Joseph Heller

A 22-es csapdája

*

Árkádia Budapest 1986

Joseph Heller

Catch – 22

Dell Publishing Co., Inc., New York, 1963

© 1955, 1961 by Joseph Heller

Alapkiadás: Európa, 1977

Hungarian translation © Papp Zoltán jogutódja

Árkádia, Budapest

Felelős kiadó: Domokos János

Szedte a Szikra Lapnyomda

Nyomta a Szikra Lapnyomda

A nyomdai rendelés törzsszáma: 3427

Készült Budapesten, 1986-ban

Felelős szerkesztő: Barkóczi András

A fedélterv Gottl Egon munkája

Műszaki szerkesztő: Liener Katalin

Műszaki vezető: Miklósi Imre

Készült 30,5 (A/5) ív terjedelemben, Times betűvel

ISBN 963 307 059 7

l. A texasi

Meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt.

Yossarian meglátta a lelkészt, és tisztára belehabarodott.

Yossarian májpanasszal ragadt a kórházban, de a panaszból sehogy se akart sárgaság lenni. Az orvosok rejtélyesnek találták ezt a tényt, hogy sehogy se akar belőle sárgaság lenni. Mert ha sárgaság lett volna belőle, azt kezelhették volna. Ha nem lett volna belőle sárgaság, hanem csak úgy elmúlik, akkor elbocsáthatták volna Yossariant. De hogy egész idő alatt sehogy se akart belőle sárgaság lenni, ebbe belezavarodtak.

Minden áldott reggel megjelentek, hárman, sietősen, szigorúan eltökélt arccal és tétova tekintettel, sarkukban a szigorú és sietős Ducket nővérrel, aki szintén nem szerette Yossariant. Fölolvasták az ágy lábánál levő kórlapot, és türelmetlenül érdeklődtek a fájásokról. Sértődötten néztek, amikor megmondta nekik, hogy semmi változás.

– Semmi mozgás? – követelőzött az orvos ezredes. – Egymásra néztek, amikor a fejét rázta.

– Még tablettát neki.

Ducket nővér följegyezte, hogy adjanak Yossariannak még tablettát, aztán mind a négyen elvonultak a következő ágyhoz. Yossariant egyik nővér sem szerette. A fájdalmak különben már rég megszűntek, erről azonban Yossarian mélyen hallgatott, az orvosok, meg nem gyanakodtak. Ők csak arra gyanakodtak, hogy hátha hashajtót szedett be, és nem szólt róla senkinek.

Yossarian mindent megkapott a kórházban, amit csak akart. A koszt nem volt éppen rossz, és ágyba hordták neki. Friss húsból is volt repeta, és forró délutánokon, akárcsak a többieknek, neki is jeges gyümölcslevet vagy jeges kakaót szolgáltak fel. Soha senki nem zaklatta, kivéve az orvosokat meg az ápolónőket. Délelőtt kis ideig leveleket kellett cenzúráznia, de azután szabad volt, tiszta lelkiismerettel, boldog tétlenségben dögölhetett az ágyában. Jól megvolt ott a kórházban, és könnyen maradhatott, mert mindig 36,8-a volt. Sokkal jobban megvolt, mint Dunbar, akinek folyton orra kellett buknia, ha azt akarta, hogy ágyba hordják neki a kosztot.

Miután Yossarian úgy döntött, hogy a háború hátralevő idejét kórházban tölti, minden ismerősének levelet küldött, melyben megírta, hogy kórházban van, de egy árva szóval sem említette, hogy mi a baja. Aztán jobb ötlete támadt. Minden ismerősének megírta, hogy nagyon veszélyes bevetésre készül. „Önkénteseket kértek. Nagyon veszélyes, de hát valakinek ezt is csak meg kell tennie. Tüstént írok, mihelyt a bevetésről visszatértem.” Attól kezdve nem írt senkinek.

A kórterem tiszti állományú betegeinek a kötelmei közé tartozott a legénységi állomány leveleinek cenzúrázása; a legénységi állománynak külön kórterem állt a rendelkezésére. Egyhangú munka volt, és Yossarian teljesen letört, amikor rájött, hogy a legénységi állomány élete alig érdekesebb, mint a tiszteké. Az első nap minden kíváncsiságát lehervasztotta. Hogy megtörje valamivel az egyhangúságot, játékokat eszelt ki. Halál a bővítményekre, hirdette ki egy napon, és a kezébe került minden egyes levélből egy szálig ugrottak a jelzők és a határozók. Másnap a névelőknek üzent hadat. A rákövetkező napon az alkotás magasabb régióiba emelkedett, amikor is kihúzott mindent a levelekből, csak az egy-t, az o-t és az az-t hagyta meg. Úgy érezte, ezzel a sorok közötti feszültség dinamikája hatalmasan megnőtt, s a levél csaknem minden esetben sokkal egyetemesebb mondanivalót sugárzott. Hamarosan feketelistára került a megszólítások és az aláírások némely tagja, ugyanakkor a szöveg érintetlen maradt. Egy alkalommal az egyik levélből mindent kicenzúrázott, csak az üdvözlést, „Drága Máriám” hagyta meg, s a legvégére ezt írta: „Tragikusan vágyódom utánad. A. T. Tappman, tábori lelkész, Egyesült Államok Hadserege.” A csapattest tábori lelkészének A. T. Tappman volt a neve.

Amikor már a levelekben minden lehetőséget kimerített, a borítékon levő címeket és neveket kezdte ostromolni, utcákat, családi otthonokat rombolt le, csuklójának egyetlen könnyed kis mozdulatával egész metropolisokat semmisített meg, mintha Isten mindenhatóságát birtokolná. A 22-es elrendelte, hogy minden cenzúrázott levélen rajta legyen a cenzortiszt neve. Ő a legtöbb levelet természetesen nem olvasta el. Ezekre saját nevét írta. Azokra, amiket elolvasott, ezt írta: „Washington Irving”. Amikor elunta, akkor ezt írta: „Irving Washington”. A borítékok cenzúrázása kellemetlen utóbántalmakkal járt, ugyanis bizonyos olümposzi harcálláspontokról a gyanú fellegeit vonzotta a kórház fölé, s ebből egy valódi kémelhárító, mint álbeteg, a kórterembe cseppent. Mindenki tudta róla, hogy kémelhárító, mert folyton holmi Irving vagy Washington nevű tiszt után kérdezősködött, és mert ottléte második napjától kezdve nem volt hajlandó leveleket cenzúrázni, túlságosan unalmasnak találta.

Ezúttal pompás kórteremre leltek, a legjobbakkal vetekedett azok közül, amelyekhez neki meg Dunbarnak valaha is szerencséje volt. Velük volt ezúttal a huszonnégy éves vadászpilóta kapitány, gyér arany bajusszal, akit a tél kellős közepén lelőttek az Adriai-tenger fölött, és még csak náthát sem kapott. Most javában dühöngött a nyár, a kapitányt nem lőtték le, mégis influenzára panaszkodott. Yossarian jobbján a porig sújtott kapitány ágya állt, aki a vérében váltólázzal, seggén moszkitócsípéssel, mindig a hasán feküdt szerelmetes pózban. Yossariannal szemben a terem másik falánál volt Dunbar ágya, és Dunbaré mellett azé a tüzérkapitányé, akivel Yossarian abbahagyta a sakkozást. A kapitány jól sakkozott, és a játszmák mindig izgalmasak voltak. Yossarian abbahagyta vele a sakkozást, mert a játszmák olyan izgalmasak voltak, hogy mindketten teljesen becsavarodtak. Aztán ott volt a művelt texasi Texasból, aki úgy nézett ki, mintha egy színes, szélesvásznú monstrefilmből lépett volna közéjük, és aki, igaz patrióta módjára, úgy érezte, hogy a vagyonosoknak – a rendes embereknek – több szavazat jár, mint a csavargóknak, kurváknak, bűnözőknek, betegeknek, ateistáknak és nem rendes embereknek – azaz a vagyontalanoknak. Yossarian épp a ritmust szerelte ki a levelekből azon a napon, amikor a texasit behozták. Nyugodt, forró, zavartalan nap volt, mint a többi. A hőség rásúlyosult a tetőre, elfojtotta a hangot. Dunbar megint mozdulatlanul feküdt a hátán, kerekre nyitott szeme a mennyezetre bámult, mint egy játék babáé. Vadul dolgozott élete meghosszabbításán. Élete meghosszabbítását az unatkozás kultuszával kívánta elérni. Dunbar olyan vadul dolgozott élete meghosszabbításán, hogy Yossarian már – már azt hitte, beadta a kulcsot.

A texasit betették az egyik ágyba a kórterem közepén, s nem sokkal ezután megosztotta velük nézeteit. Mintha rugók lökték volna fel, Dunbar felült.

– Ez az – ordított izgatottan. – Valami hiányzott... egész idő alatt tudtam, hogy hiányzik valami. Most végre megtudtam, mi hiányzik. – Öklével a tenyerébe csapott. – Nincs patriotizmus – nyilvánította ki.

– Úgy van – harsogott vissza Yossarian. – Úgy van, úgy van, úgy van. A virsli, a Brooklyn-híd. Anyuka hamuban sült pogácsája. Ez az, amiért mindenki harcol. De ki harcol a rendes emberekért? Ki harcol azért, hogy a rendes embereknek több szavazat jusson? Nincs patriotizmus, erről van szó. És nincs matriotizmus se.

Yossarian balján a tiszthelyettes nem hatódott meg.

– Ki nem szarik erre? – mondta fáradtan, és befordult a másik oldalára aludni.

A texasiról kiderült, hogy jóindulatú, nagylelkű és kedves ember. Három nap múlva mindenki utálta.

Társaságában kellemetlen rángások futkároztak végig az érzékenyebb gerinceken, tágult is mellőle mindenki – mindenki, kivéve a katonát fehérben, akinek nem volt más választása. A katona Fehérben a lába ujjától a feje búbjáig gipszbe és gézbe volt pólyálva. Volt két használhatatlan lába, és volt két használhatatlan keze. Éjszaka csempészték a kórterembe, az embereknek fogalmuk sem volt, hogy közöttük van, amíg reggel föl nem ébredtek, és meg nem látták a csípőből fölmeredő két furcsa lábat, a függőlegesen kipányvázott két furcsa kart. Mind a négy végtag furcsán kikötve a levegőben sötéten függő ólomsúlyokhoz, s ő meg se moccant soha. A kötésbe nyílást vágtak mindkét karjának hajlata fölött, ezeken át táplálták valami átlátszó folyadékkal egy átlátszó üvegedényből. Egy béna nikkelcső meredt ki ágyékánál a gipszből, amelyhez egy vékony gumicső csatlakozott, ezen keresztül távozott el a veseürülék, és csepegett szakszerűen egy átlátszó, zárt edénybe a padlón. Mire a padlón álló edény megtelt, a könyökénél a tápláló edény kiürült, úgyhogy a kettőt csak ki kellett gyorsan cserélni, és az a valami csepeghetett beléje vissza. A katona fehérben tulajdonképpen láthatatlan volt, kivéve egy csorba fekete üreget a szája fölött.

A katona fehérben a texasi mellé került, és a texasi oldalvást üldögélve saját ágya szélén, kellemes, behízelgő kurrogással reggeltől estig beszélt neki. A texasit egyáltalán nem zavarta, hogy nem kap választ.

A kórteremben naponta kétszer mértek lázat. Mindennap kora reggel és mindennap késő délután Cramer nővér megjelent egy jókora üvegedénnyel, ami tele volt lázmérővel, elindult a kórterem egyik fala mentén, és visszajött a másik fal mentén, közben kiosztotta a pácienseknek a lázmérőket. A katona fehérben úgy kapta meg a lázmérőjét, hogy Cramer nővér a végét bedugta a szája fölött levő üregbe, oldalát meg nekitámasztotta az üreg alsó karimájának, és otthagyta. Amikor visszatért az első emberhez, elvette tőle a lázmérőt, följegyezte a lázát, aztán továbblépett a következő ágyhoz, így járta végig ismét a kórtermet. Egy délután, amikor befejezte első körútját a kórteremben, és visszatért a katona fehérben ágyához, és leolvasta a lázmérőt, úgy találta, hogy a katona fehérben meghalt.

– Gyilkos – mondta Dunbar nyugodtan. A texasi bizonytalan vigyorral nézett föl rá.

– Hentes – mondta Yossarian.

– Miről van szó, pajtikám? – kérdezte a texasi idegesen.

– Arról, hogy te ölted meg – mondta Dunbar.

– Lemészároltad – mondta Yossarian.

A texasi hanyatt dőlt. – Bolondok vagytok ti, pajtikám. Egy ujjal se nyúltam hozzá.

– Te ölted meg – mondta Dunbar.

– Hallottam, amikor mészároltad – mondta Yossarian.

– Lemészároltad, mert néger volt – mondta Dunbar.

– Bolondok vagytok, pajtikám – visított a texasi. – Négert ide be se engednek. Van nekik külön helyük a négerek számára.

– Az őrmester csempészte be – mondta Dunbar.

– A kommunista őrmester – mondta Yossarian.

– És te tudtad, hogy néger.

A tiszthelyettest Yossarian balján teljesen hidegen hagyta a katona fehérben históriája. A tiszthelyettest minden hidegen hagyta, és egyáltalában nem beszélt, hacsak azért nem, hogy ingerültségét kimutassa.

Egy nappal azelőtt, hogy Yossarian megismerkedett a lelkésszel, az ebédlőben felrobbant a kályha, és tűzbe borította a konyha egyik felét. Perzselő forróság sepert végig a környéken. Még Yossarian kórtermében is, majd háromszáz lábnyira onnét, ahol hallani lehetett a lángok harsogását, az égő gerendák éles recsegését. Füst gomolygott tova a narancsszínű ablakok előtt. Tizenöt percen belül megérkeztek a repülőtéri műszaki mentőszolgálat tűzoltói, hogy felvegyék a harcot a tűzzel. Egy őrjítő félóráig hajszálon függött minden. A tüzesek már kezdtek felülkerekedni. Hirtelen a bevetésről visszatérő bombázók untig ismert egyhangú dörgése hallatszott, és a tüzesek kénytelenek voltak föltekerni csöveiket és rohanni vissza a reptérre, mert hátha lezuhan egy gép és tüzet fog. A gépek baj nélkül földet értek. Mihelyt az utolsó is lenn volt, a tüzesek megfordultak autóikkal, és nyargaltak vissza, föl a dombra, hogy befejezzék művüket a tűzzel a kórháznál. Mire odaértek, minden parázs kihunyt. Saját jószántából múlt ki a tűz, elaludt teljesen, anélkül, hogy csak egyetlen parázskát is meg kellett volna locsolni, a kiábrándult tüzesek meg ihattak a langyos kávét, meg csellenghettek erre-arra, hátha felmarhatnának egy-egy nővérkét.

A lelkész a tűz utáni napon jelent meg. Yossarian épp szorgalmasan purgálta a leveleket, ezúttal csak a fellengzős szavakat hagyta meg, amikor a lelkész leült egy székre az ágyak között, és megkérdezte tőle, hogyan érzi magát. Kicsit féloldalasán helyezkedett el, úgy, hogy Yossarian mindössze a kapitányi rangjelzést láthatta inge gallérján. Yossariannak halvány fogalma sem volt, ki lehet ez, de biztosra vette, hogy vagy egy új orvos, vagy egy új őrült.

– Á, tűrhetően – válaszolta. – Valami csekélyke kis fájdalom bujkál a májamban, gondolom, soha nem is voltam én egészen normális, de száz szónak is egy a vége, be kell vallanom, hogy egészen tűrhetően megvagyok.

– Ez örvendetes – mondta a lelkész.

– Igen – mondta Yossarian. – Igen, ez örvendetes.

– Már hamarabb meg akartam látogatni – mondta a lelkész –, de nem voltam egészen rendben.

– Ez nagyon sajnálatos – mondta Yossarian.

– Csak egy kis nátha – tette hozzá a lelkész sietve.

– Nekem 36,8 lázam van – toldotta meg éppoly sietve Yossarian.

– Ez nagyon sajnálatos – mondta a lelkész.

– Igen – hagyta helyben Yossarian. – Igen, ez nagyon sajnálatos. A lelkész fészkelődött.

– Mivel segíthetnék magának? – kérdezte kis idő múlva.

– Á, köszönöm, semmivel – Yossarian sóhajtott. – Úgy vettem észre, az orvosok megtesznek minden emberileg lehetőt.

– Nem, nem. – A lelkész halványpiros lett. – Semmi ilyesmire nem gondoltam. Arra gondoltam, hogy cigarettát... vagy könyvet... esetleg... játékot...

– Nem, nem – mondta Yossarian. – Köszönöm szépen. Mindent megkapok, amire szükségem van, azt hiszem, mindent, kivéve a jó egészséget.

– Ez nagyon sajnálatos.

– Igen – mondta Yossarian. – Igen, ez nagyon sajnálatos.

A lelkész megint izegni – mozogni kezdett. Egy ideig jobbra-balra nézegetett, aztán a mennyezetre bámult, aztán a padlóra. Mély lélegzetet vett.

– Nately hadnagy üdvözletét küldi – mondta. Yossarian elszomorodott annak hallatára, hogy közös ismerősük van. Úgy látszik, ezek után van alap a további beszélgetésre.

– Ismeri Nately hadnagyot? – kérdezte szemrehányóan.

– Igen, elég jól ismerem Nately hadnagyot.

– Nately hadnagy nagy seggfej, mi? A lelkész keservesen mosolygott.

– Attól tartok, ez nem rám tartozik. Ennyire nem vagyunk jóban, azt hiszem.

– Becsszavamra, elhiheti – mondta Yossarian. – Akkora nagy pancser, hogy még.

A lelkész nehézkesen fontolgatta a beálló csendet, aztán egy kitérő kérdéssel darabokra zúzta.

– Ön Yossarian kapitány, vagy nem?

– Nately nagy hátránnyal indult az életben. Volt neki gyerekszobája.

– Kérem, bocsásson meg – ragaszkodott jámborán a magáéhoz a lelkész. – Lehet, hogy súlyos tévedés áldozata lettem. Ön Yossarian kapitány?

– Igen – vallotta be Yossarian kapitány. – Én vagyok Yossarian kapitány.

– A 256. századtól?

– A 256. frontszázadtól – válaszolta Yossarian. – Nem tudok róla, hogy létezne még rajtam kívül Yossarian kapitány. Amennyire én tudom, én vagyok az egyetlen Yossarian kapitány, akit ismerek, de csak amennyire én tudom.

– Értem – mondta a lelkész letörten.

– Ez kettőnek a nyolcadik fronthatványa – fejtegette Yossarian –, ha netán az járna a fejében, hogy jelképes költeményt ír századunkról.

– Dehogy – motyogta a lelkész. – Nem az jár a fejemben, hogy jelképes költeményt írjak a századukról.

Yossarian meglepetten fölegyenesedett, amikor a lelkész gallérjának a másik oldalán felfedezte a kicsiny ezüstkeresztet. Tetőtől talpig megrendült, mert tulajdonképpen még soha életében nem beszélt lelkésszel.

– Maga lelkész – kiabálta elragadtatottan. – Nem tudtam, hogy maga lelkész.

– Hát igen – válaszolta a lelkész. – Nem tudta, hogy lelkész vagyok?

– Hát nem. Nem tudtam, hogy maga lelkész. – Yossarian hatalmas, elragadtatott vigyorral bámulta. – Ami azt illeti, soha életemben nem beszéltem még lelkésszel.

A lelkész megint elpirult, és lebámult a kezére. Harminckét év körüli törékeny emberke volt, gesztenyeszín hajú, félénk barna szemű. Arca keskeny és eléggé sápadt volt. Mindkét arcának medencéjében elfonnyadt mitesszerek gödröcskéi fészkeltek ártatlanul. Yossarian mindenáron segíteni akart rajta.

– Tényleg nem tehetek semmit az érdekében? – kérdezte a lelkész.

Yossarian még mindig vigyorogva a fejét rázta.

– Igazán sajnálom, de nem. Mindent megkapok, amire szükségem van, és igen jól megvagyok itt. Tulajdonképpen még csak beteg sem vagyok.

– Hát ez örvendetes. – A lelkész alighogy kiejtette a száján a szavakat, máris megbánta, és rémült vihogással gyömöszölte bütykeit a szájába, de Yossarian kiábrándítóan hallgatott. – Vannak még itt emberek az ezredtől, akiket meg kell látogatnom – mentegetőzött végül. – Eljövök még magához, valószínűleg holnap.

– Kérem, jöjjön el – mondta Yossarian.

– Csak akkor jövök, ha akarja, hogy jöjjek – mondta a lelkész, és szégyenlősen lehajtotta a fejét. – Észrevettem már, hogy nagyon sokan kényelmetlenül érzik magukat, ha én a közelben vagyok.

Yossarian lángolt a rokonszenvtől. – Feltétlenül jöjjön el –mondta. – Én nem érzem magam kényelmetlenül, ha maga a közelben van.

A lelkész hálásan fölragyogott, aztán lenézett egy papírszeletkére, melyet egész idő alatt a markában gyömködött. Mozgó szájjal végigszámolta az ágyakat a kórteremben, aztán figyelmét kétkedve összpontosította Dunbarra.

– Szabad kérdeznem – suttogta halkan –, vajon ő lenne Dunbar hadnagy?

– Igen – válaszolta Yossarian harsogva. – Az ott Dunbar hadnagy.

– Köszönöm szépen – suttogta a lelkész. – Nagyon – nagyon szépen köszönöm. Most nála vizitelek. Meg kell látogatnom mindenkit, aki az ezredtől van itt a kórházban.

– Amazokat is, a másik kórteremben? – kérdezte Yossarian.

– Amazokat is, a másik kórteremben.

– Legyen óvatos abban a másik kórteremben, atya – figyelmeztette Yossarian. – Az az, ahol az idegbetegeket tartják. Tele van őrültekkel.

– Nem okvetlenül kell atyának szólítania – magyarázta a lelkész. – Anabaptista vagyok.

– Halál komoly, amit arról a másik kórteremről mondtam –folytatta Yossarian zordonan. – A tábori csendőrök nem védik meg magát, mert azok a legőrültebbek. Én magam mennék magával, ha nem majréznék olyan marhára tőlük. Az elmebaj ragadós. Ez az egyetlen egészséges kórterem az egész kórházban. Rajtunk kívül itt mindenki őrült. Ami azt illeti, talán ez az egyetlen egészséges kórterem az egész világon.

A lelkész gyorsan felállt, elóvakodott Yossarian ágyától, aztán engesztelő mosollyal bólintott, és megígérte, hogy megfelelő óvatossággal fog eljárni. – És most Dunbar hadnagynál kell vizitelnem – mondta. De maradt még, noha lelkiismeret – furdalással.

– Hogy van Dunbar hadnagy? – kérdezte végül.

– Amilyen jól csak lehet – biztosította Yossarian.

– Mint a Csekonics báró. Egyike a legnagyszerűbb, legkötelességtudatlanabb embereknek a földön.

– Nem erre gondoltam – válaszolta a lelkész megint suttogva. –Arra gondoltam, hogy súlyos-e az állapota?

– Nem, az állapota egyáltalán nem súlyos. Sőt egyáltalában nem is beteg.

– Ez örvendetes – a lelkész megkönnyebbülten sóhajtott.

– Igen – mondta Yossarian. – Igen, ez örvendetes.

– Egy lelkész – mondta Dunbar, miután a lelkész meglátogatta őt, és elment. – Érted ezt? Lelkész.

– Nem édes pofa? – mondta Yossarian. – Meglehet, ezek három szavazatot is adnának neki.

– Kik azok az ezek? – kérdezte Dunbar gyanakodva.

A kórterem végében, direkt az ő ágyának elkerített kis sarokban feküdt, szüntelen tevékenységben, a zöld hullámpapír válaszfal mögött, az ünnepélyes, középkorú ezredes. Akit minden áldott nap meglátogatott a finom vonású, édes arcú, hamuszőke, göndör hajú hölgy, aki nem volt se ápolónő, sem női segédszolgálatos, sem vöröskeresztes nővér, és mégis hűségesen megjelent a pianosai kórházban. Csinos, pasztellszínű nyári ruhákban, nagyon elegánsan, fehér bőrtopánkában, amelynek félmagas sarka a mindig vitathatatlanul egyenes harisnyavarrás folytatásának látszott. Az ezredes elkülönítőben volt, és éjjel-nappal nyálkás üzeneteket küldözött belülről, négyszögletes kis gézdarabkákon, melyeket aggályosán összehajtogatott, és az ágya melletti éjjeliszekrényben álló fehér edénykébe dobált. Az ezredes csodálatos volt. Nagy, sötét üreg volt a szája, két üreg az arca, üreges a szomorú, penészszínű szeme. Arca színe, mint a homályos ezüst. Nyugodtan, óvatosan köhögött, a gézdarabkával fölszárogatta ajkát, már – már automatikussá vált undorral.

Az ezredes korúi specialisták örvénylettek, akik még tovább specializálódtak abban az igyekezetükben, hogy rájöjjenek, mi baja az ezredesnek. Fényt villogtattak a szemébe, vajon lát-e, tűkkel szurkálták az idegeit, hogy meghallgassák, vajon érez-e. Urinájának urológusa, limfájának limfológusa, endokrináinak endokrinológusa, pszichéjének pszichológusa, dermájának dermatológusa volt, pátoszának patológusa, cisztájának cisztológusa volt, és ott volt még egy kopasz, pedáns cetológus a Harvard Egyetem Állattani Tanszékéről, akit egy IBM számítógép anódjának meghibásodása következtében kíméletlenül beszipkáztak a Hadsereg Orvosi Karába, s vizitjeit a haldokló ezredesnél azzal töltötte, hogy megpróbálta vele megvitatni a Moby Dick-et.

Az ezredest tényleg kivizsgálták. Testének nem volt olyan tagja, amit nem szúrtak vagy vágtak volna, nem kotortak vagy poroltak volna, nem fagyasztottak vagy fényképeztek volna, amit ki nem vettek, meg nem csonkítottak és vissza nem raktak volna. A csinos, karcsú és egyenes asszony az ágya szélén ülve gyakran megsimogatta, és amikor mosolygott, maga volt az állhatatos, sűrített szomorúság. Az ezredes magas volt, vékony és görnyedt. Amikor fölkelt, hogy járjon egyet, még jobban meggörbedt, egész teste egy nagy üreg lett, lábát nagyon óvatosan rakta, térdtől lefelé centinként mozgatta előre. Szeme alatt sötétlila üregek voltak. Az asszony halkan beszélt, még az ezredes köhögésénél is halkabban, és a kórteremben soha senki nem hallotta a hangját.

Alig tíz napon belül a texasi kisöpörte a kórtermet. Elsőnek a tüzértiszt lépett le, aztán megindult az áradat. Dunbar, Yossarian és a vadászpilóta egy napon pucoltak meg. Dunbarnak megszűntek a szédülési rohamai, a vadászpilóta az orrát fújta. Yossarian megmondta az orvosoknak, hogy májpanasza megszűnt. Hát ilyen egyszerűen ment. Még a tiszthelyettes is elmenekült. Alig tíz napon belül a texasi mindenkit kiűzött a kórházból, vissza a frontszolgálatba – mindenkit, kivéve a kémelhárító tisztet, aki náthát kapott a vadászpilótától, és tüdőgyulladással ott ragadt.

2. Clevinger

Bizonyos szempontból a kémelhárító tisztnek nagy szerencséje volt, mert a kórházon kívül javában folyt a háború. Emberek bolondultak meg, és embereket tüntettek ki medáliákkal. Az egész világon, a front mindkét oldalán életüket áldozták a fiúk azért, amiről azt mesélték nekik, hogy a hazájuk, és mintha ez az égvilágon senkit sem érdekelt volna, legkevésbé azokat a fiúkat, akik fiatal életüket feláldozták. És nem látszott se vége, se hossza. Az egyetlen vég, ami látszott, az Yossarian tulajdon vége volt, pedig ítéletnapig a kórházban maradhatott volna, ha nem jön közbe az a virslifejű, lepcses pofájú texasi patrióta azzal az elpusztíthatatlan vigécmosolyával, amely úgy virít az arcán, mint egy cowboykalap karimája. A texasi mindenkit boldoggá akart tenni a kórházban, kivéve Yossariant és Dunbart. A texasi tényleg nagyon beteg volt.

De Yossarian a texasi akarata ellenére sem tudott boldog lenni, mert ami a kórházon kívül folyt, az nem adott okot a derűre. Az egyetlen valami, ami folyt, az a háború volt, és úgy látszott, senkit sem érdekel, kivéve Yossariant és Dunbart. És amikor Yossarian megpróbálta felhívni rá a figyelmüket, tágultak mellőle, és azt hitték, ő a bolond. Még Clevinger is, aki pedig jobban ismerhette volna a dürgést, de nem ismerte jobban, még ő is azt mondta neki, hogy őrült, amikor utoljára látták egymást, nem sokkal azelőtt, hogy Yossarian bemenekült a kórházba.

Clevinger hűdéses dühvel és méltatlankodással bámult rá, mindkét kezével az asztalt markolászta, úgy kiabált:

– Őrült vagy!

– Clevinger, mi a fenét akarsz te az emberektől? – felelt neki unottan Dunbar a tisztiklub zajában.

– Nem viccelek – állhatatoskodott Clevinger. – Ezek meg akarnak ölni engem – mondta Yossarian nyugodtan.

– Senki sem akar téged megölni – kiáltotta Clevinger.

– Akkor miért lődöznek rám folyton? – kérdezte Yossarian.

– Mindenkire lövöldöznek – válaszolta Clevinger. – Mindenkit meg akarnak ölni.

– Akkor meg mit akarsz?

Clevinger már vágányon volt, érzelmei félig kiemelték a székből, szeme nedves volt, ajka sápadt és remegett. Ahogy mindig is történni szokott, amikor olyan elveken veszekedtek, amikben Clevinger szenvedélyesen hitt, dühöngve kapkodott levegő után, nyeldeste vissza a meggyőződés keserű könnyeit. Clevinger nagyon sok elvben hitt szenvedélyesen. Őrült volt.

– Kik azok az ezek? – tudakolta. – Ki az pontosan, akiről úgy gondolod, hogy meg akar gyilkolni?

– Kivétel nélkül mindenki – mondta neki Yossarian.

– Ki az a kivétel nélkül mindenki?

– Mit gondolsz, ki az a kivétel nélkül mindenki?

– Fogalmam sincs.

– Hát akkor honnan tudod, hogy nem akarnak megölni?

– Mert... – hebegte Clevinger, és haldokolva kapkodott a szavak után.

Clevinger tényleg azt gondolta, hogy igaza van, de Yossariannak bizonyítékai voltak, mert idegenek, akiket nem ismert, ágyúval lőttek rá minden egyes alkalommal, amikor fölszállt a levegőbe, hogy bombát szórjon rájuk, és ebben semmi vicces nem volt. És ha ebben semmi vicces nem volt, egész csomó egyéb dolgot tudott volna felsorolni, amiben még ennyi vicces sem volt. Nem volt abban semmi vicces, hogy mint valami csavargó, sátorban lakott Pianosán, háta mögött kövér hegyekkel, előtte a nyájas tengerrel, amely egyetlen kortyintással szempillantás alatt bárkit el tudott nyelni, aztán három nap múlva bérmentve partra küldeni, puffadt, kék, oszló hullaként, amelynek két hideg orrlyukából cseppekben szivárog a víz.

Sátra mindjárt annak a szellemtelen színű, unalmas erdőnek a falával szemben volt felütve, amely elválasztotta az ő századát Dunbarétól. Közvetlen mellette húzódott az elhagyott vasútárok, amelyben az a cső vezetett, amelyben a repülőbenzint vezették a repülőtér töltő kocsijaiba. Hála Orrnak, a szobatársának, ez volt a legfényűzőbb sátor a századnál. Valahányszor Yossarian visszatért egy-egy kórházbeli vakációjáról, vagy bevonult Rómából az eltávozásról, Orr mindig meglepte valami új és kényelmes használati tárggyal, amit távollétében ügyeskedett össze – bevezette a vizet, fafűtéses kandallót épített, lebetonozta a padlót. A helyet Yossarian választotta, aztán ő meg Orr közösen húzták fel a sátrat. Orr – ez a pilótajelvényes, vigyorgó pigmeus, aki sűrű, göndör haját középen választotta el – szolgáltatta a tudást, míg Yossarian, aki magasabb, erősebb, szélesebb és gyorsabb volt, végezte a munka javát. Csak ketten laktak benne, bár a sátor hatnak is nagy lett volna. Amikor megjött a nyár, Orr felcsavarta az oldallapokat, hogy a szellő, ami még csak nem is rezdült, kifújja a benti sütőkemence-levegőt.

Yossarian közvetlen szomszédja Havermeyer volt, aki szerette a mogyorógrillázst, és egymaga lakott a kétszemélyes sátorban, ahol éjszakánként apró mezei egerekre lövöldözött dumdum golyókkal, a 45-ös jogos tulajdonosa egyébként a halott ember volt Yossarian sátrában. Havermeyer túloldalán McWatt sátra állt, amit már nem osztott meg Clevingerrel, mert Clevinger még nem tért vissza, amikor Yossarian kijött a kórházból. McWatt most Natelyvel lakott, Nately pedig Rómában volt, ahol annak az álmos kurvának udvarolt, akibe annyira beleszeretett ott, és aki unta a mesterségét, és unta Natelyt is. McWatt őrült volt. Pilóta volt, és valahányszor alkalom kínálkozott rá, Yossarian sátra fölött olyan mélyre nyomta a gépét, amilyen mélyre csak merte, csupán azért, hogy lássa, meg tudja-e félemlíteni Yossariant, aztán meg imádta megsturcolni vad, fülrepesztő bőgéssel az üres olajtartályokon hintázó fatutajokat, kinn a homokpadon túl, a makulátlan fehér partnál, ahol meztelen úszkálnak az emberek. Őrülttel egy sátorban lakni nem könnyű. De Nately nem törődött vele. Ő is őrült volt, minden szabadnapján dolgozni járt a tisztiklubhoz, amelyet Yossarian nem segített építeni.

Ami azt illeti, sok olyan tisztiklub volt, amelyet Yossarian nem segített építeni, de erre a pianosaira különösen büszke volt. Itt állt, hatalmas eltökéltségének zömök és bonyolult emlékműve gyanánt. Yossarian soha a tájékára se ment, hogy segítsen, míg fel nem építették; aztán gyakran járt oda, annyira beleszerelmesedett a pompás, hodályszerű, összebarmolt, zsindelytetős épületbe. Tényleg remekmű volt, és Yossariant, valahányszor rámeredt, megrendítette a beteljesülés méltóságos érzése, és boldoggá tette az a tudat, hogy a belefektetett munkából egy szikrányit sem tekinthet a magáénak.

Négyen voltak, a tisztiklub egyik asztalánál ültek, amikor ő meg Clevinger kölcsönösen őrültnek nyilvánították egymást. Ott ültek, háttal a „Ne nevess korán” – asztalnak, amelyen Applebynak mindig sikerült győznie. Appleby éppoly jól kockázott, mint amilyen jól minden egyebet csinált. Amit Appleby csinált, azt jól csinálta. Appleby lowa állam szőke hajú gyermeke volt, aki hitt Istenben, az Anyaságban, az Amerikai Életformában, anélkül, hogy bármelyiken is eltűnődött volna, és mindenki, aki csak ismerte, szerette őt.

– Gyűlölöm ezt a kurvapecért – csikorogta Yossarian.

Clevingerrel a vita pár perccel azelőtt kezdődött, hogy Yossarian képtelen volt géppuskát keríteni. Nyüzsgő éjszaka volt. Nyüzsögtek a pultnál, nyüzsögtek a „Ne nevess korán” – asztalnál, nyüzsögtek a pingpongasztalnál. Azok, akiket Yossarian le akart géppuskázni, a pultnál nyüzsögtek, és azokat a régi szép nótákat dalolták elérzékenyülten, melyeket rajta kívül senki más nem unt. A lekaszálás helyett cipője sarkával keményen rátiport a pingponglabdára, amely a két pingpongozó tiszt valamelyikének ütőjéről pattant le; és a lába ügyébe gurult.

– Ez a Yossarian – a két tiszt nevetett, fejét rázta, és új labdát vett ki a polcon a dobozból.

– Ez a Yossarian – válaszolta nekik Yossarian.

– Yossarian – suttogta Nately aggódva.

– Érted, miről van szó? – kérdezte Clevinger. A tisztek megint nevettek azon, hogy Yossarian kifigurázta őket.

– Ez a Yossarian – mondták hangosabban.

– Ez a Yossarian – visszhangozta Yossarian.

– Yossarian, öregem – könyörgött Nately.

– Érted, miről van szó? – kérdezte Clevinger. – Antiszociális agressziói vannak.

– Fogd már be – mondta Dunbar Clevingernek. Dunbar szerette Clevingert, mert Clevinger idegesítette, és ezzel lassította az idő múlását.

– A tetejében Appleby itt sincs – vágta ki az adut Clevinger Yossarian elé.

– Ki beszélt itt Applebyról? – tudakolta Yossarian.

– És Cathcart ezredes sincs itt.

– Ki beszélt itt Cathcart ezredesről?

– Hát akkor ki a jóistent gyűlölsz?

– Hát ki a jóisten van itt?

– Nem vitázom tovább veled – határozta el magát Clevinger. –Azt se tudod, kit gyűlölsz.

– Mindenkit, aki meg akar mérgezni – mondta neki Yossarian.

– Senki se akar téged megmérgezni.

– Kétszer mérgezték meg a kajámat. Nem tettek – e mérget a kajámba Ferraránál meg a Bolognai Nagy Csata idején?

– Mindenkinek tettek mérget a kajájába – magyarázta Clevinger.

– Akkor meg mit akarsz?

– És az még csak nem is volt méreg! – kiabált Clevinger lázasan; minél jobban zagyvált, annál nyomatékosabban beszélt.

Amennyire Yossarian vissza tudott emlékezni, türelmes mosollyal kifejtette már Clevingernek, hogy mindig vannak, akik merényletet koholnak élete ellen. Vannak emberek, akik törődnek vele, és vannak emberek, akik nem törődnek vele. Azok, akik nem törődnek vele, azok gyűlölik őt, és azon mesterkednek, hogy kinyújtóztassák. Azért gyűlölik őt, mert ő asszír. De még csak egy ujjal se érhetnek hozzá, mondta Clevingernek, mert neki ép testben ép lelke van, és erős, mint a bivaly. Hozzá se érhetnek, mert ő Tarzan, Mandrake, Flash Gordon. Ő Shakespeare Vili. Ő Káin, Odüsszeusz, ő a Bolygó Hollandi; ő Lót Szodomából, ő a Mesebeli Királyfi, ő Csipkerózsika, ő a csodálatos Z-247-es alapelem. Ő a...

– Őrült! – sivalkodott közbe Clevinger. – Az vagy! Őrült!

–... végtelenség. Valódi nagyágyú, jóért jóval fizető, acélöklű aranypofa. Én vagyok a bona fide szupraman.

– Szupraman? – kiáltotta Clevinger. – Szupermen!

– Szupraman – javította ki Yossarian.

– Hé, hülyék, hagyjátok abba – könyörgött Nately zavartan. –Mindenki bennünket bámul.

– Őrült vagy – harsogta Clevinger izzón, szemét elfutotta a könny. – Jehova-komplexusod van.

– Hiszek, hiszek, mindenki Náthán.

Clevinger gyanakodva húzódott vissza szónoklata csúcsáról.

– Ki az a Náthán?

– Melyik Náthán? – érdeklődött Yossarian ártatlanul. Clevinger szakértelemmel kerülte ki a csapdát.

– Te abban hiszel, hogy mindenki Jehova. Semmivel sem vagy különb Raszkolnyi-kovnál...

– Kinél?

–... igen, Raszkolnyikovnál, aki...

– Raszkolnyikov!

–... aki,... komolyan mondom,... aki úgy érezte, jogosan megölhet egy öregasszonyt...

– Kinél, nem vagyok én különb?

–... igen, jogosan, ez a helyes szó... és baltával! És ezt be is tudom neked bizonyítani!

Dühében fuldokolva Clevinger felsorolta Yossarian tüneteit: esztelen hiedelmét, hogy körülötte mindenki őrült, kannibáli indulatát, hogy vadidegeneket legéppuskázzon, hogy tényeket utólagosan hamis beállításba helyez, alaptalan gyanúját, hogy gyűlölik, és összeesküvést szőnek élete ellen.

De Yossarian tudta, hogy igaza van. Mert, amint ezt Clevinger-nek elmagyarázta, legjobb tudomása szerint sohasem tévedett. Bárhová néz, csak buggyantakat lát. És mi mást tehetne egy magafajta finom lelkű, úri fiú ennyi őrültség közepette: vigyáz a jövőjére. És amit tesz, azt a dolgok sürgősségére való tekintettel teszi, mert tudja, hogy élete végveszélyben forog.

Amióta Yossarian a kórházból bevonult az ezredhez, elővigyázatosan szemmel tartott mindenkit, akit csak látott. Milo elvolt Szmirnában, a fügeszüreten. A konyha zökkenőmentesen üzemelt Milo távollétében. Yossarian már a mentőkocsiban, a zötyögős, macskaköves úton, mely mint egy elszakadt nadrágtartó tekergeti a kórház és a század között, izgatottan fölneszelt a fokhagymás báránysült átható szagára. Mint pokolbéli ördögök sisteregtek a hatalmas, zaftos húskötegek a nyársakon a faszén fölött, miután hetvenhét óráig pácolódtak abban a titkos keverékben, amelyet Milo egy ravasz levantei kufártól tanult; a körítés rizs, spárgafej és parmezán sajt volt, majd cseresznyedesszert következett, mellé gőzölgő friss kávé digestivóval és brandyvel. Az ételt hatalmas adagokban damasztabroszra szolgálták fel ügyes olasz pincérek, akiket **de Coverley őrnagy rabolt el a félszigetről, és adott oda Milónak.

Yossarian addig zabált a konyhán, ameddig úgy érezte, mindjárt megpukkad, aztán elégedett bénaságba süppedt, szájára fényes rétegben zsíros csapadék ült. A század tisztjei soha és sehol nem ettek olyan jókat, mint Milo konyháján. És Yossarian eltűnődött, vajon ez nem éri – e meg. De aztán felböffent, erről eszébe villant, hogy meg akarják gyilkolni, és vadul kiugrott az ebédlőből, rohanvást indult Daneeka Doki felhajszolására, hogy leszereltesse és hazaküldesse magát. Daneeka Dokit a sátra előtt találta, magas hátú széken üldögélt a napban.

– Ötven bevetés – mondta Daneeka Doki a fejét ingatva. – Az ezredes ötven bevetést akar.

– De nekem csak negyvennégy van!

Daneeka Doki nem hatódott meg. Szomorú, madárszerű ember volt, lapátképe egy jól táplált patkány lesikált, megnyúlt vonásait viselte.

– Ötven bevetés – ismételte, még mindig a fejét ingatva. – Az ezredes ötven bevetést akar.

3. Havermeyer

Amikor Yossarian visszatért a kórházból, tulajdonképpen senki sem volt a közelben, csak Orr meg a halott ember Yossarian sátrában. A halott ember Yossarian sátrában tiszta dögvész volt, és Yossarian, bár sohasem látta, egyáltalában nem szerette. Egész nap ott feküdt a közelében, és ez annyira idegesítette Yossariant, hogy jó néhányszor felballagott a századirodába Towser őrmesterhez panaszt tenni, aki viszont arra az álláspontra helyezkedett, hogy a halott ember egyszerűen nem létezik, mint ahogy most már persze hogy nem létezett. Még veszettebb ügy volt azzal próbálkozni, hogy egyenesen Őrnagy őrnagyhoz fellebbezzen, a hosszú, csontos századparancsnokhoz, aki némiképpen egy mélakóros Henry Fondára emlékeztetett, és folyton kiugrott irodájának ablakán, valahányszor Yossarian élénk csatárléptekkel elvonult Towser őrmester mellett, hogy vele beszélje meg a dolgot. A halott emberrel Yossarian sátrában egyszerűen nem volt könnyű kijönni. Még Orrt is zavarta, akivel szintén nem volt könnyű kijönni, és aki Yossarian visszatértekor egy csapot bütykölt, ez a csap táplálná majd gázolajjal azt a kályhát, amelyet Yossarian kórházi tartózkodása alatt épített.

– Mit csinálsz? – kérdezte Yossarian óvakodva, amikor belépett a sátorba, pedig rögtön látta.

– Valami hézag van itt – mondta Orr. – Megpróbálom rendbe hozni.

– Kérlek, hagyd abba – mondta Yossarian. – Idegesítesz.

– Zsenge gyerek koromban – felelte Orr – vadalmával a pofámban mászkáltam egész nap. Jobbról is egy, balról is egy.

Yossarian félrelökte a kenyérzsákot, amelyből már elkezdte kirakosgatni a tisztálkodási eszközeit, és gyanakodva gyürkőzött. Elmúlt egy perc.

– Miért? – Nem tudta megállni, hogy végül ne kérdezzen. Orr diadalmasan vihogott.

– Azért, mert a vadalma jobb, mint a vadgesztenye – válaszolta.

Orr a sátor padlatán térdelt. Megállás nélkül dolgozott, szétszedte a csapot, az apró alkatrészeket gondosan kirakosgatta, számba vett és megvizsgált minden egyes darabot, oly mérhetetlen érdeklődéssel, mintha most látna először ilyen fura holmit, aztán a kis szerkezetet megint összerakta, aztán megint szétszedte, és kezdődött minden elölről; sem érdeklődését, sem türelmét nem vesztette el, nem látszott rajta sem kimerültség, sem az, hogy valaha is be akarná fejezni. Yossarian nézte, amint ott bütyköl, és teljes bizonyossággal érezte, hogy hidegvérrel meg tudná gyilkolni, ha nem hagyja abba. Szeme a vadászkésre siklott, amelyet a halott ember a moszkitóháló keretére dobott azon a napon, amikor megérkezett. A kés a halott ember üres bőr pisztolytáskája mellett lógott, ebből lopta el Havermeyer a pisztolyt.

– Ha nem tudtam vadalmát szerezni – folytatta Orr –, vadgesztenyét használtam. A vadgesztenye csaknem akkora, mint a vadalma, és ami azt illeti, formásabb, bár a forma egy szikrát se számít.

– Miért mászkáltál vadalmával a pofádban? – kérdezte megint Yossarian. – Ezt kérdeztem.

– Mert formásabb, mint a vadgesztenye – válaszolta Orr. – Épp most mondtam.

– Te – szidalmazta elismerően Yossarian –, te rossz képű fusi zseni, te kurvapecér frontlógós, mi a fenének mászkáltál te, akármivel is a pofádban?

– Nem – válaszolta Orr –, nem akármivel a pofámban mászkáltam. Vadalmával a pofámban mászkáltam. Amikor meg nem sikerült vadalmára szert tennem, vadgesztenyével. A pofámban.

Orr vihogott. Yossarian elhatározta, hogy tartja a száját, és tartotta. Orr várt. Yossarian tovább bírta.

– Jobbról is egy, balról is egy – mondta Orr.

– Miért?

Orr rohamra lendült.

– Mit miért?

Yossarian a fejét csóválta, mosolygott és hallgatott.

– Itt van például ez a muris szelep – mélázott Orr hangosan.

– Mi van? – kérdezte Yossarian.

– Mert azt akartam... Yossarian tudta.

– Jézus Isten! Miért akartad...

–... hogy kalácsképem legyen.

–... hogy kalácsképed legyen? – kérdezte Yossarian.

– Kalácsképet akartam magamnak – ismételte Orr. – Már zsenge gyermek koromban azt akartam, hogy egyszer majd legyen nekem kalácsképem, és elhatároztam, hogy addig munkálkodom ezen, amíg az nem lett, és ezt azzal értem el, hogy egész nap vadalma volt a pofámban. – Megint vihogott. – Jobbról is egy, balról is egy.

– Miért akartad, hogy kalácsképed legyen?

– Nem azt akartam, hogy kalácsképem legyen – mondta Orr. –Azt akartam, hogy nagy képem legyen. A színnel nem sokat törődtem, a méret volt a fontos. Pont úgy csináltam, mint azok a dilis pacákok, akikről olvastál, és akik egész nap gumilabdát markolászva mászkálnak összevissza, hogy megizmosodjon a karjuk. Az igazság az, hogy én is ilyen dilis pacák voltam. Én is egész nap gumilabdát markolászva mászkáltam összevissza.

– Miért?

– Mit miért?

– Miért mászkáltál egész nap gumilabdát markolászva?

– Azért, mert a gumilabda... – kezdte Orr.

–... jobb, mint a vadalma? Orr vihogva rázta a fejét.

– Azért csináltam, hogy megóvjam jó híremet abban az esetben, ha valaki elkapna, amikor vadalmával a pofámban mászkálok össze – vissza. Gumilabdával a kezemben letagadhattam, hogy vadalma van a pofámban. Mindig, amikor valaki megkérdezte, hogy miért mászkálok vadalmával a pofámban, csak kinyitottam a tenyeremet, és megmutattam neki, hogy gumilabdával mászkálok, és nem vadalmával, és hogy a kezemben van, nem a pofámban. Jó eset volt. Csak soha nem tudtam, hogy leesett – e náluk a tantusz, mert elég rohadt dolog megértetni magát az embernek valakivel, ha úgy beszél vele, hogy közben két vadalma van a pofájában.

Yossarian elég rohadt dolognak találta, hogy megértse Orrt, és megint csak azon tűnődött, vajon Orr, amíg beszél, nem tartja-e közben a nyelve hegyét kalácsképe egyik oldalában.

Yossarian elhatározta, hogy többé egy szót sem ejt. Kárba veszett fáradság volna. Ismerte Orrt, tudta, hogy egyetlen fene ette kis eshetősége sincs megtudni, miért akart akkoriban nagy pofát magának. Éppannyira nem volt értelme ezt kérdezni tőle, mint azt kérdezni, hogy akkor reggel Rómában miért verte fejbe az a kurva, a cipőjével a Nately kurvája, kishúgának a szobája előtt, a nyitott ajtónál, a homályos hallban. A kurva magas volt, öles termetű, hosszú hajú, húsának titkosabb tájain izzó kék erek kanyarogtak sűrűn kakaószín bőre alatt, és csak átkozódott ott, és sikoltozott, és meztelen talpával fölrúgta magát a levegőbe, hogy cipője hegyes sarkával pontosan Orr feje búbjára sújthasson. Mindketten mezítelenek voltak, és akkora zrít csaptak, hogy a lakrész minden szobájának ajtaja kinyílt, és a keretben megjelentek a párok, és mindenki a hallba bámult, és mindenki meztelen volt, kivéve a köténybe és pulóverbe öltözött vénasszonyt, aki szemrehányóan kárált, és a kéjleső, züllött vénembert, aki a mohó ujjongás felsőfokán boldogan kukorékolta végig az eseményt. A lány sivalkodott, Orr vihogott. Ahányszor a lány célba talált a cipője sarkával, Orr mindannyiszor még hangosabban vihogott, s ez még dühödtebbé tette a lányt: egyre magasabbra szökdécselt föl a levegőbe, hogy Orr dióját alaposan telibe találja, míg bámulatosán hatalmas mellei úgy röpködtek szerteszét a szobában, ahogy erős szélben a fellobogózott hajó zászlói lobognak, feneke és erős combjai pedig táncoltak, és csili-csali-csalogattak, mint valami kísérteties aranylelőhely. Sivalkodott, Orr meg vihogott, egész addig, amíg egyszer csak a lány fölvisított, és a halántékára mért pompás és pontos csapással leterítette Orrt, aki ettől aztán abbahagyta a vihogást. Ez a csapás egyenest a kórházba röpítette hordágyon, lyukkal a fejében, ami nem volt valami mély, és nagyon szelíd agyrázkódással, ami csak tizenkét napra mentesítette a frontszolgálat alól.

Senki sem tudta kideríteni, mi történt, sem a kukorékoló vénember, sem a káráló vénasszony, aki pedig abban a helyzetben volt, hogy mindent kideríthetett, ami a hatalmas, végesincs kupleráj megszámlálhatatlan szobáiban történt, melyek a lefüggönyözött ablakú, egyetlen lámpával megvilágított tágas szalonból a két irányban futó szűk folyosón helyezkedtek el egymással farkasszemet néző ajtók mögött. Valahányszor a lány ezután Orr-ral találkozott, szoknyáját mindannyiszor szűk fehér selyembugyija fölé húzta, és kemény, kerek hasát kifeszítve, rekedt hujjogással, gyalázkodó szidalmakkal esett neki, s feldörgött száraz nevetése, amikor Orr félénken vihogva Yossarian háta mögött keresett menedéket. Bármit csinált is Orr, vagy próbált csinálni, vagy nem sikerült neki csinálnia Nately kurvája, kishúgának a szobájában, a zárt ajtó mögött, örök titok maradt. A lány nem beszélt róla sem Nately kurvájának, sem a többi kurvának, sem Natelynek, sem Yossariannak. Orr elmondhatta volna, de Yossarian már elhatározta, hogy többet egy szót sem ejt.

– Tudni akarod, hogy miért akartam magamnak nagy pofát? – kérdezte Orr.

Yossarian hallgatott.

– Emlékszel-e – mondta Orr –, amikor ott, Rómában, az a lány, aki ki nem állhat téged, folyton a fejemet verte a cipője sarkával? Nem érdekel, hogy miért kalapált folyton?

Még mindig képtelenség volt elgondolni, mivel dühíthette fel annyira, hogy tizenöt vagy húsz percen át kalapálja a fejét, és mégsem annyira, hogy bokájánál fogva szétverje a fejét a falon. A lány bizony elég magas volt, és Orr bizony elég alacsony. Orrnak nyúlfogai és guvadt szemei voltak, kellemes összhangban nagy pofájával, és még a Hupple gyereknél is kurtább volt, akinek a vasúti síneken túl, a rossz oldalon állt a sátra, a századtörzs körletében, és Éhenkórász Joe – val lakott egy sátorban, aki éjszakánként üvöltözött álmában.

A századtörzs körlete, ahol Éhenkórász Joe tévedésből felütötte a sátrát, a századkörlet közepén volt, az árokban futó rozsdás vasúti sínek és a bogárhátú bitumen országút között. Az úton lányokat csíphettek föl az emberek, ha megígérték nekik, hogy elviszik őket oda, ahová igyekeznek, begyes, fiatal, barátságos, foghíjas vigyorú lányokat, akikkel aztán letérhettek az országúiról, és szeretkezhettek a gubancos füvön, amit Yossarian meg is tett, ahányszor csak lehetett, de nem olyan gyakran, amilyen gyakran Éhenkórász Joe kunyizta, aki tudott dzsipet szerezni, de nem tudott vezetni. A legénységi állomány az út másik oldalán felvert sátrakban tanyázott, a kertmozi – színház mentén, melynek dülöngélő színpadán, a haldoklók örömére, naiv hadseregek ütköztek meg esténként, és ahová már másnap délután újabb Tábori Színház érkezett.

A Tábori Színházat P. P. Peckem tábornok küldözgette, aki Rómába helyezte át főhadiszállását, és akinek, amellett, hogy Dreedle tábornokot fúrta, más dolga sem volt. Peckem tábornok olyan tábornok volt, akinél rend volt a lelke mindennek. Kölniszagú, nyájas és precíz tábornok volt, aki ismerte az Egyenlítő adatait, és aki az „emeltük” helyett mindig „fokoztuk”-ot írt. Nagy barom volt, és ezt Dreedle tábornoknál senki jobban nem tudta, aki teljesen begorombult Peckem tábornok legutóbbi parancsától, mely elrendelte, hogy a földközi-tengeri hadszíntér minden sátra egymással párhuzamosan állítassék fel, valamint, hogy a sátornyílások büszkén hátrafelé, a Washington – emlékmű felé tekintsenek. Dreedle tábornok számára, aki harcoló alakulat parancsnoka volt, ez a parancs nem volt egyéb egy nagy határ szarnál. Továbbá, ennek a rohadt Peckem tábornoknak mi köze ahhoz, hogy hogyan állítják föl Dreedle tábornok hadosztályában a sátrakat? Ezen aztán tüdővészes jogi vita kerekedett a két nagykutya között, amelyet Wintergreen exőrv., a Huszonhetedik Légihadtest postafiókjának írnoka Dreedle tábornok javára döntött el. Wintergreen azzal állította be a végeredményt, hogy Peckem tábornok egész levelezését a papírkosárba szórta. Túlságosan terjengősnek találta. Dreedle tábornok kevésbé ékes irodalmi stílusban fejtette ki nézeteit, ami úgy megnyerte Wintergreen exőrv. tetszését, hogy a szóig. szab. lelkes betartásával továbbította őket. Dreedle tábornok fogyatékosságával győzedelmeskedett.

Bármily csorba esett is Peckem tábornok tekintélyén, azzal igyekezett kiköszörülni, hogy egyre több Tábori Színházat küldött szanaszét, többet, mint amennyit valaha is küldött, és Cargill ezredest bízta meg, keltsen irántuk megfelelő lelkesedést.

De Yossarian alakulata nem lelkesedett. Yossarian alakulatában egyre szaporodott azoknak a tiszteknek és közkatonáknak a száma, akik naponta többször ünnepélyes zarándoklatra indultak Towser őrmesterhez, megtudakolni, vajon megjött-e a parancs, ami hazaküldi őket. Voltak, akik már teljesítették az ötven bevetést. Most már többen voltak, mint amikor Yossarian kórházba ment, és még mindig csak arra vártak. Izgultak, és a körmüket rágták. Tragikomikus látvány voltak, mint válság idején a tétlenségre kárhoztatott ifjúság. Lopakodva jártak, mint a besúgók. Várták a parancsot, ami a Huszonhetedik Légihadtest olaszországi főhadiszállásáról hazarendeli őket az Államokba, és amíg vártak, nem volt más dolguk, csak hogy izguljanak, és a körmüket rágják, és naponta többször ünnepélyes zarándoklatra induljanak Towser őrmesterhez megtudakolni, vajon megjött-e a parancs, ami hazarendeli őket a biztonságba.

Nem babra ment a játék, ezt tudták, mint ahogy saját keserű tapasztalatukból tudták azt is, hogy Cathcart ezredes bármikor ismét fölemelheti a bevetések számát. De csak vártak, nem volt egyéb dolguk. Csak Éhenkórász Joe-nak volt egyéb dolga minden egyes alkalommal, amikor teljesítette a bevetéseket. Sikoltozó lidércnyomásai voltak, és ökölharcot vívott Hupple macskájával. Fogta a fényképezőgépét, és minden Tábori Színház előadására beült az első sorba, hogy lefényképezze a sárga hajú, nagy dudájú énekesnők szoknya alatti részét; ezek a nők rendszerint patentos ruhát hordtak, ami úgy nézett ki, mintha mindjárt szétnyílna rajtuk. A képeket nem lehetett előhívni.

Cargill ezredes, Peckem tábornok tótumfaktuma, erőteljes, pirospozsgás férfiú volt, a háború előtt fürge, kíméletlen, rámenős börzeügynök. Nagyon rossz börzeügynök volt. Cargill ezredes olyan félelmetes börzeügynök volt, hogy gyakran keresték fel cégek, ha adóügyi célokból mohón veszíteni akartak. Keresztül – kasul az egész civilizált világban, a Battery Parktól a Pulton Streetig úgy ismerték őt, mint akire adóleírásban bízvást számíthatnak. Árai magasak voltak, mert a bukás gyakran nem jött könnyen. Az alapoknál kellett kezdenie, és onnan szisztematikusan tovább, mert akiknek Washingtonban barátai vannak, azoknak nem könnyű ám veszteségeket szenvedni. Hónapokig tartó kemény munkát és gondosan előkészített hibás tervezést igényelt. Az ember tévedést tévedésre halmoz, zülleszt, rosszul számít, semmit figyelembe nem vesz, minden rést megnyit, és épp amikor már azt gondolná, hogy kész, megcsinálta, kap a kormánytól egy tavat, egy erdőt vagy egy olajmezőt, ami aztán mindent elront. Ám Cargill ezredesre még ilyen hátrányos helyzetben is lehetett számítani, hogy földig tudja rombolni a legvirágzóbb vállalkozást is, önmaga erejéből lett azzá, amivé lett, sikertelenségéért senkinek sem tartozott hálával.

– Katonák – kezdte Cargill ezredes Yossarian századában, gondosan mérlegelt szünetekkel. – Önök amerikai tisztek. Nincs a világon még egy hadsereg, amelynek a tisztjei ezt elmondhatnák magukról. Gondolkozzanak ezen.

Knight őrmester gondolkodott ezen, aztán udvariasan felvilágosította Cargill ezredest, hogy szavait a legénységi állományhoz intézte, és hogy a tisztek a század másik szárnyán találhatók, ott várják. Cargill ezredes kurtán megköszönte, aztán izzó önelégültséggel vonult át a körleten. Büszkévé tette az az önmegfigyelés, hogy a szolgálat huszonkilenc hónapja sem homályosította el alkalmatlanságának zsenijét.

– Katonák – kezdte a tisztekhez intézett beszédét gondosan mérlegelt szünetekkel. – Önök amerikai tisztek. Nincs a világon még egy hadsereg, melynek a tisztjei ezt elmondhatnák magukról. Gondolkozzanak ezen. – Egy percig várt, időt adott nekik, hogy gondolkozzanak ezen. – Ezek az emberek az önök vendégei! – ordított fel hirtelen. – Több mint háromezer mérföldet utaztak azért, hogy önöket szórakoztassák. Mit fognak érezni, ha senki se megy el megnézni őket? Mi fog történni az erkölcseikkel? Emberek, ezt nem a seggemből szoptam. De az a lány, aki ma este tangóharmonikán akar játszani önöknek, elég öreg ahhoz, hogy az anyjuk lehetne. Mit éreznének önök, ha a saját édesanyjuk több mint háromezer mérföldet utazna azért, hogy valamelyik alakulatnak tangóharmonikán játsszon, és aztán senki se akarja meghallgatni? Mit erezne az a kölyök, akinek az édesanyja az a tangóharmonikás, amikor felnő és tudomást szerez erről? Erre mindnyájan tudjuk a feleletet, No, emberek, azért ne értsenek félre. A színházlátogatás természetesen önkéntes. Én volnék a legutolsó ezredes a világon, aki parancsba adnám önöknek, hogy menjenek el a Tábori Színház előadására, és mulassanak jól, de megkövetelem, hogy önök közül mindenki, aki nem elég beteg ahhoz, hogy kórházban legyen, azonnal induljon a Tábori Színház előadására, és mulasson jól, ez a parancs, végeztem.

Yossarian majdnem elég betegnek érezte magát ahhoz, hogy kórházba menjen, de három bevetés után még betegebbnek érezte magát, amikor Daneeka Doki, még mindig ingatva azt a búbánatos fejét, megtagadta, hogy leszerelje őt.

– Azt hiszed, hogy csak neked vannak problémáid? – dorgálta Daneeka Doki gyászosan. – Akkor mit szóljak én? Nyolc évig mogyorón éltem, amíg kitanultam az orvosi mesterséget. A mogyoró után csirkeeleségen éltem, és a rendelőmben laktam mindaddig, amíg nem sikerült akkora pacientúrát kiépítenem, hogy legalább a létfenntartásom költségeit meghozza. Akkor aztán, amikor a bolt már valami kis félretennivalót is kezdett hozni, beszipkáztak. Nem is értem, miért panaszkodsz.

Daneeka Doki Yossarian barátja volt, és ami tőle telt, semmit nem tett meg azért, hogy segítsen rajta. Yossarian feszülten hallgatta, amit Daneeka Doki mesélt Cathcart ezredesről az ezrednél, aki tábornok akar lenni, Dreedle tábornokról a hadosztálynál, Dreedle tábornok vöröskeresztes nővérkéjéről meg más tábornokokról a Huszonhetedik Légihadtest Főhadiszállásán, akik mind ahhoz tartották magukat, hogy negyven bevetés elég.

– Mért nem röhögsz rajta? Mért nem nézed a humoros oldalát? – tanácsolta Yossariannak savanyúan. – Végy példát Havermeyerről.

Yossarian megrázkódott a gondolatra. Havermeyer első osztályú bombázótiszt volt, aki soha nem hajtott végre megtévesztő manőverezést, amikor a cél fölé tartott, és ezzel kockára tette a vele egy kötelékben repülők életét.

– Havermeyer, mi a fenéért nem csinálsz te megtévesztő manőverezést? – kérdezték dühöngve a bevetés után.

– Hé, emberek, hagyják békén Havermeyer kapitányt – adta ki a parancsot Cathcart ezredes. – Ő a legtőkösebb első osztályú bombavető tiszt az egész alakulatnál.

Havermeyer vigyorgott, bólintott, és megpróbálta elmagyarázni, hogyan csinálja vadászkésével a dumdum golyókat, mielőtt a mezei egerekre lövöldözné őket esténként a sátrában. Havermeyer tényleg a legtőkösebb első osztályú bombavető tiszt volt az alakulatnál, de nyílegyenesen és magasságot tartva repült végig: az indulási vonaltól a célpontig, sőt, a célponton túl is, míg a kioldott bombák célba nem értek és fel nem robbantak, narancsszínű villogó lángdárdákat vetve a gomolygó füstfátyol alatt, vad rom- és porszökőkutat lövellve hatalmas, szürkén és feketén hömpölygő hullámokban. Havermeyer hidegvérrel arra kényszerítette a hat gép halandó személyzetét, hogy mesterséges csalétek gyanánt némán és mozdulatlanul üljön, amíg ő a plexiüveg orrban mély érdeklődéssel figyeli a bombák útját lefelé, s bőven hagy időt a német tüzéreknek odalenn, hogy beállítsák célzókeretüket, célozzanak, megnyomják az elsütőbillentyűt vagy meghúzzák az elsütőzsinórt, vagy mi a fenét használnak, amikor meg akarnak ölni embereket, akiket sohase láttak.

Havermeyer első osztályú bombázótiszt volt, aki sohasem tévesztett célt. Yossarian első osztályú bombázótiszt volt, akit visszaminősítettek, mert már rég nem érdekelte, hogy eltalálja-e azt a nyavalyás célt, vagy sem. Elhatározta, hogy örökké fog élni, vagy belehal a próbálkozásba, és számára a bevetésnek egyetlen célja volt csak, éspedig az, hogy élve térjen vissza.

Az emberek imádtak Yossarian parancsnoksága alatt repülni, aki az összes elképzelhető irányból és magasságból bukdácsolt a cél fölé, oly meredeken és élesen fordult, kanyargott, bukott és húzott föl, hogy a másik öt gép pilótájának másra nemigen maradt ideje, csak hogy a kötelékkel tartson. S csupán arra a két vagy három másodpercre tartotta egyenesben a gépet, amíg a bombákat leszórta, aztán újra fájdalmasan feljajgattak a motorok, amint vad kanyarral fölhúzott a levegőbe. Át a légelhárítás alattomos zárótüzén, és a hat gép máris ott függött az égen, mint felszálló ima, a német vadászok könnyű zsákmányaként, de hát nem voltak már német vadászok. Yossarian szerencséjére, aki nem akart a közelében felrobbanó gépet látni, amikor éppen felrobban. Csak amikor az egész Sturm und Drang messze elmaradt, akkor lökte hátra izzadt homlokából fáradtan a szilánkvédő sisakot, és szűnt meg irányváltoztatási parancsokat ugatni a fedélzeti híradórendszerbe McWatt-nak, aki jobb híján azon mélázott egész idő alatt, hogy vajon hová eshettek a bombák.

– Bombaszekrény üres – szokta jelenteni Knight őrmester a farokból.

– Eltaláltuk a hidat? – szokta kérdezni McWatt.

– Nem láttam, mert itt hátul elég kapaszkodni ebben a bukdácsolásban, nemhogy figyelni. Most meg már mindent füst borít, és nem látok.

– Hé, Aarfy, célba értek a bombák?

– Milyen célba? – szokta kérdezni a gép orrában Yossarian mellett Aardvaark kapitány, Yossarian kövér, pipás navigátora a térképek zűrzavarában, amit maga csinált. – Nem hiszem, hogy már a célnál lennénk. Vagy igen?

– Yossarian, célba találtak a bombák?

– Miféle bombák? – válaszolta Yossarian, akinek egyetlen gondja a légelhárítás volt.

– Persze, persze – szokta McWatt énekelni –, ott egye a fene.

Yossariant egy fenét se érdekelte, hogy eltalálja – e a célt vagy sem, éppoly régóta, mint amióta Havermeyert vagy egy másik első osztályú bombázótisztet csakis az érdekelte, és Yossarian kötelékének soha nem is kellett visszamennie. Valaki minduntalan eléggé feldühödött ahhoz, hogy belemásszon Havermeyer pofájába.

– Mondtam már, emberek, hagyják békén Havermeyer kapitányt – figyelmeztette őket mindannyiszor Cathcart ezredes dühösen. – Nem megmondtam már, hogy ő a legtökösebb bombázótiszt az alakulatnál, mondtam vagy nem mondtam?

Havermeyer vigyorogva fogadta az ezredes beavatkozását, és újabb mogyorógrillázst lapátolt a szájába.

Havermeyer nagy szakértelemre tett szert mezeiegér – lövésben éjszakánként, azzal a lopott pisztollyal, aminek a jogos tulajdonosa a halott ember volt Yossarian sátrában. A csalétek egy csomag cukor volt, erre célozva ült a sötétségben, és várt a gyanútlan rágcsálóra, másik kezének egyik ujját annak a zsinórnak a hurokjába akasztva, amelyet, a szúnyogháló keretén át, a mennyezeten levő meztelen villanykörte kapcsolójához vezetett. A zsinór feszes volt, mint a gitárhúr, a legkisebb rántásra bekapcsolt, és villámló fénnyel elvakította a reszkető zsákmányt. Havermeyer diadalittasan vihorászott, és figyelte, hogy a megdermedt pici emlős hogyan forgatja rémült szemét, és keresi ijedten azt, aki megzavarta. Havermeyer mindaddig várt, amíg az apró szemek megtalálják az ő szemét, akkor hangosan felnevetett, meghúzta a ravaszt, és a bundás, büdös testecske szanaszét spriccelt a sátorban, és visszhangzó dörrenés kíséretében visszaadta jámbor lelkét teremtőjének.

Egy késő éjszakán Havermeyer rálőtt egy egérre, s ez hozta nyakára Éhenkórász Joe-t, aki fölkelvén, kirohant az ő vackából, és visító hangját a legélesebbre fenve, nem lopott negyvenötösét Havermeyer sátrára ürítette, miközben rohamra lendült az árok egyik felén, aztán a másik oldalon eltűnt azokban a futóárkokban, amelyek olyan varázslatosán megjelentek minden sátor mellett az után a délelőtt után, amikor Milo Minderbinder megbombázta a századot. Pontosan azon a hajnalon történt, a Bolognai Nagy Csata alatt, amikor szavuk vesztett emberek népesítették be az éjszaka óráit, mint élő kísértetek, és Éhenkórász Joe félig őrült volt az aggodalomtól, mert már megint teljesítette bevetéseit, és nem volt a harcállományba vettek listáján. Éhenkórász Joe összefüggéstelenül motyogott, amikor előhalászták a futóárok agyagos fenekéről, kígyókról, patkányokról és pókokról motyogott. A többiek a biztonság kedvéért levillantották zseblámpájuk fényét, semmi nem volt lenn, csak néhány centi poshadt esővíz.

– Na, ugye – kiáltott Havermeyer. – Megmondtam nektek, megmondtam nektek, hogy őrült, megmondtam, vagy nem mondtam meg?

4. Daneeka Doki

Éhenkórász Joe tényleg őrült volt, és ezt senki sem tudta jobban Yossariannál, aki minden tőle telhetőt megtett, hogy segítségére legyen. De Éhenkórász Joe csak nem hallgatott Yossarianra. Éhenkórász Joe csak nem hallgatott Yossarianra, mert úgy gondolta, hogy Yossarian őrült.

– Miért is hallgasson rád? – kérdezte Daneeka Doki Yossariant, anélkül, hogy felnézett volna.

– Mert problémái vannak.

Daneeka Doki megvetően horkantott.

– Neki vannak problémái? Mit szóljak én? – Daneeka Doki lassú, gyászos szipogással folytatta. – Á, én nem panaszkodom. Tudom, hogy háború van. Tudom, hogy egy csomó embernek szenvedni kell majd értünk, hogy megnyerjék nekünk a háborút. De miért kell nekem ezek között lennem? Miért nem szipkáztak be valakit azok közül a vén orvosok közül, akik nyilvánosan, nagy pofával köpködik, hogy milyen nagyszabású áldozatra áll készenlétben az orvosi kar. De én nem áldozatot akarok. Én dohányt akarok.

Daneeka Doki nagyon tiszta, nagyon rendes ember volt, aki akkor érezte jól magát, ha haragszomrádot játszhatott. Sötét pillantása, aszott, bölcs és mogorva arca volt, szeme alatt két gyászos zsírpárna. Folyton az egészségéért aggódott, és szinte naponta járt a gyengélkedősátorba, hogy megméresse ott a lázát a két közlegénnyel, akik gyakorlatilag teljesen magukra hagyva végezték az ő munkáját, s oly szakértelemmel végezték, hogy számára alig maradt más hátra, mint eldugult orrával a napon üldögélni, és azon tűnődni, mi izgatja annyira az embereket. Gus és Wes volt a nevük, és a gyógyászatot sikerült az elvont tudomány szintjére emelniük. Aki a kihallgatáson gyengélkedőre jelentkezett, és harminchéten felül volt a láza, azt sietve kórházba dugták. Akik a kihallgatáson gyengélkedőre jelentkeztek, és lázuk nem ütötte meg a harminchetet, azoknak, Yossarian kivételével, lila fertőtlenítőszerrel bekenték a lábujjait és a fogínyét, és hashajtót adtak, hogy legyen mit a bokorba dobálniok. Azoknak, akik a kihallgatáson harminchéttel jelentkeztek gyengélkedőre, egy órán betűi vissza kellett térniök, hogy újra megmérjék a lázukat. Yossarian az ő harminchat nyolcával akkor mehetett kórházba, amikor akart, mert nem ijedt meg tőlük.

Ez a rendszer mindenki megelégedésére remekül működött, különösen Daneeka Doki megelégedésére, aki minden idejét annak szentelhette, hogy elnézegesse **de Coverley őrnagyot, aki lópatkókat dobált célba saját külön lópatkó – célba dobó pályáján. És még mindig azt az átlátszó szemtapaszt viselte, amit Daneeka Doki szabott neki az Őrnagy őrnagy szolgálati szobájának ablakából lopott műanyag lapból pár hónapja, amikor **de Coverley őrnagy szaruhártya-gyulladással tért vissza Rómából, ahol két lakosztályt bérelt tiszteknek és legénységnek, hogy legyen hol eltölteniök a kimaradásukat. Daneeka Doki kizárólag csak akkor ment be a gyengélkedősátorba, amikor naponta rájött, hogy ő nagyon beteg ember, és csak addig maradt, amíg Gus és Wes megvizsgálták. Soha nem tudtak semmi bajt találni nála. Hőmérséklete mindig harminchat hat volt, ami számukra teljesen rendben levőnek látszott, mindaddig, amíg Daneeka Dokinak is megfelelt. De Daneeka Dokinak nem felelt meg. Kezdte elveszíteni bizalmát Gus és Wes iránt. Már-már azon gondolkodott, hogy mindkettőjüket visszairányítja a szerelőműhelybe, és helyükre olyanokat állít, akik tudnak nála valami rendellenest találni.

Daneeka Doki személy szerint egész csomó olyan dologról tudott, amelyek otrombán rendellenesek voltak. Egészségén kívül aggódott még Óceánia és a repülési pótlék miatt. Óceánia hatalmas víztömeg, amit mindenfelől elefantázis és más efféle irtózatos betegség határol. S ha magára vonja Cathcart ezredes neheztelését azzal, hogy Yossariant alkalmatlannak nyilvánítja, nagyon hamar ott találhatja magát. A repülési pótlékot az után az idő után kapta, amit havonta a levegőben töltött. Daneeka Doki utált a levegőben lenni. A repülőgépen úgy érezte magát, mint aki csapdába esett. A repülőgépen az égvilágon semmi más hely nincs, ahova menni lehetne, csak a repülőgépnek egy másik része. Daneeka Doki úgy tudta, hogy azok az emberek, akik szeretnek repülőgépbe mászni, tulajdonképpen annak a tudat alatti vágyuknak adnak kifejezést, hogy szeretnének visszamászni az anyaölbe. Daneeka Doki ezt Yossariantól tudta, aki lehetővé tette számára a havi repülési pótlék megszerzését, anélkül, hogy vissza kelljen másznia az anyaölbe. Yossarian szokta meggyőzni McWattot, hogy Daneeka Doki nevét fel kell venni a hajózó személyzet listájára, ha gyakorló repülést végeztek vagy Rómába mentek.

– Tudod, hogy van ez – törleszkedett Daneeka Doki szégyenlős, cinkos kacsintással. – Miért kockáztassak, ha nem muszáj?

– Helyes – helyeselt Yossarian.

– Mit számít az bárkinek is, hogy én fönn vagyok-e a repülőgépen, vagy nem vagyok fönn.

– Nem számít.

– Persze, és erről van szó – mondta Daneeka Doki. – Kenni kell a kereket, hogy ne csikorogjon. Kéz kezet mos. Érted, miről van szó? Én vakarom, ahol neked viszket, te vakarod, ahol nekem.

Yossarian tudta, miről van szó.

– Nem erről van szó – mondta Daneeka Doki, amikor Yossarian elkezdte vakargatni ott, ahol neki viszket. – Én az együttműködésről beszéltem. Szívességről. Teszel nekem egy szívességet, aztán én teszek neked egy szívességet. Értve?

– Hát akkor tégy nekem egy szívességet.

– Szó se lehet róla – válaszolta Daneeka Doki.

Volt valami félelmetes és kisszerű Daneeka Dokiban, amint, valahányszor csak módja volt rá, csüggetegen ült sátra előtt a napon, rövid nyári nadrágban, rövid ujjú nyári ingben, mely annyira kifakult, hogy már-már antiszeptikus szürkére vált a mosástól, amelynek nap mint nap alávetette. Olyan volt, mintha egyszer valamikor megfagyott volna a rémülettől, és még mindig nem engedett fel egészen. Teljesen magába roskadva ült ott, felhúzott keskeny vállai közé dugva fejét, napbarnított kezének ujjaival, amelyeken ezüstösen fénylettek a körmök, csupasz, összekulcsolt karjának felső felét masszírozta vigyázva, mintha fázna. Valójában nagyon melegszívű, együttérző ember volt, aki soha nem szűnt meg szánalmat érezni önmaga iránt.

– Miért éppen én? – ez volt állandó panasza, és a kérdés helyes volt.

Yossarian tudta, hogy a kérdés helyes, mert Yossarian gyűjtötte a helyes kérdéseket, s arra használta fel őket, hogy szétugrassza azt az önművelő szemináriumot, amelyet hetente két este Clevinger tartott Black kapitány elhárító sátrában a szemüveges tizedessel, akiről mindenki tudta, hogy feltehetően felforgató elem. Black kapitány tudta, hogy a tizedes felforgató elem, mert szemüveget viselt, és mert ilyen szavakat használt, hogy adekvát meg utópia, és mert nem szerette Hitler Adolfot, aki pedig pompás munkát végzett Németországban az Amerika – ellenes tevékenység felszámolása terén. Yossarian azért látogatta az önművelő szemináriumot, mert tudni akarta, hogy miért fáradozik oly keményen oly sok ember azon, hogy őt meggyilkolja. Volt még egy maroknyi ember, aki szintén érdeklődött, és volt sok és helyes kérdés, amikor Clevinger meg a felforgató tizedes abbahagyták, és elkövették azt a hibát, hogy megkérdezték, van – e valakinek kérdeznivalója.

– Kicsoda Spanyolország?

– Miért Hitler?

– Mikor igazság?

– Hol volt az a töpörödött, melasz színű vénember, akit én Poppának hívtam, amikor a ringlispíl bedöglött?

– Mi volt a tromf Münchenben?

– Ho-ho beriberi. És: …

– Szart!

Mindez gyors egymásutánban hangzott el, s akkor jött Yossarian azzal a kérdéssel, amelyre nincs válasz:

– Hol van már a tavalyi Hóden?

A kérdés feldúlta őket, mert Hóden Avignon fölött esett el, amikor Dobbs becsavarodott, és kitépte Hupple kezéből a botkormányt. A tizedes megjátszottá a süketet.

– Mi? – kérdezte.

– Hol van már a tavalyi Hóden?

– Attól tartok, nem értem.

– Oú sont les Neigedens d'antan? – mondta Yossarian, hogy megkönnyítse neki a dolgot.

– Parlez en anglais, az isten szerelmére – mondta a tizedes. – Je ne parle pas francais.

– Én se – felelte Yossarian, aki készen állt arra, hogy végigzavarja a tizedest a világ összes szaván, azért, hogy ha egyáltalán van rá mód, megtudja tőle, amire kíváncsi volt, de Clevinger közbelépett, sápadtan, soványán, levegő után kapkodva, s már fátyolos könnypára csillogott vérszegény szemében.

Az ezredparancsnokságot riasztották, mert mit lehet tudni, mit fognak az emberek kitalálni, ha egyszer úgy érzik, hogy mindent, amit csak akarnak, szabadon megkérdezhetnek. Cathcart ezredes Korn ezredest küldte, hogy vessen véget ennek, és Korn ezredes véget is vetett ennek egy utasítással, amely a kérdésfeltevést, mint olyant, szabályozta. Korn ezredes utasítása a zseni keze nyomát viselte magán, magyarázta Korn ezredes Cathcart ezredesnek küldött jelentésében. Korn ezredes utasítása szerint csak azoknak jár kérdésfeltevési engedély, akik sohasem kérdeznek semmit. Hamarosan csak azok jelentek meg, akik sohasem kérdeztek semmit, és a szeminárium teljes egészében megszűnt, miután Clevinger, a tizedes és Korn ezredes egyetértettek abban, hogy nem lehetséges, de nem is szükséges önművelni olyan embereket, akik soha semmit nem kérdeznek.

Cathcart ezredes meg Korn ezredes az ezredparancsnokság épületében dolgoztak és laktak, ahogy az ezredparancsnokság egész személyi állománya, kivéve a tábori lelkészt. Az ezredparancsnokság épülete hatalmas, huzatos, elaggott tákolmány volt, amelyet porló vörös kőből és bádogból emeltek. Az épület mögött volt a modern agyaggalamblövő pálya, ezt Cathcart ezredes építette, kizárólag a parancsnokságra beosztott tisztek felüdülésére, és hála Dreedle tábornoknak, a tiszti és legénységi harcállomány kötelezve volt, hogy havonta legkevesebb nyolc órát ott üdüljön.

Yossarian lőtte az agyaggalambokat, de nem találta el őket. Appleby lőtte az agyaggalambokat, és soha nem tévesztette el őket. Yossarian éppoly rossz volt agyaggalamb-lövészetben, mint amilyen rossz volt minden más játékban. Szerencsejátékon sem nyert soha. Még akkor sem tudott nyerni, ha csalt, mert azok, akiknek a rovására csalt, mindig jobban csaltak nála. Ez két oly kiábrándulás volt, melybe bánatosan belenyugodott: soha nem lesz belőle agyaggalamblövész, és soha nem fog sok pénzt keresni.

– Ahhoz kell az ész, nem keresni pénzt! – írta Cargill ezredes egyik hitszónoklattani memorandumában; ezeket rendszeresen ő készítette elő körözésre, Peckem tábornok kézjegye alatt. – Manapság minden hülye tud pénzt keresni, és legtöbbje keres is. De mit tegyenek a tehetséges és eszes emberek? Nevezzünk meg például egy költőt, aki pénzt keres.

– T. S. Eliot – mondta Wintergreen exőrv. a Huszonhetedik Légihadtest Főhadiszállásán levő levélosztályozó lakókocsijában, és lecsapta a kagylót, anélkül, hogy bemutatkozott volna.

Rómában Cargill ezredes elképedt.

– Ki volt az? – kérdezte Peckem tábornok.

– Nem tudom – válaszolta Cargill ezredes.

– Mit akart?

– Nem tudom.

– Akkor mit mondott?

– T. S. Eliot – közölte Cargill ezredes.

– Hogyan?

– T. S. Eliot – ismételte Cargill ezredes.

– Csak hogy T. S.?

– Igenis, tábornok úr. Mindössze ennyit mondott. Csak hogy T. S. Eliot.

– Ugyan, mi lehet ez? – tűnődött el Peckem tábornok. Cargill ezredes is elmélázott.

– T. S. Eliot – dünnyögte Peckem tábornok.

– T. S. Eliot – visszhangozta Cargill ezredes, ugyancsak gyászos zavarban.

Egy pillanattal utóbb Peckem tábornok kenetteljes és jóakaratú mosollyal feltápászkodott. Arckifejezése fondorkodó és gunyoros lett. Szeme kárörvendően felcsillant. – Valakivel hívassa fel nekem Dreedle tábornokot – utasította Cargill ezredest. – De ne mondják meg neki, ki hívja.

Cargill ezredes átnyújtotta neki a kagylót.

– T. S. Eliot – mondta bele Peckem tábornok, és letette.

– Ki volt az? – kérdezte Moodus ezredes.

Dreedle tábornok Korzika szigetén nem válaszolt. Moodus ezredes Dreedle tábornok veje volt, akit felesége ösztönzésére, de saját jobb meggyőződése ellenére, Dreedle tábornok maga mellé vett a háborús vállalkozásba. Dreedle tábornok egyenletes gyűlölettel nézte Moodus ezredest. Vejének puszta látásától is irtózott, aki segédtisztje volt, következésképp szüntelen a nyakán lógott. Lányának Moodus ezredessel kötendő házasságát annak idején azért ellenezte, mert utált esküvőkre járni. Fenyegető és mordan elmélyedt arckifejezést öltve hivatalában levő embermagasságú tükre elé állt, és szemügyre vette tömzsi tükörképét. Őszülő hajú, széles homlokú fején a szemei fölött vasszürke csimbókok lógtak, álla buta és harcias volt. Magába mélyedten kotlott a talányos üzeneten, amit most kapott. Arca lassan felderült egy gondolatra, szája gonosz gyönyörre görbült.

– Hívd Peckemet – mondta Moodus ezredesnek. – De meg ne tudja az a kurvapecér, hogy ki akar vele beszélni.

– Ki volt az? – kérdezte Cargill ezredes megint Rómában.

– Ugyanaz a személy – válaszolta Peckem tábornok a rémület felismerhető jeleivel. – Most már rám állt.

– Mit akart?

– Nem tudom.

– Mit mondott?

– Ugyanazt.

– T. S. Eliot?

– Igen, T. S. Eliot. Mindössze ennyit mondott. – Peckem tábornoknak reményteljes gondolata támadt. – Lehet, hogy új rejtjelzés vagy mi, olyasmi, mint a jelhang. Miért nem kerít valakit, hogy lépjen érintkezésbe az Ellenőrzőponttal, és tudja meg, új rejtjelzés – e, vagy mi? Vagy jelhang?

Az Ellenőrzőpont azt válaszolta, hogy T. S. Eliot nem új rejtjel.

Cargill ezredesnek újabb ötlete támadt. – Fel kéne hívni a Huszonhetedik Légihadtest Főhadiszállását, hátha tudnak ott valamit erről. Van nekik ott egy postaírnokuk, akihez engem meglehetősen szoros szálak fűznek. Ó az, aki rám támadt, mert a stílusunk túlságosan terjengős.

Wintergreen exőrv. azt válaszolta Cargill ezredesnek, hogy a Huszonhetedik Légihadtest Főhadiszállásán nincs nyoma semmiféle T. S. Eliotnak.

– Mi a véleménye mostanság a stílusunkról? – kérdezte Cargill ezredes, amikor Wintergreen exőrv. – vel újra sikerült összeköttetést teremteni. – Javult valamicskét, mi?

– Még mindig nagyon terjengős – válaszolta Wintergreen exőrv.

– Nem volnék meglepve, ha az egész mögött Dreedle tábornok állna – vallotta be végül Peckem tábornok. – Emlékszik, mit csinált az agyaggalamblövő pályával?

Dreedle tábornok megnyitotta Cathcart ezredes saját agyaggalamblövő pályáját a harcállományban levő csapattestek tisztjei és legénysége előtt. Dreedle tábornok azt akarta, hogy emberei minden idejüket, amit nem foglal le a szolgálat és a bevetés, az agyaggalamblövő pályán töltsék. Havi nyolc óra agyaggalamb – lövészet kitűnő gyakorlat volt a számukra. Gyakorlott agyaggalamblövészekké váltak.

Dunbar szerette az agyaggalamb – lövészetet, mert minden pillanatát gyűlölte, ennélfogva az idő ott lassan haladt. Kiszámította, hogy az agyaggalamblövő pályán egyetlen óra, olyasfélékkel, mint Havermeyer és Appleby, fölér annyi, mint 11-szer 17 esztendővel.

– Azt hiszem, őrült vagy – így fogadta Clevinger Dunbar fölfedezését.

– Ki kérdezett? – felelte Dunbar.

– Komolyan gondolom – ragaszkodott a magáéhoz Clevinger.

– Kit érdekel? – felelte Dunbar.

– Engem tényleg érdekel. Sőt, hajlandó vagyok egész odáig elmenni, hogy elismerjem, az élet hosszabbnak látszik, izé...

– Hosszabb, izé...

–... hosszabb... hosszabb? Rendben van, legyen hosszabb, ha időnként kényelmetlenség és unalom tölti be, izé...

– Találd ki, milyen gyorsan? – mondta Dunbar váratlanul.

– He?

– Mennek – magyarázta Dunbar.

– Kik?

– Az évek.

– Az évek?

– Az évek – mondta Dunbar. – Az évek, az évek, az évek.

– Clevinger, miért nem hagyod te békén Dunbart? – robbant bele Yossarian. – Nem látod be, hogy mennyibe kerül ez neked?

– Nincs semmi baj – mondta Dunbar nagylelkűen. – Nekem van még néhány évtizedem tartalékban. Tudod te, hogy mennyit tesz ki egy év, ha elmúlik?

– És te is tartsd a pofád – mondta Yossarian Orrnak, aki vihogott.

– Csak eszembe jutott az a lány – mondta Orr. – Az a lány Szicíliában. Az a lány Szicíliában, aki kopasz volt.

– Jobb, ha befogod, azt mondtam – figyelmeztette Yossarian.

– Te vagy az oka – mondta Dunbar Yossariannak. – Miért nem hagyod vihogni, ha egyszer vihogni akar. Még mindig jobb, mint ha a szája jár.

– Rendben van. Gyerünk, vihogj, ha úgy tetszik.

– Tudod te, mennyit tesz ki egy év, ha elmúlik? – ismételte Dunbar Clevingernek.

– Ennyit. – Pattintott az ujjával. – Alig egy másodperce, hogy beléptél az egyetem kapuján, a tüdőd tele friss levegővel. Mi vagy most? Vén ember.

– Vén ember? – kérdezte Clevinger meglepetten. – Mit beszélsz?

– Vén ember.

– Nem vagyok vén ember.

– Minden egyes bevetésnél milliméterekre vagy a haláltól. Hát lehetsz ennél vénebb a te korodban? Azelőtt fél perccel léptél be a gimnáziumba. És egy kikapcsolt melltartó annyira volt tőled, mint a Paradicsomba jutás reménye. Csak egy másodperc ötödével azelőtt apró kölyök voltál, tízhetes vakáción, ami százezer évig tartott, és mégis túl hamar ért véget. Zapp! Ilyen gyorsan rakétáznak el. Mi a fenével, ha nem ilyesmivel akarod az időt lassítani? – Dunbar már – már dühös volt, amikor befejezte.

– Jó, lehet, hogy igazad van – ismerte el vonakodva Clevinger megadó hangon. – Lehet, hogy egy hosszú életet tényleg sok kellemetlen körülménnyel kell megtölteni, ha azt akarjuk, hogy hosszúnak látsszon. De ha így van, kinek kell?

– Nekem – mondta neki Dunbar.

– Miért? – kérdezte Clevinger.

– Tudsz jobbat?

5. Félkupica Fehér Főnök

Daneeka Doki egy mocskos, szürke sátorban lakott Félkupica Fehér Főnökkel, akitől félt, és akit megvetett,

– Mintha látnám a máját –- morgolódott Daneeka Doki.

– Nézd meg az én májamat – tanácsolta neki Yossarian.

– A te májadnak semmi baja.

– Ez is mutatja, milyen nagy tudós vagy – blöffölt Yossarian, és elmesélte Daneeka Dokinak problematikus májpanaszát, ami annyi bajt csinált Duckett nővérnek, Cramer nővérnek, meg minden orvosnak a kórházban, mert se el nem múlt, se sárgaság nem lett belőle.

Daneeka Dokit ez nem érdekelte.

– Te mondod, hogy problémáid vannak? – akarta tudni. – Akkor mit szóljak én? Ott kellett volna lenned a rendelőmben azon a napon, amikor azok az újházasok betoppantak.

– Miféle újházasok?

– Egy napon csak betoppantak a rendelőmbe azok az újházasok. Soha nem beszéltem erről neked? A lány bűbájos volt.

Hát így volt ez Daneeka Doki rendelőjében. A várószobát aranyhalakkal és a legfinomabb olcsó bútorral rendezte be. Amit csak tudott, mindent hitelben vásárolt, még az aranyhalakat is. Ami még kellett, arra a mohó rokonoktól kapott pénzt a várható jövedelem egy része fejében. Rendelője Staten Islandben volt, egy kétlakásos tűzfészekben, csak négy háztömbnyire a révkikötőtől, és csak egy háztömbnyire délnek a szupermarkettól, három kozmetikai műintézettől meg két züllött patikustól. Sarki fekvésű volt, de ez sem segített. Lakosságvándorlás szinte semmi, az emberek megszokásból ragaszkodtak ahhoz az orvoshoz, akihez évek óta jártak. A számlák gyorsan szaporodtak, és szembe kellett néznie azzal, hogy elveszti legértékesebb orvosi műszereit: számológépét már visszavették, aztán az írógép következett. Az aranyhalak megdöglöttek. Szerencsére, amikor a dolgok már nagyon sötéten néztek ki, kitört a háború.

– Isten küldte – vallotta Daneeka Doki ünnepélyesen. – A legtöbb orvos hamarosan bevonult katonának, nekem meg túlórázni kellett. A sarki fekvés csakugyan fizetni kezdett, és nemsokára abban a helyzetben találtam magam, hogy sokkal több a páciensem, mint amennyit megfelelően kezelni tudok. Felemeltem a két patikából kapott fekete dohány összegét. A kozmetikai műintézetek heti két – három abortuszt szállítottak. Nem is állhatták már jobban a dolgok, amikor, látod, ez történt. A sorozóbizottságból odaküldtek a nyakamra ezt a pofát, hogy nézzen meg magának. Semmiféle katonai szolgálatra nem voltam alkalmas. Elég alaposan megvizsgáltam magam, és úgy találtam, hogy katonai szolgálatra alkalmatlan vagyok. Most azt hinnéd, mi, hogy a szavam elég volt, mivelhogy orvos vagyok, aki jó viszonyban van a megyei orvosi társasággal és a helyi „Köss Jó Üzletet” – irodával. De nem volt elég, érted, és a nyakamra küldték ezt a pofát, hogy megállapítsa, csakugyan csípőből amputálták – e az egyik lábam, és hogy tényleg magatehetetlen ágyban fekvő vagyok – e, reumás eredetű ízületi gyulladással. Yossarian, hidd el nekem, a bizalmatlanság és a szellemi értékek devalvációjának korában élünk. És ez rettenetes. – Daneeka Doki erős érzelemtől remegő hangon tiltakozott. – Rettenetes dolog, ha még egy engedéllyel rendelkező orvos szavát is gyanakodva fogadják hőn szeretett hazájában.

Daneeka Dokit beszipkázták, Pianosára hajózták mint repülőorvost, noha rettegett a repüléstől.

– Nem kell nekem repülőgépen keresni a bajt – jegyezte meg, és barna, sértődött cipőgombszemével rövidlátón pillogott. – Jön az magától is. Mint az a szűz. Arról beszélek, aki sehogy se tudott terhes maradni.

– Miféle szűz? – kérdezte Yossarian. – Én azt hittem, valami új – házasokról mesélsz nekem.

– Épp az az, a szűz, akiről mesélek neked. Afféle kölyökházaspár volt, és már együtt éltek, á, több mint egy éve, amikor beugrottak hozzám a rendelőbe, minden előzetes bejelentés nélkül. Látnod kellett volna a lányt. Olyan édes, olyan fiatal, olyan csinos volt. Még el is pirult, amikor a menstruációja felől kérdeztem. Nem hiszem, hogy valaha is elmúlik belőlem a szerelem az iránt a lány iránt. Álomszép alakja volt, nyakláncot viselt, amelyen egy Szent Antal – kép lógott be a két legszebb mell közé, amit valaha is láttam. „Szörnyű kísértés lehet ez Szent Antalnak”, tréfálkoztam, érted, csak hogy kisegítsem. „Szent Antal?” – mondta a férje. „Ki az a Szent Antal?” „Kérdezze csak meg a feleségét” – mondtam neki. „ő meg tudja mondani magának, ki az a Szent Antal.” „Ki az a Szent Antal?” – kérdezte a feleségét. „Szent Antal? – mondta az. –Ki az a Szent Antal?” Amikor a rendelőmben jó alaposan bekukucskáltam ebbe a kislányba, rájöttem, hogy még mindig szűz. Amíg fölvette a harisnyakötőjét, és kapcsolta rá a harisnyáját, négyszemközt beszéltem a férjével. „Minden éjjel” – dicsekedett. Igazi nagyokos srác, hiszen ismered őket. „Egyetlen éjszakát ki nem hagyok” – dicsekedett. És komolyan is gondolta. „Még reggel is dugunk egyet, reggeli előtt, amit ő csinál meg nekem, mielőtt munkába mennénk” – dicsekedett. Csak egy magyarázat kínálkozott. Amikor a lány is csatlakozott hozzánk, bemutattam nekik a közösülést azon a gumimodellen, amelyet a rendelőmben tartok. Ezt a gumimodellt, amely mindkét nem nemzőszervének pontos mása, mindig lakat alatt tartom a rendelőmben, egy külön szekrénykében, nehogy botrány legyen belőle. Már úgy értem, hogy tartottam. Nincs nekem már semmim, még pacientúrám sincs. Az egyetlen dolog, ami még megvan nekem, ez az én alacsony hőmérsékletem, ami miatt már tényleg aggódni kezdek. Ez a két kölyök, aki itt dolgozik nekem a gyengélkedősátorban, fabatkát sem ér, mint diagnoszta. Csak panaszkodni tudnak. Azt hiszik, hogy problémáik vannak? Akkor mit szóljak én? Ott kellett volna lenniük a rendelőmben azon a napon, amikor az a két újházas csak bámult rám, mintha olyasmit árulnék el nekik, amiről soha senki azelőtt nem hallott. Te még nem láttál embert, akit annyira érdekelt volna a dolog, mint őket. „Azt mondja, hogy így kell?” – kérdezte a férj, és elkezdte mozgatni magának a modellt. Tudod, én rögtön meglátom, melyik az a bizonyos embertípus, akinek már az is nagy élvezet, ha ezt csinálhatja, „így” – mondtam neki. „Na már most menjenek haza, és próbálkozzanak az én módszeremmel pár hónapig, aztán majd meglátjuk, mi lesz. Rendicsek?” „Rendicsek” – mondták, és vita nélkül, készpénzben fizettek. „Jó mulatást” – mondtam nekik, ők megköszönték, és együtt kisétáltak. A férj átkarolta a lány csípőjét, mintha nem tudná kivárni, míg hazaérnek, hogy megint dugjanak egyet. Pár nap múlva a férj teljesen egyedül beállít hozzám, s azt mondja az asszisztensnőmnek, hogy velem akar beszélni, de rögtön. Alighogy egyedül maradunk, bemázol nekem az orromba.

– Mit csinált?

– Nagyokosnak nevezett, és bemázolt nekem az orromba. „Na, mi van, nagyokos?” – mondta, és úgy bemázolt, hogy seggre ültem. Csak így egyszerűen. Nem hülyéskedek.

– Tudom, hogy nem hülyéskedsz – mondta Yossarian. – De miért csinálta?

– Honnan tudjam, hogy miért csinálta? – vágott vissza Daneeka Doki ingerülten.

– Lehet, hogy Szent Antal van a dologban? Daneeka Doki üres tekintettel meredt Yossarianra.

– Szent Antal? – kérdezte meglepetten. – Ki az a Szent Antal?

– Honnan tudjam? – válaszolta Félkupica Fehér Főnök, aki éppen akkor tántorgott be a sátorba két palack whiskyt dajkálva a karjában, és harciasán kettejük közé telepedett.

Daneeka Doki egy árva szó nélkül fölállt, kivitte székét a sátor elé, háta meggörnyedt az igazságtalanság teljes menetfelszerelése alatt, melyet mint örökös terhet cipelt. Nem tudta elviselni hálótársa társaságát.

Félkupica Fehér Főnöknek az volt róla a véleménye, hogy őrült.

– Én nem tudom, mi van ezzel a pofával – jegyezte meg szemre – hányóan. – Nincs esze, ez vele a baj. Ha volna esze, kerítene egy ásót és ásni kezdene. Itt benn a sátorban, itt kezdene ásni, pont itt, a priccsem alatt. Abban a szempillantásban olajra lelne. Vagy nem tudja, hogyan talált olajat az a közlegény egy ásóval, még odaát az Államokban? Soha még csak nem is hallotta, hogy mi történt azzal a kölyökkel... mi is volt a neve annak a rohadt kurvapecér, patkányképű, szarevő takonypócnak ott, Coloradóban?

– Wintergreen.

– Wintergreen.

– Fél – magyarázta Yossarian.

– Á, dehogy. Az ugyan nem, az a Wintergreen. – Félkupica Fehér Főnök leplezetlen csodálattal ingatta a fejét. – Az a kis büdös görény, akinek a nénikéje sivatagi kurva volt, nem fél az semmitől.

– Daneeka Doki fél. Ez vele a baj.

– Mitől fél?

– Tőled fél – mondta Yossarian. – Attól fél, hogy tüdőgyulladásban fogsz elpatkolni.

– Okosan is teszi, ha fél – mondta Félkupica Fehér Főnök. Mély, dörgő nevetés hömpölygőit elő hatalmas mellkasából. – Én is félni fogok a legelső adandó alkalommal. Csak várd ki a végét.

Félkupica Fehér Főnök jóvágású, cigányképű indián volt Oklahomából, nehéz, csontos arcú, vastag szálú, fekete hajú Creek félvér Enidből, aki valami sajátos okkult meggondolásból elhatározta, hogy tüdőgyulladásban fog meghalni. Kötözködő, bosszúálló, kiábrándult indián volt, aki gyűlölte az olyan nevű idegeneket, mint Cathcart, Korn, Black meg Havermeyer, és azt kívánta nekik, hogy menjenek oda vissza, ahonnan a kurvapecér őseik jöttek.

– Nem is hinnéd, Yossarian – töprengett, hangját készakarva megemelve, hadd rágja Daneeka Dokit –, egész tisztességes kis ország volt ez, ahol lehetett élni, mielőtt ezek, az istenverte jámborságukkal, el nem kurvították.

Félkupica Fehér Főnök azon volt, hogy bosszút vegyen magáért a fehér emberen. Alig tudott írni, olvasni, ezért kinevezték Black kapitány mellé elhárító helyettesnek.

– Hogy tanultam volna meg írni, olvasni? – kérdezte Félkupica Fehér Főnök, megjátszva a nagy harcost, újra felemelte a hangját, hogy Daneeka Doki hallja. – Akárhová vertük le a sátrainkat, ezek odajöttek olajkutat fúrni. És akárhol fúrtak olajkutat, mindenütt találtak is olajat. És valahányszor ezek olajat találtak, fölszedették velünk a sátrainkat, és elzavartak máshová. Eleven varázsvesszők voltunk nekik. Családunkban ősi vonzódás él a petróleum-lelőhelyek iránt, és hamarosan a világ minden olajtársasága ránk uszította a mérnökeit. Folyton költözködtünk. Pokoli egy dolog volt így gyereket nevelni, azt elmondhatom neked. Nem hiszem, hogy valaha is egy hétnél tovább tartózkodtam egy helyben. Legkorábbi emlékei egy geológus emlékei voltak.

– Valahányszor egy újabb Félkupica született – folytatta –, a részvénypiac felbolydult. Az olajfúrók hamarosan bandástul követtek bennünket mindenfelé, mindenféle szerkezettel, majd hogy egymást agyon nem taposták. Társaságok kezdtek összeolvadni csak azért, hogy csökkentsék a hozzánk beosztottak létszámát. De mögöttünk a tömeg nőttön-nőtt. Soha egy nyugodt éjszakánk nem volt. Ha megálltunk, megálltak ők is. Ha elindultunk, elindultak ők is a latrina kocsijaikkal, bulldózereikkel, daruikkal, generátoraikkal. Mink voltunk nekik a két lábon járó hossz, és a legjobb hotelek közül jó egypár elkezdett meghívásokat küldözgetni a bombaüzlet reményében, amit a városba hurcoltunk volna magunkkal. Ezek közül a meghívások közül némelyek csuda nagylelkűek voltak, de nem fogadhattuk el, mert indiánok voltunk, és azok az első osztályú szállodák, amelyektől meghívást kaptunk, indián vendéget nem szolgálnak ki. Borzasztó dolog a faji előítélet, Yossarian. Tényleg az. Borzasztó dolog, hogy becsületes, hű indiánokkal úgy bánnak, mint holmi niggerekkel, bibsikkel vagy koszos digókkal. – Félkupica Fehér Főnök lassan, meggyőződéssel bólogatott.

– Aztán, Yossarian, aztán végül elkövetkezett... elkövetkezett a vég kezdete. Azok ott körülöttünk elkezdtek követni bennünket szemközt is. Megpróbálták kitalálni, hol fogunk megállni legközelebb, és mielőtt még odaértünk volna, már elkezdték a fúrást, úgyhogy már meg se állhattunk. Alig kezdtük el takaróinkat letekerni, már rugdaltak elfelé bennünket. Bíztak bennünk. Nem vártak addig sem, míg elkezdik keresni az olajat, máris továbbrugdaltak bennünket. Olyan fáradtak voltunk már, hogy az sem érdekelt bennünket, hogy esetleg kifuthatunk az időből. Egy reggel aztán arra ébredtünk, hogy teljesen körül vagyunk véve olajásókkal, akik mind azt lesték, ugyan melyikük felé vesszük utunkat, hogy továbbrúghassanak bennünket. Bármerre nézett az ember, minden halmon olajásó állt, és várt, mint valamikor az indiánok, roham előtt. Ez volt a vég. Nem tudtunk ott maradni, ahol voltunk, mert már elrugdaltak bennünket onnan is, ahol voltunk, és nem volt hely már másutt sem, ahová mehettünk volna. Engem azonban megmentett a Hadsereg. Szerencsére, épp időben, kitört a háború, és egy sorozó – bizottság egyből kihúzott a csávából, és biztonságba helyezett Coloradóban, Lowery Fielden. Egyedül én maradtam életben.

Yossarian tudta, hogy hazudik, de nem szólt közbe, amikor Félkupica Fehér Főnök a továbbiakban azt hangoztatta, hogy azóta se hallott a szüleiről. Ez ugyan nem túlságosan izgatta Félkupica Fehér Főnököt, mert azt, hogy éppen ők a szülei, a puszta szavukra volt kénytelen elhinni, és mivel oly sok más dologban hazudtak neki, miért éppen ebben mondtak volna igazat. Sokkal megbízhatóbbak voltak ismeretei első unokatestvérei egyik törzsének a sorsáról, amely nyomtévesztő vándorlásra indult Észak felé, és gondatlanságból betévedt Kanadába. Amikor vissza akartak jönni, az amerikai bevándorlási hatóságok a határon megállították, és nem engedték be őket az országba. Nem térhettek vissza, mert vörösök.

Rettenetes vicc volt ez, de Daneeka Doki nem nevetett, csak egy bevetéssel utóbb, amikor Yossarian megjelent nála, és megint azért nyaggatta, a siker leghaloványabb reménye nélkül, hogy szerelje le. Daneeka Doki röhentett egyet, és tüstént saját bajait kezdte részletezni, ide sorolta Félkupica Fehér Főnököt is, aki reggelenként indián párbajra hívja, és Yossarian úgy döntött, hogy ott helyben megbolondul.

– Kár a gőzért – mondta neki kényszeredetten Daneeka Doki.

– Aki megőrül, azt se szerelheted le?

– Á, dehogynem. Le is kell szerelnem. Van egy szabály, mely kimondja, hogy bárkit, aki őrült, le kell szerelni.

– Akkor engem miért nem szerelsz le? Örült vagyok. Kérdezd meg Clevingert.

– Clevingert? Hol van már Clevinger? Hozd nekem ide Clevingert, és én meg fogom kérdezni tőle.

– Akkor kérdezz meg akárkit. Majd megmondják ezek neked, milyen őrült vagyok én.

– Ők az őrültek.

– Akkor miért nem szereled le őket?

– Mért nem kérik, hogy szereljem le őket?

– Mert őrültek, azért.

– Persze hogy őrültek – válaszolt Daneeka Doki. – Épp most mondtam, hogy őrültek, nem? És őrültek nem dönthetnek afelől, hogy te őrült vagy-e, vagy sem. így van?

Yossarian kijózanodva pillantott rá, és másfelől próbált közelíteni.

– Orr őrült?

– De még mennyire az – mondta Daneeka Doki.

– Leszerelheted?

– De még mennyire le. De neki először kérnie kell, hogy szereljem le. Ez is benne van a szabályban.

– Akkor miért nem kéri, hogy szereld le?

– Azért, mert őrült – mondta Daneeka Doki. – őrültnek kell lennie, ha még mindig felszáll bevetésre, amikor annyiszor csak egy hajszálon múlt, hogy ott nem maradt. De mennyire leszerelhetem Orrt. Csak neki először kérnie kell, hogy szereljem le.

– Csak ennyit kell tennie azért, hogy leszereljék?

– Csak ennyit. Kérje tőlem.

– És akkor leszereled? – kérdezte Yossarian.

– Dehogy. Akkor már nem szerelhetem le.

– Úgy érted, hogy valami csapda rejlik itt?

– De még milyen csapda – felelte Daneeka Doki. – A 22-es csapdája. Bárki, aki ki akarja magát vonni a harcállományból, az valójában nem őrült.

Csak egy csapda volt, és ez a 22-es csapdája volt, amely leszögezte, hogy bárki, aki közvetlen és valóságos veszélyben saját biztonságára gondol, az a döntésre képes elme természetes működéséről tesz bizonyságot. Orr őrült, tehát le lehet szerelni. Csak annyit kell tennie, hogy kéri a leszerelését, de ha kéri a leszerelését, akkor már nem lehet őrült, és további bevetésekre küldhető. Orr lehet őrült, ha további bevetésekre megy, és lehet egészséges, ha nem megy. Ha egészséges, akkor viszont mennie kell. Ha megy, akkor őrült, és nem kell mennie; de ha nem akar menni, akkor egészséges, és mennie kell. Yossariant mélységesen megrendítette a 22-es zárótételének abszolút egyszerűsége, és tisztelettel füttyentett.

– Ez ám a csapda, ez a 22-es – jegyezte meg.

– A legtökéletesebb, ami valaha is létezett – hagyta helyben Daneeka Doki.

Yossarian szinte maga előtt látta önmagába visszatérő logikáját. Két fele elliptikus pontossággal illeszkedett össze, volt benne valami kecses és megrendítő, mint a jó, modern képzőművészetben, és Yossarian néha nem volt benne egészen biztos, látja – e egyáltalán, mint ahogy nem volt egészen biztos a modern képzőművészetben sem vagy azokban a legyekben, amelyeket Orr Appleby szemében látott. Orrnak szavát vette az Appleby szemében levő legyekre.

– Á, persze, hogy benne vannak – biztosította Orr az Appleby szemében levő legyek felől, miután Yossarian a tisztiklubban először verekedett Applebyjal –, bár lehet, hogy ő még csak nem is tudja. Ezért van az, hogy nem úgy látja a dolgokat, ahogy azok valójában vannak.

– Hogy lehet az, hogy még csak nem is tudja? – érdeklődött Yossarian.

– Úgy, hogy legyek vannak a szemében – magyarázta Orr kényszeredett türelemmel. – Hát hogyan láthatná, hogy legyek vannak a szemében, hogyha legyek vannak a szemében?

Ennek épp annyi értelme volt, mint minden egyébnek, és Yossarian hajlandó volt kétségeit Orr kedvéért föladni, mert Orr New York városának vadonából jött, és sokkal többet tudott a vadon életéről, mint Yossarian, és Orr, ellentétben Yossarian anyjával, apjával, húgával, bátyjával, nénikéjével, bácsikájával, sógorával, tanítójával, lelki tanácsadójával, képviselőjével, szomszédjával és újságjával, soha semmiféle létfontosságú dologban nem hazudott neki eddig. Yossarian egy-két napig magában kérődzött az Applebyról szerzett értesülésen, aztán úgy döntött, hogy jótéteményként, magának Applebynak adja tovább.

– Appleby, neked legyek vannak a szemedben – suttogta készségesen, amint az ejtőernyősátor ajtajában elmentek egymás mellett, azon a napon, amikor kimaradásra Parmába indultak.

– Mi? – felelt élesen Appleby, akit zavarba ejtett az a tény, hogy Yossarian egyáltalán szóba áll vele.

– Neked legyek vannak a szemedben – ismételte Yossarian. –Nyilván ezért nem látod őket.

Appleby gyűlölködő zavarral húzódott el Yossariantól, és némaságba süppedt mindaddig, míg be nem ült Havermeyer mellé a dzsipbe, amely a hosszú, egyenes úton az eligazításra vitte őket, ahol Danby őrnagy, az ideges hadműveleti tiszt várt rájuk, hogy az összes vezetőpilótával, bombázótiszttel és navigátorral levezesse az előzetes eligazítást. Appleby halkan beszélt, nehogy a sofőr vagy Black kapitány, aki behunyt szemmel terpeszkedett a dzsip első ülésén, kihallgassa őket.

– Havermeyer – kérdezte habozva. – Vannak nekem legyek a szememben?

Havermeyer kötekedőén kacsintott.

– Hegyek?

– Nem, legyek – hangzott a felelet. Havermeyer megint kacsintott.

– Legyek?

– Nekem a szememben.

– Megőrültél, nem vitás – mondta Havermeyer.

– Nem, nem vagyok őrült. Yossarian az őrült. Csak annyit mondj, vannak – e legyek a szememben vagy nincsenek. Gyerünk! Kibírom.

Havermeyer újabb mogyorógrillázst pöckölt a szájába, és egészen közelről belebámult Appleby szemébe.

– Nem látok benne semmit – jelentette ki. Appleby hatalmas, megkönnyebbült sóhajt hallatott. Havermeyernek mogyorógrillázs-morzsák lógtak az ajkán, állán és arcán.

– Grillázsmorzsák vannak a képeden – jegyezte meg neki Appleby.

– Még mindig jobb, ha grillázsmorzsák vannak a képemen, mint ha legyek a szememben – vágott vissza Havermeyer.

A raj másik öt gépének a tisztjeit minden egyes fölszálláskor teherautón vitték az általános eligazításra, amely harminc perccel később történt. A hajózószemélyzethez beosztott három-három közkatonát egyáltalában nem igazították el, hanem egyenesen a repülőtérre vitték, külön-külön ahhoz a géphez, ahová az aznapi bevetésre beosztották őket, és ott várták a földi személyzettel együtt a tiszteket, akikhez beosztották őket, míg azok a teherautón odaérnek, lenyitják a recsegő hátsó ajtókat, és elérkezik a behajózás és a start pillanata. Mogorván fordultak át a motorok a holtálláson, először vonakodva, majd egyenletesen pörögtek, aztán nehézkesen megfordultak a gépek. Billegve kacsáztak a kavicsos talajon, alaktalan, buta, elfuserált holmik, amíg kiértek a felszálló mező szélére, ott nekifutottak, egymás után üvöltő zúgással megemelkedtek, a tarka fakoronák bokrétái fölött gyülekeztek, s egyenletes sebességgel addig köröztek a reptér fölött, amíg végül hatos rajokba soroltak, aztán elindultak az égkék víz fölött, elejét járva az Észak- Olaszország vagy Franciaországban levő cél megközelítési útvonalának. A gépek állhatatosán emelkedtek, s amikor átlépték az ellenséges terület határát, kilencezer láb magasan voltak. A legmeglepőbb mindig a tökéletes csend és nyugalom érzése volt, melyet csak a géppuskák próbasortüzei törtek meg, vagy egy dallamtalan, reszelős megjegyzés a fedélzeti híradórendszerben, és végül a bombázótiszt száraz jelentése, hogy átlépték a manőverezési zóna határát, és ráfordultak a célra. Mindig napsütés volt, s egy kis éles szúrás a torokban, a ritka levegő miatt.

Gépeik, a B-25-ösök megbízható, szilárd, unalomzöld masinák voltak, iker vezérsíkkal, ikermotorral és széles ikerszárnnyal. Egyetlen hibájuk, legalábbis onnan nézve, ahol Yossarian ült, mint bombázótiszt, az a szűk kúszófolyosó volt, amely elválasztotta a plexiüveg orrban levő bombavetőfülkét a legközelebbi fedélzeti vészkijárattól. A kúszófolyosó szűk, négyszögletes, hideg alagút volt, amelyet a kormányszerkezet alá fúrtak, és egy olyan erős ember, mint Yossarian, csak nagy nehezen tudta keresztülpréselni magát rajta. Az olyan dagadt, holdvilágképű, kis, hüllőszemű, pipás navigátor, mint Aarfy, szintén csak üggyel – bajjal tudta használni, és amikor ráfordultak a célra, s már alig néhány perc volt hátra, Yossarian ki szokta űzni az orrból. Most a feszültség ideje volt, a várakozás ideje, amikor semmit sem kell nézni, semmit sem kell hallani, és semmit sem kell csinálni, csak várni, közben lenn a légelhárító ágyúk már megtalálták a célt, és tűzkészen állnak, hogy lecsapják őket az égről, és ha lehet, örök álomra nyújtóztassák őket.

A kúszófolyosó volt Yossarian szalmaszála, amelyen kikapaszkodhat a zuhanó gépből, de Yossarian fortyogó gyűlölettel gyalázta, amiből kiderült, hogy a kúszófolyosót a gondviselés rakta elébe akadálynak, és ez is része annak az összeesküvésnek, amelyet élete ellen szőnek. A B-25-ösök orrában véletlenül volt hely vészkijárat számára, de nem volt vészkijárat. Helyette volt ott a kúszófolyosó, és Yossarian az avignoni bevetés pokoli zűrzavara óta megtanulta gyűlölni minden mamutmilliméterét. Mert másodpercről másodpercre valósággal húzta vissza az ejtőernyőjétől, amely túl testes volt ahhoz, hogy előre magára vegye, és ezután még másodpercek következtek másodpercek után, míg elérte a fedélzeti vészkijárat nyílását, mely az emeletes törzs felső felén levő pilótafedélzet hátsó részén, és a magasan fent ülő, arc nélküli tetőtorony – géppuskás lába alatt volt. Yossarian szeretett volna ott lenni, ahol Aarfy lehetett, miután Yossarian kiűzte őt az orrból. Yossarian szeretett volna labdaként összegömbölyödve a padlón feküdni, pontosan a fedélzeti vészkijáraton, egy különleges, gránátbiztos öltönyben. Mint valami jégkunyhóban, ezt mindig magán hurcolta volna boldogan, és az ejtőernyője már a hevederre csatolva, ahol a helye, egyik markában a nyitózsinór piros fogantyúját, a másik markában a vészkijárat biztosítókilincsét szorongatva, amely a pusztulás első, irtózatos sikolyára kibillentené a levegőbe, a föld felé. Hát ott szeretett volna lenni, ha egyáltalán már idefönn kellett lennie, ahelyett, hogy lóg itt elöl a levegőben, mint valami nyavalyás, kiakasztott aranyhal. Valami nyavalyás, kiakasztott akváriumban, miközben a rohadt szennyedék légelhárító gránátok fekete sortüze repked, robban és repeszt, fölötte, alatta, körös – körül egyetlen bukdácsoló, csattogó, tántorgó, villámló és rémlátomásos, kozmologikus gonoszságban, amely rengett, lüktetett, vacogott, ropogott, harsogott, és azzal fenyegetett, hogy egyetlen hatalmas tűzsugárban a másodperc törtrésze alatt megsemmisíti őket.

Aarfynak Yossarian semmi hasznát se vette, se mint navigátornak, se mint egyébnek, úgyhogy Yossarian minden egyes alkalommal hevesen kiűzte őt az orrból, nehogy egymás útjában legyenek, ha hirtelen az életért kellene tülekedni. Amint Yossarian kiűzte őt az orrból, Aarfy bátran kucoroghatott volna a padlón, ahol Yossarian szeretett volna kucorogni, de ehelyett szálegyenesen ácsorgóit, két rönkszerű karját a pilóta és a segédpilóta ülésének hátán nyugtatva kényelmesen, s pipával a kezében nyájas kis megjegyzéseket intézett McWatthoz vagy bárkihez, aki épp a segédpilóta volt, és mulatságos apróságokat mutogatott az égbolton a két embernek, akik túlságosan el voltak foglalva ahhoz, hogy ezek iránt érdeklődhessenek. McWatt túlságosan el volt foglalva azzal, hogy a botkormánnyal válaszoljon Yossarian csikorgó parancsaira, amikor Yossarian belopta a gépet a bombavetési zónába, s aztán vadul keresztülkorbácsolta őket a robbanó gránátok vérszomjas oszlopain, kurta, éles és mocskos szájú parancsokkal, amik leginkább Éhenkórász Joe fájdalmas, esdeklő éjszakai lidércnyomásos sikoltozásaihoz hasonlítottak. Aarfy az egész pokoli égzengés alatt tűnődve pöfékelt a pipájából, és higgadt kíváncsisággal nézte a háborút McWatt ablakán keresztül, mint valami távoli zűrzavart, amelyhez semmi köze. Aarfy jeles egyesületi ember volt, aki szerette a görbe estéket, az öregdiákok találkozóját, és még annyi esze sem volt, hogy féljen. Yossariannak volt annyi esze, és félt is, és hogy nem hagyta el helyét az ágyútűzben, s nem futott vissza a kúszófolyosón át, mint valami kisgyerek, akinek tele a gatyája, annak egyedüli oka az volt, hogy a célkörzetből való kirepülés megtévesztő manőverezését nem volt hajlandó senki másra bízni. Nem volt lény a világon, akit akkora felelősséggel kitüntetett volna. Nem volt lény a világon, ő legalább nem ismert senkit, akiben akkora adag gyávaság lett volna. Yossarian volt a hadtest legjobb manőverező tisztje, de fogalma sem volt róla, hogy miért.

A megtévesztő manőverezésnek nem voltak lerögzített szabályai. Csak félelem kellett hozzá, s ebből Yossarianban volt elég, több félelem volt benne, mint Orrban vagy Éhenkórász Joe-ban, sőt több félelem, mint Dunbarban, aki bánatosan belenyugodott abba a gondolatba, hogy egy napon meg kell halnia. Yossarian nem nyugodott bele ebbe a gondolatba, és vadul, foggal-körömmel harcolt az életéért minden bevetésen, és abban a pillanatban, mihelyt a bombákat leszórta, már üvöltött is McWattnak, „Gyerünk! Gyerünk! Gyerünk! Gyerünk! A kurva anyád, gyerünk!”, és egész idő alatt ádázul gyűlölte McWattot, mintha McWatt lenne az oka, hogy egyáltalán itt fenn kell lenniök, kitéve annak, hogy idegenek leradírozzák őket az égről, és a gépen ilyenkor mindenki más kikapcsolódott a fedélzeti híradórendszerből, kivéve az avignoni bevetés zűrzavarának szánalmas pillanatait, amikor Dobbs megőrült a levegőben, és elkezdett szívszaggatóan segítségért kiabálni.

– Segítsetek neki, segítsetek neki – zokogott Dobbs. – Segítsetek neki, segítsetek neki.

– Kinek kell segíteni? Kinek kell segíteni? – szólt vissza Yossarian, amikor fejhallgatóját újra bekapcsolta a híradórendszerbe, mert kiszakadt, amikor Dobbs kitépte a botkormányt Hupple kezéből, és hirtelen benyomta a gépet abba a süketítő, bénító, irtózatos zuhanórepülésbe, amely Yossariant, a fejénél fogva, reménytelenül a plafonhoz szegezte, s amelyből az utolsó pillanatban Hupple mentette ki őket azzal, hogy visszarántotta Dobbs kezéből a botkormányt, egyenesbe hozta a gépet. Aztán csaknem olyan hirtelen, megint ott voltak a légelhárító ütegek kakofonikus tüzének kellős közepén, amelyből csak egy pillanattal előbb menekültek ki szerencsésen. „Istenem! Istenem, Istenem”, imádkozott Yossarian hangtalanul, ahogy fejénél fogva fityegett a repülőgép orrának mennyezetén, és képtelen volt megmozdulni.

– A bombázótisztnek, a bombázótisztnek – felelte Dobbs sírva, amikor Yossarian hangját meghallotta. – Nem felel, nem felel. Segítsetek a bombázótisztnek, segítsetek a bombázótisztnek!

– Én vagyok a bombázótiszt – üvöltött neki vissza Yossarian. – Én vagyok a bombázótiszt, minden rendben, minden rendben.

– Akkor segítsetek neki, segítsetek neki – könyörgött Dobbs. –Segítsetek neki, segítsetek neki!

És Hóden haldokolva feküdt a farokban.

6. Éhenkórász Joe

Éhenkórász Joe tényleg teljesítette az ötven bevetést, de hiába. Bepakolta a hátizsákját, és megint várta, hogy hazamehessen. Éjszakánként hátborzongató, fülszaggató lidércnyomásai voltak, amelyek az egész századot ébren tartották, kivéve Hupple – t, a tizenöt esztendős pilótát, aki hozzáhazudott a korához, hogy bekerüljön a Hadseregbe, és házi macskájával Éhenkórász Joe sátrában lakott. Hupple éber alvó volt, de azt állította, soha nem hallotta Éhenkórász Joe visítozásait. Éhenkórász Joe beteg volt.

– Na és – horkantott Daneeka Doki szemrehányóan. – Én megcsináltam, annyit mondhatok. Ötven rongy, ennyit szakítottam le évente, és majd az egészet adómentesen, mert nálam a fogyasztó készpénzben fizetett. A világ legerősebb kereskedelmi kapcsolata állt a hátam mögött. És, látod, ez történt. Amikor már épp ott tartottam, hogy félre is rakhattam volna valamicskét, megcsinálták nekem a fasizmust, és elindítottak egy háborút, ami elég iszonyatos ahhoz, hogy még nekem is kárt okozzon. Röhögnöm kell, amikor azt hallom, hogy ilyen Éhenkórász Joe – félék éjszakánként eszük vesztve üvöltöznek. Tényleg röhögnöm kell. Ő a beteg? Hát én? Mit gondol az ilyen, én mit érzek?

Éhenkórász Joe túl mélyen elmerült saját szerencsétlenségébe ahhoz, hogy törődni tudjon azzal, mit érez Daneeka Doki. Ott voltak például a zajok. Az apró hangok földühítették, és érdesen verte a likacsot Aarfynak a nedves, szortyogó hang miatt, amit a pipájával csap, Orrnak, amiért bütyköl, McWattnak, amiért keverés közben csattogtatja a lapokat, ha leül pókerezni, Dobbsnak, amiért hagyja, hogy csattogjon a foga, amikor álomkóros gyanánt tétován csetlik – botlik a tárgyak között. Éhenkórász Joe a mozgó ingerelhetőség rángó, szerencsétlen tömege volt. Csendes szobában egyenletesen ketyegő óra véresre tudta karmolni védtelen agyát.

– Figyelj ide, kölyök – magyarázta élesen Hupple-nak valamelyik este, nagyon későn –, ha ebben a sátorban akarsz lakni, azt csinálod, amit én. Minden este tekerd be az órádat egy pár gyapjú zokniba, és tartsd a sátor másik felében, a zsákod legalján.

Hupple férfiasán előrelökte állkapcsát, hogy Éhenkórász Joe vegye tudomásul, nem hajlandó megjátszani a paprikajancsit, aztán pontosan végrehajtotta azt, amit mondtak neki.

Éhenkórász Joe ugrabugra, girhes nyomorúságkergetője volt, arca hús nélküli, bőre aszott, csontja aszott, a szeme körül feketéllő üregekben duzzadt erek vonaglottak, mint levágott kígyófarkak. Kialudt kráter volt az arca, gond kormozta, mint valami isten háta mögötti bányaváros. Éhenkórász Joe falánk volt, folyton az ujjai hegyét rágicsálta, dadogott, csuklott, vakarózott, izzadt és nyálzott, és fanatikusan futkározott össze – vissza egy bonyolult fekete fényképezőgéppel, amellyel minduntalan meztelen lányokat akart lefényképezni. A képeket nem lehetett előhívni. Vagy elfelejtett filmet tenni bele, vagy elfelejtett vakut használni, vagy nem vette le a lencsevédőt. Nem volt könnyű a meztelen lányokat különféle pózokra rávenni, de Éhenkórász Joe értette a módját:

– Itt jön a nagy ember – ordítozta. – Itt a nagy folográfus a Life újságlól. Nagy képek, nagy borítón. Si, si, si! Hollywoodi filmsztár. Multi Dinero. Multi válás. Multi timi-tömés, egész nap.

Ilyen körmönfont hízelgésnek vajmi kevés nő tud ellenállni bárhol is, és a prostituáltak mohón szökkentek talpra, bármilyen fantasztikus pózokat követelt tőlük, hogy nekigörnyedjenek. Éhenkórász Joe-t kivégezték a nők. Lényük nemiségére dermedt imádattal és bálványozással felelt. A nők a csoda bájos, kielégítő, tébolyító megvalósulásai voltak, a megmérhetetlen gyönyör hangszerei, de olyan gyönyöré, ami túl éles ahhoz, hogy el lehessen viselni, és túl átszellemült ahhoz, hogy a szennyes, méltatlan férfiak eszköze legyen. Csak kozmikus távolságból tudta felfogni keze ügyébe eső mezítelenségüket, ami szerinte arra rendeltetett, hogy gyorsan képi áttételt nyerjen, és a hús örömére, amire voltaképp valók, a vad hajszában csak egy-két futó pillanata jutott, mert szentül meg volt róla győződve, ha nem siet, valaki rajtuk csap, és menthetetlenül elragadja előle őket. Soha nem tudott dönteni, vajon megtömje vagy lefényképezze őket, mert egyszerre mindkettőt csinálni, ez számára képtelenségnek tűnt. Számára valójában az egyik is majdnem képtelenségnek tűnt, mert cselekvőképességét teljesen felmorzsolta a kényszerítő sietség, amelynek örökös rabságában sínylődött. A fényképeket sohasem lehetett előhívni, és Éhenkórász Joe soha nem jutott el addig. A legkülönösebb a dologban az volt, hogy polgári életében Éhenkórász Joe tényleg a Life fotóriportere volt.

Most hős volt, a Légierő legnagyobb hőse, legalábbis Yossarian szemében, mert többször teljesítette frontszolgálati idejét, mint ahányszor a Légierő többi hőse. Hatszor teljesítette frontszolgálati idejét. Első frontszolgálati idejét akkor teljesítette Éhenkórász Joe, amikor mindössze huszonöt bevetésre volt szükség ahhoz, hogy összepakolja hátizsákját, boldog levelet írjon haza, és játékos kutyaként mindenüvé kövesse Towser őrmestert a parancs miatt, ami visszavezényli az Államokba. Várakozás közben egész nap tánclépésben csoszogott a századiroda sátornyílása előtt körbe-körbe, és aki arra járt, az előtt fél téglával döngette a mellét, Towser őrmestert pedig, valahányszor Towser őrmester kidugta a fejét az ügyeletről, kedélyesen tetves kurva pecérnek titulálta.

Éhenkórász Joe a Salernói Hídfőállás hetében teljesítette első huszonöt bevetését, amikor Yossariant kórházba fektették heveny kankóval, amelyet egy női segédszolgálatoson végrehajtott mélyrepüléses bevetés során szerzett egy bokorban, amikor utánpótlásért voltak Marrakechben. Yossarian minden tőle telhetőt megtett, hogy utolérje Éhenkórász Joe-t, és majdnem utol is érte, hat nap alatt hatszor repült bevetésre, de Arezzo fölött a huszonharmadik bevetésen Nevers ezredes elesett, és akkor olyan közel volt hozzá, hogy nem tér haza, mint még soha. Másnap jött meg Cathcart ezredes, új rangjának vakító ragyogásában, és mennybemenetelét azzal a paranccsal ünnepelte meg, hogy a kötelező bevetések számát huszonötről harmincra emelte. Éhenkórász Joe kipakolta a hátizsákját, és visszacsinálta a boldog leveleket. Megszűnt játékos kutyaként Towser őrmester nyomába szegődni. Gyűlölni kezdte Towser őrmestert, s vicsorgó kutyaként morgott mindenért, noha tudta, hogy Towser őrmester nem tehet róla, hogy Cathcart ezredes megérkezett, a futárszolgálat meg késett, mert ha nem így történik, hét nappal korábban először, azóta pedig még öt ízben, megmenekülhetett volna.

Éhenkórász Joe ettől kezdve nem tudta elviselni a várakozás feszültségét, és valahányszor egy – egy frontszolgálati idejét befejezte, tüstént összeomlott. Amikor kivették a harcállományból, mindig nagy estélyt adott barátai kis körének. Konyakos palackokat bontott, amelyeket a futárgépen tett heti négynapos körútja során szedett össze, és nevetett, énekelt, csoszogott és kiabált részeg elragadtatásának ünnepén, amíg már nem tudott tovább ébren maradni, és békésen álomba szenderült. Alighogy Yossarian, Nately meg Dunbar ágyba dugták, elkezdett álmában üvöltözni. Reggel rettenetes állapotban bukott ki a sátrából, rettegve és bűntudatosan, korhadt váza volt csupán egy hajdan ember formájú építménynek, amint az összeomlás meredélyén reszket.

Éhenkórász Joe lidércnyomásai égi pontossággal jelentek meg minden áldott éjjel, ha a századnál töltötte a szívet tépő megpróbáltatás időszakát, amikor megint nem volt bevetésen, és megint várta a parancsot, hogy hazaküldjék, és az nem jött. Némely befolyásolható embereket a századnál, mint például Dobbst vagy Fiume kapitányt, olyan mélységesen megrázták Éhenkórász Joe sikoltozó lidércnyomásai, hogy hamarosan nekik is támadtak saját külön sikoltozó lidércnyomásaik, és az átható ocsmányságok, amelyek éjszakánként a század különböző pontjairól röppentek föl a levegőbe, ábrándosán felelgettek egymásnak a sötétségben, mint mocskos képzeletű éneklő madarak párcsalogató hívásai. Korn ezredes erélyes kézzel vetett féket arra, amit egészségtelen folyamat kezdetének vélt Őrnagy őrnagy századában. Előrelátó gondoskodással elrendelte, hogy Éhenkórász Joe járjon hetente egyszer a futárgéppel, így négy éjszakára eltávolította őt a századból, és a kúra, mint Korn ezredes minden kúrája, hathatósnak bizonyult.

Valahányszor Cathcart ezredes felemelte a bevetések számát, és Éhenkórász Joe-t visszarendelte a harcállományba, a lidércnyomások nyomban megszűntek, Éhenkórász Joe felszabadult mosollyal visszabillent a rettegés normális állapotába. Yossarian úgy olvasott Éhenkórász Joe meggyötört arcában, mint a nyitott könyvben. Jót olvasott ki belőle, amikor Éhenkórász Joe cudarul nézett ki, és rettenetes dolgokat, amikor Éhenkórász Joe jól nézett ki. Éhenkórász Joe fordított reakciórendszere páratlan jelenségnek tűnt föl mindenki szemében, kivéve Éhenkórász Joe-t, aki az egész dolgot makacsul tagadta.

– Ki álmodik? – válaszolta, amikor Yossarian azt kérdezte tőle, mit álmodott.

– Joe, miért nem mész el Daneeka Dokihoz? – tanácsolta Yossarian.

– Miért menjek én Daneeka Dokihoz? Nem vagyok beteg.

– Hát a lidércnyomásaid?

– Nincsenek lidércnyomásaim – hazudta Éhenkórász Joe.

– Lehet, hogy tudna velük valamit csinálni.

– Semmi rossz sincs a lidércnyomásban – válaszolta Éhenkórász Joe. – Mindenkinek vannak lidércnyomásai. Yossarian úgy gondolta, hogy most megfogta.

– Minden éjjel?

– Miért ne minden éjjel? – kérdezte Éhenkórász Joe.

És hirtelen értelmet kapott minden. Tényleg, miért ne minden éjjel? Van annak értelme, ha az emberek fájdalmukban minden éjjel kiabálnak. Inkább van értelme, mint Applebynak, aki folyton a szabályzatot bújta, és parancsot adott Kraftnak, hogy adjon parancsot Yossariannak, hogy vegye be Atabrine tablettáit, ha tenger felett repülnek, miután Yossarian és Appleby kölcsönösen nem szóltak egymáshoz. Éhenkórász Joe-nak inkább volt értelme, mint Kraftnak, aki halott volt, és minden ünnepélyesség nélkül zuhant a pusztulásba Ferrara fölött egy felrobbant motor miatt, miután Yossarian a raj hat gépét másodszor is a cél fölé vitte. Az ezred megint elhibázta a hidat Ferraránál, mint ahogy hét álló napon át mindig, azzal a célzókészülékkel, amellyel negyvenezer láb magasságból egy rakás szart el lehetett találni, és már egy egész hét múlt el, mióta Cathcart ezredes megparancsolta, hogy emberei önként jelentkezzenek, és huszonnégy órán belül bombázzák le a hidat. Kraft hórihorgas, ártalmatlan kölyök volt Pennsylvaniából, aki nem akart mást, csak hogy szeressék, és akit végzetesen kiábrándítottak még ilyen szerény és megalázó törekvésből is. Halott lett, nem pedig szeretett lény, vérző hamu a barbárság máglyáján, akit senki sem hallott meg azokban az utolsó, értékes pillanatokban, amikor a gép fél szárnnyal zuhant, mint a kő. Csak éldegélt egy kicsikét ártalmatlanul, aztán lángolva eltűnt Ferrara fölött a hetedik napon, amikor az Úr pihent, és McWatt megfordult, mert Yossarian másodízben irányította a cél fölé bombázórohamra, mert Aarfy összekevert mindent, és Yossarian képtelen volt előszörre ledobni a bombáit.

– Gondolom, vissza kell mennünk, ugye? – mondta McWatt komoran a gégemikrofonba.

– Gondolom, vissza – mondta Yossarian.

– Tényleg? – mondta McWatt.

– Egen.

– Persze, persze – énekelte McWatt. – Ott egye a fene. – És visszamentek, míg a többi raj gépei biztonságban tovacirkáltak a messzeségben, és lentről a Hermann Göring Hadosztály minden dübörgő ágyúja ezúttal csak rájuk köpködte bömbölő gránátjait.

Cathcart ezredes bátor ember volt, és soha nem habozott, hogy embereinek parancsot adjon önkéntes jelentkezésre bármely elérhető célpont megsemmisítésére. Az ő ezredének nem volt olyan veszélyes célpont, amelyet ne lehetett volna megtámadni. Mint ahogy nem volt olyan nehéz labda Applebynak, amivel ne bírt volna a pingpongasztalnál. Appleby jó pilóta volt és emberfeletti pingpongjátékos, aki legyekkel a szemében soha egyetlen poént sem vesztett. Huszonegy szerva mindig elég volt Applebynak, hogy újabb ellenfelet fosszon meg a dicsőségtől. Szakértelme a pingpongasztalnál legendás volt, s ha egyszer elkezdte, Appleby minden játékot megnyert, mindaddig, amíg egy este Orr be nem tintázott ginfizzből, és ütőjével szét nem csapta Appleby homlokát, miután Appleby lecsapta Orrnak mind az öt első szerváját. Orr ütőjét csóválva pattant föl az asztalra, és széles futóterpesszel rugaszkodott el a másik végén, mindkét lábát derékszögben Appleby képébe irányítva. Elszabadult a pokol. Csaknem egy teljes percig tartott, míg Appleby kibogozta magát Orr csápoló végtagjai közül, és megvetve lábát, egyik kezével Orrt inge elejénél fogva maga elé nyomta a földre, másik karját pedig jól hátrahúzta, hogy Öklével halálos csapást mérjen rá, de akkor Yossarian előlépett, és elvette előle Orrt. Ez az éjszaka a meglepetések éjszakája volt Appleby számára, aki volt olyan nagy, mint Yossarian, és volt olyan erős is, és minden erejét összeszedve úgy vetette rá magát Yossarianra, hogy Félkupica Fehér Főnök örömteljes izgalommal Moodus ezredeshez fordult, és úgy orrba vágta. Ettől Dreedle tábornok olyan olvadó hálával telt meg iránta, hogy Cathcart ezredessel kidobatta a káplánt a tisztiklubból, és megparancsolta Félkupica Fehér Főnöknek, hogy költözzön Daneeka Dokival egy sátorba, ahol napi huszonnégy órán át lehet orvosi felügyelet alatt, és tartsa a kondícióját, hogy valahányszor Dreedle tábornok úgy kívánja, mindig orrba vághassa Moodus ezredest. Dreedle tábornok időnként orrbeverő kirándulásokra indult a főhadiszállásról Moodus ezredes és vöröskeresztes nővérkéje társaságában, hogy Félkupica Fehér Főnök orrba verhesse vejét.

Félkupica Fehér Főnök szívesebben maradt volna abban a lakókocsiban, amelyet Fiume kapitánnyal, a hallgatag, babonás századreklámtiszttel osztott meg, aki estéit leginkább a napközben készített fényképek előhívásával töltötte, hogy a reklám szabadságoltakkal széthordassa őket. Fiume kapitány minden estéjéből annyit töltött sötétkamrájában, amennyit csak tudott, aztán nyúllábat kötött a nyakába, és imára kulcsolt kézzel lefeküdt a priccsére, és megpróbált egész éjjel ébren maradni. Halálos rettegésben élt Félkupica Fehér Főnöktől. Fiume kapitányt az a gondolat tartotta megszállva, hogy Félkupica Fehér Főnök egy szép éjjelen lábujjhegyen odasurran a priccséhez, és amíg ő az igazak álmát alussza, egyik fülétől a másik füléig elmetszi neki a torkát. Fiume kapitányban ezt a gondolatot maga Félkupica Fehér Főnök ültette el, aki egy szép éjjelen csakugyan odasurrant lábujjhegyen a priccséhez, amikor épp szunyókált, és vészjóslóan a fülébe suttogta, hogy egy szép éjjelen, amikor ő, Fiume kapitány az igazak álmát alussza, ő, Félkupica Fehér Főnök egyik fülétől a másik füléig elmetszi neki a torkát. Fiume kapitány jéggé dermedt, s hirtelen éber szeme egyenesen Félkupica Fehér Főnök részegen forgó szemébe mélyedt.

– Miért? – sikerült végre Fiume kapitánynak elkárognia magát.

– Miért ne? – felelte rá Félkupica Fehér Főnök.

Fiume kapitány ettől kezdve éjszakáról éjszakára kényszerítette magát, hogy ameddig csak lehet, ébren tudjon maradni. Mérhetetlen segítséget kapott Éhenkórász Joe lidércnyomásaitól. Oly odaadóan hallgatta éjszakáról éjszakára Éhenkórász Joe mániákus üvöltözését, hogy Fiume kapitány lassan gyűlölni kezdte őt, és azt kezdte kívánni, hogy Félkupica Fehér Főnök egy szép éjjelen bárcsak az ő priccséhez surranna oda lábujjhegyen, és neki metszené el a torkát egyik fülétől a másikig. Fiume kapitány voltaképpen majd minden éjjel úgy aludt, mint a bunda, és csak álmodta, hogy ébren van. Olyan meggyőzőek voltak álmai az ébrenlétről, hogy minden reggel teljesen összetörve ébredt, és tüstént álomba zuhant.

Csodálatos átváltozása óta Félkupica Fehér Főnök csaknem megszerette Fiume kapitányt. Fiume kapitány aznap este, amikor belépett, derűs lelkű extrovertált volt, és másnap reggel, amikor kilépett, borús lelkű introvertált, Félkupica Fehér Főnök pedig, nem kis büszkeséggel, saját alkotásának tekintette ezt az új Fiume kapitányt. Esze ágában sem volt Fiume kapitány torkát egyik fülétől a másik füléig elmetszeni. Fenyegetőzését jó viccnek szánta, akárcsak azt, hogy tüdőgyulladásban fog meghalni, vagy azt, hogy orrba vágja Moodus ezredest, vagy azt, hogy Daneeka Dokit indián párbajra hívja. Félkupica Fehér Főnök csupán rögtön aludni akart, amikor minden áldott este részegen hazatámolygott, és ezt Éhenkórász Joe legtöbbször meghiúsította. Éhenkórász Joe lidércnyomásaitól Félkupica Fehér Főnök delírium tremensbe esett, és gyakran azt kívánta, bárcsak valaki lábujjhegyen besurranna Éhenkórász Joe sátrába, leemelné arcáról Hupple macskáját, s egyik fülétől a másik füléig elmetszené neki a torkát. Hogy mindenki az igazak álmát aludhassa a században, Fiume kapitányt kivéve.

Annak ellenére, hogy Félkupica Fehér Főnök Dreedle tábornok örömére mindig orrba vágta Moodus ezredest, nem jutott be a sápadtarcúak közé. Ugyancsak nem jutott be a sápadtarcúak közé Őrnagy őrnagy sem, a századparancsnok, aki abban a pillanatban jött rá erre, amikor századparancsnok lett Cathcart ezredes jóvoltából, aki fickándozó dzsipjén azon a napon csapott le a századra, mint az istennyila, amikor Duluth őrnagy elesett Perugia fölött. Cathcart ezredes visító fékekkel gyökerezett le milliméterekre az ároktól, amely dzsipjének orrát elválasztotta a másik oldalon a lejtős kosárlabdapályától, ahonnan Őrnagy őrnagyot rúgásokkal, lökdöséssel, kövekkel és pofonokkal űzték ki azok az emberek, akik majdnem barátai lettek.

– Maga az új századparancsnok – bömbölte Cathcart ezredes át az árkon. – De nehogy azt higgye, hogy ez valamit is jelent, mert nem jelent semmit. Mindössze annyit jelent, hogy maga az új századparancsnok.

És Cathcart ezredes, ahogy jött, hirtelen eldübörgött, olyan kegyetlenül felpörgetve dzsipjét, hogy a kerekek finom murvasugarat spricceltek Őrnagy őrnagy arcába. Őrnagy őrnagyot letaglózta a hír. Szótlanul állt ott, hórihorgasan és esetlenül, hosszú kezében a nyűtt kosárlabdával, és érezte, hogy a gyűlölet magva, melyet Cathcart ezredes oly váratlanul szórt el, miként ereszt gyökeret a körülötte levő katonákban, akik kosárlabdáztak vele, akik oly közel engedték őt magukhoz, amilyen közel életében soha senki nem engedte őt magához, olyan közel, hogy már – már barátai lettek. Ábrándos szeme fehére kifordult és elfátyolozódott, szája sírásra görbült, és megint elmerült az ismerős, áthatolhatatlan magányban, amely, mint szitáló köd, megint köréje sűrűsödött.

Mint az ezredtörzs többi tisztje, Danby őrnagy kivételével, Cathcart ezredes is demokratikus szellemmel volt átitatva: hitte, hogy minden ember egyenlőnek teremtetett, ennélfogva mindenkit, aki nem tartozott az ezredtörzshöz, egyforma energiával hajszolt. Arról nem is beszélve, hogy hitt embereiben. Miként az eligazításon oly gyakran mondogatta, meg volt győződve arról, hogy legalább tíz bevetéssel jobbak minden más alakulatnál, és aki nem osztja ezt a bizalmat, amelyet ő beléjük helyezett, az mindjárt pakolhat, és mehet a francos nyavalyába. Bár annak egyetlen módja, hogy valaki tényleg pakolhasson, és elmehessen a francos nyavalyába, ahogy Yossarian rájött, amikor látogatóba repült Wintergreen exőrv.-höz, a tíz külön bevetés teljesítése volt.

– Még mindig nem értem – tiltakozott Yossarian. – Igazat mondott Daneeka Doki, vagy nem mondott igazat?

– Hányat mondott?

– Negyvenet.

– Daneeka Doki igazat mondott – állította Wintergreen exőrv. –A Huszonhetedik Légihadtest főhadiszállása szerint negyven bevetést kell repülnötök.

Yossarian boldog volt. – Akkor mehetek haza, rögtön? Negyvennyolcam van.

– Nem, haza nem mehetsz – helyesbítette Wintergreen exőrv. –Megbolondultál te, vagy mi van?

– Miért nem?

– Huszonkettes.

– Huszonkettes? – Mintha fejbe vágták volna Yossariant. – Mi az isten köze van ehhez a huszonkettesnek?

– A huszonkettes – válaszolta Daneeka Doki türelmesen, amikor Éhenkórász Joe visszaröpítette Yossariant Pianosába – kimondja, hogy mindig köteles vagy végrehajtani, amire az elöljáród utasít.

– De a Huszonhetedik Légihadtest azt mondja, hogy negyven bevetés után hazamehetek.

– De azt nem mondja, hogy haza kell menned. A szabályzat viszont kimondja, hogy minden parancsot végre kell hajtanod. Itt a csapda. Még ha az ezredes meg is szegi a Huszonhetedik Légihadtest parancsát azzal, hogy további bevetésekre küld, akkor is teljesítened kell, különben bűnös vagy parancsmegtagadásban. És akkor aztán a Huszonhetedik Légihadtest főhadiszállásán elkapják a grabancodat.

Yossarian kiábrándultán zuhant le az égből.

– Szóval tényleg teljesítenem kell az ötven bevetést? – mondta gyászosan.

– Az ötvenötöt – helyesbítette Daneeka Doki.

– Miféle ötvenötöt?

– Azt az ötvenöt bevetést, amit az ezredes legújabban akar tőletek.

Éhenkórász Joe hatalmas, megkönnyebbült sóhajt eresztett meg, amikor Daneeka Doki ezt mondta, és elvigyorodott. Yossarian megragadta Éhenkórász Joe grabancát, és kényszerítette, hogy azonnal repüljenek vissza Wintergreen exőrv.-höz.

– Mit csinálnának velem ezek – kérdezte bizalmas hangon –, ha megtagadnám a bevetéseket?

– Nyilván lepuffantanánk téged – válaszolta Wintergreen exőrv.

– Lepuffantanánk? – kiáltotta Yossarian meglepetten. – Hogyhogy lepuffantanánk? Mióta álltál melléjük?

– Ha le akarod lövetni magad, mit gondolsz, kik mellé fogok állni? – vágott vissza Wintergreen exőrv.

Yossarian összerezzent. Cathcart ezredes megint kezdett az idegeire menni.

7. McWatt

Rendes körülmények között Yossarian pilótája McWatt volt, aki miközben reggelenként sátra előtt borotválkozott makulátlan, ordítóvörös pizsamájában, egyike volt a Yossariant körülvevő különös, ironikus, felfoghatatlan dolgoknak. McWatt volt közöttük a legőrültebb frontkatona, mert teljesen egészséges volt, és mégsem érdekelte a háború. Rövid lábú, széles vállú, mosolygó ifjú lélek volt, aki szüntelenül pikáns varietédalokat fütyörészett, és éles csattogással keverte a kártyát pókerezés közben, amikor rákerült az osztás, mindaddig, amíg Éhenkórász Joe egyetlen reszkető kétségbeeséssé nem vált, és el nem kezdett üvölteni, hogy hagyja abba a lapok csattogtatását.

– Te kurvapecér, csak azért csinálod, mert tudod, hogy engem bánt – süvítette dühöngve Éhenkórász Joe, miközben Yossarian csillapítótag tartotta vissza a nyakánál fogva. – Ez az egyetlen oka, azért csinálja, mert szereti hallgatni, amikor üvöltözöm... te rohadt kurvapecér!

McWatt bocsánatkérően dörzsölte pompás szeplős orrát, és megesküdött, hogy soha többé nem csattog a kártyával, de mindig elfelejtette. McWatt vörös pizsamájához bolyhos házipapucsot viselt, és frissen vasalt színes ágyneműben aludt; ilyen volt a lepedő is, aminek az egyik felét Milo szerezte vissza neki az édesszájú, vigyorgó tolvajtól a ragyaverte datolyák ígéretének a fejében, amit Yossariantól kölcsönzött. McWattot mélységesen megrendítette Milo, aki géhás tiszthelyettese, Snark tizedes mulatságára, már akkor öt centért adta annak a tojásnak darabját, amelyet darabonként hét centért vásárolt. De McWattot távolról sem rendítette meg annyira Milo, mint amennyire Milót az a levél, amelyet Yossarian szerzett be a mája révén Daneeka Dokitól.

– Mi ez? – kiáltott fel Milo riadtan, amikor az aszaltgyümölcs csomagokkal, gyümölcslékonzervekkel megrakott hatalmas hullámpapír dobozzal találkozott, amelyet a két olasz munkás, akiket **de Coverley őrnagy rabolt el a konyha számára, éppen Yossarian sátra felé vitt.

– Ez Yossarian kapitány, hadnagy úr – mondta Snark tizedes felsőbbrendű vigyorral. Snark tizedes intellektuális sznob volt, aki úgy érezte, húsz évvel előzi meg korát, és nem nagyon szerette, hogy nap mint nap a tömegízlés kiszolgálására kényszerül.

– Levele van Daneeka Dokitól, amely felhatalmazza arra, hogy annyi és annyiféle gyümölcsöt és gyümölcslevet kapjon, amilyent és amennyit akar.

– Mi ez? – kiáltott fel Yossarian, amikor Milo elsápadt, és kezdett összecsuklani.

– Ez Milo Minderbinder hadnagy, kapitány úr – válaszolta Snark tizedes gúnyos kacsintással. – Legújabb pilótánk. Ő lett a géhás tiszt, míg ön legutóbb kórházban volt.

– Mi ez? – kiáltott fel McWatt késő délután, amikor Milo átadta neki a fél lepedőt.

– Ez annak a lepedőnek a fele, amelyet ma reggel loptak el a sátrából – magyarázta Milo ideges magabiztossággal, s rozsdás bajusza sebesen mozgott. – Fogadni mernék, azt sem tudja, hogy ellopták.

– Miért akarna bárki is fél lepedőt lopni? – kérdezte Yossarian. Milo tűzbe jött.

– Maguk ezt nem értik – vitatkozott.

Yossarian tényleg nem értette, mi hajtja Milót, hogy olyan kétségbeesetten akar beszállni abba a levélbe, amelyikben Daneeka Doki rögtön a tárgyra tért. „Kiadni Yossariannak annyi aszalt gyümölcsöt és gyümölcslevet, amennyit akar”, írta Daneeka Doki. „Állítása szerint májpanaszai vannak.”

– Egy ilyen levéllel – motyogta Milo csüggedten – tönkre lehet tenni a világ valamennyi géhását. – Milo csak azért jött keresztül a századon Yossarian sátrához, az elveszett ellátmányt kísérve, mint valami gyászoló családtag, hogy még egyszer elolvassa a levelet. –Annyit kell adnom magának, amennyit kér. De az ám! A levél még azt se mondja ki, hogy az egészet saját magának kell megennie.

– És jó is, hogy nem mondja ki – mondta neki Yossarian. – Mert én soha egy szikrát se eszem belőle. Nekem májpanaszom van.

– Á, igen, igen, elfelejtettem – mondta Milo tisztelettel lehalkított hangon. – Kellemetlen?

– Annyira, amennyire kell – felelte Yossarian vidáman.

– Értem – mondta Milo. – Ez mit jelent?

– Ez azt jelenti, hogy nem lehet kevésbé kellemetlen...

– Azt hiszem, nem értem.

–... anélkül, hogy kellemetlenebb ne legyen. No, érti már?

– Igen, értem. De még mindig nem hiszem, hogy értem.

– Hát akkor ne okozzon ez magának gondot. Okozzon ez nekem gondot. Tudja, voltaképpen nincs is májpanaszom. Csak a tünetek vannak meg. Garnett-Fleischaker-féle szindrómám van.

– Értem – mondta Milo. – Mi az a Garnett-Fleischaker-féle szindróma?

– Májpanasz.

– Értem – mondta Milo, és valami belső fájdalom kifejezésével, fáradtan kezdte két fekete szemöldökét masszírozni, mintha lassan gyötrő kellemetlenség elmúlására várna. – Ebben az esetben – folytatta végül – feltehetően nagyon gondosan meg kell válogatnia, hogy mit eszik, így van?

– Tényleg nagyon gondosan – mondta neki Yossarian. – Egy jó Garnett-Fleischaker szindrómára nem könnyű szert tenni, és én nem akarom tönkretenni az enyémet. Ezért aztán gyümölcsöt egyáltalán nem eszem.

– Na most már tényleg értem – mondta Milo. – A gyümölcs nem tesz jót a májának, mi?

– Nem, a gyümölcs jót tesz a májamnak. Ezért aztán sohasem eszem gyümölcsöt.

– Akkor mi a szándéka ezzel? – kérdezte Milo, szívósan törve utat növekvő zavarán át a kérdésig, ami már égette a száját. – Eladja?

– Odaadom.

– Kinek? – kiáltotta Milo fájdalomtól megtört hangon.

– Bárkinek, akinek kell – kiáltott vissza Yossarian.

Milo hosszú, mélabús jajkiáltást hallatott, hátratántorodott, s hirtelen egész hamuszínű arcára halálos veríték ült ki nagy cseppekben. Magafeledten ráncigálta szerencsétlen bajuszát, egész teste remegett.

– Nagy részét Dunbarnak adom – folytatta Yossarian.

– Dunbar? – visszhangozta Milo zsibbadtan.

– Igen. Dunbar annyi gyümölcsöt ehet, amennyit akar, és egy szikra jót sem tesz neki. Csak kint hagyom itt ezt a dobozt a szabadban, és bárki, akinek kell, csak jön és vesz magának belőle. Aarfy például rendszeresen rájár az aszalt szilvára, mert azt mondja, a kantinban sohasem kap elég aszalt szilvát. Ennek igazán utánanézhetne, ha ideje lesz egyszer, mert nincs abban semmi öröm, ha Aarfy itt lóg a környéken. Amikor aztán az ellátmányom már megfogyatkozott, csak megtöltetem Snark tizedessel megint. Nately egész rakományt visz magával mindig, valahányszor Rómába megy. Szerelmes ott egy kurvába, aki engem gyűlöl, és akit egyáltalában nem érdekel Nately. Van neki egy kishúga, aki sohasem hagyja magukra őket az ágyban, mert tudja, egy lakásban élnek egy vénemberrel meg egy vénasszonnyal meg egy csomó más lánnyal, akiknek szép kövér combjaik vannak, és ezek is folyton ott ugrálnak körülöttük. Nately mindig visz nekik egy egész dobozzal, ahányszor csak megy.

– Eladja nekik?

– Nem, odaadja nekik. Milo a homlokát ráncolta.

– Nos, azt hiszem, igazán nagylelkű hozzájuk – jegyezte meg lelkesedés nélkül.

– Igen, nagyon nagylelkű – egyezett bele Yossarian.

– És biztos vagyok benne, hogy ez teljesen szabályos – mondta Milo –, minthogy az élelmiszer a magáé, ha már egyszer megkapta tőlünk. Amilyen nehéz időket élünk, ezek az emberek igazán nagyon boldogok lehetnek, hogy kapnak belőle.

– Igen, nagyon boldogok – biztosította őt Yossarian. – A két lány az egészet eladja a feketepiacon, és ami pénzt kapnak érte, ''azon csillogó gyári mütyürkéket meg olcsó parfümöt vesznek.

Milo fölneszelt.

– Gyári mütyürkék! – kiáltott föl. – Nem is tudtam. Mennyiért veszik az olcsó parfümöt?

– A vénember az ő részét arra használja, hogy vodkát meg disznó képeket vesz érte. A vénember kéjleső.

– Kéjleső?

– Meg fog lepődni.

– Van piaca Rómában a disznó képeknek? – kérdezte Milo.

– Meg fog lepődni. Vegyük példának Aarfyt. Aki ismeri, nem is gyanítaná, mi?

– Azt, hogy kéjleső?

– Nem, azt, hogy navigátor. Ismeri Aardvaark kapitányt, nem? Ő az a csinos gyerek, aki odamegy magához első napján a században, és azt mondja, Aardvaark a nevem, a navigálást kedvelem. Pipát hord a pofájában, és nyilván már magától is megkérdezte, hogy melyik egyetemre járt. Ismeri?

Milo oda sem figyelt.

– Hadd társuljak be magához – bukott ki belőle rimánkodva.

Yossarian visszautasította, noha nem voltak kétségei afelől, hogy a gyümölcs teherautószám ömlik majd hozzájuk, és arra használják, amire jónak látják, mihelyt Daneeka Doki levelére a kantinból átkerül Yossarian birtokába. Milo lehervadt, de attól fogva egy kivételével minden titkát megosztotta Yossariannal, azon éles megfigyelés alapján, hogy aki nem akarja kirabolni szeretett hazáját, nem fog kirabolni senkit. Milo minden titkát megosztotta Yossariannal, kivéve azt a helyet, a hegyekben, ahová pénzét kezdte elásni, miután visszatért Szmirnából egy repülőgép fügével, és megtudta Yossariantól, hogy egy kémelhárító tiszt bukkant föl a kórházban. Milo számára, aki gyanútlanul hagyta magát rábeszélni, hogy önként elvállalja, a géhás tiszti beosztás alapja a szent bizalom volt.

– Nem volt alkalmam még észrevenni, hogy nem szolgálunk fel elég aszalt szilvát – vallotta be az első napon. – Azt hiszem, ez azért van, mert még új ember vagyok. Fel fogom vetni a kérdést az első helyettesemnek.

Yossarian élesen ránézett.

– Milyen első helyettesének? – kérdezte. – Nincs magának első helyettese.

– Snark tizedes – magyarázta Milo, s kis bűntudattal félrenézett. – Ő az egyetlen helyettesem, úgyhogy voltaképpen az első helyettesem, bár remélem, át tudom helyezni adminisztratív vonalra. Úgy érzem, Snark tizedes erősen hajlamos arra, hogy alkotó kedvét a végtelenségig kiélje, ő úgy gondolja, a géhás tiszthelyettes munkája valamiféle művészi tevékenység, és folyton azon panaszkodik, hogy prostituálja tehetségét. Soha senki semmi ilyesmit nem kíván tőle! Mellesleg, nem tudja véletlenül, miért fokozták le közkatonának, és miért csak tizedes mind a mai napig?

– Véletlenül tudom – mondta Yossarian. – Megmérgezte a századot.

Milo megint elsápadt.

– Megmérgezte a századot?

– Legénységi szappant kevert százszámra a csicsókába, csak hogy megmutassa az embereknek, milyen kispolgári az ízlésük, és mennyire nem tudják megkülönböztetni a jót a rossztól. Az egész század beteg lett. A bevetéseket leállították.

– Nahát! – kiáltott fel Milo, s szája egészen elkeskenyedett a megrovó szigortól.

– Bizonyára rájött, hogy mekkorát tévedett, nem?

– Ellenkezőleg – helyesbítette Yossarian. – Rájött, hogy milyen igaza van. Két pofára zabáltunk, és repetáért ordítoztunk. Mindnyájan tudtuk, hogy betegek vagyunk, de arról fogalmunk sem volt, hogy megmérgeztek bennünket.

Milo két döbbent szippantást hallatott, mint valami borzas barna nyúl.

– Ez esetben nekem tényleg oda kell hatnom, hogy átkerüljön az adminisztratív vonalra. Nem akarom, hogy bármi ilyesmi is történjék, amíg én szolgálatban vagyok. Tudja – közölte komolyan –, minden reményem és igyekezetem arra irányul, hogy ebben a században mindenki a világ legjobb kosztját kapja. Ez tényleg olyan valami, amire érdemes rámenni, mi? Az a géhás tiszt, aki ennél szerényebb célt tűz maga elé, annak a géhás tisztnek, véleményem szerint, nincs joga géhás tisztnek neveznie magát. Egyetértünk?

Yossarian lassan megfordult, hogy kutató bizalmatlansággal szemügyre vegye Milót. Egyszerű, komoly arcot látott, ravaszságra, átejtésre képtelent, becsületes, egyenes arc volt, két nagy, kertbe néző szemmel, rozsdaszín hajjal, fekete szemöldökkel és szerencsétlen, vörösesbarna bajusszal. Milónak hosszú, hegyes orra volt, szipogó, nedves cimpákkal, csúcsa meredeken jobb felé hajolt, mindig más irányt mutatva, mint amerre arcának többi része nézett. Ez az arc viharedzett, kemény jellemű férfi arca volt, aki éppúgy nem képes tudatosan megsérteni azokat az erkölcsi elveket, amiken virtusa nyugszik, mint ahogy nem volna képes hitvány békává változni. Egyik ilyen erkölcsi elve szerint nem vetkezik az, aki olyan magas árat számít, amilyet a forgalom még épp elbír. Képes volt az igazságos méltatlankodás hatalmas kitörésére, és úgy méltatlankodott, ahogy csak bírt, amikor meghallotta, hogy egy kémelhárító tiszt van a körletben, aki őutána szimatol.

– Nem maga után szimatol – magyarázta Yossarian, és megpróbálta megnyugtatni. – Fönn a kórházban szimatol valaki után, aki Washington Irving nevével szignálta az általa cenzúrázott leveleket.

– Én soha nem írtam Washington Irving nevét egyetlen levélre sem – jelentette ki Milo.

– Persze, hogy nem.

– Ezzel az ócska trükkel akarják kiszedni belőlem, hogy üzérkedem a feketepiacon! – Milo vadul tépdeste fakó bajuszának zilált csomóját. – Nem szeretem az ilyen pasasokat. Folyton a magunkfajta után vizslatnak. Miért nem vizslat a kormány Wintergreen exőrv. után, ha valami hasznosat akar csinálni? Wintergreen fütyül minden törvényre és szabályra, és folyton az én rovásomra töri le az árakat.

Milo bajusza azért volt szerencsétlen, mert a két szárnya nem állt elvágólag. Ez a két szárny olyan volt, mint Milo két kertbe néző szeme, amely egy időben mindig több dologra nézett. Milo több mindent látott meg, mint a legtöbb ember, de egyet sem látott túl világosan. Ellentétben a kémelhárító tisztről kapott értesüléssel, azt a hírt bátor nyugalommal vette Yossariantól, hogy Cathcart ezredes ötvenötre emelte a bevetések számát.

– Háborúban vagyunk – mondta. – És nincs értelme azon panaszkodnunk, hogy hány bevetésre kell felszállni. Ha az ezredes azt mondja, hogy ötvenöt bevetésre kell felszállnunk, akkor ötvenöt bevetésre kell felszállnunk.

– Jó, de nem nekem – fogadkozott Yossarian. – őrnagy őrnagynál jelentkezem kihallgatásra.

– Hogyan? Őrnagy őrnagy soha nem hallgat ki senkit.

– Akkor visszamegyek a kórházba.

– Alig tíz napja jött ki a kórházból – emlékeztette Milo szemrehányóan. – Nem futkározhat folyton kórházba, ha olyasmi történik, ami nem tetszik magának. Legjobb, ha teljesíti a bevetéseket. Ez a mi kötelességünk.

Milo szilárd elvei még azt sem tették neki lehetővé, hogy a konyháról kölcsönözzön egy csomag ragyás datolyát McWatt ellopott ágyterítője napján, mert a konyhán tárolt élelmiszer még mind a kormány tulajdonát képezte.

– De magától kölcsönkérhetem – magyarázta Yossariannak –, mert mindez a gyümölcs a magáé, miután megkapta tőlem Daneeka Doki levelére. Azt tehet vele, amit akar, még magas haszonnal el is adhatja, ahelyett, hogy csak úgy elajándékozná. Nem akarja, hogy együtt csináljuk?

– Nem.

Milo megadta magát.

– Akkor adjon kölcsön nekem egy csomag ragyás datolyát – kérte. – Vissza fogom adni magának. Esküszöm, hogy vissza fogom, és még egy kis valamit is, ráadásnak.

Milo állta a szavát, és átnyújtotta Yossariannak McWatt sárga lepedőjének egynegyedét, amikor visszatért a felbontatlan datolyacsomaggal meg az édesszájú, vigyorgó tolvajjal, aki ellopta a lepedőt McWatt sátrából. A lepedő darabja most már Yossarian tulajdonát képezte. Megdolgozott érte, amíg szundikált, noha nem értette, hogyan. McWatt sem értette.

– Mi ez? – kiáltott fel McWatt, és megbabonázva bámult a kettétépett lepedő felére.

– Ez annak a lepedőnek fele, amelyet ma reggel loptak el a sátrából – magyarázta Milo. – Fogadni mernék, azt sem tudja, hogy ellopták.

– Miért akarna bárki is fél lepedőt lopni? – kérdezte Yossarian. Milo izgalomba jött.

– Maguk ezt nem értik – tiltakozott. – Ő az egész lepedőt lopta el, én meg visszaszereztem azon a csomag ragyás datolyán, amit maga befektetett. Ezért aztán a lepedő egynegyede a magáé. Befektetése szépen megtérült, különösen, mivel minden darab ragyás datolyát, amit átadott nekem, visszakapott. – Milo a következőkben McWatthoz intézte beszédét. – A lepedő fele a magáé először is azért, mert az egész lepedő a magáé volt, és én igazán fel nem foghatom az aggályait, minthogy még ennyit sem kap vissza, ha Yossarian kapitány meg én közben nem járunk a maga érdekében.

– Ki a fenének vannak aggályai? – kiáltott fel McWatt. – Csak azt próbálom kibütykölni, mit kezdjek egy fél lepedővel?

– Egész csomó dolgot lehet fél lepedővel kezdeni – biztosította Milo. – A lepedő megmaradt negyedét félretettem magamnak, kockázatom, munkám és kezdeményezésem ellenszolgáltatásaként. Nem magamnak, értsék meg, a szindikátusnak. Hát ez az a valami, amit a fél lepedővel kezdhetne. Bent hagyhatja a szindikátusban, és várja, hogy kamatozzon.

– Miféle szindikátusban?

– Abban a szindikátusban, amelyet majd egy nap létrehozok azért, hogy maguknak olyan jó kosztot adhassak, amilyent megérdemelnek.

– Szindikátust akar létrehozni?

– Igen, azt akarok. Vagyis inkább egy csarnokot. Tudják maguk, mi a csarnok?

– Ahol az ember különféle dolgokat vásárol, nem?

– És különféle dolgokat ad el – helyesbítette Milo.

– És különféle dolgokat ad el.

– Egész életemben csarnokot akartam magamnak. Egész csomó dolgot csinálhat az ember, ha van csarnoka. De a csarnokot meg kell szerezni.

– Maga csarnokot akar?

– És mindenki részesedik a hasznából.

Yossarian még mindig rejtélyesnek találta, mert ez üzleti ügy volt, és üzleti ügyekben mindig sok rejtélyes dolgot talált.

– Próbáljuk még egyszer átvenni az egészet – ajánlotta Milo, fáradtan és elkeseredetten, hüvelykujjával az édesszájú tolvaj felé bökve, aki még mindig vigyorogva állt mellette. – Tudtam, hogy ennek jobban kell a datolya, mint a lepedő. Miután rájöttem, hogy egy szót sem ért angolul, azt vettem kiindulási alapnak, hogy az egész ügyletet angol nyelven bonyolítom le.

– Miért nem vágta egész egyszerűen fejbe, és vette el tőle a lepedőt? – kérdezte Yossarian.

Ajkát méltósággal összeszorítva, Milo a fejét ingatta.

– Ez a legnagyobb jogtalanság lett volna – pirongatta őket szigorúan. – Az erőszak rossz, és két rossz szorzata sohasem lehet jó. Az én módszerem sokkal jobb. Amikor feléje nyújtottam a datolyát, és nyúltam a lepedőért, ő nyilván azt gondolta, cserét ajánlok.

– És mit ajánlott?

– Voltaképpen cserét ajánlottam, de minthogy ő nem tud angolul, bármikor letagadhattam.

– És ha feldühödik, és követeli a datolyát?

– Akkor egész egyszerűen fejbe vágjuk, és elvesszük tőle – válaszolta Milo habozás nélkül. Yossarianról McWattra nézett, aztán vissza.

– Igazán nem értem, miért aggályoskodik itt mindenki. Sokkal előrébb vagyunk, mint az előbb. Mindenki jól járt, kivéve ezt a tolvajt, ezen meg semmi értelme szórakozni, mert még a nyelvünket sem beszéli, és rászolgál arra, amit kap. Értik?

De Yossarian még mindig nem értette, mint ahogy azt sem, hogyan vehet Milo Máltában hét centért tojást, és adhatja tovább nekik Pianosában haszonnal öt centért darabját.

8. Scheisskopf hadnagy

Sőt még Clevinger sem értette, hogyan képes erre Milo, pedig Clevinger mindent tudott. Clevinger mindent tudott a háborúról, kivéve azt, hogy miért kell meghalnia Yossariannak, míg Snark tizedes életben maradhat, vagy miért kell meghalnia Snark tizedesnek, míg Yossarian életben maradhat. Alávaló, mocskos háború volt ez, és Yossarian egész jól el tudott volna éldegélni nélküle – örökre talán. Honfitársainak csupán kis töredéke áldozná életét a győzelemért, és egyáltalán nem tartott rá igényt, hogy őt ezek közé számítsák. Halni vagy nem halni, ez volt itt a kérdés, és Clevinger megnyomorodott a próbálkozásban, hogy választ találjon rá. A történelem nem követelte Yossarian korai vesztét, az igazság beteljesülhetett anélkül, a haladás nem azon múlott, nem függött tőle a győzelem. Hogy emberek haljanak meg, azt a szükség kívánta, de hogy ki haljon meg, azt a körülmények diktálták, és Yossarian mindennek inkább lett volna hajlandó áldozatul esni, mint épp a körülményeknek. De ilyen a háború. Mentségére csak azt tudta felhozni, hogy jót hozott, és hogy kiszabadította a gyerekeket a szülők áldatlan befolyása alól.

Clevinger azért tudott olyan sokat, mert Clevinger tört szívű, sápadt arcú zseni volt. Hórihorgas, esetlen, lázas, fénylő szemű szellem volt. A harvardi főiskolán csaknem minden tudományos ösztöndíjat elnyert, és csupán azért nem nyert el minden más tudományos ösztöndíjat is, mert minden idejét felhívások aláírásával, felhívások továbbításával és felhívások kihívásával töltötte, vitaklubokhoz csatlakozott, vitaklubokból szállt ki, ifjúsági kongresszusokra járt, amelyek más ifjúsági kongresszusokat robbantottak szét, és diákbizottságot szervezett az elbocsátott kari személyzet védelmére. Mindenki egyetértett abban, hogy Clevinger bizonyára óriási tudományos pályát fut majd be. Röviden, Clevinger azok közé tartozott, akik rettentő okosak, csak egy csepp eszük sincs. És ezt mindenki rögtön tudta róla, kivéve azokat, akik csak kisvártatva jöttek rá.

Röviden, Clevinger hőbörödött volt. Gyakran olyannak tűnt Yossarian szemében, mint azok a pofák, akik a modern képcsarnokok falán lógnak, és mindkét szemük az arcuk egyik oldalán van. Ez persze csak illúzió volt, amelyet Clevinger ama hajlandósága sugalmazott, hogy szemét a kérdésnek csak egyik oldalára szögezze, és egyáltalán ne lássa a másikat. Politikailag humanitárius volt, aki tényleg tudta a különbséget a jobb és a bal között, és kényelmetlenül a kettő között szorongott. Jobboldali ellenségei előtt folyton kommunista barátait védte, kommunista ellenségei előtt meg a jobboldali barátait, ezért mindkét társaság feneketlenül meggyűlölte, és soha senkitől meg nem védte, mert az volt a véleményük, hogy Clevinger hőbörödött.

Clevinger nagyon komoly, nagyon becsületes és nagyon öntudatos hőbörödött volt. Nem lehetett vele úgy moziba menni, hogy az előadás után az ember megússza a vitát a hangsúlyról, Arisztotelészről, az Egyetemesről, az eszmei mondanivalóról, a filmnek mint művészi kifejezőeszköznek elkötelezettségéről az anyagelvű társadalomban. Azoknak a lányoknak, akiket színházba vitt, ki kellett várniok az első szünetet, hogy megtudják tőle, vajon amit látnak, jó vagy rossz darab, de akkor aztán rögtön megtudták. Harcos idealista volt, aki azzal viselt keresztes háborút a faji előítélet ellen, hogy amikor szemtől szemben állt vele, rögtön becsinált. Mindent tudott az irodalomról, kivéve azt, hogyan kell benne gyönyörűséget találni.

Yossarian megpróbált segíteni rajta.

– Ne hőbörögj – tanácsolta Clevingernek, amikor mindketten kadétiskolán voltak Kaliforniában, Santa Anán.

– Megmondom neki – erősködött Clevinger, amint kettesben üldögéltek fönn a tribünön, és Scheisskopf hadnagyot figyelték, aki, mint valami borotvált képű Lear, odalenn őrjöngött a gyakorlótéren.

– Hát mit vétettem én – üvöltötte Scheisskopf hadnagy.

– Tartsd a pofád, hülye – tanácsolta Yossarian Clevingernek atyáskodón.

– Nem tudod, mit beszélsz – akadékoskodott Clevinger.

– Eleget tudok ahhoz, hogy tartsam a pofámat, hülye.

Scheisskopf hadnagy tépte a haját, és a fogát vicsorgatta. Gumiarca dührohamban rángott. Dührohamának oka egy század fegyelmezetlen repülőkadét volt, akik erkölcstelenül meneteltek azon a versenyszemlén, amelyet minden áldott vasárnap délután tartottak. Azért voltak fegyelmezetlenek, mert nem akartak minden áldott vasárnap délután szemlére menni, és mert Scheisskopf hadnagy nevezte ki közülük a parancsnokokat, és nem engedte, hogy maguk válasszák meg őket.

– Kérem, mondja meg nekem valaki – rimánkodott Scheisskopf hadnagy összetett kézzel. – Ha bármi hibát követtem el, kérem, mondják meg.

– Hiszen kéri, hogy mondja meg neki valaki – mondta Clevinger.

– Azt akarja, hogy mindenki tartsa a pofáját, hülye – válaszolt Yossarian.

– Hát nem hallod, mit mond? – érvelt Clevinger.

– Hallom, hogy mit mond. Hallom, hogy nagyon hangosan és nagyon érthetően azt mondja, addig tartsuk a pofánkat, amíg jó dolgunk van.

– Nem fogom önökön megtorolni – esküdözött Scheisskopf hadnagy.

– Azt mondja, hogy nem fogja rajtam megtorolni – mondta Clevinger.

– Ki fog herélni – mondta Yossarian.

– Esküszöm, hogy nem fogom rajta megtorolni – mondta Scheisskopf hadnagy. – Hálás leszek annak az embernek, aki megmondja nekem az igazat.

– Gyűlölni fog – mondta Yossarian. – Élete utolsó pillanatáig gyűlölni fog.

Scheisskopf hadnagy tartalékos tisztképzőt végzett, és rendkívül boldog volt, amikor kitört a háború, mert ez lehetőséget adott neki arra, hogy mindennap tiszti ruhát ölthessen és pattogó, katonás hangon így szólhasson egy csomó kölyöknek, akik útban a vágóhíd felé nyolchetenként a karmai közé kerültek: „Katonák!” Scheisskopf hadnagy törekvő, humortalan Scheisskopf hadnagy volt, aki felelős beosztását szigorúan vette, és csak mosolygott, amikor ellenlábasai közül hosszadalmas betegséggel ágynak dőlt valamelyik tiszt a Santa Ana-i légierő-támaszponton. Nagyon rövidlátó volt, és krónikus szívidegességben szenvedett, e két tény különösen izgalmassá tette számára a háborút, mert nem forgott abban a veszélyben, hogy frontra viszik. Scheisskopf hadnagyban a legjobb a felesége volt, és a feleségében a legjobb Dóri Duz nevű barátnője volt, aki mindig azt csinálta, amikor csak tudta, és segédszolgálatos egyenruhát viselt, amelyet Scheisskopf hadnagy felesége minden hétvégen magára öltött, és minden hétvégen levetett férje századának bármelyik kadétja előtt, aki csak meg akarta őt tömni.

Dóri Duz élénk, filléres és forintos kis kurva volt, aki leginkább szerszámkamrákban, telefonfülkékben, buszmegállókban és elhagyott tanyákon imádta csinálni. Igen kevés volt az, amit nem próbált, még kevesebb, amit nem szeretett volna kipróbálni. Szégyentelén, karcsú, tizenkilenc éves és erőszakos volt. Darabokra zúzta a férfiak öntudatát, akik ádázul gyűlölték magukat reggelente, amiért hagyták, hogy csak úgy felszedje, kizsigerelje és félrelökje őket. Yossarian szerette őt. Dóri Duz csodálatos test volt, és kielégítőnek találta Yossariant. Yossarian szerette érezni a feszülő izmokat a bőre alatt mindenütt, ahogy tapogatta, akkor egyszer, amikor Dóri Duz hagyta neki. Yossarian olyannyira szerette Dóri Duzt, hogy nem tudta megállni, hogy szenvedélyesen rá ne vesse magát Scheisskopf hadnagy feleségére, s hetente bosszút ne vegyen magának Scheisskopf hadnagyon azért, hogy Scheisskopf hadnagy bosszút vett magának Clevingeren.

Scheisskopf hadnagy felesége Scheisskopf hadnagyon bosszulta meg magát valamiféle feledhetetlen bűne miatt, amelyre már Scheisskopf hadnagy felesége nem emlékezett. Gömbölyded, rózsaszín, lomha nő volt, aki jó könyveket olvasott, és enyhén raccsolva folyton arra ösztökélte Yossariant, hogy ne legyen olyan kispolgár. Jó könyv mindig volt a közelében, még akkor is, amikor ágyban feküdt, és Yossarianon meg Dóri Duz dögcéduláján kívül semmi más nem volt rajta. Unta Yossariant, de Yossarian őt is szerette. Őrült nagy matematikus volt, a Wharton-féle kereskedelmi főiskoláról, és nem tudott havonta huszonnyolcig számolni anélkül, hogy bajba ne került volna.

– Drágám, megint gyermekünk lesz – szokta mondani Yossariannak minden hónapban.

– Elment az a hülye eszed – szokta az felelni.

– Komolyan mondom – ragaszkodott ő a magáéhoz.

– Én is.

– Drágám, megint gyermekünk lesz – szokta mondani a férjének.

– Nincs rá időm – nyűglődött ingerülten Scheisskopf hadnagy. –Nem tudod, hogy megint díszszemlére készülök?

Scheisskopf hadnagy legnagyobb gondja az volt, hogy megnyerje a díszszemleversenyeket, és hogy Clevingert a hadbíróság elé hurcolja azzal a váddal, hogy összeesküvést szőtt a Scheisskopf hadnagy által kinevezett parancsnokok megbuktatására. Clevinger bajkeverő és huligán volt. Scheisskopf hadnagy tudta, hogy Clevinger még nagyobb bajt is keverhet, ha nem ügyelnek rá. Tegnap a kadétparancsnokok, holnap talán a világ. Clevingernek volt esze, és Scheisskopf hadnagy rájött, hogy az eszes emberek hajlamosak időnként fölfordulást csinálni. Az ilyen ember veszélyes. És maguk az új kadétparancsnokok is, akiket Clevinger segített rangjukba, mohón várták, mikor kell terhelő tanúvallomást tenniök ellene. A Clevinger-ügyet megnyitották és lezárták. Egyvalami hiányzott csak, mégpedig a vád, ami alapján vádat lehet emelni ellene.

A szemlékből semmit nem lehetett kihozni, mert Clevinger majdnem olyan komolyan vette a szemléket, mint maga Scheisskopf hadnagy. A katonákat minden vasárnap kora délután díszszemle ürügyén kizavarták a barakkokból, és az álmosan támolygókat huszonkettes oszlopokba verték. Nyöszörögve és lépést tartva sántikáltak helyükre a díszszemle körletében, ahol néhány órát mozdulatlanul álldogáltak a forróságban, hatvan-hetven másik kadétszázad társaságában, amíg elég ember össze nem esett ahhoz, hogy elmondhassák, jó nap volt. A gyakorlótér sarkán egy sor mentőkocsi állt, gyakorlott szanitécekkel és gördülő hordágyakkal. A mentőkocsik tetején felderítők álltak, messzelátóval. A művelet egészének felügyeletét egy matematikai érzékkel megáldott katonaorvos látta el, aki rendben levőnek nyilvánította a szívműködéseket, és kipipálta a napos adatait. Amikor már elég eszméletlen embert gyűjtöttek össze a mentőkocsikba, a katonaorvos jelt adott a zenekarnak, hogy nyissa meg és vezesse el a díszszemlét. A századok egymás után fölvonultak, ormótlan fordulatot hajtottak végre a tribün előtt, aztán elvonultak a barakkokhoz.

Minden századot osztályoztak, amikor elvonult a tribün előtt, ahol egy nagy, kövér bajszú, pöfeteg ezredes is ült a tisztek között. Minden ezred legjobb százada egy kis rúdon függő sárga zászlócskát érdemelt ki, ami teljesen értéktelen volt. A támaszpont legjobb százada egy hosszabb póznára kötött zászlócskát nyert, ami a pózna súlyával arányban volt értéktelenebb, és rém kellemetlen volt hurcolászni egész héten át, amíg a következő vasárnap valamelyik másik század el nem nyerte. Yossarian számára a zászlócska, mint díj teljes képtelenségnek tűnt. Sem pénz nem járt vele, sem valami előjog. Mint az olimpiai érmék és a tenisztrófeák, csupán azt jelképezték, hogy birtoklója mindenki másnál jobban csinált olyasmit, amiből senkinek sem származott semmi haszna.

Maguk a díszszemlék hasonlóan képtelenek voltak. Yossarian gyűlölte a díszszemléket. A díszszemlék irtó harciasak voltak. Gyűlölte, ha hallott róluk, gyűlölte, ha látta őket, gyűlölte, ha részt kellett rajtuk vennie. Gyűlölte őket, amiért részt kellett rajtuk vennie. Elég rohadt dolog volt repülőkadétnak lenni a vasárnap délutáni katonásdik nélkül is az őrjítő hőségben. Tényleg rohadt dolog volt repülőkadétnak lenni, mert most már tisztán látta, hogy a háború nem ér véget, mielőtt a kiképzés befejeződne. Legelsősorban ez volt az oka, hogy tisztképzőre jelentkezett. A repülőtisztképzőre minősített katona sok-sok hétig várhatott, amíg osztályba sorolták, aztán még több hétig, míg bombázónavigátort csináltak belőle, és még több hétig, amíg harci kiképzést kapott, és csak ezután készítették elő őket a tengerentúli szolgálatra. Annak idején elképzelhetetlen volt, hogy a háború ilyen sokáig elhúzódjon, már csak azért is, mert, ahogy közölték vele: Isten az ő oldalán áll, és Isten, ahogy a továbbiakban közölték vele, mindent megtehet, amit csak akar. De a háború vége ennek ellenére sem látszott, annál inkább látszott a kiképzési idő vége.

Scheisskopf hadnagy őrjöngve szeretett díszszemlét nyerni, és fél éjszakáit virrasztva töltötte, míg a felesége vágyódva várt rá az ágyban, Krafft-Ebingben lapozgatva, kedvenc passzusait keresgélve. Scheisskopf hadnagy a menetelésről írt könyveket bújta. Miután dobozszám olvadtak el csokoládékatonák a kezében, miközben a módszereket próbálgatta, áttért a műanyag cowboyokra, ezeket rendezgette tizenkettes oszlopokba, miután álnéven megrendelte a háztól házig intézménynél, és napközben mindenki elől elzárva tartotta őket. Leonardo anatómiai gyakorlatai nélkülözhetetlennek bizonyultak. Egy este úgy érezte, élő modellre van szüksége, és utasította feleségét, hogy meneteljen a szobában.

– Meztelenül? – kérdezte az reménykedve.

Scheisskopf hadnagy elkeseredetten csapott a homlokára tenyerével. Scheisskopf hadnagy életét megkeserítette, hogy hozzá van láncolva egy asszonyhoz, aki képtelen túllátni saját piszkos nemi vágyain, s megérteni az elérhetetlenért folytatott titáni harcot, amellyel bizonyos nemes férfilelkek hősiesen eljegyezték magukat.

– Miért nem korbácsolsz meg soha? – duzzogott Scheisskopf hadnagy felesége egyik este.

– Mert nincs rá időm – csapott feléje türelmetlenül Scheisskopf hadnagy. – Nincs rá időm. Hát nem tudod, hogy díszszemlére készülök?

És tényleg nem volt rá ideje. Már megint itt volt a vasárnap, és a hétben csak hét nap van, ennyi idő alatt kell a következő díszszemlére felkészülni. Azt se tudta, hova lettek az órák. Scheisskopf hadnagy három egymás utáni szemlén a vert mezőnyben végzett, s hogy kiköszörülje a csorbát, minden biztonsági intézkedést számításba vett, s már – már arra gondolt, hogy rajának mind a tizenkét emberét rászögezi egy hosszú, kétszer négyes kiérett tölgyfagerendára, hogy az igazodás – takarás tökéletes legyen. A terv nem volt megvalósítható, mert a szükséges kilencven fokos fordulatot csak akkor hajthatták volna végre emberei, ha mindegyikük hátába egy nikkelöntvény forgócsatot is beszereltethetett volna, és Scheisskopf hadnagynak egyáltalán nem volt hozzá mersze, hogy ennyi nikkelöntvény forgócsatot a szolgálatvezetőtől kipréseljen, és hogy a kórházi orvosok közreműködését megszerezze.

Egy hétre rá, hogy Scheisskopf hadnagy Clevinger ajánlatát követve megengedte az embereknek, hogy maguk válasszanak parancsnokot maguk közül, a század elnyerte a sárga zászlót. Scheisskopf hadnagy annyira ellágyult ettől a váratlan eredménytől, hogy hevesen fejbe vágta feleségét a zászlórúddal, amikor az megpróbálta őt ágyba hurcolni, hogy megünnepeljék a győzelmet, és kimutassák megvetésüket a nyugati civilizáció középosztályának nemi erkölcsei iránt. És egy héttel később a század történelmet csinált azzal, hogy egymás után kétszer elnyerte á vörös zászlócskát. Scheisskopf hadnagy most már eléggé bízott magában ahhoz, hogy kirukkoljon a nagy meglepetéssel. Scheisskopf hadnagy ugyanis széles körű kutatásai közben rájött arra, hogy a menetelők kezének, az akkoriban divatos szabad lengés helyett nem szükséges a combközéptől három milliméternél jobban elmozdulni, ami annyit jelent, hogy lényegében alig kell mozognia.

Scheisskopf hadnagy előkészületeit gondosan és titokban végezte. Századában minden kadétot külön – külön megesketett a titoktartásra, s a próbákat a pótgyakorlótéren, rémes éjféli órán tartotta. Töksötétben meneteltek, és vaksin egymás sarkában bukdácsoltak, de mégsem tört ki pánik, és megtanultak lengő karok nélkül menetelni. Ha Scheisskopf hadnagy első ötletét követte volna, akkor titokban összebarátkozik a vasboltossal, és minden ember combcsontjába nikkelöntvény karikát süllyesztet, ehhez köti csuklónál fogva minden ember karját egy rézlánccal, amelynek csak három milliméter játéka van, de hát nem futotta az idejéből, hogy első ötletét kövesse – soha semmire nem futotta idejéből –, és jó rézláncokra háborús időben nem is könnyű szert tennie. Az is eszébe jutott, hogy leláncolt karokkal az emberek nem tudnának mutatósán elájulni a felvonulást megelőző ájulási szertartáson, és a mutatós ájulásra való képtelenség rontaná az egység osztályzatát.

Egész héten visszafojtott gyönyörrel vihogott a tiszti klubban. Legszűkebb baráti körében nőttön – nőtt  a találgatás.

– Vajon mit forral ez a seggfej – mondta Engle hadnagy. Scheisskopf hadnagy mindentudó mosollyal válaszolt a kollégák tudakozódására.

– Majd meglátjátok vasárnap – ígérte. – Majd meglátjátok.

Scheisskopf hadnagy azon a vasárnapon egy tapasztalt impresszárió fölényével leplezte le korszakalkotó meglepetését. Egy szót sem szólt, míg a többi század, szánalmasan hagyományos modorban, eltrappolt a tribün előtt. Még akkor sem látszott rajta semmi, amikor saját századának első sorai feltűntek a láthatáron, már karlendítés nélkül, és a meglepetés első béna sóhajai végigsusogtak a földúlt tiszttársak során. Sőt még ekkor is uralkodott magán, s csak amikor a nagy, kövér bajszú, pöfeteg ezredes odadugta elébe bíborló arcát, akkor adta meg a magyarázatot, ami halhatatlanná tette.

– Nézze, ezredes úr – mondta. – Nincsenek kezek. – És a bámulattól még mindig néma hallgatóságnak kiosztotta ama homályos szabályzati cikkelynek hitelesített fényképmásolatát, amire felejthetetlen győzelmét felépítette. Persze hogy ő nyerte meg a szemlét, és persze hogy erőfölénnyel, és a vörös zászlócska örökös birtoklásának jogát is, ezzel teljes egészében véget vetett a vasárnapi díszszemléknek, minthogy vörös zászlócskákat éppoly nehéz volt háborús időben beszerezni, mint jó rézláncot. Scheisskopf hadnagyot ott helyben Scheisskopf főhadnagynak nevezték ki, és megkezdte szédületes emelkedését a ranglétrán. Nagyon kevesen voltak azok, akik jelentős felfedezéséért nem katonai lángelmeként ünnepelték.

– Ez a Scheisskopf hadnagy – jegyezte meg Travers hadnagy –valóságos katonai lángelme.

– Igen, tényleg az – ismerte el Engle hadnagy. – Kár, hogy ezzel a tudással nem korbácsolja a feleségét.

– Nem értem, mi köze ennek ehhez? – felelte Travers hadnagy hűvösen. – Bemis hadnagy gyönyörűen megveri Mrs. Bemist, valahányszor nemi életet élnek, és Bemis hadnagy fabatkát sem ér a díszszemléken.

– Én a korbácsolásról beszélek – vágott vissza Engle hadnagy. –Ki a fenét érdekel a díszszemle?

Scheisskopf hadnagyon kívül voltaképpen tényleg fenét se érdekelt a díszszemle, legkevésbé a nagy, kövér bajszú, pöfeteg ezredest, aki a hadbíróság elnöke volt, és elkezdett üvöltözni Clevingerre, abban a pillanatban, amint Clevinger beóvakodott a terembe, hogy ártatlansága nyilvánítását kérje, és felmentését az alól a vád alól, amelyet Scheisskopf hadnagy terjesztett elő ellene. Az ezredes öklével az asztalra vágott, és úgy megütötte az öklét, hogy annyira feldühödött Clevingerre, hogy még egyszer, még erősebben az asztalra vágott az öklével, és még jobban megütötte az öklét. Scheisskopf hadnagy összeszorított szájjal meredt Clevingerre, és teljesen megsemmisült, látván, milyen nyomorúságos benyomást tesz Clevinger.

– Hatvan nap múlva Billy Petrolle-lal fog harcolni – dörögte a nagy, kövér bajszú ezredes. – És maga azt hiszi, hogy ez az egész egy nagy, kövér vicc.

– Nem gondolom, hogy vicc, ezredes úr – válaszolta Clevinger.

– Ne pofázzon közbe.

– Igenis, ezredes úr.

– És ne mondja azt, hogy ezredes úr, amikor közbepofázik – parancsolta Metcalf őrnagy.

– Igenis, őrnagy úr.

– Nem most kapott parancsot, hogy ne pofázzon közbe? – kérdezte Metcalf őrnagy hidegen.

– De én nem szóltam közbe, őrnagy úr – tiltakozott Clevinger.

– Nem bizony. És azt se mondta, hogy őrnagy úr. Jegyezze fel a vádhoz – utasította Metcalf őrnagy a tizedest, aki tudott gyorsírni. – Tiszteletlenül beszélt feljebbvalójával, amikor nem pofázott közbe.

– Metcalf – mondta az ezredes –, maga hülye, kötözni való bolond. Tudja ezt?

Metcalf őrnagy nehezen nyeldekelt.

– Igenis, ezredes úr.

– Akkor fogja be azt a hülye pofáját. Magának elment az esze.

A hadbíróságnak három tagja volt. A nagy, kövér bajszú, pöfeteg ezredes, Scheisskopf hadnagy és Metcalf őrnagy, aki megpróbált acélosan nézni. Mint a hadbíróság tagja, Scheisskopf hadnagy volt az egyik bíró, aki majd mérlegeli az ügyész által Clevinger ellen beterjesztett vádat. Scheisskopf hadnagy volt az ügyész is. Clevinger mellé védő tisztet neveztek ki. A védő tiszt Scheisskopf hadnagy volt.

Ez az egész irtózatos zavarba hozta Clevingert, és rettegésében citerázni kezdett a lába, amikor az ezredes talpra hullámzott, mint valami gigászi böffenet, és azzal fenyegette, hogy tagról tagra széttépi azt a büdös, gyáva testét. Egyik nap, amikor oktatásra mentek, megbotlott; másnap hivatalból vádat emeltek ellene. „Zárt rend megbontása, szándékos testi sértés, minősíthetetlen viselkedés, hangulatkeltés, felségárulás, provokálás, hőbörgés, klasszikus zene hallgatása és így tovább.”  Röviden lázadással vádolták, és most rettegve állt a pöfeteg ezredes előtt, aki azt dörögte, hogy hatvan nap múlva Billy Petrolle-lal fog harcolni, és azt szerette volna tudni, mit szólna hozzá, ha lehúznák róla a gúnyát, és a Salamon-szigetekre hajóznák hullákat temetni. Clevinger udvariasan azt válaszolta, hogy nem szeretné; annyira hőbörödött volt, hogy inkább lett volna tetem, mint aki temeti. Az őrnagy leült, hátradőlt, s egyszerre nyugodt és ravasz lett, és lekötelezőén udvarias.

– Mit értett ön az alatt – kérdezte lassan –, amikor azt mondta, hogy mi nem büntethetjük meg magát?

– Mikor, ezredes úr?

– Én kérdezek. Maga felel.

– Igenis, ezredes úr. Én...

– Azt gondolja, azért hoztuk önt ide, hogy kérdezzen, és én feleljek?

– Nem, ezredes úr. Én...

– Miért hoztuk önt ide?

– Hogy feleljek a kérdésekre.

– Mint a fene, olyan igaza van – dörögte az ezredes. – Na már most, mi lenne, ha elkezdene felelni rájuk, mielőtt szétverném azt a rohadt fejét. Mi a fenét értett ön az alatt, maga kurva, amikor azt mondta, hogy mi nem büntethetjük meg magát?

– Nem hiszem, hogy ezt valaha is kijelentettem volna, ezredes úr.

– Beszéljen kérem hangosabban. Nem értem, mit mond.

– Igenis, ezredes úr. Én...

– Beszéljen kérem hangosabban. Nem értem, mit mond.

– Igenis, ezredes úr. Én...

– Metcalf.

– Parancs.

– Nem megmondtam magának, hogy tartsa azt a hülye pofáját?

– Igenis, ezredes úr.

– Akkor tartsa azt a hülye pofáját, amikor én azt mondom magának, hogy tartsa azt a hülye pofáját. Megértette? Beszéljen kérem hangosabban, nem értem, mit mond.

– Igenis, ezredes úr. Én...

– Metcalf, ez a maga lába, amin állok?

– Nem, ezredes úr. Valószínűleg Scheisskopf hadnagy lába.

– Nem az én lábam – mondta Scheisskopf hadnagy.

– Akkor lehet, hogy mégis az én lábam – mondta Metcalf őrnagy.

– Vigye innen.

– Igenis, ezredes úr. De először önnek kell elvinnie a lábát, ezredes úr. Rajta van az enyémen.

– Azt mondja, hogy vigyem innen a lábamat?

– Nem, dehogy mondom, ezredes úr.

– Akkor vigye innen a lábát, és tartsa azt a hülye pofáját. Beszéljen hangosan, még mindig nem értem.

– Igenis, ezredes úr. Azt mondtam, hogy nem mondtam, hogy ön nem büntethet meg engem.

– Mi az istennyiláról beszél maga?

– A kérdésére felelek, ezredes úr.

– Milyen kérdésre?

– Mi a fenét értett ön az alatt, maga kurva, amikor azt mondta, hogy mi nem büntethetjük meg magát – olvasta a tizedes, aki tudott gyorsírni, a gyorsírófüzetéből.

– Helyes – mondta az ezredes. – Mi a fenét értett ez alatt?

– Én nem mondtam, hogy ön nem tud megbüntetni engem, ezredes úr.

– Mikor? – kérdezte az ezredes.

– Mit mikor, ezredes úr?

– Már megint kérdezget?

– Elnézést kérek, ezredes úr. Attól tartok, nem értem a kérdését.

– Mikor nem mondta, hogy mi nem tudjuk megbüntetni magát? Nem érti a kérdésemet?

– Nem, ezredes úr, nem értem.

– Ezt már mondta. Mi lenne, ha egyszer már felelne is rá végre.

– De hogyan tudnék felelni rá?

– Már megint kérdezget.

– Sajnálom, ezredes úr, de nem tudok rá felelni. Én sohasem mondtam azt, hogy ön nem tud megbüntetni engem.

– Most meg arról fecseg, hogy mikor mondta. Én azt kérdeztem öntől, azt mondja meg nekünk, mikor nem mondta. Clevinger mély lélegzetet vett.

– Én mindig nem mondtam, hogy ön nem tud megbüntetni engem, ezredes úr.

– Na, most már jobb, Mr. Clevinger, még ha pofátlan hazugság is az, amit mond. Tegnap éjjel a latrinán. Nem azt suttogta – e, hogy mi nem tudjuk magát megbüntetni, annak a másik mocskos kurvapecérnek, akit szintén nem szeretünk? Mi is a neve?

– Yossarian, ezredes úr – válaszolta Scheisskopf hadnagy.

– Igen, Yossarian. Helyes. Yossarian. Yossarian? Ez a neve? Yossarian? Miféle mocskos, rohadt név az, hogy Yossarian?

Scheisskopf hadnagynak kisujjában voltak a tények.

– Yossarian, ezredes úr, az Yossarian neve – magyarázta.

– Igen, felteszem, hogy az. Nem suttogta – e Yossariannak, hogy mi nem büntethetjük meg önt?

– Nem, ezredes úr. Azt suttogtam neki, hogy önök nem találhatnak bűnösnek...

– Lehet, hogy hülye vagyok – szakította félbe az ezredes –, de nem értem a különbséget. Azt hiszem, rettenetesen hülye vagyok, mert nem értem a különbséget.

– M...

– Ön egy szarházi kurvapecér, így van? Senki se kérte magát, hogy megmagyarázzon dolgokat, és most nekiáll itt nekem magyarázgatni. Én megállapítottam valamit, és nem kértem meg magát, hogy magyarázgassa. Maga szarházi kurvapecér. Igen?

– Nem, ezredes úr.

– Nem, ezredes úr? Szóval én mocskos hazug vagyok?

– Nem, ezredes úr.

– Akkor maga egy szarházi kurvapecér, igen?

– Nem, ezredes úr.

– Ki akar kezdeni velem?

– Nem, ezredes úr.

– Beismeri, hogy maga egy szarházi kurvapecér, igen vagy nem?

– Nem, ezredes úr.

– A jóistenit, ki akar kezdeni velem. Egy büdös centért átugrom ezt a nagy, kövér asztalt, és tagról tagra széttépem azt a büdös, gyáva testét.

– Rajta! Rajta! – kiáltotta Metcalf őrnagy.

– Metcalf, maga büdös kurvapecér, nem mondtam magának, hogy fogja be azt a büdös, gyáva, hülye pofáját?

– Igenis, ezredes úr. Elnézést kérek, ezredes úr.

– Akkor mi lenne, ha befogná.

– Csak tanulni próbálok, ezredes úr. Csak úgy tanulhat az ember, ha próbálja.

– Ki mondja ezt?

– Mindenki ezt mondja, ezredes úr. Még Scheisskopf hadnagy is ezt mondja.

– Maga is ezt mondja?

– Igenis, ezredes úr – mondta Scheisskopf hadnagy. – De mindenki ezt mondja.

– Nahát akkor, Metcalf, mi lenne, ha maga megpróbálná megtanulni befogni azt a hülye pofáját. Na. Hol is tartunk? Olvassa vissza az utolsó mondatot.

– Olvassa vissza az utolsó mondatot – olvasta a tizedes, aki tudott gyorsírni.

– Nem az én utolsó mondatomat, maga hülye – süvöltötte az ezredes. – Valaki másét.

– Olvassa vissza az utolsó mondatot – olvasta vissza a tizedes.

– Ez megint az én utolsó mondatom – sikoltotta az ezredes, és bíborszínt váltott dühében.

– Nem, ezredes úr – helyesbített a tizedes. – Ez az én utolsó mondatom. Egy perce olvastam fel önnek. Nem tetszik rá emlékezni, ezredes úr? Hisz csak egy perce volt.

– Ó, istenem! Olvassa vissza nekem az ő utolsó mondatát, maga hülye. Mondja csak, hogy az istenbe hívják magát?

– Papagáj, ezredes úr.

– Nahát, akkor legközelebb maga kerül sorra, Papagáj. Mihelyt az ő tárgyalásával végeztünk, kezdődik a magáé. Értette?

– Igenis, ezredes úr. Mi a vád ellenem?

– Ki a fene törődik azzal. Hallotta, mit merészelt tőlem kérdezni? Majd megtanulja, Papagáj, abban a pillanatban, mihelyt Clevingerrel végeztünk, majd megtanulja Clevinger kadét, mit... ugye, maga Clevinger kadét, és nem Papagáj?

– Igenis, ezredes úr.

– Jó. Mit...

– Én vagyok Papagáj, ezredes úr.

– Papagáj, milliomos a maga apja, vagy tagja a szenátusnak?

– Egyik sem, ezredes úr.

– Akkor maga vért fog pisálni, Papagáj. Nem is tábornok, nem is magas rangú tisztviselő, ugye?

– Nem, ezredes úr.

– Akkor jó. Mi az apja foglalkozása?

– Halott, ezredes úr.

– Nagyon jó. Tényleg vért fog pisálni, Papagáj. Magának tényleg Papagáj a neve? Különben is, milyen mocskos, rohadt név az, hogy Papagáj? Nekem nem tetszik.

– Papagáj, ezredes úr, az Papagáj neve – magyarázta Scheisskopf hadnagy.

– Hát jó, de nekem nem tetszik, Papagáj, és alig várom, hogy tagról tagra széttéphessem azt a büdös, gyáva testét. Clevinger kadét, ismételje el, mi a fenét suttogott vagy nem suttogott Yossariannak tegnap este a latrinán.

– Igenis, ezredes úr, azt mondtam, hogy nem találhatnak bűnösnek...

– Jó, kezdjük innen. Mit ért ön pontosan az alatt, Clevinger kadét, amikor azt mondja, hogy mi nem találhatjuk magát bűnösnek?

– Én nem azt mondtam, ezredes úr, hogy nem találhatnak engem bűnösnek, ezredes úr.

– Mikor?

– Mit mikor, ezredes úr?

– Az istenit neki, már megint föl akar húzni?

– Nem, ezredes úr. Elnézést kérek.

– Akkor feleljen a kérdésre. Mikor nem mondta, hogy mi nem találhatjuk magát bűnösnek?

– Tegnap késő este a latrinán, ezredes úr.

– Ez volt az egyetlen eset, amikor nem mondta?

– Nem, ezredes úr. Én mindig nem mondtam, hogy önök nem találhatnak engem bűnösnek, ezredes úr. Amit én Yossariannak mondtam, az az volt...

– Senki sem kérdezte öntől, hogy mit mondott Yossariannak. Mi azt kérdeztük, hogy mit nem mondott. Minket egyáltalán nem érdekel, hogy ön mit mondott Yossariannak. Világos?

– Igenis, ezredes úr.

– Akkor menjünk tovább. Mit mondott Yossariannak?

– Azt mondtam neki, ezredes úr, hogy nem találhatnak bűnösnek engem a fegyelemsértésben, amivel vádolnak, ha hűségesek maradnak...

– Mihez? Maga motyog.

– Ne motyogjon.

– Igenis, őrnagy úr.

– És motyogja azt is, hogy ezredes úr, ha motyog.

– Metcalf, maga kurvapecér.

– Igenis, ezredes úr – motyogta Clevinger. – Az igazsághoz, ezredes úr. Hogy önök nem találhatnak engem...

– Az igazsághoz? – Az őrnagy elhűlt. – Mi az igazság?

– Az igazság, ezredes úr...

– Ez nem az igazság – gúnyolódott az ezredes, és nagy, kövér kezével megint verni kezdte az asztalt. – Ez Marx Károly. Majd én megmondom magának, mi az igazság. Az igazság a kitaposott vakbél, a földbe nyomott pofa, igazság az, ha éjszaka egy szál rohamkéssel kinyírja egy hadihajó fegyvertornyát, vagy az éjszakában szó nélkül tarkón csap valakit homokzsákkal. Megfojt. Ez az igazság, amikor mindnyájunknak bátornak és keménynek kell lenni, hogy Billy Petrolle-lal megharcoljunk. Kapáslövés. Érti?

– Nem, ezredes úr.

– Ne ezredesurazzon itt.

– Igenis, ezredes úr.

– És mondja azt, hogy ezredes úr, amikor nem ezredesuraz – parancsolta Metcalf őrnagy.

Clevinger természetesen bűnös volt, különben nem emeltek volna vádat ellene, és minthogy bűnösségének egyedüli bizonyítéka az volt, hogy bűnösnek találták, teljesítették hazafias kötelezettségüket. Ötvenhét büntetőmenetre ítélték. Papagájt lecsukták, hogy leckét kapjon, Metcalf őrnagyot a Salamon-szigetekre hajózták hullát temetni. Clevinger büntetőmenete ötven percig tartott, s abból állt, hogy a fogda előtt föl – alá menetelt egy üres puska mázsás terhével a vállán.

Mindez nagyon zavaros volt Clevinger számára. Sok furcsa dolog történt, de Clevingernek a legfurcsább a hadbíróság tagjainak a gyűlölete volt, az a durva, leplezetlen, kérlelhetetlen gyűlölet, mely kemény, elszánt arcukon csillogott, az a soha meg nem bocsátó kifejezés, mely mint örökégő szén, rosszindulatúan izzott összehúzott szemükben. Clevingert teljesen lesújtotta ez a fölfedezés. Meglincselték volna, ha lehetett volna. Ott volt három felnőtt férfi, és gyűlölték őt, a kölyköt, és a halálát kívánták. Még be sem lépett, már gyűlölték, gyűlölték, amíg ott volt, gyűlölték, miután kiment, s mint valami dédelgetett kincset, magukkal vitték a gyűlöletet, amikor külön – külön elvonultak magányukba.

Yossarian minden tőle telhetőt megtett, hogy előtte való este figyelmeztesse Clevingert.

– Semmi esélyed sincs, kölyök – mondta neki mogorván. – Ezek gyűlölik a zsidókat.

– De én nem vagyok zsidó – válaszolta Clevinger.

– Mit számít az – biztatta Yossarian, és Yossariannak igaza volt. – Ezek mindenkire rámennek.

Clevinger hátrahőkölt ettől a gyűlölettől, mint valami vakító fénytől. Ez a három ember, aki gyűlölte őt, egy nyelvet beszélt vele, egy egyenruhát hordott vele, de látta kíméletlen arcukon a gyűlölet görcsös, gyalázatos vonásait, és tüstént megértette, hogy sehol a világon, sem a fasiszta tankokban, repülőgépekben, tengeralattjárókban, sem a bunkerekben a géppuskák, az ágyúk, a süvítő lángszórók mögött. Sőt a Hermann Göring Légelhárító Hadosztály ütegeinek gyakorlott lövészei között sem, sem München összes sörözőjében a véres kezű cinkosok között, sem sehol másutt nem talál olyan embereket, akik ennyire gyűlölnék őt, mint ezek hárman.

9. Őrnagy Őrnagy Őrnagy őrnagy

Őrnagy őrnagy őrnagy őrnagynak már kezdet kezdetén nehézségei támadtak.

Mint Miniver Cheevy, ő is túl későn született – pontosan harminchat órával később született, mint ahogy anyja fizikai jóléte megkívánta volna: a gyengéd, szenvedő asszony egy egész és egy fél napig tartó szülési kínok után nem érzett elég erőt ahhoz, hogy tovább folytassa a vitát az új gyermek neve felől. Férje a kórház folyosóján az olyan ember mosolytalan eltökéltségével törtetett előre, mint aki tudja, mit akar. őrnagy őrnagy apja hórihorgas, toronyszerű ember volt, súlyos bakancsot és fekete gyapjúöltönyt hordott. Habozás nélkül töltötte ki a születési bizonyítványt, és semmiféle érzelmet nem árult el, amikor a kitöltött űrlapot átnyújtotta az osztályos ápolónőnek. Az ápolónő kommentár nélkül vette át tőle, és elkocogott a láthatáron. Őrnagy őrnagy apja nézte, ahogy megy, és azon tűnődött, milyen lehet ruha nélkül.

Bent a kórteremben feleségét mélyen a takaróba süppedve találta, úgy feküdt ott, mint valami kiszikkadt vén fehérrépa, ráncosan, szárazon és fehéren, elgyöngült szövetei teljes mozdulatlanságba dermedtek. Ágya a terem legvégében állt, a vastagon bemocskolt, repedt ablak mellett. Eső locsogott a piszkosszürke égből, unalmas, hideg nap volt. A kórház más részein kőkeménnyé meszesedett, öreg, szederjes ajkú emberek haltak meg óramű pontossággal. A férfi egyenesen állt az ágy mellett, és jó ideig bámult le az asszonyra.

– Calebnek neveztem el a fiút – szólalt meg végül halk hangon. – Kívánságodhoz híven. – Az asszony nem felelt, és az ember lassan elmosolyodott. Elgondolása tökéletesen bevált, mert felesége aludt, és nem jutott el a tudatáig, hogy hazudott neki, amint ott feküdt betegágyában, a megyei szegénykórház kórtermében.

Ebből a nem sok jóval kecsegtető kezdetből indult el a jelentéktelen századparancsnok, aki most Pianosán azzal töltötte munkanapjainak jó részét, hogy hivatalos okmányok alá Washington Irving nevét hamisította. Őrnagy őrnagy szorgalmasan hamisított bal kézzel, hogy félrevezesse az írásszakértőket, saját nem vágyott hatalmának minden illetéktelen behatolást kiszigetelő biztos fedezékében, de a leleplezés veszélye elleni pótvédelemként ráadásul álbajusz és sötét szemüveg mögé álcázottan, hogy bárkinek, aki véletlenül bekukucskálna a homályos celluloidablakon, amelyből holmi tolvaj egy darabot kivágott, lehetetlenné tegye az azonosítást. Születésének és sikerének e két mélypontja között az egyedüllét és kallódás harmincegy ködös esztendeje feküdt.

Őrnagy őrnagy túl későn és túl középszerűnek született. Vannak, akik középszerűnek születnek, vannak, akik elérik a középszerűséget, és vannak, akik nyögnek a középszerűség jármában, őrnagy őrnagynak mindhárom kijutott. Még az olyanok közül is, akikből minden jellegzetesség hiányzik, kétségtelenül kitűnt azzal, hogy belőle még több jellegzetesség hiányzott, mint a többiből. Mindig mélyen hatott az emberekre azzal, hogy mennyire nem hat rájuk.

Őrnagy őrnagy már kezdettől fogva három súlyos átkot cipelt magával – anyját, atyját és Henry Fondát, akire csaknem születése pillanatától kezdve betegesen hasonlított. Sokkal hamarabb, mint hogy akár csak gyanította volna, kicsoda is Henry Fonda, már észre kellett vennie, hogy bármerre jár, személye mindenütt valami nem éppen hízelgő összehasonlítás tárgyát képezi. Minden vadidegen illőnek látta, hogy pálcát törjön fölötte, s ez azzal az eredménnyel járt, hogy már korán meg volt verve az emberektől való bűntudatos félelemmel s azzal a szüntelen kényszerrel, hogy folyton a társadalom bocsánatáért esedezzen, amiért ő nem Henry Fonda. Nem könnyű dolog átvágni az élet sűrűjén úgy, hogy valaki majdnem Henry Fonda, de Őrnagy őrnagynak soha eszébe se jutott, hogy abbahagyja földi vándorútját, mert állhatatosságát atyjától örökölte, akinek hórihorgas alakja és jó humora volt.

Őrnagy őrnagy apja józan, istenfélő férfiú volt, aki azt tartotta a világ legjobb viccének, hogy időnként hamisan mondta be az életkorát. Hosszú kezű, hosszú lábú, istenfélő, szabadságszerető, törvénytisztelő farmer volt, zord individualista, aki úgy vélte, hogy minden támogatás, amit a központi kormány nem farmereknek juttat, a szocializmus beszivárgását jelenti. Hirdette a takarékos életet és a kemény munka szükségességét, nem szerette a laza erkölcsű nőket, akik mindig visszautasították. Lucernatermelő volt, és nagyon jól jött ki azzal, hogy nem termelt lucernát. A kormány jól megfizetett minden tonna lucernáért, amit nem termelt. Minél több lucernát nem termelt, annál több pénzt adott neki a kormány, és ő minden pennyt, amiért nem dolgozott meg, földvásárlásba fektetett, hogy növelje azt a lucernamennyiséget, amit nem termel. A hosszú téli estéket a házban töltötte, és nem javította szerszámait, és mindennap már délben kiugrott az ágyból, hogy bizonyosságot szerezzen: nem végeztetett el semmiféle szántóvető munka. Bölcsen nem munkálta földjét, és hamarosan több lucernát nem termelt, mint bárki a megyében. Szomszédok keresték fel őt tanácsért mindenféle ügyben, mert nagy pénzeket keresett, következésképp nagy bölcsnek kellett lennie. „Ki mint vet, úgy arat”, tanácsolta mindnek egyöntetűen, és mindenki így felelt rá: „Ámen.”

Őrnagy őrnagy apja a takarékos kormányzat feltétlen, harcos híve volt, feltéve, hogy a takarékosság nem akadályozza a kormányt ama szent kötelessége teljesítésében, hogy minden lehető összeget megfizessen a farmereknek azért a lucernáért, amit vagy egyáltalán nem termeltek, vagy ha termeltek, akkor a kutyának se kellett. Büszke és független ember volt, aki nem helyeselte a munkanélküli segélyt, és egy pillanatig sem habozott sírni, sivalkodni, sápítozni és könyörögni bárkinek, akitől egy kis pénzt remélt.

– Az Úr azért adott nekünk, farmereknek, két erős kezet, hogy amit csak markolni tudunk, azt mind megragadjuk vele – prédikálta méltósággal a bíróság lépcsőjén vagy a kocsmaajtóban, amikor a rosszkedvű, rágógumit rágó fiatal pénztárosnőre várt, akit üldözött, és akire parázna pillantásokat vetett, amikor kilépett az ajtón. – Ha az Úr nem akarná, hogy annyit ragadjunk el, amennyit markolni tudunk – prédikálta –, ő bizonnyal nem adott volna nekünk, farmereknek, két erős kezet, amivel ragadhatunk. – És a többiek rámorogták: „Ámen.”

Őrnagy őrnagy atyja, mint jó kálvinista, hitt a predesztinációban, és nagyon jól belátta, hogy az Úr akarata fejeződik ki az övén kívül mindenki más balszerencséjében. Cigarettázott és whiskyt ivott, takarékosan bánt az eszével, és nagyra becsülte a tanulságos beszélgetéseket, különösen a sajátját, amikor hamisan mondta be az életkorát, és amikor azt a jót mondta az Úrról meg a felesége bajairól őrnagy őrnagy világrahozatalával kapcsolatban. Az a jó az Úrról meg a neje bajairól azzal a ténymegállapítással volt kapcsolatban, hogy míg az Úrnak csak hat nap kellett az egész világ világrahozatalához, addig az ő felesége csak Őrnagy őrnagy világra hozásával másfél napot kínlódott. Nála kevesebbet érő férfi talán meggondolta volna magát ama napon a kórházfolyosón, gyengébb férfi beérte volna ilyen kitűnő pótmegoldásokkal, mint Őrnagy Szilárd, őrnagy Medárd, Őrnagy Szilveszter vagy Őrnagy Szervác Pongrác Bonifác, de őrnagy őrnagy atyja tizennégy éve csak ezt a lehetőséget várta, és ő nem olyan ember volt, hogy elmulassza. –E világon csak egyszer kopog ajtódon a lehetőség – szokta mondani. Őrnagy őrnagy apja minden lehető alkalommal elmesélte ezt a jó viccet.

Ez a beteges hasonlóság Henry Fondához csak egy volt a gonosz viccek sorozatából, amellyel a végzet Őrnagy őrnagyot egész örömtelen életén át boldogtalan áldozatává tette. Hogy Őrnagy Őrnagy Őrnagynak született, az volt a második. Hogy Őrnagy Őrnagy Őrnagynak született, titok volt, amit csak az atyja ismert. Mindaddig, amíg őrnagy őrnagy el nem hagyta a kisdedóvót, valódi nevét lepel borította, de amikor ez a lepel lehullt, a hatás végzetes volt. Az újság megölte anyját, akinek elment minden kedve az élettől, csak kallódott egy ideig, aztán meghalt, ami nagyon jól jött Őrnagy őrnagy atyjának, aki elhatározta, hogy feleségül veszi azt a rosszkedvű lányt a kocsmából, ha muszáj, és aki sohasem volt derűlátó ama lehetőségeit illetően, hogy feleségét valaha is kitúrhatja a birtokból, hacsak jó pénzzel ki nem fizeti, vagy ostorral el nem kergeti.

Magára Őrnagy őrnagyra a következmények alig valamivel voltak kevésbé súlyosak. Oly zsenge korban zuhant rá annak éles és letaglózó élménye, hogy ő nem Őrnagy Caleb, ahogy mindeddig hitte, hanem helyette valami teljesen idegen Őrnagy Őrnagy Őrnagy, akiről ő az égvilágon semmit sem tudott, és akiről az égvilágon senki még csak nem is hallott eddig. Akitől a játszótársak elhúzódtak, és soha vissza nem húzódtak, mert arra nevelték őket, hogy óvakodjanak az idegentől, különösen az olyan idegentől, aki becsapta őket azzal, hogy olyan valakinek tettette magát, akit hosszú éveken át ismertek. Senki sem akart vele közösséget vállalni. Kezdte kiejteni kezéből a tárgyakat, és baklövéseket csinált. Szégyenkezve és reménykedve keresett új kapcsolatokat, és mindig kiábrándult. Mert olyan elkeseredetten keresett barátokat, sohasem talált egyet se. Esetlen, hosszú, fura, álmodozó fiú lett belőle, megtört szemű, erélytelen szájú, akinek hívogató, ragaszkodó mosolya tüstént sértett zavarba hullt szét minden új csalódásra.

Az idősebbekkel, akik nem szerették őt, udvarias volt. Bármit mondtak neki az idősebbek, megcsinálta. Azt mondták neki, nézzen a lába elé, mielőtt lép, és ő mindig is a lába elé nézett, mielőtt lépett. Azt mondták neki, amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra, és ő soha nem is halasztotta holnapra. Azt mondták neki, tisztelje atyját és anyját, és ő tisztelte is atyját és anyját. Azt mondták neki, ne öljön, és nem is ölt, amíg a hadseregbe nem került. Akkor azt mondták neki, hogy öljön, és ő ölt is. Mindig odanyújtotta a másik orcáját is, és mindig pontosan azt tette másoknak, amit másoktól magának elvárt. Ha jótékonykodott, soha nem tudta a bal keze, mit csinált a jobb. Soha Urának Istenének nevét hiába nem vette, nem kívánta sem felebarátja feleségét, sem felebarátja szamarát. Voltaképpen szerette felebarátait, és soha nem szólt hamis tanúságot ellenük. Őrnagy őrnagyot nem szerették a feljebbvalói, mert felháborítóan nonkomformista volt.

Mivel sehol máshol nem volt alkalma eredményt felmutatni, az iskolában eredményt mutatott fel. Az Állami Egyetemen olyan komolyan vette tanulmányait, hogy a homoszexuálisok arra gyanakodtak, hogy kommunista, a kommunisták meg arra gyanakodtak, hogy homoszexuális. Angol történelemből szerezte diplomáját, s ez nagy hiba volt.

– Angol történelem! – bömbölte méltatlankodva az állam ezüst hajú főszenátora. – És mi van az amerikai történelemmel? Az amerikai történelem is van olyan jó történelem, mint a világon bármely más történelem.

Őrnagy őrnagy villámgyorsan átnyergelt az amerikai irodalomra, de nem elég gyorsan, mert az FBI már dossziét nyitott róla. Amaz elhagyott tanyának, melyet Őrnagy őrnagy otthonnak hívott, hat ember és egy skót terrier volt a lakója, és kiderült, hogy ezek közül öten és a skót terrier az FBI ügynökei. Hamarosan annyi terhelő adatot terheltek őrnagy őrnagy nyakába, hogy azt tehettek volna vele, amit csak akartak. De el nem tudták képzelni, mit is tehetnének vele, így végül azt találták ki, hogy közlegényként besorozzák a hadseregbe, és négy napon belül őrnagyot csinálnak belőle, hogy a képviselők, akiknek egyében sem jár az eszük, föl – alá futkározzanak Washington utcáin litániázva: „Ki nevezte ki Őrnagy őrnagyot? Ki nevezte ki Őrnagy őrnagyot?”

Őrnagy őrnagyot történetesen egy IBM számológép nevezte ki, melynek majdnem olyan jó humora volt, mint Őrnagy őrnagy atyjának. Amikor a háború kitört, ő még mindig szorgalmas és készséges volt. Azt mondták neki, menjen sorozásra, és ő el is ment sorozásra. Azt mondták neki, hogy jelentkezzen repülőkadét-kiképzésre, és ő jelentkezett is repülőkadét-kiképzésre, és már azon az éjszakán hajnali háromkor jeges sárban állt mezítláb, egy harcias és keménykötésű délvidéki őrmester előtt, aki bejelentette nekik, hogy majd ő megmutatja az ő alakulatának, hogy hol lakik az úristen, és éppen azon volt, hogy tüstént megmutassa. Századának újoncait csak pillanatokkal előbb rázták fel durván az őrmester tizedesei, és adtak nekik parancsot sorakozóra a századügyelet sátra előtt. Őrnagy őrnagyra hullott az eső. Civil ruhában sorakoztak fel, abban, amelyikben három nappal ezelőtt a hadseregbe hozták őket. Azokat, akik elkéstek, mert zoknit és cipőt húztak, visszazavarták nedves, hideg sátraikba, hogy vessék le, és már ott is álltak mindnyájan mezítláb a sárban, amíg az őrmester kőkemény pillantása sorban végigsiklott az arcokon, és azt mondta nekik, hogy alakulatában nincs olyan ember, akinek meg ne tudná mutatni, hol lakik az úristen. Senki nem érzett hajlandóságot arra, hogy vitába szálljon vele.

Őrnagy őrnagy őrnaggyá való kinevezése feneketlen kétségbeesésbe taszította másnap a harcias őrmestert, mert többé már nem volt módjában azzal dicsekedni, hogy alakulatában nincs olyan ember, akinek meg ne tudná mutatni, hol lakik az úristen. Órákon át magányosan imádkozott Saulként a sátrában, míg tizedeseinek elit csapata zavarodottan őrködött sátra előtt. Hajnali három órakor megtalálta a megoldást, és Őrnagy őrnagyot meg a többi újoncot ismét durván fölrázták, és máris ott álltak mezítláb a századügyelet sátra előtt a nyirkos homályban, ahol az őrmester már várta őket, öklét hetykén csípőjének feszítve, s oly mohón akart beszélni, hogy alig várta érkezésüket.

– Én meg Őrnagy őrnagy – jelentette ki ugyanolyan kemény, katonás hangon, mint a múlt éjjel – mindenkinek meg tudjuk mutatni az alakulatban, hogy hol lakik az úristen.

Pár nap múlva a Támaszpont tisztjei akcióba léptek az Őrnagy őrnagy – probléma megoldására. Hogyan tudnának megbirkózni egy olyan őrnaggyal, mint őrnagy őrnagy. Ha őt szentélyében megsértik, ez annyit jelent, hogy más tiszteket is, egyenlő vagy alacsonyabb rangban, meg lehet sérteni. Hogy udvariasan bánjanak vele, ez másrészről elképzelhetetlen volt. Őrnagy őrnagy szerencsére repülőkadét – kiképzésre jelentkezett. Az elszállítását elrendelő parancs késő délután érkezett a stencilszobába, és hajnali három órakor őrnagy őrnagyot megint durván felrázták, az őrmester rákiáltott, hogy isten hírével, aztán fölrakták egy Nyugat felé induló gépre.

Scheisskopf hadnagy falfehérré vált, amikor Őrnagy őrnagy Kaliforniában jelentkezett nála mezítláb, lábujjai közt sárcsomókkal. Őrnagy őrnagy biztosra vette, hogy megint azért rázták fel durván, hogy mezítláb álldogáljon a sárban, és cipőjét meg zokniját már eleve a sátorban hagyta. A civil ruha, amelyben Scheisskopf hadnagynál szolgálatra jelentkezett, gyűrött és mocskos volt. Scheisskopf hadnagy, aki ekkor még nem szerzett magának nevet mint díszszemlész, hevesen összerezzent arra a gondolatra, hogy Őrnagy őrnagy milyen benyomást fog majd kelteni jövő vasárnap a században, amint mezítláb felvonul.

– Azonnal menjen kórházba – suttogta, amikor eléggé összeszedte magát ahhoz, hogy beszélni tudjon –, és mondja azt, hogy beteg. Maradjon ott mindaddig, ameddig egyenruha – ellátmánya utoléri, és némi pénze lesz, hogy ruhát vegyen. Meg cipőt. Cipőt feltétlenül vegyen.

– Igenis, hadnagy úr.

– Nem hiszem, hogy önnek így kellene szólítania engem, őrnagy úr – fejtegette Scheisskopf hadnagy. – Ön az én felettesem.

– Igenis, hadnagy úr. Lehet, hogy én az ön felettese vagyok, hadnagy úr, de ön mégis az én elöljáróm.

– Igenis, őrnagy úr, ez így van – helyeselt Scheisskopf hadnagy. – Lehet, hogy ön felettesem nekem, őrnagy úr, de én mégis az Ön elöljárója vagyok. Úgyhogy legokosabb, ha azt teszi, amit mondok, őrnagy úr, különben baj lesz. Menjen kórházba, és mondja azt, hogy beteg, őrnagy úr. Maradjon ott addig, amíg egyenruha – ellátmánya utoléri önt, és némi pénze lesz, hogy egyenruhát vegyen.

– Igenis, hadnagy úr.

– Meg cipőt, őrnagy úr. Cipőt az első adandó alkalommal feltétlenül vegyen, őrnagy úr.

– Igenis, hadnagy úr, veszek, hadnagy úr.

– Végeztem, őrnagy úr.

A kadétiskolai élet Őrnagy őrnagy számára semmiben sem különbözött eddigi életétől. Aki vele volt, az mindig azt kívánta, bárcsak mással lenne. Az előadók különös gonddal foglalkoztak vele minden fokon, hogy gyorsan haladjon előre, és gyorsan megszabaduljanak tőle. A legrövidebb időn belül megkapta a pilótaszárnyakat, és már a tengeren túl is találta magát, ahol a dolgok hamarosan kezdtek rendbe jönni. Őrnagy őrnagy egész életében másra sem vágyott, csak arra az egyre, hogy elvegyüljön, és ez Pianosán egy darabig végül sikerült is. A harcállományban levőknek vajmi keveset jelentett a rang, a tisztek és a legénységi állományúak között a viszony fesztelen és közvetlen volt. Olyan emberek, akiknek még a nevét se hallotta, rászóltak, hogy „Szia”, és úszni vagy kosárlabdázni hívták. Legfelhőtlenebb óráit az egész napos kosárlabdameccseken töltötte, ahol fenét se érdekelt, hogy ki lesz a győztes. Az eredményt sohase számolták, a játékosok száma mindig egy és harmincöt között ingadozott. Őrnagy őrnagy soha nem kosárlabdázott, és semmiféle más sportot sem űzött azelőtt, de elképesztő magassága és elragadtatott lelkesedése segítette abban, hogy túltegye magát született ügyetlenségén és a gyakorlat hiányán. Őrnagy őrnagy megtalálta az igazi boldogságot, ott, a lejtős kosárlabdapályán a tisztek és a legénységi állomány között, akik már – már barátai lettek. Ha nincs győztes, vesztes sincs, és őrnagy őrnagy minden szökellő pillanatot kiélvezett, egész addig a napig, amikor Cathcart ezredes Duluth őrnagy eleste után megérkezett ficánkoló dzsipjén, és lehetetlenné tette számára, hogy valaha még kosárlabdázhasson.

– Maga az új századparancsnok – bömbölte át Cathcart ezredes az árkon. – De nehogy azt higgye, hogy ez valamit jelent, mert nem jelent semmit. Mindössze annyit jelent, hogy maga az új századparancsnok.

Cathcart ezredes már régóta engesztelhetetlen haragot táplált magában őrnagy őrnagy ellen. Egy fölösleges őrnagy a létszámjelentésben szervezési hiányosságokra mutatott, és fegyvert adott azoknak az embereknek a kezébe a Huszonhetedik Légihadtest Főhadiszállásán, akikről Cathcart ezredes biztosan tudta, hogy ellenségei és vetélytársai. Cathcart ezredes a jó szerencsének éppen ilyen csapásáért imádkozott, mint Duluth őrnagy halála. Azon gyötrődött, hogy mit tehetne egy fölösleges őrnaggyal; s most, lám, van helye egy őrnagy számára. Őrnagy őrnagyot kinevezte század-parancsnoknak, és eldübörgött a dzsipjén, éppoly hirtelen, mint amilyen hirtelen jött.

Őrnagy őrnagy számára ez jelentette a játék végét. Zavartan elpirult, és csak állt ott egy helyben: nem akarta elhinni, hogy a viharfelhők megint gyülekezni kezdenek fölötte. Amikor csapattársai felé fordultak, kíváncsi, tűnődő arcok zátonysorával találta magát szemközt, mely dermedten, mogorván, kifürkészhetetlenül és ellenségesen meredt rá. Szégyenében összerezzent. Amikor újra játszani kezdtek, már nem volt jó. Amikor cselezett, senki sem próbálta megtámadni; amikor kérte a labdát, bárkinél volt, odaadta, és amikor elvétette a kosarat, senki sem futott rá. Egyetlen hang hallatszott, az övé. Másnap ugyanez volt a helyzet, és a következő nap már nem ment ki.

Mintha csak összebeszéltek volna, a században senki sem állt többé szóba vele, és elkezdték a szemüket méregetni rá. Magába mélyedve járt az életben, lesütött szemmel, égő arccal, kitéve a megvetésnek, irigységnek, gyanúnak, szemrehányásnak, rosszindulatú rágalmaknak mindenütt, amerre járt. Emberek, akik azelőtt alig vették észre Henry Fondához való hasonlóságát, most soha nem szűntek meg vitatni azt, és voltak olyanok, akik halálos komolyan arra célozgattak, hogy Őrnagy őrnagyot azért emelték századparancsnoki rangra, mert Henry Fondához hasonlít. Black kapitány, aki igényt tartott a tisztségre, határozottan állította, hogy Őrnagy őrnagy valójában Henry Fonda, de gyáva kukac ahhoz, hogy bevallja.

Őrnagy őrnagy vakon támolygott egyik zavarba ejtő katasztrófából a másikba. Anélkül, hogy előre közölte volna vele, Towser őrmester átszállíttatta motyóját abba a tágas lakókocsiba, amelyet azelőtt Duluth őrnagy egyedül birtokolt. Mikor Őrnagy őrnagy lélekszakadva berohant a századirodába, hogy holmijainak eltulajdonítását bejelentse, az a fiatal tizedes ott halálra rémítette azzal, hogy talpra ugrott, és amint belépett, abban a pillanatban elordította magát, hogy „Vigyázz”. Őrnagy őrnagy vigyázzba vágta magát a századirodán a többiekkel együtt, azon tűnődve, ki lehet az a fontos személyiség, aki mögötte lépett be. Egymás után múltak a percek hideg némaságban, és az egész banda ítéletnapig ott állt volna vigyázzban, ha Danby őrnagy húsz perc múlva véletlenül be nem toppan az ezredből, hogy gratuláljon őrnagy őrnagynak a kinevezéséhez, és pihenjt nem vezényel.

Őrnagy őrnagy még siralmasabban járt a kantinban, ahol Milo, arcán hízelgő mosollyal, már várta, és büszkén egy kisasztalhoz tessékelte, amelyet a másikkal szemben állított föl, s hímzett asztalterítővel és rózsaszín metszett vázában egy csokor tátikával ékesített. Őrnagy őrnagy rémülten hátrahőkölt, de nem volt elég bátorsága, hogy a többiek figyelő szeme előtt tiltakozzon. Még Havermeyer is fölemelte fejét tányérjáról, hogy nehéz, lengő állkapcsával rátátogjon. őrnagy őrnagy birkamód engedett Milo tuszkolásának, és gyalázatába burkolózva ülte végig az étkezést külön asztalánál. Az étel fűrészporrá vált a szájában, de minden falatkáját lenyelte, nehogy megbántsa azokat az embereket, akik elkészítésében közreműködtek. Később, amikor négyszemközt maradt Milóval, Őrnagy őrnagy életében először fellázadt, és azt mondta, jobban szeretné, ha továbbra is a tisztek asztalánál étkezhetne. Milo megmondta neki, hogy ez nem fog menni.

– Nem látom be, miért nem fog menni – vitatkozott Őrnagy őrnagy. – Azelőtt se lett belőle semmi baj.

– Azelőtt nem volt századparancsnok.

– Duluth őrnagy századparancsnok volt, és ő mindig egy asztalnál evett a többi tiszttel.

– Duluth őrnaggyal más volt a helyzet, őrnagy úr.

– Miért volt más a helyzet Duluth őrnaggyal?

– Szeretném, ha ezt nem kérdezné tőlem, őrnagy úr – válaszolta Milo.

– Azért talán, mert Henry Fondára hasonlítok? – Őrnagy őrnagy minden bátorságára szükség volt, hogy ezt meg merje kérdezni.

– Vannak, akik azt mondják, hogy ön Henry Fonda – válaszolta Milo.

– Nem vagyok Henry Fonda – kiáltott föl elkeseredésében remegő hangon Őrnagy őrnagy. – És egy szikrát sem hasonlítok rá. És ha mégis, hát mit számít az?

– Egyáltalán nem számít. Éppen ezt akartam önnek mondani, őrnagy úr. Pusztán arról van szó, hogy önnel más a helyzet, mint Duluth őrnaggyal.

És tényleg más volt a helyzet, mert amikor a legközelebbi étkezésnél Őrnagy őrnagy ellépett az ételpulttól, hogy a többiekhez üljön a rendes asztalhoz, előrenyomulásában teljesen megbénította az ellenállás áthatolhatatlan fala, mely az arcokról rámeredt, és addig állt ott sóbálvánnyá dermedten, tálcával remegő kezében, amíg Milo szó nélkül odasiklott, és kimentette őt azzal, hogy szelíden a külön asztalhoz tuszkolta. Őrnagy őrnagy ezután megadta magát, és mindig a kisasztalnál evett, háttal a többieknek. Bizonyos volt abban, hogy megvetik ezért, rossz néven veszik tőle, hogy amióta századparancsnok lett, már nem elég jók neki, és nem ül egy asztalhoz velük. Amíg Őrnagy őrnagy ott volt, az ebédlőben szünetelt a beszélgetés. Azt is tudta, a többiek megpróbálják elkerülni, hogy vele egy időben étkezzenek, és mindenki nagyon megkönnyebbült, amikor egy idő után egyáltalán nem jelent meg ott, hanem a lakókocsijában kezdett étkezni.

Őrnagy őrnagy attól fogva kezdte hivatalos okmányok alá Washington Irving nevét hamisítani, hogy egy napon föltűnt az első kémelhárító, és kihallgatta valaki felől, aki a kórházban ugyanezt csinálta, őrnagy őrnagy jónak találta az ötletet. Unatkozott, és elégedetlen volt az új rangjával. Századparancsnokká tették, de fogalma sem volt arról, mit várnak tőle mint századparancsnoktól, ha csak azt nem, hogy Washington Irving nevét hivatalos okmányok alá hamisítsa, és a századügyeletes sátor hátsó felében levő kis irodájának ablakából azokra a magányos csörrenésekre és puffanásokra figyeljen, amiket **de Coverley őrnagy patkói hallatnak, amikor lehullanak a földre. Szüntelenül az a gondolat kísértette, hogy valamilyen életfontosságú kötelességet mulaszt el, és hiába várta, hogy elfogja a felelősségtudat. Nagyon ritkán ment ki, csak ha égetően szükséges volt, mert nem tudta megszokni, hogy folyton szemeket meresztenek rá. Időről időre Towser törte meg az egyhangúságot, amikor jelentett neki a legénységi vagy a tiszti állomány valamilyen ügyéről, amellyel Őrnagy őrnagy képtelen volt megbirkózni, s ezért tüstént visszajátszotta Towser őrmesterhez, hogy találjon valami épkézláb megoldást. Bármit is vártak tőle mint századparancsnoktól, ahhoz láthatólag semmiféle segítséget nem kaptak tőle. Szórakozottá és nyomottá vált. Néha komolyan arra gondolt, minden bánatát a lelkészhez viszi, de a lelkészen látszott, mennyire túl van terhelve saját bánatával, és Őrnagy őrnagy viszolygott attól, hogy még az ő bajaival is terhelje. Mellesleg abban sem volt egészen biztos, vajon a lelkész századparancsnoknak is rendelkezésére áll – e.

Soha nem volt egészen biztos **de Coverley őrnagy felől sem, aki, ha éppen nem bérelt lakosztályokat vagy nem rabolt idegen munkásokat, nem ismert sürgősebb tennivalót a patkódobálásnál. Őrnagy őrnagy gyakran figyelte feszülten, amint a lópatkók lágyan földre érnek, vagy a földbe vert alacsony vaskarókon pörögnek. Órákig leste **de Coverley őrnagyot, és csodálkozott rajta, hogy valakinek, aki ilyen méltóságteljes személyiség, nincs fontosabb dolga ennél. Gyakran megkísértette az a gondolat, hogy **de Coverley őrnagyhoz csatlakozik, de egész napon át lópatkókat dobálni majdnem olyan unalmasnak tűnt, mint hivatalos okmányok alá ezt írni, „őrnagy Őrnagy Őrnagy”, és **de Coverley ábrázata olyan visszautasító volt, hogy nem mert hozzá közeledni.

Őrnagy őrnagy eltűnődött **de Coverley őrnagyhoz való viszonyán, és **de Coverley őrnagynak hozzá való viszonyán. Annyit tudott, hogy **de Coverley őrnagy az ő szálláscsináló tisztje, de nem tudta, hogy ez mit jelent, és afelől sem tudott dönteni, vajon **de Coverley őrnagy személyében kegyes feljebbvalóval vagy csapnivaló beosztottal van – e megáldva. Nem akarta megkérdezni Towser őrmestertől, akitől titokban félt, más meg nem volt, akitől kérdezze, legkevésbé maga **de Coverley őrnagy. Nagyon kevesen merészeltek **de Coverley őrnagy elé járulni bármivel is, és az egyetlen tiszt, aki elég őrült volt ahhoz, hogy egyik lópatkójával dobjon, már másnap megfoghatatlanul súlyos emésztési zavarokkal küszködött. Sem Gus, sem Wes, sem maga Daneeka Doki nem látott soha ilyent, sem Pianosán, sem másutt, de még csak nem is hallottak ilyenről. Mindenki biztosra vette, hogy **de Coverley őrnagy hozta rá a betegséget, bár senki sem volt benne biztos, mi módon.

A legtöbb hivatalos okmány, ami az asztalára került, egyáltalán nem érdekelte Őrnagy őrnagyot. Legtöbbje tele volt előző levelekre való hivatkozással, amelyeket őrnagy őrnagy soha nem látott, és amelyekről soha nem hallott. Nem érezte szükségét, hogy fellapozza őket, mert az utasítások kivétel nélkül mind csak arra valók voltak, hogy figyelmen kívül hagyják őket. Épp ezért egyetlen termékeny pillanat elég volt húsz különféle okmány ellenjegyzésére, melyeknek mindegyike azt tanácsolta neki, hogy egyáltalán ne vegye figyelembe a másikat. A félszigetről, Peckem tábornok hivatalából vastag brosúrák érkeztek, fedelükön ilyen derűs jelmondatokkal, mint „Huzavona az Idő Tolvaja”, vagy: „A tisztaság fél egészség.”

Peckem tábornok levelezése a tisztaságról és a huzavonáról azt az érzést keltette Őrnagy őrnagyban, hogy ő mocskos húzó-vonó, és ezeket, amilyen gyorsan csak tudta, eltávolította asztaláról. A hivatalos okmányok egyetlen válfaja érdekelte, mégpedig azok a szórványos megjegyzések, amelyek a szerencsétlen alhadnaggyal foglalkoztak, aki az orvietói bevetésen esett el, két órával azután, hogy megérkezett Pianosára, és akinek a részben kicsomagolt holmija még mindig Yossarian sátrában volt. Mivel a szerencsétlen alhadnagy az eligazításon jelentkezett a századügyelet helyett, Towser őrmester úgy döntött, legbiztonságosabb azt jelenteni róla, hogy a századnál egyáltalán nem jelentkezett, és a rá vonatkozó szórványos okmányok azzal a ténnyel foglalkoztak, hogy valószínűleg szőrén – szálán eltűnt, ami bizonyos szempontból pontosan fedte a valóságot. Őrnagy őrnagy hálás volt az asztalára került hivatalos okmányoknak, mert irodájában ülni és egész nap aláírni őket jóval kellemesebb volt, mint egész nap irodájában ülni, és nem aláírni őket. Valami munkát adtak neki.

Minden aláírt okmány két-három, de legfeljebb tíznapos időközökben elkerülhetetlenül visszatért hozzá egy új lappal vastagabban, új aláírásért. Mindig vastagabbak lettek, mert a között a lap között, amely utolsó kézjegyét viselte, és a között az új lap között, amely új kézjegyét fogja viselni, azok a lapok voltak, amelyek a legkülönbféle tisztek legutóbbi kézjegyét viselték. Mindazokét, akiknek szintén az volt az elfoglaltságuk, hogy ugyanaz alá a hivatalos okmány alá írják a nevüket, őrnagy őrnagy elcsüggedt, amikor látta, hogy egyszerű levélváltás miként nő vastag kézirattá. Nem számított, hányszor írt alá egyet, mindig visszajött még egy aláírásért, és már kezdett elkeseredni, hogy soha nem fog megszabadulni tőlük. Egy napon, a kémelhárító első látogatása utáni napon, Őrnagy őrnagy az egyik okmány alá Washington Irving nevét írta a sajátja helyett, csak azért, hogy megnézze, hogyan illik oda. Pompásan odaillett. Annyira odaillett, hogy a délután hátralevő részében minden hivatalos okmány alá ugyanazt írta. Ösztönös tiszteletlenség és lázadás volt ez, amiért, tudta, később szigorúan meg fogják büntetni. Másnap reggel égő bűntudattal lépett a hivatalába, és várta, mi fog történni. Semmi sem történt.

Bűnözött, és jó sült ki belőle, mert soha egyetlen okmány sem jött vissza, amelyet Washington Irving nevével jegyzett. Itt végül haladás mutatkozott, és Őrnagy őrnagy lankadatlan szorgalommal vetette magát új hivatásába. Hivatalos okmány alá Washington Irving nevét írni tulajdonképpen nem látszott valami fényes pályának, de legalább nem volt olyan egyhangú, mint „Őrnagy Őrnagy őrnagy”-ot írni. Amikor Washington Irving tényleg egyhangúvá vált, megfordíthatta a sorrendet, és írhatott Irving Washingtont addig, míg ez is egyhangúvá nem vált. Most végre csakugyan csinált valamit, mert az okmányok közül, amelyekre egyik vagy másik nevet írta, egyetlenegy sem jött vissza a századhoz.

Ami viszont visszajött a századhoz ugyanakkor, az egy második kémelhárító volt, pilótának álcázva. Az emberek tudták, hogy kémelhárító, mert bizalmasan közölte velük, és mindegyiket arra szólította fel, igazi személyiségét tartsa titokban a többiek előtt, akikkel bizalmasan már közölte, hogy ő kémelhárító.

– Ön az egyetlen ember a században, aki tudja, hogy kémelhárító vagyok – közölte bizalmasan Őrnagy őrnaggyal –, és alapvetően lényeges ezt titokban tartanunk, nehogy munkám eredményessége kárt szenvedjen. Érti?

– Towser őrmester tudja?

– Igen, tudja. Meg kellett neki mondanom, hogy bejussak magához. De biztos vagyok abban, hogy semmiféle körülmények között egy árva léleknek el nem mondja.

– Nekem elmondta – mondta Őrnagy őrnagy. – Azt mondta, egy kémelhárító vár kinn, hogy bejöhessen hozzám.

– A kurvapecér. Ráállítok valakit, meg fogom figyeltetni. Ha önnek lennék, nem hagynék itt elöl szigorúan titkos okmányokat. Legalábbis addig nem, amíg jelentésemmel el nem készülök.

– Nincsenek itt szigorúan titkos okmányok – mondta Őrnagy őrnagy.

– Erre a fajtára gondolok. Tegye lakat alá a páncélszekrénybe, ahol Towser őrmester nem férhet hozzá.

– A páncélszekrényhez egyedül Towser őrmesternek van kulcsa.

– Attól tartok, csak az időt vesztegetjük – mondta a második kémelhárító elég mereven. Mozgékony, ideges, kövér emberke volt, gyorsan és biztosan mozgott. Egy csomó fényképet halászott elő egy nagy vörös dossziéból, amelyet gondosan bőr pilótamellénye alatt rejtegetett. A pilótamellény rikított a ráfestett repülőgépektől, amelyek a légelhárítás narancstüzében repültek, és a csinos kis bombasoroktól, amelyek ötvenöt végrehajtott harci bevetést jelképeztek. – Látta már ezeket valaha?

Őrnagy őrnagy üres pillantása magánlevelekre esett, amelyeket a kórházból küldtek, és amelyekre a cenzor tiszt azt írta, Washington Irving vagy Irving Washington.

– Nem.

– S mi a véleménye erről?

Őrnagy őrnagy hivatalos okmányokat látott ezúttal, amelyeket neki címeztek, és amelyekre ő írta ugyanezt a nevet.

– Semmi.

– Az ön századában van az az ember, aki ezeket a neveket irkálja?

– Melyiket? Itt két név van.

– Bármelyiket. Kiszámítottuk, hogy Washington Irving és Irving Washington egy személy, és csak azért használ két nevet, hogy félrevezessen bennünket. Ez elég gyakran megtörténik, tudja.

– Nem hiszem, hogy volna ember a századomban, aki bármelyik nevet is viselné.

Kiábrándult kifejezés futott végig a második kémelhárító arcán.

– Sokkal ravaszabb fickó, mint ahogy gondoltuk –jegyezte meg. – Harmadik nevet használ, és úgy tesz, mintha nem is ő lenne. És azt hiszem... igen, azt hiszem, én tudom, mi az a harmadik név. –Izgatottan és ihletetten egy másik fotókópiát rántott elő és nyújtott át Őrnagy őrnagynak, hogy vizsgálja meg. – Erről mi a véleménye?

Őrnagy őrnagy kissé előrehajolt, és egy tábori postai levelezőlapot látott, amelyen Yossarian mindent kihúzott a Mária néven kívül, és amelyre ráírta: „Tragikusan vágyódom utánad. A. T. Tappman, tábori lelkész. Egyesült Államok Hadserege.” Őrnagy őrnagy a fejét rázta.

– Életemben sem láttam.

– Nem tudja, kicsoda A. T. Tappman?

– Ő az ezredlelkész.

– A kör bezárult – mondta a második kémelhárító. – Washington Irving az ezredlelkész.

Őrnagy őrnagyba belenyilallt a riadalom. – A. T. Tappman az ezredlelkész – helyesbítette.

– Biztos ebben?

– Igen.

– Miért kellett az ezredlelkésznek ezt írnia a levélre?

– Talán valaki más írta rá, és csak a nevét vette kölcsön.

– Miért kellett bárkinek is az ezredlelkész nevét idehamisítania?

– Nehogy kinyomozzák.

– Igaza lehet – döntötte el a kérdést a második kémelhárító pillanatnyi habozás után, és sebesen megnyalta szája szélét. – Lehet, hogy egy egész bandával állunk szemben, ez a banda két emberből áll, akik együtt dolgoznak, és neveik véletlenül egymás nevének a fordítottjai. Igen, most már biztos vagyok benne, hogy így van. Egyikük itt van a századnál, a másik fönn a kórházban, a harmadik meg a lelkésznél. Ez hármat tesz ki, nem? Egész biztos ön abban, hogy soha nem látta ezeket a hivatalos okmányokat?

– Ha láttam volna, aláírtam volna őket.

– Melyik nevet írta volna alá? – kérdezte a második kémelhárító ravaszul. – A magáét vagy Washington Irvingét?

– A sajátomat – mondta neki Őrnagy őrnagy. – Washington Irving nevét még csak nem is ismerem.

A második kémelhárító megkönnyebbült mosollyal nyugtázta a választ.

– Örülök, hogy tisztázta magát, őrnagy. Ez annyit jelent, dolgozhatunk együtt, és nekem minden emberre szükségem van, akit csak megkapok. Valahol az európai hadszíntéren van egy ember, aki rajta tartja kezét az ön levelezésén. Van valami elgondolása arra nézve, hogy ki lehet?

– Nincs.

– Nahát, nekem van egy egészen tűrhető elgondolásom – mondta a második kémelhárító, és előrehajolt, hogy bizalmasan fülébe súghassa. – Az a kurvapecér Towser. Mi másért futkározna összevissza és kiabálná világgá az igazságot rólam? Nos, tehát, ön nyitva tartja a szemét, és abban a pillanatban tudatja velem, ha bárkitől Washington Irving nevét hallja. Megfigyelés alá helyezem a lelkészt és mindenki mást is itt a környéken.

Abban a pillanatban, amikor eltávozott, az első kémelhárító ugrott be Őrnagy őrnagy irodájának az ablakán, és azt akarta tudni, ki volt a második kémelhárító. Őrnagy őrnagy alig ismerte meg.

– Kémelhárító volt – mondta neki Őrnagy őrnagy.

– Az istennyila volt – mondta az első kémelhárító. – Én vagyok az egyetlen kémelhárító itt a környéken.

Őrnagy őrnagy alig ismerte meg, mert az első kémelhárítón elnyűtt kordbársony fürdőköpeny volt, mindkét hónaljában fölfeselve, rongyos flanelpizsama és széttaposott papucs, amelynek az egyik talpa klaffogott. Ahogy Őrnagy őrnagy halványan visszaemlékezett rá, ez volt a kötelező kórházi viselet. Az első kémelhárító hízott vagy húsz fontot, és majd kicsattant az egészségtől.

– Tulajdonképpen rettenetesen beteg vagyok – nyivákolta. – Influenzát kaptam a kórházban egy vadászpilótától, és ebből nagyon súlyos tüdőgyulladás lett.

– Igazán sajnálom – mondta Őrnagy őrnagy.

– Egész csomó jó származott belőle – szipogta a kémelhárító. –Egyáltalán nem érdekel a szimpátiája. Engem csak az érdekel, hogy ön megtudja, mit végeztem. Azért vagyok itt, hogy figyelmeztessem, Washington Irving a kórházból az ön századába tette át hadműveleti bázisát. Hallott valakit a környéken, aki Washington Irving nevét emlegette volna? Hallott vagy nem hallott?

– Tény és való, hallottam – válaszolta Őrnagy őrnagy. – Attól az embertől, aki épp most volt itt. Ő beszélt Washington Irvingről.

– Tényleg? – kiáltott fel az első kémelhárító gyönyörrel. – Talán épp csak ez hiányzott nekünk ahhoz, hogy kiugrasszuk a nyulat a bokorból. Tartsa megfigyelés alatt a nap huszonnégy órájában, míg én visszafutok a kórházba, és írásban további utasításokat kérek a feletteseimtől. – A kémelhárító kiugrott Őrnagy őrnagy hivatali szobájának ablakán és eltűnt.

A következő pillanatban föllebbent a sátorlap, mely őrnagy őrnagy hivatali helyiségét a századirodától elválasztotta, és a második kémelhárító dühös sietséggel befújtatott. Levegő után kapkodva ordította:

– Épp most láttam, hogy egy vörös pizsamás pofa ugrott ki az ablakán, és rohant végig az úton! Nem látta véletlenül?

– Itt volt nálam, és velem beszélt – válaszolta Őrnagy őrnagy.

– Eszembe jutott, hogy fölöttébb gyanús dolog, ha valaki vörös pizsamában ablakon ugrál ki. – Az emberke sebes körökben keringett a kis helyiségben. – Először az jutott eszembe, hogy talán ön az, és Mexikóba akar meglépni. De most látom, hogy nem maga az. Nem beszélt amaz véletlenül Washington Irvingről? Beszélt vagy nem beszélt?

– Tény és való – mondta Őrnagy őrnagy –, beszélt.

– Igen? – kiáltotta a második kémelhárító. – Hát ez remek. Talán épp csak ez hiányzott nekünk ahhoz, hogy kiugrasszuk a nyulat a bokorból. Nem tudja véletlenül, hol lehet most?

– A kórházban. Tulajdonképpen rettenetesen beteg ember.

– Hát ez óriási! – kiáltott fel a második kémelhárító. – Tüstént megyek oda utána. Legjobb lenne, ha álcázva mennék. Úgy, hogy megbeszélem a helyzetet a gyengélkedőn, és elküldetem magam, mint beteget.

– Nem akarnak kórházba küldeni, mint beteget, ha nem vagyok beteg – jelentkezett újra Őrnagy őrnagynál. – Egyébként beteg vagyok. Már gondoltam is arra, hogy felülvizsgáltatnom kellene magam, úgyhogy ez most épp kapóra jön. Visszamegyek a gyengélkedőre, azt mondom nekik, hogy beteg vagyok, és kórházba küldetem magam.

– Nézze meg, mit csináltak velem – jelentkezett újra Őrnagy őrnagynál bíborpiros foghússal. Elkeseredése gyógyíthatatlan volt. Cipőjét és zokniját a kezében hozta, a lábujjait is bekenték fertőtlenítővel. – Ki az isten hallott már olyan kémelhárítóról, akinek pirosra van festve a lábujja? – siránkozott.

Lehajtott fővel hagyta el a századirodát, s közben felbukott egy széjjelhagyott gerendában, és összetörte az orrát. Hőmérséklete normális volt ugyan, de Gus és Wes kivételt tett vele, és mentőkocsin a kórházba küldte.

Őrnagy őrnagy hazudott, és jó sült ki belőle. Tulajdonképpen nem is lepődött meg, hogy jó sült ki belőle, mert, ahogy megfigyelte, azok az emberek, akik folyton hazudnak, általában sokkal megbízhatóbbak, törekvőbbek és sikeresebbek, mint azok az emberek, akik nem hazudnak. Mondta volna csak meg az igazat a második kémelhárítónak, megnézhette volna magát. Ehelyett hazudott, következésképp nyugodtan folytathatja munkáját.

A második kémelhárító látogatásának eredményeképpen sokkal körültekintőbben végezte munkáját. Minden aláírást bal kézzel végzett, és csak akkor, ha már feltette a sötét szemüveget és az álbajuszt, amiket olyan balsikerrel használt, amikor azt remélte, hogy segítségükkel újra kosárlabdázni kezdhet. Pótelővigyázatosságképpen Washington Irvingről John Miltonra tért át, s ez nagyszerűnek bizonyult. John Milton tömör és kifejező volt. S mint Washington Irvinget, a jó hatás kedvéért meg is lehetett fordítani, ha már unalmassá vált. Továbbá John Milton lehetőséget adott Őrnagy őrnagynak arra, hogy termelését megkétszerezze, lévén, hogy rövidebb volt, mint Washington Irving vagy a saját neve. Sokkal rövidebb idő alatt lehetett leírni. John Milton még más szempontból is gyümölcsözőnek bizonyult. Könnyen íródott, és Őrnagy őrnagy hamarosan észrevette, hogy képzeletbeli párbeszédek töredékeit képes beleilleszteni, így a hivatalos okmányok jellegzetes hátiratain a következők voltak olvashatók: „Te, John! Milton szadista”, vagy „írta Milton, John bánja.” Az egyik aláírás, amelyre különösen büszke volt, így hangzott: „Ki áll amott a szirttetőn, John? Milton ő!” John Milton egészen új távlatokat nyitott meg, tele vonzó, kimeríthetetlen lehetőségekkel, amelyek örökre biztató védelmet nyújtottak az egyhangúság ellen. Amikor John Milton egyhangúvá vált, Őrnagy őrnagy visszatért Washington Irvinghez.

Őrnagy őrnagy a sötét szemüveget és az álbajuszt Rómában vásárolta utolsó sikertelen kísérletéhez, hogy kimeneküljön a megaláztatás mocsarából, amelyben mind mélyebbre süppedt. Először ott volt a Nagy Hűségeskü Hadjárat szörnyű megaláztatása, amikor abból a harminc vagy negyven emberből, akik egymással versengve esküdtek hűséget, senki még csak a közelbe sem engedte, hogy ő is hűséget esküdhessen, továbbá, épp, amikor ez lejárt, Clevinger gépe a teljes hajózó személyzettel együtt csodálatos módon levegővé vált, és az egész különös szerencsétlenség minden ódiuma ádázul őrá összpontosult, amiért nem esküdött hűséget.

A sötét szemüvegnek nagy bíborkerete volt, a fekete álbajuszt pedig egy lánglelkű kintornástól szerezte, és mindkettőt ama bizonyos kosárlabdameccsen viselte, azon a napon, amikor úgy érezte, nem tudja már magányát tovább elviselni. Könnyed, családias modort vett föl, amint a pálya felé őgyelgett, és imádkozott, hogy ne ismerjék fel. Amazok úgy tettek, mintha nem ismerték volna fel, és már elkezdte jól érezni magát. Épp gratulált magának ártatlan cseléért, amikor egyik ellenfele keményen rámászott, és leütötte lábáról. Hamarosan megint keményen rámásztak, és ráébredt, hogy bizony felismerték, és álcáját ürügyül használják arra, hogy könyökkel, lábbal és kézzel rámásszanak. Egyáltalán nem kellett nekik. És épp amikor erre ráébredt, saját csapatának játékosai ösztönösen egyesültek a másik csapat játékosaival egyetlen üvöltő, vérszomjas tömeggé, amely csúnya káromkodással, ököl rázva támadt rá mindenfelől. Földre teperték, rugdosták, amikor lent volt a földön, és újra rátámadtak, amikor vaksin föltápászkodott. Kezével az arcát védte, és nem látott semmit. Egymás hegyen – hátán rontottak rá ádáz vágyukban, hogy leüssék, rugdalják, fojtogassák, megtapossák. Agyba-főbe verve keringett az árok széléig, ott löktek rajta egyet, s ő zuhant, fejjel előre. Lent sikerült talpra állnia, s az árok másik falán fölmásznia, hogy gúnykacaj és kőzápor közepette támolyogjon el, amelyet mindaddig zúdítottak utána, amíg a századügyeleti sátor sarkán menedéket nem talált. Az egész támadás alatt az volt a legfőbb gondja, hogy álbajusza és sötét szemüvege le ne essen, s így megőrizhesse annak látszatát, hogy ő valaki más, mert semmitől sem irtózott annyira, mint a kényszerűségtől, hogy végül a rangját kelljen latba vetnie ellenük.

Bent a hivatalában sírt, és amikor abbahagyta a sírást, lemosta orráról és szájáról a vért, ledörzsölte a piszkot az arcán és homlokán levő horzsolásokról, és berendelte Towser őrmestert.

– Mostantól kezdve – mondta – nem akarom, hogy valaki is bejöjjön ide, amíg én itt vagyok. Világos?

– Igenis, őrnagy úr – mondta Towser őrmester. – Én se?

– Maga se.

– Értettem. Van még valami parancsa?

– Nincs.

– Mit mondjak azoknak, akik idejönnek, amikor ön itt van?

– Mondja meg nekik, hogy benn vagyok, és kérje meg őket, várjanak!

– Igenis, őrnagy úr. Meddig?

– Amíg el nem megyek.

– És akkor mit csináljak velük?

– Nem érdekel.

– Beküldhetem őket önhöz, amikor ön már elment? .

– Igen.

– De akkor ön már nem lesz benn?

– Nem.

– Igenis, őrnagy úr. Van még valami parancsa?

– Nincs.

– Igenis, őrnagy úr.

– Mostantól kezdve – mondta Őrnagy őrnagy a középkorú katonának, aki lakókocsiját tartotta rendben – nem akarom, hogy maga idejöjjön, amikor én itt vagyok, és azt kérdezze tőlem, van – e valami parancsom a maga számára. Világos?

– Igenis, őrnagy úr – válaszolta a küldönc. – Mikor jöjjek ide, hogy kitaláljam, van - e valami parancsa a számomra, őrnagy úr?

– Amikor nem vagyok itt.

– Igenis, őrnagy úr. És mit csináljak?

– Amit mondok magának.

– De ön akkor nem lesz itt, hogy megmondja nekem?

– Nem.

– Akkor mit csináljak?

– Mindent, amit meg kell csinálnia.

– Igenis, őrnagy úr!

– Végeztem – mondta őrnagy őrnagy.

– Igenis, őrnagy úr – mondta a küldönc. – Van még valami parancsa?

– Van – mondta Őrnagy őrnagy. – Takarítani se jöjjön! Ne jöjjön be semmiért, ha csak meg nem győződött róla, hogy nem vagyok bent!

– Igenis, őrnagy úr. De hogyan győződhetek meg róla?

– Ha nincs róla meggyőződve, legegyszerűbb, ha azt gondolja, hogy még bent vagyok, tehát elmegy, és csak akkor jön vissza, amikor már meg van róla győződve, hogy nem vagyok bent.

– Igenis, őrnagy úr.

– Nagyon sajnálom, hogy így kell beszélnem magával, de így kell beszélnem magával. Isten vele.

– Igenis, őrnagy úr.

– És köszönöm. Mindent köszönök.

– Igenis, őrnagy úr.

– Mostantól kezdve – mondta Őrnagy őrnagy Milo Minderbindernek – soha többé be nem teszem a lábam a tisztiklubba. Minden fogást ide, a lakókocsiba hozatok magamnak.

– Pompás ötletnek tartom, őrnagy úr – válaszolta Milo. – Most végre alkalmam lesz különleges ételekkel szolgálni önnek, amelyekről a többiek soha nem fognak tudni semmit. Biztos vagyok benne, nagyon jónak fogja találni őket. Cathcart ezredes mindig nagyon jónak találja őket.

– Semmiféle különleges ételt nem akarok. Pontosan azt akarom, amit a többi tisztnek ad. És azt akarom, hogy bárki hozza is, egyszer kopogjon az ajtómon, és hagyja az ételt a küszöbön. Világos?

– Igenis, őrnagy úr – mondta Milo. – Minden világos. Van egy kis valódi amerikai homárom félretéve, ezt tudom ajánlani ma estére, elsőrangú rokfortsalátával és két fagyasztott képviselőfánkkal.

Őrnagy őrnagy zavarban volt. Ha ugyanis visszaküldené, csak kárba menne, vagy valaki máshoz kerülne, és Őrnagy őrnagynak mindig gyengéje volt a roston sült homár. Bűnös lelkiismerettel megette. Másnap ebédre marylandi teknőc volt egy egész üveg 1937-es Dom Pérignonnal, és őrnagy őrnagy egyetlen gondolat nélkül nyelte le.

Milo után már csak a századiroda szolgálatosai maradtak. Őrnagy őrnagy úgy kerülte ki őket, hogy mindig irodájának kétes tisztaságú műanyag ablakán ugrált ki – be. Az ablak kinyitva alacsony és széles volt, úgyhogy mindkét oldalról könnyen keresztül lehetett ugrani rajta. A századiroda és lakókocsija közti távolságot úgy intézte el, hogy amikor a levegő tiszta volt, futva megkerülte a sátor sarkát, beugrott a vasúti árokba, és lehajtott fejjel törtetett benne előre, amíg el nem érte az erdő menedékét. Lakókocsijával szemben kilépett az árokból, és sebesen tört utat magának a sűrű aljnövényzetben hazafelé; útjában csupán egyetlen emberrel találkozott egyszer, Fiume kapitánnyal, aki egy félhomályos estén majd halálra ijesztette kísérteties és elkínzott lényével, amikor figyelmeztetés nélkül megjelent egy szederbokorban, hogy panaszt tegyen Félkupica Fehér Főnökre, amiért azzal fenyegette meg, hogy egyik fülétől a másik füléig elmetszi a torkát.

– Ha még egyszer így megijeszt – mondta neki Őrnagy őrnagy –, én fogom elmetszeni magának a torkát egyik fülétől a másikig.

Fiume kapitány csuklott, és eltűnt a szederbokorban. Őrnagy őrnagy attól kezdve többé sose látta.

Ha Őrnagy őrnagy visszapillantott arra, amit létrehozott, meg lehetett magával elégedve. Néhány acre idegen föld kellős közepén, amelyet több mint kétszáz ember népesített be, teljesen lehetetlenné tette, hogy a századból bárki is beszélhessen vele, és ez kapóra jött mindenkinek, ahogy észrevette, mert különben sem akart beszélni vele senki. Senki, ahogy kiderült, csak az őrült Yossarian, aki egy napon, amidőn az őrnagy az árok fenekén a lakókocsija felé cserkészett ebédelni, becsúszó szereléssel földre terítette.

A legeslegutolsó ember a században, akivel Őrnagy őrnagy olyan kapcsolatot kívánt volna teremteni, hogy az becsúszó szereléssel a földre teríthesse őt, Yossarian lett volna. Yossarianban volt valami vele született tiszteletlenség, ahogy oly tapintatlanul hajtogatta a magáét a halott emberről a sátrában, aki még csak nem is volt a sátrában, aztán meg ahogy az avignoni bevetés után minden ruháját leszórta magáról, és úgy mászkált összevissza egészen addig a napig, amikor Dreedle tábornok megjelent, hogy a Ferrara fölötti hősiességéért medáliát tűzzön a keblére, és a zárt rendben anyaszült meztelenül találta. Nem volt olyan hatalom a világon, amely a Yossarian sátrában levő halott ember züllesztő hatását el tudta volna tüntetni, őrnagy őrnagy eljátszotta parancsnoki hatalmát, amikor Towser őrmesternek engedélyt adott arra, hogy azt a hadnagyot, aki Orvieto fölött elesett, nem egészen két órával azután, hogy megérkezett a századhoz, úgy jelentse, mintha soha nem érkezett volna meg a századhoz. Az egyetlen valaki, akinek joga lett volna arra, hogy eltakarítsa a holmiját Yossarian sátrából, Őrnagy őrnagy véleménye szerint, maga Yossarian volt, Yossariannak tehát, Őrnagy őrnagy véleménye szerint, nem volt joga arra, hogy ne takarítsa el.

Őrnagy őrnagy fölhördült, amikor Yossarian becsúszó szereléssel földre terítette, és megpróbált föltápászkodni. Yossarian nem hagyta.

– Yossarian kapitány – mondta Yossarian – életfontosságú ügyben engedélyt kér azonnali kihallgatásra.

– Engedjen felállni, kérem – adta ki a parancsot Őrnagy őrnagy szabálytalanul, kényelmetlen helyzetében. – Nem tudok visszatisztelegni, ha a kezemen fekszem.

Yossarian fölengedte. Lassan föltápászkodtak. Yossarian újra tisztelgett, és megismételte kérését.

– Menjünk a hivatalomba – mondta Őrnagy őrnagy. – Nem hiszem, hogy ez lenne itt a legalkalmasabb hely a beszélgetésre.

– Igenis, őrnagy úr – válaszolta Yossarian. Lecsapkodták az agyagot a ruhájukról, és feszült csendben vonultak az ezredügyelet bejáratához.

– Várjon pár percet, amíg fertőtlenítem ezeket a karcolásokat. Aztán küldesse be magát Towser őrmesterrel.

– Igenis, őrnagy úr.

Őrnagy őrnagy méltóságteljesen vonult végig a századügyeleten, anélkül, hogy egyetlen pillantást is vetett volna az írnokokra vagy gépírókra, akik az asztaloknál és az iratszekrényeknél ténykedtek. Megvárta, míg az irodájának bejáratát elzáró sátorlap összecsapódik mögötte. Mihelyt egyedül volt a hivatalában, átrohant a szobán az ablakhoz, és kiugrott, hogy elmeneküljön. Yossarian állta el az útját. Yossarian vigyázzban állt, és megint tisztelgett.

– Yossarian kapitány életfontosságú ügyben engedélyt kér azonnali kihallgatásra – ismételte eltökélten.

– Az engedélyt nem adom meg – pattogta őrnagy őrnagy.

– Lehetetlen.

Őrnagy őrnagy megadta magát.

– Rendben van – egyezett bele fáradtan. – Beszélek magával. Kérem, ugorjon be a hivatalomba.

– Csak ön után.

Beugrottak a hivatalba, őrnagy őrnagy leült. Yossarian meg az íróasztala előtt föl – alá sétálva kifejtette, hogy többé egyáltalán nem akar bevetésre repülni. Mit tehet ő? Kérdezte Őrnagy őrnagy önmagától. Mindössze azt teheti, amire Korn ezredestől utasítása van, és remélheti a legjobbakat.

– Miért nem? – kérdezte.

– Mert félek.

– Ezen nincs mit szégyenkeznie – vigasztalta Őrnagy őrnagy barátságosan. – Mindnyájan félünk.

– Én nem szégyenkezem – mondta Yossarian –, én félek.

– Nem is lenne normális, ha sohasem félne. Még a legbátrabb emberek is tapasztalják a félelmet. A harcban a legnagyobb feladattal akkor kerülünk szemtől szembe, amikor saját félelmünket kell legyőznünk.

– Ugyan, hagyja ezt, őrnagy. Ezt az egész lószart hagyjuk a fenébe.

Őrnagy őrnagy jámboran lesütötte pilláit, s az ujjaival játszadozott.

– Mit akar, mit mondjak magának?

– Azt, hogy elég bevetést repültem, és hogy hazamehetek.

– Mennyit repült?

– Ötvenegyet.

– Akkor már csak négyet kell repülnie.

– Fel fogja emelni. Ahányszor csak megközelítem, mindig fölemeli.

– Hátha most nem fogja fölemelni.

– Különben se küld haza soha senkit. Az emberek itt várják be a hazarendelő parancsot, itt tartja őket kéznél mindaddig, amíg kifogy az emberekből, és nincs akivel feltöltse a hajózó személyzetet, akkor aztán felemeli a bevetések számát, és mindenkit visszarendel harcállományba. Amióta idejött, azóta ezt csinálja.

– Nem szabad hibáztatnia Cathcart ezredest a parancsok késéséért – tanácsolta Őrnagy őrnagy. – A Huszonhetedik Légihadtest köteles gondoskodni arról, hogy a parancs tüstént megjöjjön, ha mi a jelentést már leadtuk.

– Kérhetne váltást is, akkor aztán haza is küldhetné bennünket, amikor a parancs tényleg megjön. Különben is úgy tudom, hogy a Huszonhetedik Légihadtest negyven bevetést akar, és csak az ő saját külön ötlete az, hogy ötvenötöt facsarjon ki belőlünk.

– Erről tudni sem akarok – válaszolta Őrnagy őrnagy. – Cathcart ezredes a parancsnokunk, neki kell engedelmeskednünk. Miért nem teljesíti azt a négy bevetést, és aztán meglátjuk, mi történik.

– Mert nem akarom.

Mit tehet az ember? Kérdezte Őrnagy őrnagy újra önmagától. Mit tehet az ember valakivel, aki nyíltan a szemébe néz, és azt mondja, inkább meghal, mint hogy elessen, aki legalább olyan érett és intelligens, mint ő maga, és akivel szemben úgy kell viselkednie, mintha nem volna olyan érett és intelligens. Mit mondhat neki az ember?

– Mi lenne, ha harci repülések helyett üresjáratokra menne –mondta őrnagy őrnagy. – Ilyen alapon megrepülné a négy bevetést, és nem kockáztatna semmit.

– Üresjáraton sem akarok repülni. Be akarom fejezni a háborút.

– A vesztesek között szeretné látni a hazáját? – kérdezte őrnagy őrnagy.

– Nem lesz a vesztesek között. Több emberünk van, több pénzünk van, több anyagunk. Tízmillió ember áll egyenruhában, akik leválthatnak engem. Vannak, akik elesnek, és jóval többen vannak, akik pénzt keresnek belőle, és jól szórakoznak. Essen el valaki más.

– De tegyük fel, hogy a mieink közül mindenki így érez.

– Akkor pedig kötözni való bolond lennék, ha éppen én éreznék másként. Hát nem igaz?

Tényleg, mit mondhat neki az ember? Őrnagy őrnagy magára hagyottan töprengett. Egyetlen dolog van, amit nem mondhat neki az ember, mégpedig az, hogy nem tehetek semmit. Azt mondani, hogy nem tehetek semmit, ez azt jelentené, hogy tenne valamit, ha tudna, és azt sugalmazná, hogy Korn ezredes politikája téves és igazságtalan. Korn ezredes világosan megmondta ezt. Ő, őrnagy őrnagy soha nem mondhatja azt, hogy nem tehetek semmit.

– Sajnálom – mondta Őrnagy őrnagy. – De nem tehetek semmit.

10. Wintergreen

Clevinger meghalt. Ez volt az alapvető hiba a filozófiájában. Egy délután, Parmából hazafelé, a heti üresjáraton tizennyolc gép merült bele egy villogó felhőtengerbe, Elba szigete fölött, de csak tizenhét került elő. A tizennyolcadiknak nyomát se lelték, sem fönt a levegőben, sem alant a türkizkék víz sima felszínén. Roncsok sem voltak. Napnyugtáig helikopterek keringtek a fehér felhők körül. Az éj folyamán a felhő elvitorlázott a széllel, és reggelre kelve nem volt többé Clevinger.

Az eltűnés megdöbbentő volt, legalább olyan megdöbbentő, mint a Lowery Field-i Nagy összeesküvés, amikor zsoldfizetés napján egy barakk mind a hatvannégy embere eltűnt, és azóta még csak nem is hallottak felőlük. Amíg Clevinger ilyen hamarjában és ilyen leleményesen ki nem kapcsolódott a létezésből, Yossarian abban a meggyőződésben élt, hogy azok az emberek egyszerűen és egyöntetűen elhatározták, hogy ugyanazon a napon dezertálnak., Sőt, olyan bátorságra kapott attól, ami titkos felelősségérzettől vezérelt tömeges szökésnek látszott, hogy rohanvást és ujjongva vitte az izgalmas újságot Wintergreen exőrv.-nek.

– Mi van ebben olyan izgalmas? – kérdezte Wintergreen exőrv. undorító gúnnyal, egyik sáros komiszbakancsát az ásón nyugtatva, hátát pedig, mint valami tüskés kedvű naplopó, a mély, szögletes gödör egyik falának vetve, melynek ásása az ő külön harci feladata volt.

Wintergreen exőrv. kis mocskos nyamvadék volt, aki örömét lelte benne, ha egymást keresztező célokért dolgozhatott. Valahányszor dezertált, mindig elfogták, és mindig arra ítélték, hogy meghatározott ideig hat láb mély, hat láb széles és hat láb hosszú négyszegletes gödröket ásson és temessen be. Ha kitöltötte büntetését, újból dezertált. Wintergreen exőrv. az igazi hazafi büszkeségével töltötte be gödörásó és –betemető szerepét.

– Nem is olyan rossz élet ez – szokta megjegyezni bölcselkedőn. – És azt hiszem, valakinek ezt is csak meg kell csinálnia.

Eléggé bölcs volt ahhoz, hogy megértse: Coloradóban gödröket ásni nem is a legrosszabb elfoglaltság háborús időkben. Minthogy gödrökre nem volt valami nagy kereslet, kényelmes tempóban áshatta és temethette be őket, s vajmi ritkán dolgozta agyon magát.

Másfelől azonban valahányszor hadbíróság elé került, mindig lefokozták kopasz kiskatonává. Mélyen fájlalta rangjának elvesztését.

– Pompás dolog volt őrv.-nek lenni – emlékezett vissza sóvárogva. – Volt helyem a világban, érted, miről van szó, és a legjobb körökben forgolódtam. – Bús beletörődés sötétítette el arcát. – De ez már mind a hátam mögött van – latolgatta. – Ha most majd megint lelécelek, már mint kopasz kiskatona lécelek le, és pontosan tudom, nem lesz már ugyanaz. – A gödörásásban sem látott perspektívát. – Még csak nem is állandó munka. Valahányszor kitöltőm a büntetést, mindig elvesztem. Ha meg vissza akarom szerezni, mindig le kell lécelnem. És még csak nem is csinálhatom ezt a végtelenségig. Van itt egy csapda, a 22-es csapdája. Ha legközelebb lelécelek, az már az akasztófát jelenti. Nem is tudom, mi lesz velem. Ha nem vigyázok, még megérem, hogy tengerentúlra expediálnak. – Nem akart egész életében folyton gödröt ásni, bár az ellen semmi kifogása sem volt, hogy amíg a háború tart, ezt a munkát végezze, melyet a háborús erőfeszítések közé sorolt. – Kötelesség dolga ez – jegyezte meg –, és mindnyájunknak megvan a magáé, amit teljesítenie kell. Az én kötelességem az, hogy folyton ezeket a gödröket ássam, és én olyan jól csinálom ezt, hogy épp most terjesztettek fel a Jó Szolgálatért Érdeméremre. A ti kötelességetek az, hogy ott csellengjetek a kadétiskolában, és reménykedjetek, hátha abbahagyják a háborút, mire végeztek. A harctéren küzdők kötelessége az, hogy megnyerjék a háborút, és én csak azt kívánom, teljesítsék olyan jól, mint én a magamét. Igazán nem lenne tőlük tisztességes, ha nekem kellene tengerentúlra mennem, hogy az ő dolgukat is én végezzem el, nincs igazam?

Egy napon Wintergreen exőrv. kilyukasztotta a vízvezetéket, amikor valamelyik gödrét ásta, és már majd megfulladt, amikor félig öntudatlan állapotban kihalászták. Híre kelt, hogy voltaképpen olajat talált, és Félkupica Fehér Főnököt kirúgták a támaszpontról. Hamarosan mindenki, aki csak szerét ejthette, ásóra kapott, és tébolyultan kereste az olajat. Piszok szállongott mindenfelé, és a látvány csaknem olyan volt, mint hat hónappal utóbb az után a délelőtt után, amikor Milo az összes géppel, amit csak össze tudott szedni az ő M és M szindikátusában, megbombázta a századkörletet, a repülőteret, a bomba-raktárt, sőt a szerelőhangárokat is. Akik életben maradtak, mind odakinn voltak, és óvóhelyeket fúrtak maguknak a kemény talajban, és acélpáncél lemezzel fedték be, amit a reptéri javítófészerekből loptak, majd vízhatlan terepszínű sátorlapokkal borították, melyeket egymás sátráról loptak le. Az olaj első hírére Félkupica Fehér Főnököt kizsuppolták Coloradóból, és végül Pianosán talált nyugalmat, miután elődje, Coombs hadnagy egy napon, mint vendég bevetésre repült, csak hogy megnézze magának, milyen is az a légi harc, és elesett Ferrara fölött Krafttal együtt. Yossarian mindig bűnösnek érezte magát, valahányszor eszébe jutott Kraft, mert Kraft Yossarian megismételt bombázórohamában esett el, bűnösnek, mert Kraft ártatlanul keveredett bele a Csodálatos Atabrin Lázadásba is, amely Puerto Ricó-ban, tengerentúlra indulásuk első állomásán kezdődött, és Pianosán végződött tíz nap múlva, amikor Appleby, nyomban megérkezésük után, kötelességtudóan becsörtetett a századügyeletre, hogy jelentse Yossariant, amiért nem hajlandó bevenni az Atabrin tablettákat. Benn az őrmester hellyel kínálta.

– Köszönöm, őrmester, azt hiszem, elfogadom – mondta Appleby. – Körülbelül mennyi ideig kell várakoznom? Van még ma egy csomó tennivalóm annak érdekében, hogy tökéletesen felkészüljek a csodálatos holnapi napra, amikor végre harcba mehetek majd, ha szükség lesz rám.

– Parancs?

– Tessék?

– Mit kérdezett?

– Körülbelül mennyi ideig kell várakoznom, hogy az őrnagynál jelentkezhessen! és jelentsek neki?

– Csak addig, amíg majd elmegy ebédelni – válaszolt Towser őrmester. – Akkor azonnal bemehet.

– De akkor már nem lesz benn. Így van?

– Így, hadnagy uram. őrnagy őrnagy nem lesz benn a hivatalában, csak majd ebéd után.

– Értem – döntött határozatlanul Appleby. – Akkor, azt hiszem, jobb, ha ebéd után visszajövök...

Appleby titkolt zavarral hagyta el a századügyeletet. Abban a pillanatban, amikor kilépett, úgy rémlett, egy magas, fekete tisztet lát, aki egy cseppet Henry Fondához hasonlít, amint az ablakon át eltávozik a századügyelet sátrából, és a sarkon befordulva elcserkészik a látóhatárról. Appleby megtorpant, és szorosan összezárta szempilláit. Aggasztó kétség ragadta torkon. Azon tűnődött, vajon maláriát kapott-e, vagy ami még rosszabb, Atabrin-mérgezést.

Appleby négyszer annyi Atabrin tablettát szedett, mint amennyi elő volt írva, mert négyszer jobb pilóta akart lenni, mint bárki más. Szeme még mindig csukva volt, amikor Towser őrmester tapintatosan megérintette a vállát, és azt mondta neki, most már bemehet, ha akar, mivel Őrnagy őrnagy az imént eltávozott. Appleby önbizalma újra visszatért.

– Köszönöm, őrmester. Hamarosan visszajön?

– Ebéd után tüstént vissza fog jönni. Akkor ön kénytelen lesz tüstént kijönni tőle, és kinn megvárni, amíg elmegy vacsorázni. Őrnagy őrnagy soha nem fogad senkit a hivatalában, amikor benn van a hivatalában.

Appleby jelentőségteljesen meredt Towser őrmesterre, és erélyes hangon próbálkozott. – Bolondot akar csinálni belőlem, őrmester, csak azért, mert új ember vagyok a századnál, és mert maga már régóta tengeren túl van?

– Egyáltalán nem, hadnagy úr – védekezett az őrmester. – Amit mondtam, azt parancsba kaptam. Kérdezze meg Őrnagy őrnagytól, ha majd beszél vele!

– Pontosan az a szándékom, őrmester. Mikor beszélhetek vele?

– Soha.

Megaláztatásában bíborra válva, Appleby megírta jelentését az Atabrin tablettáról meg Yossarianról egy füzetlapon, amit az őrmester ajánlott föl neki, és gyorsan elvonult, azon töprengve, hátha nem is Yossarian az egyetlen őrült, aki abban a kitüntetésben részesült, hogy egyenruhát viselhet.

Cathcart ezredes az idő tájt emelte fel a bevetések számát ötvenötre, és Towser őrmester gyanakodni kezdett, vajon nem mindenki örült – e, aki egyenruhát visel. Towser őrmester hajlott hátú és szögletes figura volt, finom szőke haja olyan világos színű, hogy már – már teljesen színtelen, arca beesett, fogai fehérek és gömbölyűek, akár a pattogatott kukorica. Ő volt a század szolgálatvezetője, és ez a ténykedés egyáltalában nem tette boldoggá. Az olyan emberek, mint Éhenkórász Joe, vad gyűlölettel fújtak rá, mintha mindennek ő lenne az oka, Appleby meg, amióta nagy menő pilóta lett és olyan pingpongjátékos, aki sohasem veszt poént, lenéző udvariassággal bánt vele. Towser őrmester azért volt a század szolgálatvezetője, mert nem volt a században senki más, aki a szolgálatot vezette volna. Nem érdekelte sem a háború, sem az előléptetés. A Hepplewhite-bútorok és a repeszek érdekelték.  

Towser őrmester, szinte anélkül, hogy észrevette volna, rászokott, hogy amikor a Yossarian sátrában levő halott emberre gondol, Yossarian saját kifejezését használja: a halott ember Yossarian sátrában. Valójában nem létezett semmi ilyesmi. A halott ember Yossarian sátrában pusztán egy utánpótlás – pilóta volt, aki elesett, mielőtt még hivata-losan szolgálatra jelentkezett volna. Megállt az eligazítás előtt, hogy a századügyelethez vezető út iránt érdeklődjék, és azonnal bevetették, mert olyan sok ember teljesítette már a harmincöt bevetést, amit akkor követeltek, hogy Plitchard kapitány meg Wren kapitány alig tudta összeszedni az ezred által meghatározott hajózólétszámot. Mivel hivatalosan sohasem vették létszámba a századnál, hivatalosan sohasem lehetett veszteséglistára tenni, és Towser őrmester úgy vélte, a szerencsétlen flótásra vonatkozó levelezés sokasága az idők végtelenjéig fog körbejárni.

Mudd volt a neve. Towser őrmester számára, aki egyforma ellenszenvvel viseltetett a kegyetlenség és a pocsékolás iránt, visszataszító értelmetlenségnek tűnt az, hogy Mudd-dal átrepültették az Óceánt csak azért, hogy megérkezése után alig két órával darabokra hulljon szét Orvieto fölött. Senki nem emlékezhetett rá, hogy volt, vagy hogy milyen volt. Legkevésbé Plitchard kapitány meg Wren kapitány, akik csak arra emlékeztek, hogy új tiszt tűnt föl az eligazítás sátra előtt, és épp időben, hogy meg lehessen öletni, és akik mindig zavartan elpirultak, ha a Yossarian sátrában levő halott ember esete szóba került. Talán csak azok látták igazán Muddot, akik vele egy gépen repültek, de azok vele együtt szét is hulltak mind darabokra.

Yossarian azonban pontosan tudta, ki volt Mudd. Mudd volt az ismeretlen katona, akinek nem volt semmi esélye, mert épp ez az egyetlen dolog, amit mindenki tud minden ismeretlen katonáról: hogy soha sincs esélyük. Nekik mindig meg kell halniok. És ez a halott valóban ismeretlen volt, bár a holmija még mindig ott hevert egy halomban a priccsen Yossarian sátrában, majdnem ugyanúgy, ahogy három hónappal azelőtt ott hagyta azon a napon, amikor nem érkezett meg. Ahogy rögtön át is itatódott halállal, alig két órával később, mint ahogy minden átitatódott halállal az ezt követő héten, a Bolognai Nagy Csata idején, amikor a múlandóság dohos szaga lógott a nedves levegőben, mint valami kénes ködgomoly, és már megfertőzte az egész harcállományt.

Nem volt menekvés a bolognai bevetés elől, ha már egyszer Cathcart ezredes önként jelentkeztette őket a hadianyag – raktárak elpusztítására, amiket az olasz félszigetről felszálló nehézbombázók képtelenek voltak eltalálni abból a magasságból, ahol ők repültek. Minden nap késlekedés mélyítette ezt a tudatot, és mélyítette a síri homályt. A halál levegőben lógó, megsemmisítő tudata állhatatosán terjedt a szüntelen esőben, és fájdalmasan ütközött ki minden egyes szenvedő arcon, mint valami lappangó betegség bomlasztó fekélye. Mindenki formaldehidtől bűzlött. Nem volt hova fordulni segélyért, mivel Korn ezredes parancsára még a gyengélkedősátrat is bezárták, úgyhogy senki sem jelenthetett beteget, mint azon az egyetlen felhőtlen napon, amikor valami titokzatos hasmenésjárvány döntött le egyszerre mindenkit a lábáról, s ezzel megint eltolódott a bevetés. A gyengélkedő bejáratát lakatra zárták, a jelentkezést felfüggesztették, s Daneeka Doki a záporok közötti szüneteket egy magas székre kuporodva töltötte, szótlanul, bánatos semlegességgel figyelve a félelem kérlelhetetlen rohamait. Úgy gubbasztott, mint valami mélakóros keselyű a félelmetes, írott betűs felirat alatt, amit Black kapitány függesztett a gyengélkedő - sátor bezárt ajtajára, mert jó tréfának tartotta, és amit Daneeka Doki ott hagyott, mert egyáltalán nem volt tréfa. A felirat fekete keretben volt, és így szólt: „Haláleset miatt zárva.”

A félelem mindenhova befurakodott, még Dunbar századába is, ahol egy félhomályos estén Dunbar kíváncsian bedugta fejét a gyengélkedősátor bejáratán, és tisztelettel megszólította doktor Stubbs szétfolyó körvonalait. A doktor a benti sűrű homályban ült egy üveg whisky és egy nagy korsó dezinficiált ivóvíz mellett.

– Csak nincs valami baja – kérdezte tőle gyöngéden.

– Dehogy nincs – válaszolta doktor Stubbs.

– Mit csinál itt?

– Üldögélek.

– Azt hittem, nincs többé gyengélkedőszolgálat.

– Nincs.

– Akkor miért üldögél itt?

– Hol üldögélhetnék másutt, talán abban a rohadt tisztiklubban Cathcart vagy Korn ezredessel? Tudja, mit csinálok én itt?

– Üldögél.

– Úgy értem, a században. Nem a sátorban. Hagyja ezt a hülye vagánykodást. El tudja maga képzelni, hogy mit csinál egy orvos itt a századnál?

– A többi századnál velük záratták lakatra a gyengélkedősátor bejáratát – jegyezte meg Dunbar.

– Ha bárki, aki beteg, átlépi az én ajtóm küszöbét, azt én le fogom szereltetni – jelentette ki ünnepélyesen doktor Stubbs. – A fene se törődik azzal, mit mondanak majd ezek.

– Nem tud maga senkit se leszerelni – figyelmeztette Dunbar. –Nem ismeri a parancsot?

– A seggébe eresztek egy injekciót, ami úgy leveri a lábáról, hogy akkor aztán tényleg leszerelhetem. – Doktor Stubbs keserű derűvel nevetett a várható következményeken. – Ezek azt hiszik, parancsra megszüntethetik a gyengélkedőt. A kurvapecérek. Hűha, megint rákezdett. – Újra esni kezdett az eső, először a fákra, aztán a sáros pocsolyákba, aztán halkan, mint csitító suttogás, a sátortetőre. – Minden nedves – jegyezte meg doktor Stubbs lázadozva. –Még a latrinák, még a hugyoldák is visszaböfögnek. Az egész rohadt világ bűzlik, mint a kripta.

A csend feneketlennek tűnt, amikor abbahagyta a beszédet. Beesteledett. Irtózatos magány érzése nehezedett rájuk.

– Gyújtsuk föl a villanyt – javasolta Dunbar.

– Nincs villany. És nincs kedvem megindítani a generátort. Azelőtt, tudja, irtóra élveztem, hogy emberek életét mentem meg. Most azon töprengek, mi az isten értelme van ennek, amikor úgyis meg fog halni mindenki.

– Á, nincs azzal az értelemmel semmi baj. Van neki – biztosította Dunbar.

– Van neki? De micsoda?

– Az az értelme, hogy amilyen sokáig csak tudja, távol tartja tőlük a halált.

– Igen, de mi az értelme, mikor úgyis mindenki meg fog halni.

– Nem kell rágondolni, ez benne a vicc.

– Nem érdekel, mi benne a vicc. Mi az isten az értelme? Dunbar pár pillanatig csendben tűnődött.

– Ki az isten tudja?

Dunbar nem tudta. Dunbar ujjongva köszönthette volna Bolognát, mert a percek vánszorogtak, s az órák cammogtak, mint az évszázadok. Bologna ehelyett gyötörte őt, mert tudta, hogy meg fog halni.

– Tényleg akar még egy kodeint? – kérdezte doktor Stubbs.

– Ez a haveromé lesz. Yossarian meg van róla győződve, hogy meg fog halni.

– Yossarian? Ki az isten az a Yossarian? Különben is, miféle istenverte rohadt név az, hogy Yossarian? Nem ő az a pofa, aki múlt éjjel berúgott, és a tisztiklubban kikezdett Korn ezredessel?

– Ez Yossarian. Különben asszír.

– Az hát, őrült kurvapecér.

– Nem olyan őrült – mondta Dunbar. – Megesküdött rá, hogy nem fog Bolognára repülni.

– Nahát, éppen ezt mondom én is – válaszolta doktor Stubbs. –Lehet, hogy ez az őrült kurvapecér itt az egyetlen, akinek maradt még egy cseppnyi esze.

11. Black kapitány

Kolodny tizedes tudta meg először az ezredtől érkező telefonhívásból. A hír úgy megrázta, hogy lábujjhegyen ment át az elhárítósátorba Black kapitányhoz, aki pipaszárlábait az íróasztalon nyugtatva, félálomban szunyókált, és döbbenten, suttogva elimádkozta neki a hírt.

Black kapitány azonnal felvillanyozódott.

– Bologna? – kiáltott fel gyönyörrel. – Az anyám jóistenit. –Hangos nevetésben tört ki. – Bologna? He? – Megint nevetett, s örvendező csodálkozással rázta a fejét. – Aha, báránykáim! Alig tudom kivárni, hogy lássam azoknak a kurvapecéreknek a pofáját, amikor megtudják, hogy tényleg Bolognára mennek. Hahahaha!

Black kapitány, aki igazán jóízűt most nevetett először, amióta Őrnagy őrnagy túljárt az eszén, és ő lemaradt a századparancsnokságról, renyhe lelkesedéssel fölemelkedett, és elhelyezkedett a főbejárat előtt, hogy az utolsó cseppig kiélvezze a helyzetet, amikor a bombázók megjönnek a térképtáskájukért.

– De az ám, kurvapecérek. Bologna – szüntelen ezt ismételgette a bombázóknak, akik hitetlenül kérdezgették, hogy vajon tényleg Bolognára mennek-e. – Hahahaha! Rohadjon el a szívetek, kurvapecérek. Most majd megkapjátok.

Black kapitány követte őket, hogy derűsen szemügyre vegye tudósítása hatását a tisztek és a legénységi állomány arcán, akik a századkörlet közepén veszteglő négy teherautó körül gyülekeztek sisakban, ejtőernyővel és hajózóruhában. Black kapitány magas, keskeny vállú gyászhuszár volt, aki mindig mogorván, vontatottan mozgott. Rücskös, sápadt arcát harmad – negyednaponként borotválta, és legtöbbször úgy nézett ki, mintha ráncos felső ajkán vörösesszőke bajuszt kívánna növeszteni. Elégedett lehetett a kinti látvánnyal. Felháborodás sötétített el minden arcot, és Black kapitány kéjesen ásított, szeméből kitörölte a még megmaradt kis letargiát, és kárörvendően röhögött, valahányszor azt mondta egy – egy újabb embernek, hogy rohadjon el a szíve.

Bologna volt Black kapitány életének legígéretesebb eseménye ama nap óta, amikor Duluth őrnagy Perugia fölött elesett, és csaknem ő került a helyére. Amikor Duluth őrnagy halálát rádión jelentették a reptérnek, Black kapitány kitörő örömmel vette a hírt. Noha azelőtt tulajdonképpen nem is gondolt erre a lehetőségre, Black kapitány tüstént megértette, hogy logikusan ő következik Duluth őrnagy után a századparancsnokságban. Először is, ő volt a század elhárító tisztje, ami azt jelentette, hogy őt nem lehet csak úgy egyszerűen elhárítani. Igaz, nem volt harcállományban, mint Duluth őrnagy és mint szokás szerint minden századparancsnok, de hát ez tulajdonképpen még nyomósabb érv az ő személye mellett, minthogy élete nem forog veszélyben, és mindaddig képes ellátni hivatalát, amíg édes hazája kívánja. Minél többet gondolt erre Black kapitány, annál kézenfekvőbbnek tűnt a dolog. Pusztán az kellett, hogy a megfelelő helyen megfelelő szó ejtessék, és gyorsan. Visszarohant hivatalába, hogy döntsön a hadművelet mikéntjéről. Letelepedett forgószékébe, lábát feltette az asztalra, szemét lezárta, és kezdte elképzelni, milyen csodálatos lesz minden, legyen csak ő egyszer a századparancsnok.

Míg Black kapitány képzelődött, Cathcart ezredes cselekedett, és Black kapitányt teljesen elképesztette a gyorsaság, amellyel, ahogy ő hitte, Őrnagy őrnagy túljárt az eszén. Őrnagy őrnagy századparancsnokká való kinevezése miatti rettenetes kétségbeesését keserű harag súlyosbította, és semmi erőfeszítést sem tett arra, hogy ezt eltitkolja. Amikor az adminisztratív tiszttársak megdöbbenésüket fejezték ki, hogy Cathcart ezredes választása Őrnagy őrnagyra esett, Black kapitány arról motyogott, hogy fura dolgok vannak itt készülőben; amikor Őrnagy őrnagy Henry Fondához való hasonlóságának politikai értékéről kezdtek spekulálni, Black kapitány határozottan állította, hogy Őrnagy őrnagy voltaképpen maga Henry Fonda; és amikor megjegyezték, hogy Őrnagy őrnagy kissé fura ember, Black kapitány kijelentette, hogy Őrnagy őrnagy kommunista.

– Mindenhová beszivárognak – kiáltotta ki lázadozva. – Rendben van, ti csirkefogók, ti csak tátsátok a szátok, és hagyjátok, ha akarjátok, de én nem fogom hagyni. Majd teszek én erről. Mostantól kezdve minden kurvapecérrel, aki belép ide az én elhárító sátramba, hűségesküt íratok alá. És nem fogom engedni, hogy az a kurva Őrnagy őrnagy egyet is aláírjon, még ha akarná is.

A Dicsőséges Hűségeskü Hadjárat szinte egyik napról a másikra szökkent teljes virágjába, és Black kapitány elragadtatottan látta magát a mozgalom élén. Most tényleg fülön csípett valamit. Minden harcállományban levő tisztnek és katonának hűségesküt kellett aláírnia, hogy az elháritósátorban megkaphassa térképtáskáját, egy másik hűségesküért szilánkvédő öltözéket kaptak, meg az ejtőernyőraktárból ejtőernyőt, egy harmadik hűségesküt Balkington hadnagy, a gépkocsi – előadó tiszt kezébe kellett letenniük, hogy felülhessenek valamelyik teherautóra, ami a századkörletből a reptérre szállította őket. Hűségesküt kellett aláírni a zsoldjukért a pénzügyi tisztnél, hűségesküt, hogy megkapják külön ellátmányukat, hűségesküt, hogy az olasz borbélynál megnyiratkozhassanak. Black kapitány számára minden tiszt, aki támogatta az ő Dicsőséges Hűségeskü Hadjáratát, versenytárs volt, és napi huszonnégy órán át tervezett, tárgyalt és intrikált, hogy egy lépéssel előttük járjon. Nem akart senki mögött második lenni hazafiúi odaadásban. Amikor más tisztek az ő példáját követve saját külön hűségesküt vezettek be, ő egy lépéssel ismét elébük vágott, és minden kurvapecérrel, aki belépett az ő hírszerzősátrába, két hűségesküt íratott alá, aztán hármat, aztán négyet. Aztán beindította az engedelmességi fogadalmat, aztán A csillagos lobogó-t egy kórussal, két kórussal, három kórussal, négy kórussal. Valahányszor Black kapitány megszaladt versenytársaitól, gúnyosan rájuk támadt, amiért nem sikerült fölzárkózniuk. Valahányszor fölzárkóztak, tűnődve visszavonult, és kiagyalt valami új stratégiát, aminek segítségével gúnyosan megint rájuk támadhatott.

Mielőtt még ráébredtek volna, hogyan is történt, a század harcállománya már azoknak az adminisztrátoroknak a kezében volt, akiket az ő kiszolgálásukra állítottak oda. Egész nap lökdösték, bántották, ingerelték és úton-útfélen becsapták őket. Amikor ellenvetésüknek hangot adtak, Black kapitány azt válaszolta, hogy azok, akik igazán hűségesek, azt se bánják, ha minden hűségesküt el kell énekelniük, aminthogy el is kellett énekelniük. Mindenkinek, aki kétségbe vonta a hűségeskü hathatósságát, azt válaszolta, hogy azok, akik tényleg hűséggel viseltetnek hazájuk iránt, büszkén tesznek fogadalmat annyiszor, ahányszor ő fogadalomtételre kényszeríti őket. És mindenkinek, aki az etikai vonatkozásokat kérte számon, azt felelte, A csillagos lobogó a legremekebb muzsika, amit valaha is létrehoztak. Minél több hűségesküt ír alá valaki, annál hűségesebb; Black kapitány számára kétszerkettő volt ez, és Kolodny tizedessel naponta százszámra íratta alá a saját hűségesküit, úgyhogy mindig bizonyítani tudta, ő bárki másnál hűségesebb.

– Az a fontos, hogy szüntelenül fogadkozzanak – magyarázta osztagának. – Az nem számít, hogy komolyan gondolják – e, vagy sem. Ezért van az, hogy kis kölykökkel engedelmességet fogadtatnak, még mielőtt a kölykök egyáltalán tudnák, hogy mit jelent az, megfogadni, és az, hogy engedelmesség.

Plitchard kapitány meg Wren kapitány számára a Dicsőséges Hűségeskü Hadjárat dicsőséges kelés volt a seggük partján, mert megnehezítette a dolgukat a harci bevetések és a hajózó személyzet megszervezésében. Nem volt olyan hely a században, ahol az embereknek ne kellett volna aláírni, fogadalmat tenni és énekelni, s így órákig tartott, míg egy – egy bevetést gatyába ráztak. Lehetetlenné vált a hatásos riadóztatás, de Plitchard kapitány meg Wren kapitány túl jámbor volt ahhoz, hogy Black kapitány ellen felemelje szavát, aki mindennap könyörtelenül keresztülhajszolta a „Permanens Fogadalom” elméletét, mely arra volt szánva, hogy csapdába csalja azokat, akik hűtlenekké váltak azóta, amióta előző nap a legutolsó hűségesküjüket aláírták. Black kapitány volt az, aki tanáccsal szolgált Plitchard kapitánynak meg Wren kapitánynak, akik a zavaró és kényelmetlen helyzet csapdájában vergődtek. Egy küldöttség élén ment hozzájuk, és nyers őszinteséggel azt tanácsolta nekik, hogy mindenkivel hűségesküt írassanak alá, mielőtt harci bevetésre engednék őket.

– Persze csak ha maguk is akarják – fejtegette Black kapitány. –Kényszerről szó sincs. De mindenki más hűségesküt írat alá velük, és a központi kémelhárítás nyilván nagyon furcsának találná, ha épp maguk lennének azok, akik nem gondolnak édes hazájukra, és nem íratnak alá hűségesküt. Ha rossz hírbe akarnak keveredni, az a maguk dolga, nem másé. Mi csupán segíteni akarunk. Milót nem lehetett teljesen meggyőzni, és kereken visszautasította, hogy őrnagy őrnagyot megfossza élelmétől, még ha Őrnagy őrnagy kommunista lenne is, amit Milo titokban kétségbe vont. Milo természeténél fogva szemben állt minden újítással, amely azzal fenyegetett, hogy a dolgok normális folyását megzavarja. Milo szilárd erkölcsi alapon állt, és kereken visszautasította, hogy részt vegyen a Dicsőséges Hűségeskü Hadjáratban, amíg Black kapitány rajta nem csapott a küldöttséggel, és el nem kezdett követelőzni.

– A haza védelme mindenkinek kötelessége – válaszolta Black kapitány Milo ellenvetéseire. – És ez az egész mozgalom önkéntes, Milo, ezt sohase felejtse el. Az embereknek nem kell aláírniuk Plitchard meg Wren hűségesküjét, ha nem akarják. De azt elvárjuk magától, hogy ha nem írják alá, halálra éheztesse őket. Ez olyan, mint a 22-es csapdája. Érti? Nem érti? Csak nem akar beleesni a 22-es csapdájába?

Daneeka Doki kemény volt, mint az acél.

– Honnan veszi olyan biztosan, hogy Őrnagy őrnagy kommunista?

– Hallotta valaki, hogy tagadta volna, mielőtt mi vádolni nem kezdtük? Nem hallotta. Látta valaki, hogy akár egyetlen hűségesküt is aláírt volna? Nem látta.

– De hiszen maguk nem engedik, hogy aláírja.

– Persze hogy nem engedjük – magyarázta Black kapitány. –Egész hadjáratunk értelmét veszítené, ha engednénk. Nézzen ide, magának nem kötelessége vállvetve együtt haladni velünk, ha nem akar... De mi értelme van akkor a mi kemény munkánknak, ha maga most orvosi ellátásban részesíti Őrnagy őrnagyot, amikor Milo már elkezdte halálra éheztetni. Nézze, én eltűnődtem azon, mit fognak majd gondolni az ezrednél arról az emberről, aki biztonsági óvintézkedéseinket megfúrja. Lehet, hogy át fogják vezényelni Óceániába.

Daneeka Doki villámgyorsan megadta magát.

– Megyek és megmondom Gusnak meg Wesnek, hogy azt tegyék, amit maguk mondanak nekik.

Fönn az ezrednél Cathcart ezredes már elkezdett töprengeni azon, hogy mi van a levegőben.

– Ez az idióta Black kapitány hazafias tivornyát rendez – jelentette Korn ezredes kis mosollyal. – Azt hiszem, ön jobban teszi, ha vállvetve együtt halad vele egy darabig, minthogy ön nevezte ki Őrnagy őrnagyot századparancsnokká.

– De a maga ötlete alapján – vádolta Cathcart ezredes ingerülten. – Nem kellett volna engednem, hogy beledumálja a hasamba.

– És micsoda remek ötlet volt – vágott vissza Korn ezredes. –Mert eltüntette azt a fölösleges őrnagyot, aki önnek mint adminisztrátornak egy nagy csúnya púp volt a hátán. Ne aggódjék, ez az egész nyilván lefut hamarosan. A legokosabb, amit most tehetünk, hogy ön meleg hangú levelet küld Black kapitánynak, amelyben teljes támogatásáról biztosítja, és abban reménykedünk, hogy mielőtt még túl sok kárt csinálna, holtan összerogy. – Hóbortos gondolat szállta meg Korn ezredes agyát. – Ejha! És ha ez az imbecillis Black megpróbálja kitelepíteni Őrnagy őrnagyot a lakókocsijából, ahhoz mit szól?

– A legközelebbi tennivalónk az, hogy ezt a kurva Őrnagy őrnagyot kitelepítjük a lakókocsijából – döntött Black kapitány.

– Legszívesebben a feleségét és a kölykeit is kihajítanám az erdőbe. De hát ez lehetetlen. Nincs felesége, nincsenek kölykei. Úgyhogy azzal kell beérnünk, amink van, ő van, öt dobjuk ki. Ki rendelkezik a sátrak fölött?

– Ő.

– Mit mondtam! – kiáltott fel Black kapitány. – Már mindenhová beszivárognak! Nem, ezt nem tűröm tovább. Ha kell, ezt az egész ügyet magának **de Coverley őrnagynak a kezébe teszem le. Utasítom Milót, hogy beszéljen vele erről abban a pillanatban, mihelyt Rómából visszaérkezik.

Black kapitány határtalanul hitt **de Coverley őrnagy bölcsességében, hatalmában és igazságosságában, noha mindeddig egyetlen szót sem váltott vele, és most sem érzett magában elég bátorságot arra, hogy szót váltson vele. Milót küldte követségbe, hogy beszéljen a nevében **de Coverley őrnaggyal, és türelmetlenül viharzott erre – arra, amíg a magas termetű szálláscsináló tiszt visszatérésére várt. Mint mindenki más a században, ő is hatalmas tiszteletben és félelemben élt a méltóságteljes, fehér hajú, sziklaarcú és jehovai szakállú őrnagytól, aki végül visszatért Rómából, beteg szemén új műanyag borítóval, hogy egyetlen csapással porrá zúzza Black kapitány egész Dicsőséges Hadjáratát.

Milo elővigyázatosan egy szót sem szólt, amikor visszatérte napján **de Coverley őrnagy vad és zord méltósággal belépett az étkezdébe, és útját elzárta a hűségeskük aláírásához sorban álló tisztek fala. Az ételpult túlsó végén egy csoport katona, aki már korábban odaérkezett, egyik kezében tálcát egyensúlyozva, engedelmességet fogadott a zászlónak, hogy asztalhoz ülhessen. Az asztalnál egy másik csoport, amely még korábban érkezett oda, A csillagos lobogó-t énekelte, hogy a sót, a paprikát és a paradicsomot használhassa. A hangzavar lassan kezdett elülni, amint **de Coverley őrnagy megállt az ajtóban, és homlokát ráncolta zavart, rosszalló tekintettel, mintha valami nem egészen hihető dolgot látna. Elindult, nyílegyenesen előre, és a tisztek fala szétvált előtte, mint a Vörös – tenger. Nem nézve se jobbra, se balra, ellenállhatatlanul vonult fel a melegpulthoz, és dörgő hangon, melyet a kor zorddá, a régi dicsőség és a tekintély pedig zengzetessé tett, így szólt.

– Adj enni.

Étel helyett Snark tizedes egy aláírandó hűségesküt nyújtott át **de Coverley őrnagynak, amit **de Coverley őrnagy méltóságteljes nemtetszéssel abban a pillanatban elsöpört maga elől, amikor fölismerte, hogy mi az. Ép szemében vakító tüzű megvetés szikrázott, s hatalmas, vén és vulkanikus arca földet rázó dühtől sötétült el.

– Azt mondtam, adj enni – parancsolta vészjósló hangon, mely mindenhatóan hömpölygött végig a néma sátron, mint távoli ég-zengés döreje.

Snark tizedes elsápadt és remegni kezdett. Milo felé pillantott, útmutatásért könyörögve. Néhány rettenetes másodpercig egyetlen hang sem hallatszott. Akkor Milo bólintott.

– Adj neki enni – mondta.

Snark tizedes elkezdett **de Coverley őrnagynak enni adni. **de Coverley őrnagy a tele tálcával elfordult a pulttól, és megállt. Szeme azoknak a tiszteknek a csoportjára esett, akik néma könyörgéssel bámultak rá, és méltányos haraggal dörögte:

– Adj enni mindenkinek!

– Adj enni mindenkinek! – visszhangozta Milo felszabadult örömmel, és a Dicsőséges Hűségeskü Hadjárat véget ért.

Black kapitány mélyen elkeseredett, amiért áruló módon hátulról döfte le valaki, aki oly magasan állt, és akiben támogatást remélt találni. **de Coverley őrnagy cserbenhagyta őt.

– Á, egy szemet se érdekel – felelte vidáman mindenkinek, aki részvétet nyilvánítani jött hozzá. – Feladatunkat elvégeztük. Célunk az volt, hogy mindenkit, akit mi nem szeretünk, félelemmel töltsünk el, és hogy felhívjuk a nép figyelmét az Őrnagy őrnagy létéből származó veszélyre, és ez, bízvást elmondhatjuk, sikerült. Minthogy különben sem engedtük volna, hogy hűségesküt írjon alá, tulajdonképpen nem számít, hogy végül aláírta-e, vagy sem. Most, amikor ismét alkalma volt látni, hogyan reszket a században mindenki, akit ő nem szeret, a gerincfagyasztó, végtelen hosszúságú Bolognai Nagy Csata idején, Black kapitány nosztalgiát érzett a Dicsőséges Hűségeskü Hadjárat régi szép korszaka iránt, amikor tényleg olyan ember volt, akivel számolni kellett, és amikor olyan nagymenők, mint Milo Minderbinder, Daneeka Doki, Plitchard meg Wren megremegtek a közeledtére, és a lába elé borultak. Hogy az újonnan jöttéknek is bebizonyíthassa, hogy ő valaha tényleg olyan ember volt, akivel számolni kellett, azóta is a szíve fölött őrizte azt a meleg hangú levelet, amit akkor Cathcart ezredestől kapott.

12. Bologna

Tulajdonképpen nem is Black kapitány, hanem Knight őrmester volt az, aki beindította a bolognai ünnepélyes pánikot, azzal, hogy mihelyt megtudta, milyen célra mennek, szó nélkül lelépett a teherautóról két külön szilánkvédő öltözékért, és ezzel visszafordította az ejtőernyőraktárhoz a nyomorultak zarándoklatát, amely végül dühöngő tülekedésbe züllött szét, amikor a külön szilánkvédő öltözékek elfogytak.

– Hé, mi van itt? – kérdezte idegesen Kid Sampson. – Bologna nem lehet ilyen rohadt, vagy mi van?

Nately a teherautó padlóján ült, bánatos ifjú arcát két kezébe rejtette, és nem válaszolt. Igen, Knight őrmester volt, meg a halogatás idegtépő sorozata, mert amint azon az első reggelen bemásztak a gépekbe, jött egy dzsip, azzal az újsággal, hogy Bolognában esik, és hogy a bevetést elhalasztják. Mire visszaértek a századhoz, Pianosában is esett, és a nap hátralevő részét azzal töltötték, hogy bénán bámulták a bombázóvonalat a térképen, a hírszerzősátor ponyvateteje alatt, és megbabonázva azon kérődztek, hogy nincs menekvés. A bizonyosság ott volt, ott rikított a keskeny vörös szalagon, amely átszelte a félszigetet: az olaszországi szárazföldi erők negyvenkét iszonyú mérföldre voltak a célponttól délre, és nyilvánvalóan nem tudják időközben elfoglalni a várost. Semmi sem menthette meg az embereket Kanosán a bolognai bevetéstől. Csapdába kerültek.

Egyetlen reményük az volt, hogy az eső többé soha nem áll el, és egyáltalában nem volt reményük, mert mindannyian tudták, hogy egyszer el fog állni. Ha Pianosán elállt, esett Bolognában. Ha Bolognában elállt, Pianosán újra esni kezdett. Ha egyáltalán nem esett az eső, megmagyarázhatatlan, baljós tünetek jelentkeztek, mint az a hasme-nésjárvány is és a bombázóvonal elmozdulása. Az első hat nap alatt négyszer riadóztatták, négyszer igazították el és négyszer küldték vissza őket. Egyszer elindultak, s már kötelékben repültek, amikor az irányítótorony visszaparancsolta őket. Minél inkább esett, annál kegyetlenebbül szenvedtek. Minél kegyetlenebbül szenvedtek, annál hevesebben imádkoztak azért, hogy az eső valahogy el ne álljon. Egész éjszakán át meredtek az égre, és elkeseredtek, ha csillagokat láttak. Egész napon át a bombá-zóvonalra meredtek Olaszország nagy, ingó térképtábláján, amely lengett és hintált a szélben a hírszerzősátor eresze alatt, valahányszor esni kezdett az eső. A bombázóvonal keskeny, skarlátszínű selyemszalag volt, amely az olasz félsziget összes szektorában a szövetségesek szárazföldi erőinek legészakibb helyzetét jelölte.

Azon a reggelen, miután Éhenkórász Joe megvívta ökölharcát Hupple macskájával, mindkét helyen megállt az eső. A startpálya száradni kezdett. Huszonnégy teljes óra kell ahhoz, hogy megkeményedjen, de az ég felhőtlen maradt. Az emberekben lappangó elkeseredés gyűlöletbe csapott át. Először is a félszigeten harcoló gyalogságot gyűlölték, amiért nem sikerült elfoglalniuk Bolognát. Aztán elkezdték gyűlölni magát a bombázóvonalat. Órákon át megkeseredett szívvel bámulták a skarlátszínű szalagot a térképen, és gyűlölték, mert nem mozdult följebb, hogy maga mögött hagyja a várost. Amikor leszállt az est, zseblámpákkal gyülekeztek a sötétségben, folytatták síri virrasztásukat a bombázóvonal mellett, tompa könyörgéssel, mintha azt remélnék, szomorú imáik kollektív súlyától a szalag följebb mozdul.

– Tulajdonképpen nem hiszek ebben – magyarázta Clevinger Yossariannak, a tiltakozástól és csodálkozástól felszárnyaló és lehulló hangon. – Semmi más ez, mint teljes és tökéletes visszatérés a kezdetleges babonákhoz. Az emberek összetévesztik az okot az okozattal. Annyi értelme van ennek, mint az asztalon való kopogásnak vagy a köpésnek. Tényleg hisznek abban, hogy nem kell bevetésre repülnünk holnap, ha valaki egyszerűen odasettenkedik a térképhez az éj közepén, és Bologna fölé tolja a bombázóvonalat. Hát el tudod te ezt képzelni? Már csak te meg én maradtunk, akik képesek esszémen gondolkodni.

Az éj közepén Yossarian lekopogta az asztalon, köpött, odasettenkedett a sátorhoz, és Bologna fölé tolta a bombázóvonalat.

Kolodny tizedes másnap kora reggel tolvaj módra besettenkedett Black kapitány sátrába, benyúlt a moszkitóhálóba, és gyengéden megrázta a nyirkos lapockacsontot, amit ott talált, míg végül Black kapitány kinyitotta a szemét.

– Miért ébresztett fel? – nyöszörgőit Black kapitány.

– Elfoglalták Bolognát, uram – mondta Kolodny tizedes. – Úgy gondoltam, jobb, ha tud róla. Lefújják a bevetést?

Black kapitány feltápászkodott, és módszeresen dörzsölni kezdte inas, hosszú combjait. Kis idő múlva felöltözött, megjelent a sátorajtóban álmosan, kiábrándultan és borotválatlanul. Az ég tiszta és meleg volt. Érzéketlenül pillantott a térképre. És tényleg, elfoglalták Bolognát. Bent a hírszerzősátorban Kolodny tizedes már levette Bologna térképét a navigációs tábláról. Black kapitány hangos ásítással leült, lábát az asztalra helyezte, és fölhívta Korn ezredest.

– Miért ébresztett fel? – nyöszörgőit Korn ezredes.

– Elfoglalták Bolognát, uram. Lefújják a bevetést?

– Mit beszél, Black? – hörögte Korn ezredes. – Miért kellene lefújni a bevetést?

– Mert elfoglalták Bolognát, uram. Nem fújják le a bevetést?

– Persze hogy lefújják a bevetést. Csak nem gondolja, hogy saját csapatainkat fogjuk most bombázni?

– Miért ébresztett fel? – nyöszörgőit Cathcart ezredes Korn ezredesnek.

– Elfoglalták Bolognát – mondta neki Korn ezredes. – Úgy gondolom, jobb, ha tud róla.

– Ki foglalta el Bolognát?

– Mi foglaltuk el Bolognát.

Cathcart ezredes odavolt az örömtől, mert megszabadult attól a kínos kötelességtől, hogy Bolognát bombáztassa, és anélkül, hogy vitézi hírneve, amit azzal érdemelt ki, hogy önként jelentkeztette egységét, csorbát szenvedett volna. Dreedle tábornok is örült Bologna elfoglalásának, bár dühös volt Moodus ezredesre, amiért fölébresztette, hogy tudassa vele. A főhadiszállás is örült, és úgy döntött, hogy kitünteti azt a tisztet, aki elfoglalta a várost. Az a tiszt, aki elfoglalta a várost, nem létezett, ehelyett tehát Peckem tábornoknak adták a kitüntetést, mert Peckem tábornok volt az egyetlen tiszt, akiben volt annyi kezdeményezőkészség, hogy kérje a kitüntetést.

Mihelyt Peckem tábornok megkapta a kitüntetést, nagyobb hatáskört kezdett követelni magának. Peckem tábornok véleménye az volt, hogy a hadszíntér harci egységeit a Különleges Szolgálat hatáskörébe kell helyezni, amelynek maga Peckem tábornok volt a parancsnoka. Ha az ellenség bombázása nem különleges szolgálat, tűnődött gyakran fennhangon az emberbaráti belátás mártírmosolyával, mely minden vitában hűséges bajtársa volt, akkor igazán nem tudja, mi az isten lehet a különleges szolgálat. Baráti szemrehányással visszautasított minden frontra szóló kinevezést Dreedle tábornok parancsnoksága alá.

– Az én elgondolásom nem az, hogy Dreedle tábornoknak repüljünk harci bevetésre – magyarázta hajlékonyán, halk nevetéssel. – Én inkább Dreedle tábornok helyének elfoglalására gondoltam, vagy még inkább valami másra, ami Dreedle tábornok fölött van, ahonnan a többi tábornokot is ellenőrizni tudom. Legértékesebb képességeim főképp adminisztratív vonalon érvényesülnek, hiszen tudják, leginkább a különféle nézetek összehangolásában tudok jelentős sikereket elérni.

– Leginkább abban tud jelentős sikereket elérni, hogy összehangolja a különféle nézeteket arról, hogy mekkora nagy barom – tudatta bizalmas rosszindulattal Cargill ezredes Wintergreen exőrv.- vel, abban a reményben, hogy Wintergreen exőrv. netalán elhíreszteli a Huszonhetedik Légihadtest főhadiszállásán a nem éppen hízelgő véleményt. – Ha valaki megszolgálta azt a frontra szóló kinevezést, az én vagyok. Sőt, még az is az én ötletem volt, hogy megkérvényezzük azt a kitüntetést.

– Csakugyan arra gondol, hogy kimegy a frontra? – kérdezte Wintergreen exőrv.

– Frontra? – Cargill ezredes visszahőkölt. – Á, dehogy, maga teljesen félreértett engem. Persze hogy nem gondoltam arra, hogy a tulajdonképpeni frontra kimenjek, mert az én képességeim főképp adminisztratív vonalon érvényesülnek. Jómagam is leginkább a különféle nézetek összehangolásában tudok jelentős sikereket elérni.

– Jómaga is leginkább abban tud jelentős sikereket elérni, hogy összehangolja a különféle nézeteket arról, hogy mekkora nagy barom – mondta bizalmasan Wintergreen exőrv. apró vihogással Yossariannak, amikor Pianosába ment, hogy meggyőződjék arról, vajon mi az igazság Milo és az egyiptomi gyapot ügyében. – Ha valaki igazán megszolgálta azt a kinevezést, az én vagyok. – Tulajdonképpen már extizedes volt, mert sebesen emelkedett fölfelé a ranglétrán, nem sokkal azután, hogy a Huszonhetedik Légihadtest főhadiszállására beosztották a tábori postához, és lefokozták kiskatonává, amiért hangos és gyűlölködő megjegyzéseket tett azokra a tisztekre, akiknek dolgozott. A siker mámora a fejébe szállt, és fennköltebb hivatal elérésére tüzelte képzeletét. – Nem akarsz venni Zippo öngyújtókat? – kérdezte Yossariantól. – Egyenesen a szállásmestertől loptuk őket.

– Milo tudja, hogy te öngyújtókat árulsz?

– Ő mit árul? Öngyújtókkal Milo nem foglalkozik most. Vagy igen?

– De mennyire – mondta neki Yossarian. – És ő nem árul lopott holmit.

– Te csak azt hiszed – válaszolt Wintergreen exőrv., és lakonikusan horkantott. – Én egy dolcsiért adom az enyéimet. Ő mit kér érte?

– Egy dollár egy centet.

Wintergreen exőrv. diadalmasan vihogott.

– Mindig letöröm az árait – dicsekedett. – Mondd csak, mi az igazság annak az egyiptomi gyapotnak az ügyében, amellyel most foglalkozik? Mennyit vett belőle?

– Az egészet megvette.

– Mindet, ami csak a világon van? Hű, a fene egye meg! – károgott Wintergreen exőrv. kárörvendve. – Micsoda hülye ez. Te vele voltál Kairóban. Miért hagytad, hogy ezt csinálja?

– Én? – válaszolta Yossarian egy vállrándítással. – Rám se hallgat. A telexgépek miatt történt az egész, amit minden valamirevaló vendéglőben megtalálsz ott. Milo még életében nem látott árfolyamjelző készüléket, és az egyiptomi gyapot tőzsdei árfolyama épp akkor futott be, és megkérte a főpincért, magyarázza el neki a dolgot. „Egyiptomi gyapot?”, kérdezte Milo azzal az ő pillantásával. „Mennyiért kel most az egyiptomi gyapot?” És amire emlékszem, az az, hogy megvette az egész rohadt termést. És most nem tudja piacra dobni.

– Mert nincs képzelőereje. Én piacra tudom dobni feketén, ha velem köt boltot.

– Milo ismeri a feketepiacot. Nincs ott most kereslet gyapotra.

– De van kereslet gyógyszerre. Feltekerem a gyapotot fogpiszkálókra, és mint steril kötszert árulom. Mit gondolsz, eladná nekem jó áron?

– Neked semmi áron el nem adja – válaszolta Yossarian. – Eléggé utálja, hogy épp te konkurálsz vele. Valójában eléggé utál mindenkit, hogy a múlt hét végén hasmenést kaptak, és ezzel rossz hírét keltették a konyhájának. Ide hallgass, te tudsz rajtunk segíteni. – Yossarian hirtelen karon ragadta. – Nem tudnál hamisítani valami hivatalos parancsot azon a te stencilgépeden, és kivonni bennünket a bolognai bevetés alól?

Wintergreen exőrv. megvető pillantással lassan elhúzódott tőle.

– Persze hogy tudnék – magyarázta büszkén. – De álmomban se jutna eszembe ilyesmit csinálni.

– Miért nem?

– Mert az a ti kötelességetek. Mindannyiunknak megvan a maga kötelessége. Az én kötelességem az, hogy piacra dobjam ezt a rakomány Zippo öngyújtót némi haszonnal, és felcsípjek némi gyapotot Milótól. A ti kötelességtek az, hogy lebombázzátok a lőszerraktárt Bolognában.

– De engem meg fognak ölni Bologna fölött – fogta könyörgésre Yossarian. – Mindnyájunkat meg fognak ott ölni.

– Akkor meg fogtok halni – válaszolta Wintergreen exőrv. –Mert nem vagy fatalista, mint én. Ha az a végzetem, hogy piacot találok ezeknek az öngyújtóknak némi haszonnal, és fel tudok csípni Milótól némi gyapotot olcsón, akkor én azt fogom csinálni. És ha nektek az a végzetetek, hogy meghaltok Bologna fölött, akkor úgyis meg fogtok halni, úgyhogy vágjatok csak neki bátran, és haljatok meg férfi módra. Rettenetesen fájlalom, hogy ezt kell neked mondanom, Yossarian, de hovatovább kibírhatatlanul unalmassá válsz a folytonos panaszaiddal.

Clevinger teljesen egyetértett Wintergreen exőrv.-vel abban, hogy Yossarian kötelessége megöletni magát Bologna fölött, és elkékült a megvetéstől, amikor Yossarian bizalmasan megvallotta neki, hogy ő volt az, aki elmozdította a bombázóvonalat, és ezzel a bevetések lefújását előidézte.

– Mi az istennyiláért ne? – hörögte Yossarian, és annál tüzesebben érvelt, minél inkább gyanította, hogy téved. – Azt várják tőlem, hogy szétlövessem a seggem, csak azért, mert az ezredes tábornok akar lenni?

– És mi van az emberekkel a félszigeten? – követelőzött Clevinger ugyanolyan hevesen. – Azt várod tőlük, hogy szétlövessék a seggüket, csak azért, mert te nem akarsz menni? Azoknak ott szükségük van a légi támogatásra!

– De nem szükségképpen az enyémre. Ide hallgass, azokat ott nem érdekli, ki rúgja szét a fegyvertárakat. Hogy nekünk kell menni, annak egyedüli oka, hogy az a kurva Cathcart önként felajánlott bennünket.

– Na persze, mindezt tudom – biztosította őt Clevinger, míg beesett arca elsápadt, és izgatott barna szeme őszinte könnyekben úszott –, de azon a tényen, hogy a lőszerraktárak még állnak, ez sem változtat. Nagyon jól tudod, hogy én éppúgy nem lelkesedem Cathcart ezredesért, ahogy te sem lelkesedsz érte. – Clevinger jelentős szünetet tartott, aztán öklével halkan a hálózsákjára csapott. – Nem a mi dolgunk dönteni afelől, milyen célpontot kell lerombolni, vagy kinek kell lerombolni, vagy...

– Vagy kit ölnek meg közben? És miért?

– Igen, meg ez sem. Nincs jogunk megkérdezni...

– Elmebeteg vagy!

–... nincs jogunk megkérdezni...

– Komolyan gondolod, hogy semmi közöm ahhoz, hogy hogyan és miért kell megöletnem magam, és hogy Cathcart ezredesnek köze van hozzá? Tényleg komolyan gondolod?

– Igen, komolyan gondolom – győzködött Clevinger, láthatóan bizonytalanul. – Vannak emberek, akiket azzal bíztak meg, hogy megnyerjék a háborút, és akik sokkal jobb helyzetben vannak, mint mi, ahhoz, hogy megítéljék, mely célpontokat kell lebombázni.

– Két különböző dologról beszélünk – válaszolta Yossarian halálosan fáradt hangon. – Te a légierő és a gyalogság viszonyáról beszélsz, én meg a magam és Cathcart ezredes viszonyáról beszélek. Te a háború megnyeréséről beszélsz, én meg a háború megnyeréséről és az életben maradásról beszélek.

– Na, ez az – Clevinger elégedetten csettintett. – És mit gondolsz, melyik a fontosabb?

– Kinek? – lőtt vissza Yossarian. – Töröld ki a csipát a szemedből, Clevinger. Aki már meghalt, annak édes mindegy, hogy ki nyeri meg a háborút.

Clevinger egy pillanatra fölült, mintha szájon vágták volna.

– Gratulálok! – kiáltott fel keserűen, és hihetetlenül vékony, tejfehér ránc fogta körül szorosan a száját, vértelen, merev gyűrűben. – Nem is tudnék kigondolni jobb magatartást, amire az ellenség építhetne.

– Az ellenség – vágott vissza Yossarian hangsúlyozott pontossággal – mindenki, aki meg akar téged ölni, és nem számít, melyik oldalon áll, úgyhogy Cathcart ezredes is beletartozik. És ezt el ne felejtsd, mert minél inkább eszedben tartod, annál tovább élsz.

De Clevinger bizony elfelejtette, és most halott. Annak idején Clevinger annyira fel volt háborodva az incidens miatt, hogy Yossarian nem merte elmondani neki, hogy azért a hasmenésjárványért is ő felelős, ami a másik szükségtelen halasztást előidézte. Milo még inkább föl volt háborodva annak a lehetőségén, hogy valaki megint megmérgezte a századát, és mérgesen és lélekszakadva futott Yossarianhoz segítségért.

– Kérem, próbálja kiszedni Snark tizedesből, hogy nem tett megint mosószappant a csicsókába – kérte alázatosan. – Snark tizedes bízik magában, és el fogja magának mondani az igazságot, ha maga a szavát adja neki, hogy nem adja tovább senkinek. Mihelyt elmondja, jöjjön azonnal hozzám, és mondja el nekem.

– Persze hogy én tettem mosószappant a csicsókába – vallotta be Snark tizedes Yossariannak. – Hát nem maga kérte tőlem, hogy ezt csináljam? És azért mosószappant, mert az a legjobb.

– Megesküdött az Istenre, hogy semmi köze a dologhoz – jelentette Yossarian Milónak.

Milo kétkedve biggyesztette száját. – Dunbar azt mondja, nincs Isten.

Ezután már remény sem maradt. A második hét közepén a századnál mindenki úgy kezdett kinézni, mint Éhenkórász Joe, aki megint nem volt harcállományban, és félelmetesen üvöltözött álmában. Ő volt az egyetlen, aki aludni bírt. Az emberek egész éjen át künn a sátruk előtt mozgolódtak, mint néma, cigarettázó szellemek. Nappal értéktelen, fonnyadt fürtökben bámulták vagy a bombázóvonalat, vagy Daneeka Doki néma alakját, amint a gyengélkedősátor zárt ajtaja előtt ült, a dögletes, kézzel írott mondat alatt. Humortalan, keserű tréfákat eszeltek ki, és gyilkos rémhíreket a veszedelmekről, amelyek Bolognánál várják őket.

Egy éjszakán a tisztiklubban Yossarian részegen Korn ezredes mellé lépett, hogy elcsevegjen vele az új Lepage fegyverről, amelyet a németek bevezettek.

– Miféle Lepage fegyver? – kérdezte Korn ezredes kíváncsian.

– Az új 344 milliméteres Lepage csirizágyú – válaszolta Yossarian. – Egy egész köteléket összeragaszt a levegőben.

Korn ezredes felháborodott megrökönyödéssel ráncigálta karját Yossarian markából. – Engedjen el, maga idióta! – kiáltott fel dühöngve, és kárörvendő elismeréssel bámulta, amint Nately fölpattant Yossarian hátára, és elfelé ösztökélte. – Ki ez a kötözni való bolond?

Cathcart ezredes derűsen vihogott. – Ez az az ember, akinek kitüntetést adatott velem Ferrara után. Emlékszik? Kapitánynak is előléptettette velem. Úgyhogy úgy kell magának.

Nately könnyebb súlyú volt, mint Yossarian, és komoly nehézséget okozott neki, hogy Yossarian tántorgó tömegét átkormányozza a termen egy üres asztalhoz. – Megőrültél? – suttogta a fülébe Nately megsemmisülve. – Ez Korn ezredes volt. Megőrültél?

Yossarian még egy italt akart, és megígérte, hogy békén marad, ha Nately hoz neki. Azután még kettőre rávette Natelyt. Amikor Nately végül az ajtó felé irányította, Black kapitány jött be döngő léptekkel kívülről, szortyogó bakancsát keményen csapkodva a fapadlóra, és a szemellenzőjéről vizet szórva szerteszét, mint valami esőcsatorna.

– Drága kis kurvapecér báránykáim, ti aztán most megkapjátok! – jelentette be boldogan, és kilépett a tócsából, amit a padlón csinált. – Most kaptam Korn ezredestől telefonhívást. Tudjátok, mi vár rátok Bolognában? Hahaha! Azok ott rajtatok próbálják majd ki az új Lepage csirizágyút. Egy egész köteléket összeragaszt a levegőben.

– Te jó isten, igaz ez? – sikoltotta Yossarian, és halálos rémületben Nately karjába roskadt.

– Nincs Isten – válaszolta Dunbar nyugodtan, és kissé támolyogva odament.

– Hé, adjátok ide nekem! Halljátok? Hadd vigyem vissza a sátrába.

– Ki pofázik itt?

– Én pofázok. Hőha, odanézz, hogy esik!

– Lopjátok el Black kapitány kocsiját – mondta Yossarian. – Én mindig ellopom.

– Nem tudjuk senki kocsiját ellopni. Mióta te elkezdted lopkodni a kezed ügyébe eső kocsikat, valahányszor szükséged volt rá; senki nem hagyja bennük a slusszkulcsot.

– Ugorjatok be – mondta Félkupica Fehér Főnök, és részegen eléjük hajtott egy kis dzsippel. Várt, amíg ott bent összezsúfolódtak, és olyan vadul indított, hogy mindenki hátragurult. Káromkodásaikra dörgő nevetéssel válaszolt. Nyílegyenesen zúgott előre, amikor a parkolóhelyről kihajtott, és az út másik oldalán nyílegyenesen a töltésnek vezette a kocsit. Ott hátul mindenki előregurult reménytelen csomóba, és megint elkezdtek káromkodni rá. – Elfelejtettem befordulni – magyarázta.

– Nem lennél óvatosabb? – atyáskodott Nately. – Föl kellene gyújtanod a fényszórókat.

Félkupica Fehér Főnök rükvercbe visszahúzott, megfordult, és teljes sebességgel kilőtt az úton. A kerekek sivalkodtak az út gyöngyöző felszínén.

– Ne olyan gyorsan – biztatta Nately.

– Jobb lenne, ha először a te századodba vinnél, hogy segíteni tudjak neked őt lefektetni. És aztán rögtön visszavihetnél engem az én századomba.

– Ki az istennyila vagy?

– Dunbar.

– Hé, kapcsold be a fényszórókat! – ordította Nately. – És előre nézz, az útra!

– Be vannak kapcsolva. Yossarian nincs a kocsiban? Csak ezért az egyért vettelek fel benneteket, kurvák. – Félkupica Fehér Főnök teljesen hátrafordult, hogy jó alaposan szemügyre vegye őket.

– Előre nézz, az útra.

– Yossarian? Itt van Yossarian?

– Itt vagyok, Főnök. Menjünk haza. Honnan tudod? Nem válaszoltál a kérdésemre.

– Látjátok? Mondtam nektek, hogy itt van.

– Milyen kérdésre?

– Mindegy, hogy milyen kérdésre, amiről beszéltünk.

– Fontos?

– Arra már nem emlékszem, hogy fontos volt, vagy nem volt fontos. Bár az Isten adná, hogy eszembe jutna, mi volt.

– Nincs Isten.

– Pont erről beszéltünk – kiáltott föl Yossarian. – Honnan tudod?

– Hé, biztos vagy benne, hogy égnek a fényszórók? – szólt ki Nately.

– Persze hogy égnek, persze hogy égnek. Mit akar ez tőlem? Ez az eső az oka a szélvédőn, hogy hátul úgy látszik, mintha teljes sötétség lenne.

– Drága, drága, drága eső.

– Remélem, soha nem áll el. Eső többet ne ess...

–... ma. Holnapu...

–... tán jöjj visz...

–... sza. A kis Yo-Yo játsza...

–... na. Kinn a...

–... réten, kinn a...

Félkupica Fehér Főnök megint elfelejtett bekanyarodni az úton, és a kereszteződésnél a dzsip fölrohant a meredek töltésre. Fönn megállt, majd visszahullott görögve, és lenn, az árok fenekén megállt, az egyik oldalára dőlve, a locsogó sárban. Félelmetes csend támadt.

– Lett valakinek valami baja? – kérdezte Félkupica Fehér Főnök suttogó hangon. Amikor megállapította, hogy nem sérült meg senki, hosszú, felszabadult sóhajt hallatott. – Tudjátok, ez az én bajom – panaszkodott. – Soha nem hallgatok senkire. Valaki itt folyton azt mondogatta nekem, hogy kapcsoljam be a fényszórókat, és én oda se figyeltem.

– Én mondogattam folyton neked, hogy kapcsold be a fényszórókat.

– Tudom, tudom. És én csak nem hallgattam rád, mi? De innék egyet. Sőt, inni fogok egyet. Ide nézz! Nem törött el.

– Beesik az eső – jegyezte meg Nately. – Ázom.

Félkupica Fehér Főnök kinyitotta az üveget, ivott egyet, és továbbadta. Összevissza, egymás hegyén – hátán feküdtek, de azért mindenki ivott az üvegből. Nately kivételével, aki sikertelenül vesződött az ajtókilinccsel. A palack kis csattanással a fejéhez ütődött, a whisky a nyakába ömlött. Kétségbeesetten vonaglani kedett.

– Hé! Hé! Menjünk ki innen – kiáltotta. – Mindnyájan meg fogunk fulladni.

– Van valaki ott benn? – kérdezte Clevinger figyelmesen, és fölülről rájuk villantotta zseblámpáját.

– Megjött Clevinger – kiáltották, és megpróbálták behúzni őt az ablakon keresztül, ahogy leért hozzájuk, hogy segítsen nekik.

– Ezeket nézd meg! – kiáltotta Clevinger méltatlankodva McWattnak, aki vigyorogva ült a század kocsijának a volánja mellett. – Úgy henteregnek itt, mint egy csürhe részeg állat. Hát te is, Nately? Szégyellhetned magad. Na, gyerünk, segíts fölszedni őket innen, mielőtt egytől egyig elpatkolnak tüdőgyulladásban.

– Tudod, ez nem is olyan rossz ötlet – tűnődött Félkupica Fehér Főnök. – Azt hiszem, mégiscsak meghalok én tüdőgyulladásban.

– Miért?

– Miért ne? – válaszolta Félkupica Fehér Főnök, és elégedetten elnyúlt a sárban, az üveg whiskyt keblén dajkálva.

– Na, most nézd meg, mit csinál! – kiáltott Clevinger ingerülten. – Nem tápászkodnátok fel és ülnétek be a kocsiba, hogy hazavigyünk benneteket a századhoz.

– Nem mehetünk mindnyájan. Valakinek itt kell maradni, hogy segítsen a Főnöknek visszavinni a kocsit, amit a kocsiparkból vételezett.

Félkupica Fehér Főnök betelepedett a század kocsijába, és büszkén, lelkesen csuklott. – Ez Black kapitány kocsija – tudatta velük boldogan. – A tisztiklub elől loptam el tőle, azzal a biztonsági kulcscsomóval, amiről azt hitte, hogy tegnap elvesztette.

– Na, a fene egye meg. Erre inni kell.

– Nem ittatok még eleget? – kezdte Clevinger a pirongatást, mihelyt McWatt elindította a kocsit. – Nézzétek meg magatokat. Hát nem jut eszetekbe, hogy halálra ihatjátok magatokat, vagy halálra fulladhattok?

– Mielőtt halálra repüljük magunkat.

– Hé, nyissátok ki, nyissátok ki! – sürgette Félkupica Fehér Főnök McWattot. – És kapcsold ki a fényszórókat. Másképp nem megy ez.

– Daneeka Dokinak igaza van – folytatta Clevinger. – Az embereknek nincs elég eszük arra, hogy vigyázzanak magukra. Irtózatosan utállak benneteket.

– Rendben van, nagyszájú, azonnal szállj ki! – parancsolta Félkupica Fehér Főnök. – Mindenki szálljon ki a kocsiból, kivéve Yossariant. Hol van Yossarian?

– Menj innen a fenébe – nevetett Yossarian, és ellökte magától. – Tetőtől talpig sáros vagy.

Clevinger Natelyre összpontosította tanári hajlamait. – Tulajdonképpen te vagy az egyetlen, akin csodálkozom. Tudod, milyen büdös vagy? Ahelyett, hogy megpróbáltad volna távol tartani őt a bajtól, te éppúgy berúgtál, mint ő. Mi van, ha megint verekedni kezd Applebyjal? – Clevinger szeme tágra nyílt a félelemtől, amikor Yossariant csuklani hallotta. – Csak nem kezdett megint verekedni Applebyjal?

– Nem, most nem – válaszolta Dunbar.

– Nem, most nem. Most sokkal nagyobb jótéttel hajtottam végre.

– Most Korn ezredessel verekedett össze.

– Nem! – kapkodott levegő után Clevinger.

– Igen? – kiáltott fel Félkupica Fehér Főnök gyönyörrel. – Erre inni kell.

– De hát ez rettenetes! –jelentette ki Clevinger borzadállyal. –Mi az istennyiláért kellett pont Korn ezredessel kikezdened? Hé, mi van a fényszórókkal? Miért lett minden ilyen sötét?

– Én oltottam el – válaszolta McWatt. – Tudod, Félkupica Fehér Főnöknek teljesen igaza van. Sokkal jobb, ha nem égnek a fényszórók.

– Te is megőrültél? – sikoltotta Clevinger, és előrehajolt, hogy bekapcsolja a fényszórókat. Teljesen kiborulva rontott Yossarian-ra. – Látod, mit csinálsz? Előbb – utóbb mindenki utánozni kezd. Tegyük fel, hogy holnap eláll az eső, és Bolognára kell repülnünk. Gyönyörű állapotban leszel, mondhatom.

– Ez sohasem fog elállni. Nem, pajtás, egy ilyen eső igazán örökké eltarthat.

– Az eső elállt! – mondta valaki, és az egész kocsi elnémult.

– Ó, ti szegény kurvapecérek – mormogta Félkupica Fehér Főnök együttérzően néhány perc múlva.

– Tényleg elállt? – kérdezte Yossarian megjuhászodva. McWatt bekapcsolta az ablaktörlőt, hogy megbizonyosodjék róla. Az eső elállt. Az ég kezdett kitisztulni. A hold éles fényt szórt a barna, fátyolos köd mögül.

– Persze, persze – énekelte McWatt józanul. – Egye meg a fene.

– Ne izguljatok, kispofáim – mondta Félkupica Fehér Főnök. –A startpályák még túl nedvesek ahhoz, hogy holnap használni lehessen őket. Lehet, hogy újra rákezdi az eső, mielőtt még felszáradna a reptér.

– Te istentelen, büdös, mocskos kurvapecér – sikoltotta Éhenkórász Joe a sátrából, amikor besüvítettek a századhoz.

– Jézus Isten, hát ez meg itt van? Azt hittem, még mindig Rómában van a futárgéppel.

– Jajajajaja jajóóóóóó! – visította Éhenkórász Joe. Félkupica Fehér Főnök megráz-kódott.

– Ez a pofa teljesen kikészít engem – vallotta be tüskés, suttogó hangon. – Hé, mi történt Fiume kapitánnyal?

– Ez a pofa teljesen kikészít engem. Múlt héten láttam az erdőben, bogyókat evett. Soha nem alszik a lakókocsijában. Úgy néz ki, mint a halál.

– Éhenkórász Joe attól fél, hogy valakit majd helyettesítenie kell, aki a kihallgatáson gyengélkedőre jelentkezik, noha tudja, hogy a gyengélkedőt bezárták. Nem láttátok tegnap éjjel, amikor meg akarta gyilkolni Havermeyert, és beleesett Yossarian futóárkába?

– Jajajajajajaj – visította Éhenkórász Joe. – Jajaj ajajaj!

– Tényleg jó dolog, hogy Fiume kapitány nem jár többé a kantinba. Nincs többé ez a „Hol a sóska Jóska”.

– Vagy: „Hol a kanál Pál.”

– Vagy: „Add ide a halat, szétrúgom a valagad.”

– Nem mész innen! Nem mész innen! – visította Éhenkórász Joe. – Azt mondtam, menj innen, menj innen, te istentelen, büdös, mocskos kurvapecér!

– Legalább végre megtudtuk, miről álmodik – jegyezte meg Dunbar szárazon. – Istentelen büdös, mocskos kurvapecérekről álmodik.

Akkor késő éjjel Éhenkórász Joe azt álmodta, hogy Hupple macskája az arcán fekszik, és fojtogatja, és amikor felébredt, Hupple macskája az arcán feküdt. Haláltusája ijesztő volt, az átható, földöntúli üvöltés, amit a holdfényes éjszakába küldött, még másodpercekkel utána is vibrált, mint valami megsemmisítő légnyomás. Néma csend követte, aztán lazító, fültépő lárma kelt a sátrában.

Yossarian az elsők között termett ott. Amikor beviharzott a bejáraton, Éhenkórász Joe már kezében tartotta a pisztolyt, és Hupple-lal birkózott, hogy karját kiszabadítsa, és lepuffantsa a macskát, amely harciasán prüszkölt és köpködött rá, nehogy lepuffantsa Hupple-t. A küzdőfelek – a macska kivételével – mind kincstári alsót viseltek. A meztelen villanykörte odafönn tébolyultan lengett elszabadult drótján, a torz fekete árnyékok kaotikusán nőttek és zsugorodtak, és az egész sátor rengeni látszott. Yossarian ösztönszerűen támaszért kapott, aztán vakmerőén előredobta magát, és a három küzdőt maga alá gyűrte a földön. Mikor a zűrzavarból felemelkedett, mindegyik kezében egy-egy grabancot fogott. Éhenkórász Joe-ét az egyikben, a macskáét a másikban. Éhenkórász Joe meg a macska vadul bámulták egymást. A macska harciasán köpködött Éhenkórász Joe-ra, Éhenkórász Joe meg megpróbálta eltalálni egy sarlóval.

– Sportszerű küzdelem – jelentette ki Yossarian, és a többiek, akik rémülten futottak be a riadalomra, mind eksztatikusán éljenezni kezdtek, túlcsorduló, felszabadult örömmel. – Sportszerű küzdelmet kérek – magyarázta bírói hangon Éhenkórász Joe-nak meg a macskának, miután mindkettőt kihozta a sátorból, még mindig egymástól távol tartva őket a grabancuknál fogva. – Ököl, karom, agyar használható. De fegyver nem – figyelmeztette Éhenkórász Joe-t. – És köpködés sincs – figyelmeztette szigorúan a macskát. – Amikor egyszerre eleresztelek benneteket, akkor rajta. A belharcot kerülni, kifordulni, és újrakezdeni. Rajta!

Hatalmas, kerge tömeg gyűlt össze, mely mohón várta a látványosságot, de abban a pillanatban, mihelyt Yossarian elengedte a küzdőket, a macska berezelt, és tüzes gyorsasággal elmenekült Éhenkórász Joe elől, mint valami gyáva kutya. Éhenkórász Joe-t nyilvánították győztesnek. Boldogan tántorgott el, a győztes bajnok büszke mosolyával, megtört fejét fölemelve, beesett mellét kidüllesztve. Győzelemittasan tért meg ágyába, és megint azt álmodta, hogy Hupple macskája az arcán fekszik, és fojtogatja.

13. **de Coverley őrnagy

A bombázóvonal elmozdítása nem tette bolonddá a németeket, de bizony bolonddá tette **de Coverley őrnagyot, aki bepakolta neszesszerét, előparancsolt egy repülőgépet, és abban a meggyőződésben, hogy Firenzét is elfoglalták a szövetségesek, odaröpíttette magát, hogy a tiszteknek és a legénységi állománynak két lakosztályt béreljen, ahol a kimaradásukat eltölthetik. Akkor még nem tért vissza, amikor Yossarian ismét kiugrott Őrnagy őrnagy hivatalának ablakán, és azon töprengett, ki legyen a következő, akihez segítségért fordulhat.

**de Coverley őrnagy ragyogó, félelemmel vegyes tiszteletet keltő, méltóságteljes öregember volt, súlyos oroszlánfején vad fehér haj lobogott dühödten, mely úgy tombolt szigorú pátriárkaarca körül, mint valami hóvihar. Mint a század szálláscsináló tisztjének, kötelessége valóban teljes egészében abból állt, amint Daneeka Doki és Őrnagy őrnagy is gondolta, hogy lópatkókat dobáljon, olasz munkásokat raboljon, és lakosztályokat béreljen a tiszteknek és a legénységi állománynak, ahol kimaradásukat eltölthetik, s **de Coverley őrnagy mindhárom téren kitűnő munkát végzett. Valahányszor egy olyan város, mint Nápoly, Róma vagy Firenze eleste küszöbön állt, **de Coverley őrnagy összepakolta neszesszerét, előparancsolt egy repülőgépet és pilótát, és elrepíttette magát, s mindezt egyetlen szó nélkül csinálta, pusztán ünnepélyes uralkodói orcájának erejével, bütykös ujjainak királyi intésével. A város eleste után egy-két nappal már vissza is tért, két tágas, fényűző lakosztály használatára szóló bérleti szerződéssel. Egyik a tiszteké, másik a legénységi állományé volt, már mindkettő fölszerelve szakmájukat értő vidám szakácsokkal és szobalányokkal. Néhány nappal ezután a világ minden újságjában megjelent az első amerikai katonák fényképe, amint romon és füstön át élénk csatárléptekkel elfoglalják a szétlőtt várost. **de Coverley őrnagy soha nem hiányzott közülük: úgy ült dzsipjén, amelyet ki tudja, hol szerzett, mintha puskavesszőt nyelt volna, egyenesen, nem nézve se jobbra, se balra, míg a tüzérségi gránátok győzhetetlen feje körül robbantak, és ruganyos, ifjú gyalogosok szökelltek gyorstüzelő puskájukkal az út mentén, égő épületek árnyékában, vagy estek össze holtan kapualjakban. Örök életűnek tűnt, ahogy ült ott a környező veszélyben, megkeményedett arcán azzal a vad, uralkodói, igazságos és visszautasító kifejezéssel, amelyet a századnál mindenki ismert és mélységesen tisztelt.

A német titkosszolgálat számára **de Coverley őrnagy misztikus talány volt; az amerikai hadifoglyok ezreiből egyetlenegy sem tudott pontos információt adni arról az öregedő, fehér hajú, összehúzott szemöldökű és kihívó tekintetű, villámló szemű és hatalmas tisztről, aki láthatóan minden fontosabb előnyomulás dárdahegyeként bátran, sikeresen hatol előre. Az amerikai hatóságok számára éppoly titokzatos volt az őrnagy; egész ezred elsőrendűen képzett kémelhárítót dobtak a frontvonalakba, hogy kiderítsék, ki ő, míg egy hadosztály harcedzett reklámtiszt állt teljes harckészültségben a nap huszonnégy óráján át, hogy amely pillanatban kiderítik, reklámozása elkezdődjön.

Rómában **de Coverley őrnagy kitett magáért a lakosztályokkal. A tisztek számára, akik négyes, ötös csoportokban érkeztek, egy hatalmas kétágyas szoba jutott koponyánként, egy új, fehér kőépületben, amelyben három tágas, tengerkék csempével borított fürdőszoba volt, s egy ráncos képű szolgálólány, akinek Michaela volt a neve, és aki mindent letörölgetett, és hibátlan rendben tartotta a lakosztályt. Egy emelettel lejjebb lakott az alkalmazkodó tulajdonos ; egy emelettel feljebb lakott a gyönyörú, gazdag, fekete hajú grófnő, a gyönyörű, gazdag, fekete hajú menyével; mindketten csak Natelytől hagyták volna zaklatni magukat, aki túlságosan szégyenlős volt ahhoz, hogy zaklatni merje őket. Vagy Aarfytól, aki túlságosan kispolgári volt ahhoz, hogy zaklassa őket, és mindenáron le akarta őket beszélni arról, hogy férjeiken kívül, akik úgy döntöttek, hogy a család üzleti érdekei miatt északon maradnak, mástól zaklatni kívánják magukat.

– Tulajdonképpen rendes kis kölykök így egy párban – avatta be Aarfy őszintén a titokba Yossariant, aki visszatérő álmában ennek a gyönyörű, fekete hajú, gazdag, rendes kis kölyökpárnak a tejfehér meztelen testét rendezgette erotikus pózokba a saját ágyán, a magáé mellett.

A legénységi állomány tizenkettes vagy még számosabb bandákban szállt le Rómában, konzervellátmánnyal súlyosan megrakott ócska leprákon, hogy legyen mit főzni és felszolgálni nekik az ő külön lakosztályuk ebédlőjében, amely egy vörös kőépület hatodik emeletén volt, ahová nyikorgó lift vezetett. A legénységi állomány tanyáján mindig mozgalmasabb volt az élet. Először is azért, mert a legénységi állomány mindig számosabb, ugyanúgy a főző-, felszolgáló-, súroló-, takarítóasszonyok hada, aztán mindig ott voltak a vidám, buta, érzéki fiatal lányok, akiket Yossarian szedett föl és hurcolt oda, meg azok, akiket a kimerítő hétnapos üdülésük után Pianosába visszafelé tartó álmos legénységi állomány szedett föl, hurcolt oda, és hagyott hátra bárkinek, akinek leghamarabb szüksége volt rájuk. A lányok feje fölött födél volt, és mindaddig enni kaptak, amíg maradni akartak. Ellenszolgáltatásképp mindössze azt kellett tenniök, hogy bárkinek lekuporodjanak, aki erre fölkérte őket, s ezzel láthatólag mindenki teljesen meg volt elégedve.

Úgy négynaponként Éhenkórász Joe zuhant be megkínzottan, rekedtre üvöltött hangon, vadul és magából kikelten, ha pechjére megint teljesítette bevetéseit és a futárgéppel járt. Leginkább a legénységi állomány lakosztályán hált meg. Senki sem tudta biztosan, hány szobát bérelt **de Coverley őrnagy, még az a jól megtermett, fekete melltartós és fűzős nő sem a földszintről, akitől kibérelte őket. A legfölső emelet teljes egészében az övék volt, de Yossarian tudta, hogy még az ötödik emeleten is van szoba, mert Bologna után egy nappal, Hóden ötödik emeleti szobájában talált rá végül is a citromszínű bugyit viselő szobalányra, akinek portörlőruha volt a kezében, amikor ugyanaznap reggel Éhenkórász Joe őrá talált rá a tiszti lakosztály egyik szobájában Lucianával az ágyában, és mániákus sietséggel rohant a fényképezőgépért.

A citromszínű bugyit viselő szobalány a harmincas éveit taposta, vidám volt, kövér és engedékeny, puha combjait és rengő farát citromszínű bugyiban hordta, amit akárkinek letolt, aki erre fölszólította. Nyílt, széles arca volt, és ő volt a legerkölcsösebb élő asszony a föld kerekén: mindenkinek lefeküdt, fajra, vallásra, színre vagy nemzetiségre való tekintet nélkül, nyájasan, vendéglátói gesztussal adta oda magát, nem vesztegetve fölöslegesen még azt a pillanatot sem, ami abban a pillanatban, amikor megragadták, arra kellett volna, hogy félretegye a seprűt, a rongyot vagy a portörlőt. Varázsa megközelíthetőségében gyökerezett, mint a Mount Everest, ott állt, és a férfiak, ha rájuk jött, mindig a tetejébe másztak. Yossarian szerelmes volt a citromszínű bugyit viselő szobalányba, mert úgy tűnt föl neki, ő az egyetlen nő a földön, akivel anélkül is szeretkezhet, hogy szerelmes lenne bele. Még a kopasz fejű lány is, Szicíliában, a szánalom, a gyengédség, a sajnálat erős érzését ébresztette föl benne.

A megsokszorozott életveszedelmek ellenére, amiknek **de Coverley őrnagy a lakosztályok bérelése érdekében minden egyes alkalommal kitette magát, egyetlen sebesülését a sors iróniája következtében akkor szenvedte, amikor a diadalmas menet élén bevonult Róma nyílt városba. Közvetlen közelről szemközt lőtte egy csokor virággal egy kehes, részegen vihogó vénember, aki, mint a Sátán maga, kárörvendő vigyorral rávetette magát **de Coverley őrnagy kocsijára, durván és szemtelenül megragadta az agg fehér kezét. Bor, sajt és fokhagyma kesernyés bűzét árasztó szájával tiszteletlen csókot nyomott mindkét királyi orcájára, aztán üreges, száraz, letaglózó röhejjel belevegyült a vidám, ünneplő tömegbe. **de Coverley őrnagy a rémséges megpróbáltatást spártai nyugalommal viselte el, arcizma sem rándult. S míg Pianosába vissza nem tért, miután Rómában ügyeit rendbe tette, nem keresett sebére gyógyírt.

Úgy döntött, hogy kétszemű marad, és rendelkezése szerint Daneeka Doki átlátszó szemellenzőt készített számára azért, hogy csorbítatlan éleslátással tovább folytathassa a lópatkódobálást, az olasz munkások elrablását és a lakosztályok bérlését. A század emberei szemében **de Coverley őrnagy szörnyeteg volt, noha senkinek sem volt bátorsága ezt megmondani neki. Az egyetlen, aki valaha is meg merte szólítani, Milo Minderbinder volt, aki a századnál töltött második hetében egy főtt tojással a kezében megközelítette a lópatkódobáló pályát, s a tojást **de Coverley őrnagy orra alá nyomta. Milo nyílt támadására **de Coverley őrnagy meglepetten fölmagasodott, s a támadóra összpontosította sziklás homlokának tépett eresze alól viharos pillantásának minden dühét, továbbá fölpúposodó orrának hatalmas szirtjét, mely úgy állt ki dühös támadásra készen arcából, mint egy válogatott tizenegy középhátvédje. Milo állta a sarat a védekezőén maga elé tartott főtt tojás fedezéke mögött, melyet mint valami mindenható varázsszert tartott föl **de Coverley őrnagy arca elé. A vihar egy idő után csitulni kezdett, a veszély szűnőben volt.

– Mi ez? – kérdezte végül **de Coverley őrnagy.

– Tojás – válaszolta Milo.

– Miféle tojás ez? – kérdezte **de Coverley őrnagy.

– Ez egy főtt tojás – válaszolta Milo.

– Miféle főtt tojás ez? – kérdezte **de Coverley őrnagy.

– Ez egy friss főtt tojás – válaszolta Milo.

– Honnan származik ez a friss tojás? – kérdezte **de Coverley őrnagy.

– Tyúktól származik – válaszolta Milo.

– Hol van az a tyúk? – kérdezte **de Coverley őrnagy.

– Az a tyúk Máltában van – válaszolta Milo.

– Hány ilyen tyúk van Máltában?

– Elegendő ilyen tyúk van Máltában ahhoz, hogy a század minden tisztjének friss tojást tojjon, darabonként őt centért, az étkezési pénzalapból – válaszolta Milo.

– A friss tojás a gyengém – vallotta be **de Coverley őrnagy.

– Ha valaki rendelkezésemre bocsát egy gépet, hetente egyszer le tudnék oda repülni a század valamelyik gépén, és tudnék hozni annyi friss tojást nekünk, amennyire csak szükségünk van – válaszolta Milo. – Málta végül is nem nagy távolság.