lékelnem. Először valami leltározónak képzeltem magam. Amire több dolgot megtanultam, egyre jobban láttam az egész termelést is. A vállalati embert másnak véltem, mint a hétköznapit. Országos erősségű vállalatot faragtunk a nyolc műhelyből. Mikor az export szó először kiszaladt a számon, akkor aztán nemcsak éljenzés, hanem sok kincstári tartalék beruházás jött hozzánk. Egyre jobban éltünk. Sajnáltam, hogy a város többi emberéért nem tehetek többet, mert számosan nyomorogtak még mindig. Babú nénivel akartam valami tervet megbeszélni, de addig halogatott, míg egyszer csak úgy csendesen leváltották. A terv kivitelezése később más személyek által és egyéb körülmények között ment végbe. Mikor a tervezett kihallgatásra mentem, a búcsúvacsora meghívót nyomták a kezembe. A közszállítási vállalat igazgatója hatalmas vacsorát rendezett a közeli dombháton levő csárdában. A búcsú nagyon emlékezetesre kerekedett. Reggel felé csak Karádikatalin – filmdalokat énekeltek, és Jávorpál – utánzók árasztották el a parkettet. Szóval a felelős polgárság ezen az éjszakán kikérezkedett a város életéből. Nem azért, mert a közeli kocsmában minősíthetetlen viselte magát. Távolról sem. Hanem felhívta a figyelmet egy titkolt tényre, a vezetők eszeveszetten mulatnak. A muri sokaknak nem tetszett, ezért aztán tiltották az efféléket. Pedig a párt szerette, ha az emberek mulatnak. Csak a mulatozás hangereje és a megszólalás volt beállítva. Óbégatni nem ajánlották. Ha valaki a mulatozás szépségét méltatta, hamar osztályellenséget sejtettek benne, amit senki senkinek nem kívánt, bárha haragosa lett volna az illető. Nem ritka, hogy ebben az időszakban sok barátság szakadt szét. Semmi sem lépett a tépett összetartozások helyére. Babú eltávolításával megjelentek a tiltások, egyre több volt, ami nem szabad. Soha nem emlékszem, a letiltott dolgok helyére valamit is adtak vagy ígértek volna. Kárpótlásul. Pedig kárunk mindenképp volt éppen elég.

Negyedik fiam mégsem lett. Illetve, szinte nem született. Isten akarata vagy az óvakodás valami betelése nélkül, gyenge gyerek lett belőle. Sokat nyűgöltem vele, aztán mégis hamarabb született. Minden képzelt határidőnél hamarabb igyekezett a világra. Nem is maradt meg. Abban az időben szinte egy évig betegeskedtem. Mindenféle női nyavalyáim voltak. A sok hiányzás és a felzárkozó fiatalság szinte szemtől szembe követelte a jogait. Iskolázatlan könyvelő voltam, a végzett gyerekeknek nem volt, ahova elhelyezkedjenek. Csak azt kellett kitalálni, hogy minek nevezzék a visszavonulást. A gyermekeim nagyok voltak, gyermeknevelésre nem vonulhattam vissza. A férjem jól keresett, nem tarthattam vissza, hogy szakítson a helyével s velem törődve, költözzünk valahová. Tamás elvtársat akkortájt váltották le, kádermozgásba kezdett. Hát nem tudtam tanácskozni vele. Nem nagyon volt, akivel egyezkedjek. Nem is nagyon mondhattam el, ami az eszembe motoszkált. Végül a Jóisten megoldotta a dolgot. Édesanyám nagyon beteg lett. Amennyire bírta magát eddig, teljes háztartásom mindig egyedül vitte. Mostanában felkelvén az ágyból csak ténfergett fél délelőttökön át. Nem tudtuk szavát venni, hogy mije fáj, vagy mit kezdjünk vizsgáltatni és kezeltetni. Mellé kellett állnom. Igaz a házvezetésben alig volt tapasztalatom, s az uram lehet többet tudott erről. Neki vágtam. Amíg anyám élhet, hátha megtanulom. Nem olyan nagyon öreg. Elhurcoltam minden orvoshoz. Öregasszony. Olyan szíve van, mint egy oroszlánnak. Egyéb baja nincs. Öregség. Ezt mondták mindenhol. Valami vitaminokat adtak, hogy a sok és nehéz háztartásvezetés fáradtságát kipihenje. Az öregebbjének is jár a pihenő, még éltében s nem azután. Közben tanított a levesek és a második fogások receptjeire. Volt, amiket észben akartam megtartani, volt amiket leíratott. Sokat osztozódtunk a sózás felett. Azt tartotta, hogy kispórolom az ételből a sót. A főztöm pedig mindenkinek ízlett, az egyetlen édesanyámon kívül. Még az irigyebb szomszédasszonyaim is megjegyezték, hogy pár hónap alatt nagyon szépen behoztam a lemaradást. Azt gondolták már mindent meg tudok főzni. Pedig minden nap komoly féléssel kezdtem a napot. Nehogy valamelyik étkezőm kifogásolnivalót találjon benne. A férjemuram erre nagyon kényes volt. A gyermekeim szerencsére jól szoktak, minden evők voltak, és tűrhető mennyiségben. A piacon és az üzletben is már feltaláltam magam. Egyszer valami pontért vagy kiutalási jegyre váltható csodáért álltunk sorba, s ott valaki mesélte, hogy az apja agyvérzést kapott, és senki nem vette észre. Abból találták ki, hogy az ételek ízét nem érezte és felejtett. Ez a hír szinte mellbe vágott. Ott van édesanyám, csak sajnálkozunk felette, s ha netán a szél megütötte, meg sem tudja mondani. Nemhogy nem akarná. Csak ő sem gondolja, mi van vele. Az ételek mind sótlanok, és baj van az emlékei idejével, a gyermekeit is összetéveszti. Erre vittem az orvosokhoz ismét. Mindegyre elmondtam, hogy mire gyanakszom. Megnyugtattak mindenkor, hogy erről szó sem lehet. Csakhogy késői lehetett a felismerés. Máshol kell keresni a hiba forrását – ezt a megnyugtatásunkra ötölték ki. Csak nem nyugodtam, egy tavaszon aztán elcipeltem édesanyám erre a fürdőre, ami később a lakhelyünk lett. Ott aztán találtam olyan orvost, aki elhitte a gyanúmat. Kivizsgálták, kezelésbe kezdtek. Csodák csodája, az is elhangzott, hogy a vérnyomást, ha ellenőriztük volna, ha hamarabb ide kerültünk volna. Most is segítenek, de hatékonyabb lett volna korábban kezdeni. Aztán mama még némileg felerősödött, valami négy évig segített nekem eligazodni a háztartás össze-vissza kuszálható útvesztőjében. Volt két kisebb megingása, aztán az első eset után körülbelül vagy pontosan, most nem ítélem meg, egy nagyobb méretű agyvérzése volt. Három hét alatt elvitte. Az öregemmel akkor megszeppentünk. Mind a kettőnknek volt valami a vérnyomásával. A kicsi fiam is már munkába járt. Mind a hárman más városban készültek megtelepedni. Hívta őket a nagyreményű és példátlan méretű iparosítás. Haza költözni egyik sem akart. Nagyobb városba vágytak. Ez megkönnyítette a dolgunkat. Két hónap alatt dobra vertünk mindent, egy újabb hónap alatt nekifogtunk a vett lakást kipofozni itt az üdülőtelepen. Az uram százalékos nyugdíjra jegyeztettem, ki fogja húzni a rendes nyugdíjig. Bíztunk a dologban és bíztattuk egymást. Volt egy kis vesztegetés is a dologban, de most ez már senkit nem érdekel. Négy év alatt olyan lett a lakásunk, mint egy álom. Kényelem a nekünk elégséges legnagyobb fokon, s ha a gyermekek valamelyike a családját ide hozta, rendes nyaralásban volt részük. Jól telt mindenkinek. Mikor nem jöttek, kaptam néha kényes lakókat a szanatóriumból, mert mindig kerülhet valaki, aki fizet azért, hogy ne lakjon kórházi kötöttségben vagy még a kórház szagától is lehetőleg a legmesszebb maradhasson. Ezzel a nyugdíjunkat fel is kerekíthettük. Kaptunk jócskán. Alig volt valami költségünk, takarítottunk meg pénzt, nem keveset. Csak az egészséggel kellett törődnünk. Most, ha bevallom vagy nem, úgyis mindegy, de nagyon sokat idegeskedtem a gyermekek miatt. Egyikkel sem értem el, hogy mindent elmondjon az életéről s a megért dolgairól. Minden menyemet késedelemben ismertem meg, egyikről sem mondhattam korai véleményt. A lakásaikat is akkor láttam meg, amikor már teljesen bebútorozták, még egy terítőre sem maradt hely. Pedig eleget óvtam és védtem a hozományom. Lett volna mit adjak nekik. Nem kellett, mert most már más a divat mindenből műanyagot, az olcsóbbat és a tarkábbat vették. Semmi szőttesemre nem mutatkozott igény. Hát nyeltem egy-két dolgot, annak ellenére, hogy a doki letiltotta az idegeskedést. Aztán az unokák dolgával sem voltam elégedett. Minden unokámat az anyatársak vették kezelésbe. Nem mondom, hogy minket ne tisztelnének, de szeretetre csak az egyik kislány unokám, ha alkalmas. A többivel mind úgy vagyunk, hogy ha itt is vakációznak, csak vendégek maradnak. Mindegyre azt hajtogatják, hogy ti ezt nem tudjátok, a ti időtökben ez másképp volt ma már másképp van. Pedig, ha pontosak akarunk lenni, nem akarunk semmi régimódit rájuk tukmálni. Az apjáékkal is lehet gond, mind a három fiam a nagyanyjuk szerelmese volt. Őt istenítették. Az apjukra félelemmel és tisztelettel néztek fel. Engem pedig csak úgy vettek mintha karácsonyi ajándéknak hozott volna a posta. Ha bármit meg kellett beszélni vagy dönteni, akkor ahhoz régente mama kellett, később az apjuk mondta, na hallod ez a gyerek miben töri az eszét. Szinte mindenről utolsónak értesültem. Valahol elromlott a dolog. Csak képzelegtem arról, hogy én mindenről tudok és döntő fontosságú vagyok a családban. Én nagyon ügyeltem arra, hogy a gyermekeimet egyforma mércével hasonlítgassam, vagy ugyanazt adjak meg mindegyiknek. Ne merüljön fel a gondolata sem annak, hogy az egyik többet részesül, mint a másik. Ők ezt másképp értékelték, s engem is ezen a távcsövön egy távoli vitorlának láttak. A család és a nép között én voltam az életük előszobája. Én vagyok, aki mindent tud intézni. Én dolgozom, ha kell ünnepeken is. Nekem fáj a fejem magamért, a családomért, a rokonokért, a vállalatért s az egész Lámpagyár-negyedért. Én hozom a megoldást, ha valamin fennakadnak az érdekeltek. Csak ez a szerep nem volt rokonszenves a fiaimnak, mert a döntéseket gazdaságilag indokoltam. Soha nem tértem ki az érzelmi háttérre. Nekik ettől indokolatlan maradt a dolog. Mindig kevesellték a velük töltött időt. Ezt pedig minden alkalommal a szememre vetették.

            Minden jó szándék és indulat mellett most már én is itt vagyok. Hazugság lenne azt mondani, hogy nem idegesít a dolog. Megjöttek a másik fiaim a családjukkal, s ott sorakoztak a kis unokáim is. Elég félre sikerült családi kép lett a dologból. Én ott csak bámulásztam rájuk, minden igyekezetem ellenére még mosolyogni sem tudtam. A nagyapjuk nagy igyekezettel mesélte, hogy én miket mondok. Egy részét eltalálta, de sok helyen nagyon távol járt az én nyekergéseimtől. Most bántam igazán, hogy nem voltam velük olyan viszonyban, hogy a ki nem mondott gondolatom is megértenék, vagy legalább felbecsülnék. Nem voltam, szinte semmiben előrelátó velük. A maguk dolgaiban sem akartam elveszni a példaállításban, inkább nem foglalkoztam vele. Egy jobb viszonnyal talán megóvtam volna őket a hivataloknál való eljárás viszolygásaitól, és talán kevesebb fájdalmat tettem volna a kételkedés asztalára. Elmaradhattak volna néhányan a kellemetlen, de kikerülhetetlen kérdések közül. Hagyhattam volna testamentumot, könnyebben boldogultak volna. Így szemmel láthatóan nagyon sután tekintgettek egymásra. Különösen az volt furcsa, amikor az öregem azt akarta bemagyarázni nekik, hogy én még felépülök, és majd együtt megyünk a tengerre. Mert már többször is el akartam vinni a nagyobb unokákat a tengerre, csak így magunkba az öregemmel. Neki vidámodva bólogattam és hittem, hogy ezt együtt meglátjuk még. Nagyon hamisan hatott.

Hát szinte agyvérzést kapnék, ha már nem kaptam volna. Hogy mennyire súlyos a helyzetem, arra gondolni sem merek. Világos, hogy teljesen le vagyok romolva és felépülésemre szinte semmi remény sincs. Feltehetően csak teher vagyok a kórháziaknak és púp leszek az otthoniaknak is. Ez az egyre ellenszenvesebbé váló orvos, a tegnap óta fontolgatja, sőt kilátásba helyezte, hogy kiutal a kórházból. Kell a hely más betegeknek. Nem vizsgálódik, csak megállapítja, az állapotom rögzült. Ebben a környezetben már többet nem tehetnek, sem velem, sem értem. A természetes kérdés erre a tényre csak annyi, mi lesz velem Istenem? A helyzet állása szerint az öregem nem tud gondozni. Bár csak magát bírná ellátni. A gyermekeim minden szabadsága lejárt. A nagy menyem végig itt volt velem. Ha egy-egy keveset elszaladt pihenni vagy friss ételt készíteni az embereknek. Mert az tény, hogy én az első héten fel voltam készülve a főtt étel dolgában. De most már hol van az az első hét? Ráadásul nyűg lettem, mert nekem csak pépes valamiket lehetett nagy lassan beadogatni. A többi időben különféle ápolók nyüzsögtek. Semminek nem éreztem az ízét, s nagyon sajnálom a kicsi babákat. Hiszen ők nem is tudják minek mi lenne az íze. Csak nyelnek és nőnek. Én is csak nyelek és sírok. Vajon meddig megy ez még ilyen módon? Ha most kimegyek, hol leszek? Magukhoz nem szállíthatnak. Idegen asszonyokat váltásban a házunkba bejárni én nem képzelem el. Akkor velem való foglalatosságokat miként kellene elképzelnünk? Na, tényleg, most mi lesz velünk? Estére megjöttek a fiaim. Elég aggályosnak mutatkoztak. Láttam van valami mondókájuk, csak nem egyeztek meg, ki kezdi el. Aztán csak úgy a kisebb belekezdett. Egyetlen megoldást tudtak kiötölni. A közeli öregek otthonába szereznek be. Bajnak elég nagy, hiszen egészségesen soha nem vágytam volna ezt a megoldást. Én annak idején szívesen kimaradtam a munkából, de ezt a fiaimtól nem várom el. A menyeimet nem említem. Szóval úgy állok, mint akinek senkije sincs. Vagy lesznek látogató hozzátartozóim és ismerőseim. Hát ezzel a dologgal valamiként meg kell barátkozni. Bármit is gondolnék vagy akarnék vélekedni, akkor sem tudnám megmondani. Ami az öregotthont illeti, úgy veszem ki a rábeszélésből, hogy ott állandó felügyeletben lenne részem. A fiaim családtagjai külön vagy együtt itt meglátogathatnak, amikor akarnak. Vagy ráérnek. Az öregem pedig bátran eljöhet bármikor, ha erre szükség vagy alkalom adódik. Más szóval teljesen megnyugodnom illenék. A baj mégis itt sompolyog körülöttem. Nem lehetek megelégedve, mert sajnos olyan teher lettem, aminek a súlyát semmi módon nem tudjuk megkönnyíteni. Most már csak az érdekel, hogy bár valaki ne forrón adja be az ételt. Bár lenne valaki, hogy betakarja a mozdíthatatlan oldalam. Valaki időnként végig dörzsölné a testem. Úgy találom, hogy ez tetszenék, talán még hasznos is lehetne.

Már a tegnap óta fontolgatom, a gyógyszerezésnek véget vetek. Nemcsak lenyelni nem tudom már, hanem mikor leér a gyomromban, akkor maró fájdalom szabdalja a hasamat. Hiába mondom és mutatom, senki nem érti. Egyszerűen visszaadom a gyógyszert. Hátha rájönnének, ez a kezelés nekem nem kell. Reggel a jó kezembe szalvétát vettem, s mintha a számat törölgetném, beleköptem a bogyókat. Ebédkor nehezebb volt, de csak sikerült úgy tennem, mintha a takaró alá kell néznem, s a tabletták máris semleges pályán voltak. Este sokkal könnyebben ment. Mire a vacsorára került volna a sor, én már nagyon nem voltam jól. A vacsora mintha nem is kellett volna. Sem íze, sem mennyisége nem érdekelt. Csengetett az ápolónő. Behozták a vérnyomásmérőt. Beállították az állványokat. A kézfejemen még ott volt a tűágy. Lassan elindították a zöldes fényűnek tetsző folyadékot. Éreztem a fejem egyre nagyobb. Mintha nem akarna férni a párnámon. Aztán valamivel később a szolgálatos nővér és az ápolónő megpaskoltak, majd kioldották az ágyam kerekeit s kitoltak a folyosóra. Úgy tetszett, mintha sétálni vinnének. Nagyon gyenge voltam ahhoz, hogy tudtukra adjam, én már sehová sem kívánkozom. Minden körülmény figyelembe vétele után azonnal be kell szállítaniuk a Kórházba. Nem ment a legkönnyebben, de szinte semmire nem emlékszem. Bevittek a folyosó végén egy szobába. A kékes fények között piros lámpácskák pislogtak. Több injekciót adtak, a korongokat megint rám helyezték. Végül megjött a kedvetlen doki. Mi van velem? Hát jóformán semmi. Bajom az feltétlen van, csak igazán nem tudom miben rejlik a megoldás. Valamivel később behívott még két nőt, feltehetően más osztályos orvosnők voltak. Valamit halkan sugdolóztak. Aztán csendben mindenki visszament a szolgálati szobájába.

Kimentem a folyosóra. Elkerültem az éjjeli nővért. Nem is nézett rám. Nagyon lefogyhattam. Máskor egyben rászólnak az emberre, hogy ne sétafikáljon éjnek évadján. Lementem a lifttel. A földszinten az ajtót nem tudtam kinyitni, de a szellőztetőn kifértem. A taxisok sem akartak észrevenni. Két kocsiba is beültem, akármivel próbálkoztam, a tanácstalan nézelődésnél többet egyik vezetőből sem hoztam ki. Felhagytam velük. Ezalatt megtudtam, hogy a megyei kórházban voltam az utóbbi időben. Van mit mennem hazáig. Harmadnap dele is elmúlt, amíg ilyen gyenge állapotomban hazaértem. Az öregem ült a bejáratnál való csarnokban. Ott volt egy nagy asztal a reggel óta. Ez szolgált az otthonról induló temetés ravatalának. Ott ült az asztal mellett és nézett engem. Ott voltam felravatalozva az asztalon. A szemében könny csillogott, arcán széttörölt könnyek száradt nyomai. Soha nem tudom meg mit mondott nekem elszámolásnak vagy búcsúzás gyanánt. Már kibeszélte magát. Volt életünkben jó is, rossz is. Neki pedig nem volt soha könnyű élete. Nem igen tudom mire fog menni egyedül. Felszaladtam a lakásunkba. A fiaim a családjukkal a lakást teljesen betöltötték, öltöztek, hogy engem Haza vezessenek. Feketét vettek magukra és csak néztek egymásra. Nem voltak még ebben a helyzetben, nem is nagyon tudták, mit kell ilyenkor tenni. Jelét akartam adni, hogy vegyék tudomásul, itt vagyok velük. Csak bármibe kezdtem nem jött ki, nem is jöttek rá, hogy én akarok nekik jelezni. Határozatlan vagyok, mit tegyek, maradjak vagy menjek a kijelölt úton? Én itt akarok maradni velük, lássam mire mennek. Lássam mi lesz velük, ha már úgy tudják, nem vagyok velük. Vagy mégis jobb lenne nem csalódni? Menjek arra, amerre ilyenkor vezetik az átváltozottakat? Harangoznak már. Nincs sok idő a fontolgatásra. Istenem, mit tegyek? Indulnunk kell. Megyek, a feléd vezető útra. Dologidő van, ilyenkor kevesen érnek el a temetésre. Öregasszonyoknak ez az idő a legalkalmasabb. Soha nem volt ennyi virágom. S mennyi koszorú! Uram, ha ez elég lehetne a megméretéshez? Vajon minden eszembe jutott, ami valami dologban fontos volt? Hiszen végig csak magamról beszéltem. Magamra maradok ebben az utolsó szakaszban. Vagy még lesz számba venni való? Bízom benne, hogy a gyógyszerek rendetlen bevételét és a későbbiek során, visszautasítását nem veted a szememre. Igaz, Uram?

(2005)